Az elmúlt héten született, a legkiválóbb idei főcímeket összegző írásomat követően most itt az év 10 legpöpecebb visszatérőjét summázó - az előzőnél lényegesen szubjektívebb. Ezt nem nehéz belátni, hiszen ott csupán percnyi idő alatt abszolválható kis szösszenetekett kellett értékelni - míg itt egész szezonok felett voltam kénytelen ítéletet mondani. 

Mivel pedig világos, hogy 10, 12 vagy akár 20 óra termését kicsit nehezebb feladat feldolgozni, mint 1 percét, ezért érthető módon kevesebb jelentkezővel, az összterméshez képest lényegesen kisebb arányú versenyzővel és az egyéni érdeklődés lényegesen kiemelkedőbb szerepével kell számolnia annak, aki megtisztel és követ a málnás mélyére...

Nos, az ő tájékoztatásuk végett mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy a szubjektivitás elkerülhetetlen jelenlétéből fakad a lajstrom egyik legnagyobb fonáksága: a top 10-ben ezúttal csak drámák szerepelnek. Na ja. Olybá tűnik, az utóbbi években szinte teljesen leszoktam a sitcomokról és komédiákról - pedig ne gondoljátok, hogy sótlanabb vagy darkosabb figura lettem!

Inkább csak arról van szó, hogy mostanában az élethez szükséges nevetésmennyiséget inkább a youtube-világából gyűjtöm be (a Honest Trailers-től a Funny or Die-on át, a Betondzsungel ösvényeiig és a Retroshock-ig meglehetősen széles ám itt a kínálat!), mint a komikus jellegű szériákból.

Plusz az általam kezdettől követett két veterán, a New Girl és a Parks and Recreation egyértelműen gyengébben teljesített az idén (épp ezért előbbit kaszáltam, utóbbit pedig talonba tettem egyenlőre), olyan régi nagy kedvenceim tekintetében pedig, mint az It's Allways Sunny in Philadelphia vagy a Workaholics egyszerűen nincs időm a több szezon elmaradás gyors behozására. Az új anyagok között azért volt, ami tetszett (egy konkrétan a Karácsony környékére várható újoncos listára is felkéredzkedett!), de az olyan, egyébként bíztató alapszituval bíró próbálkozások, mint a Deadbeat vagy a Selfie, óriási csalódást jelentettek. 

Egy szó, mint száz tehát: nézzétek el nekem valahogy, hogy csak drámák kaptak helyet a 10 legjobb visszatérőt elősoroló jelen anyagban - főleg, mivel ezek is méltóképpen érzékeltetik majd, mennyire töretlen minőséget szállít sok (többé-kevésbé) régi nagy kedvenc, vagyis, hogy mennyi a jól kiötölt, ügyesen tálalt és legfőképpen következetesen végigvitt koncepció mostanában. 

Ezért olyan fontos tehát, hogy számot adjunk erről a most következő néhány szériáról, természetesen szigorúan spoilermentesen - hiszen az ilyen listák elsődleges funkciója az volna, hogy felhívják a figyelmet a legkiválóbb produkciókra.

Az ilyesmit pedig már eleve csak spoilermentesen lehet csinálni! 

10. The Killing

Ahhoz képest, hogy már eleve jelentős hátránnyal indult amiatt, hogy egy skandináv krimi amcsi remake-jeként született meg, a The Killing még akkor is óriásit ment előre, ha már kezdettől fogva meg tudott győzni a minőségével és be tudott rántani az atmoszférájával, e tekintetben pedig semmi sem változott pályafutásának négy esztendeje alatt. Az első két évad kerek és szépen összerakott narratív egységet alkotott, de ezt követően veszélybe került a széria sorsa, így a harmadik, majd a negyedik szezon összerakásakor úgy kellett gondolkodniuk az alkotóknak, hogy biza ez lesz az utolsó ride. Mégis szépen kivágták magukat a nehézségekből, s bár a tavalyi részek egyfajta zárást is hozhattak volna, jó, hogy idén még sor került ennek a katonai elitiskolás, (amúgy minden eddiginél betegebb) 6 részes finálénak az elővezetésére. 

Az istenek többször is megmentették ezt az anyagot a kaszától - s most már bizton állíthatjuk: jól tették. Pont így, pont ezzel a negyedik etappal vált teljessé és hiánytalanná ez az illúziótlan, realista, borongós és zivataros, mégis épp ezért kerek és hiánytalan Seattle-i történet... 

9. American Horror Story

Freakshow. Bár még nem ért véget Ryan Murphy (Nip/Tuck, Glee) immár igencsak kultikus státuszra szert tett, rémbeteg horror-antológia szériájának negyedik szezonja, de már bizton állíthatjuk, hogy némiképp hullámzó minősége dacára is nagyon erős folytatást hozott a domestic-jellegű riogatást szállító első évad, majd a sárgaházas Asylum és a boszis Coven után. A cirkusz ötvenes évekbeli hanyatló világába kalauzoló (és erre az állapotra parádésan is reflektáló) 2014-es epizódok ugyanis azon túl, hogy a freakek félelmetes világát meglepően közel hozzák, ellenállhatatlanul szórakoztatóak is, a maguk sajátos módján.

Ezt pedig az egészen fantasztikus színészgárdájával érik el - ahogy minden eddigi szezonban. Jessica Lange állandó jelenléte (és az ennek nyomán menetrendszerűen záporozó Emmy- és Golden Globe-jelölések hada) már szinte közmondásos, de a régi AHS színészek közül itt van pl. Sarah Paulson, Dennis O'hare, Kathy Bates, vagy Evan Peters, s az új évad olyan új tehetségeket is prezentál, mint pl. Finn Wittrock vagy a már az előző évadban is bizonyított Emma Roberts. Bátran mondhatom: ez a névsor már eleve minden minőségi anyagnak díszére válna, de az AHS fentebb összegzett jellemzőivel egyetemben... verhetetlen!

8. House of Cards

Frankie Underwood, a büdös mindeségedet! - Még korruptabban, még gátlástalanabbul s egyúttal még zseniálisabban, mint az első szezonban? De hogy a fenébe'? - Nem tudom, mi a titka minden idők talán leginkább letisztult, kidolgozott és legmesteribb eszközökkel tökéletesre, hiánytalanra csiszolt politikai drámájának. Vajon Beau Willimon showrunner háttértudása nyomja a legtöbbet a latban? Vagy a színészek, így elsősorban az ovális iroda birtoklásának kiváltságáig meg sem állva, határtalan lendülettel, megannyi szavazatszerzési akción és diszkrét ügyleten át előretörő főkaraktert megszemélyesítő Kevin Spacey brilliánsan cinikus alakítása ennyire meggyőző? 

Nem tudom, de a mindenen és mindenkin átgázoló, ravasz és minden hájjal megkent politikusokat gyűlölni, s egyben azonosulni velük - nos, még sosem nyújtott ilyen kifinomult és minőségi szórakozást. A második évad ráadásul az eddigiekkel szemben nem akármilyen több frontos küzdelmeket tartogat Frank számára, melynek során egészen az utolsó pillanatig kérdéses marad, sikerül-e elérnie végső célját. S miközben KS karaktere keveri a lapokat és osztja az ellenfeleit, körében olyan hasonló kaliberű csepűrágók brillíroznak, mint Gerald McRaney, Michael Kelly, Michael Gill, Mahershala Ali illetve Molly Parker. - Tyűha! 

7. Boardwalk Empire

Amikor Terrence Winter a története szerint még csak 1924-ben járó, de céljait tekintve a gengszterkorszak hősei felemelkedésének, tündöklésének és bukásának évtizedeit bemutatni hívatott szériáját elkaszálták, valami sokunkban határozott haragfélét szült. Persze érthető volt az HBO döntése a nézettség tükrében, és korrekt volt tőlük, hogy még elkészülhetett egy 8 részes szezon, amelyben lehetőség nyílt a történet méltó lezárására - de ez a széria akkor is jóval többet érdemelt volna. Hiszen bölcsejénél ott állt az útját mindvégig egyengető Martin Scorsese, Steve Buscemi pedig, Nucky Thompsonnal egyedi és emblematikussá avanzsált főkaraktert teremtett. S ami tán még fontosabb: az írás vagy a rendezés, a tempó vagy a kidolgozottság, az atmoszférateremtés vagy a korrajz tekintetében aligha találhattunk kivetnivalót ebben a mindent összevetve epikus alapokon nyugvó felépítményben. 

A befejezéssel kapcsolatos érzéseinkről és a továbblépés nehézségeiről ehelyütt már írtunk (némiképp spoileresen), de azt talán nem hangsúlyoztuk ki eléggé, hogy minden hiányosság ellenére, milyen remekül sikeredett voltaképpen ez a záró szezon. Hát most megtesszük: azáltal, hogy hetediknek szavaztuk meg ezen a listán, megannyi visszatérő alapszériát mögé utasítva... 

6. Vikings 

Na, nem Michael Hirst legkiválóbb történeti sorozatát - ami nagy szó, tekintve, hogy kreátori filmográfiájában olyan anyagok szerepelnek, mint a Tudors vagy a The Borgias. Úgy tűnik azonban, hogy a barbár észak pogány világa valahogy jobban fekszik neki még a reneszánsz kifinomult intrikáinál is. Sőt, azt kell, hogy mondjam, hogy Ragnar Lothbrok (Travis Fimmel) hitelesség, mitológia, atmoszférateremtés és egyebek szempontjából eleve megkerülhetetlen etalonnak tekinthető nagyszabású széphistóriája a történeti szériák egyik jellegzetes kortárs etalonját képviseli. 

Dacára annak ugyanis, hogy az alapból fura és történelemidegen koncepciójáról híres History-n fut, abszolút hitelesen hozza a korhangulatot, s még, ha el is száll néha kicsit, mindig megmarad a valóság talaján. Bár ez nyilván csak a téma iránt behatóbban érdeklődők számára jelent kivételes örömet - a sorozat kedvelőinek és rajongóinak nagy többsége ugyanis alighanem a kőkemény viadalokban, nagyszabású felemelkedés- és bukástörténetekben, hitelesen tálalt magán- és közéleti konfliktusokban, illetve vérbő csata- és ágyjelenetekben bővelkedő narratívába szeretett bele, na és persze az olyan karakterekbe, mint az akaratos és ügyes kardforgató asszonyka, Lagertha (Katheryn Winnyck), vagy a zseniálisan zakkant és magát minden helyzetből kivágó Floki (Gustaf Skarsgård). Szerencsére pozitívumok tekintetében - jelentem - a második szezonban sem változott semmi. 

5. Mad Men

Szintén a soha le nem járó, immár 6 és fél évadon át megőrzött szavatosságáról híres a Mad Men. Az 1960-as éveken átívelő, a korszak életérzését maradéktalanul elkapó és azt elsőrangúan meg is jelenítő széria a NY-i reklámszakemberek nem túl borzalmas és megszokhatatlan kapitalista életstílusának széleskörű reprezentációját nyújtva kalauzol el Don Draper (Joe Hamm) kreatív guru világába, ahol mindig készenlétben áll egy üveg whyskey, no meg egy doboz jobbfajta cigaretta - ha az alkalom, vagy az éppen becsámborgó üzleti partner gusztusa úgy kívánná. 

A marketinges oktatóanyagnak sem utolsó, ám ugyanakkor életteli és tűpontosra megírt karakterekben, párbeszédekben, fordulatokban bővelkedő, illetve a nagyon szépen és konzekvensen kidolgozott látvány és zene szimbiózisában lubickoló anyag a lehető legminőségibb szolgáltatásról híres, amit széria csak nyújtani tud. Megkerülhetetlen mivolta dacára furcsamód mintha mostanában mégis kicsit megfeledkeztek volna róla. Pedig a nemsokára (sajnos - de legalább a csúcson hagyják abba) örökre befejeződő mesttermű 7. évadának 2014-ben megérkezett első fele bőven tudott még újat és érdekeset mutatni. Cefetül is hiányozna ez az ötcsillagos entertainment, ha nem a MM lenne az ideális redara-sorozat. A szekvenciák ugyanis annyi különlegességet rejtenek, hogy bőven alkalmas arra, hogy akár többször is újrapörgessük. Mindig észreveszünk majd valami újat, ami első látásra megbújt az enteriőrök mélyén... 

4. Rectify

Szerény véleményem szerint jó karakterdrámát írni hihetetlenül nehéz dolog. Nagyobb feladat ez, mint egy seregnyi más műfaj terén brillírozni. Épp ezért kell nagyon-nagyon megbecsülni, ha ezen a területen valami olyan különlegesség érkezik, ami komoly színvonalon műveli a sorozatművészetet. A kilencvenes években minden idővel teljesen elszállós miszticizmusa ellenére ilyen volt a Twin Peaks, a kétezresekben pedig a Six Feet Under. Mindkettő meghatározó, életérzést és gondolkodásmódot megjelenítő alapművé vált - s aligha kételkedhetünk benne, hogy egész generációk életében játszottak rendkívüli szerepet. Az új évezred első 10-es éveiben egyelőre nehéz volna olyan számottevő hatású produkcióról beszélni, amely vindikálhatja magának a primátust e téren, bár a tavaly startolt Rectify-nak én már gátlástalanul odaíéltem a bajnoki címet, s idén a Leftovers is megérkezett, hogy máris pofátlanul megkísérelje elbitrolni tőle a még meg sem szerzett trófeát. 

A Rectify tipikusan az a fajta jó bor, aminek nem kell minden sarkon verbungot csapni. A Sundance-en futó, indie-s impresszionizmusban felolvadó, mégis súlyos egyéni traumákról, őszintén és sallang-, főleg pedig közhelymentesen mesélő anyag az újrakezdés és az arra mindig árnyékot vető sötét múlt folyamatos küzdelmének története, amely Daniel Holden (Aiden Young) életét alapjaiban meghatározza, mióta húsz évvel ezelőtt letartóztaták valami olyasmiért, amiről még mindig nem tudjuk, elkövette-e egyáltalán...  - Nagyon összetett kérdésekről mesél a széria, roppant kidolgozott és míves narratíva útján, világos és élénk színekkel festve meg egy sokszor nagyon is depresszív belső utazás stációit. 

3. Game of Thrones

Különös módon az e listán szereplő összes tételről írtam már valamit - kivéve éppen a dobogós három helyezettről. A GoT például - szégyen ide vagy oda, vezekelni fogok szakadatlanul -  azért maradt ki  szórásból, mert idén nyáron daráltam le mind a négy évadát. Na ja. Márpedig Valar Morghulis-állapot van (vagyis mindenkinek meg kell halnia), ha nem ismeri ezt az anyagot mostanság. És megjegyzem: teljes joggal, hiszen ez a kiváló cucc bizonyította be elsőként, annyi rémgyenge és maxigáz próbálkozás után, hogy igenis lehet jó fantasy-sorozatot is csinálni, csak az HBO kell hozzá és valami megmagyarázhatatlan plusz, ami nem tudom micsoda. Nevezzük mondjuk erőnek. 

Na, az erő a GoT-al van. Négy évada, szakadatlanul. És nemigen tapasztalok zavart benne. Nincs hiányérzetem, nincsenek megválaszolatlan kérdéseim vagy kétségeim, és szemernyi bizonytalanság sem afelől, hogy az ötödik szezon is hozni fogja azt a színvonalat, amit az első négynek sikerült. Még akkor sem, ha persze én is sokszor sérelmeztem Joffrey elhúzódó uralkodását, szörnyülködve bámultam Theon Greejoy kálváriáját (főleg AZT a jelenetet - úristen...) és még mindig ökölbe szorul a kezem a "Red Wedding" szószerkezet hallatán - pontosan úgy, mintha valaki "Irapuatót" merne mondani húsz évvel idősebb honfitársaim jelenlétében, vagy "ni"-t az öregasszonyoknak. De kb. itt fel is soroltam összes problémámat, ami egyáltalán felmerülhet ezzel az első osztályú, megkérdőjelezhetetlen mesterművel kapcsolatban. Kétség sem férhet ugyanis hozzá, hogy generációnk egyik legfontosabb sorozatával van dolgunk - ilyen minősítést pedig legutoljára tőlem a Lost kapott, szóval... 

2. Peaky Blinders 

Mit szólnátok hozzá, ha azt mondanám, hogy a tavalyi év legpörgősebb, legzúzósabb tempójú anyaga a 20-as években játszódik? (Sőt, nagyon úgy fest, hogy tulajdonképp az ideié is.) - Na ja: a BE a sarokban a kályha mellett csöndben szundikáló nagymama a BBC beretvás ellenzőseinek sztorijához képest, ami már a Nick Cave jóvoltából felcsendülő openinggel megadja az alaphangot, azt követően olyan verbális és fizikai balhorgokkal zúzva oda a nagyérdeműnek, hogy az utána ne tehessen semmi mást, csupán csak nézzen ki a fejéből, mint a... 

Nem lehet szavakba önteni, hogy mennyire király ez a széria. Itt minden penge- és tűéles - a monológokat és a dialógokat a legjobb spagetti-westernekénél is pontosabb patikamérlegen mérik (mindenütt és mindig pont az, és pont annyi hangzik el, amennyi éppen akkor és ott kell), a karakterek és a történések egy koreográfia meghatározott ütemére és dallamára mozognak. Nincsenek sallangok, nincsenek faforgácsok - végül csak arra kérdésre nem kapunk választ, amire nem is szükséges. Ráadásul Tom Shelby (Cillian Murphy) és családja az 1919-es Birmingham-ben startoló, epikus felemelkedéstörténetének sorai közé megannyi izgalmas infót rejtettek el. S miközben megismerjük a korabeli lovi működésének logikáját és a kettős könyvelés művészetének rejtelmeit, a sinn féin önfeláldozó és a brit rendőrség brutális embereinek módszereit, orrfolyásig folyik a whiskey, sötétedéstől hajnalig pedig szól a jazz, remekül megadva a zenei hátteret a bárszékhajigálós, lövöldözős és az anális szexjelenetekhez. Ez a tabuk és hazugságok nélküli, realista, ugyanakkor balladisztikus érzelemgazdagságú széria lazán viszi az ezüstérmet, s már-már majdnem megkapta az aranyat is, de azt végül is egy másik, szintén brit illetőségű anyag orozta el előle. 

1. Utopia

Nem is tudom, hogy legszívesebben sírva ordítanék, vagy ordítva sírnék-e, ha eszembe jut, hogy az Utopiának milyen kevés esélye volt a túlélésre idén. Alig kapott számottevő hype-ot ez a tematikája és sajátos stílusa okán ugye már eleve rétegnek számító anyag, s jóhírének növelésében még az sem segített számottevően, hogy az amcsik remake-et csinálnak belőle, az HBO-ra, méghozzá David Fincher (!) bábáskodásával. Ami azonban igazán érthetetlen: dacára a töretlen minőségnek, részről részre csökkent a nézettsége. 

Mintha valaki nagyon csúnyán megátkozta volna minden idők legbetegebb és legszórakoztatóbb összeesküvéselméletes-szériáját, amely  bővelkedik az őrült és annoying elemekben, de ugyanakkor pont ezért annyira egyedi és szerethető. Az, egy titokzatos, mindössze öt példányban létező képregény, illetve ezek tulajdonosai körül bonyolódó széria cselekménye lassan térben és időben is igencsak kitágul, s a második szezonban már nem csak kérdéseket, de számos választ is kaphat a nagyérdemű. Sajnos azonban, mivel a készítőket is váratlanul érte a kasza, nem tudtak olyan lezárást írni neki, amilyet megérdemelt volna. Sőt, hogy pontosak legyünk: le sem tudták zárni igazán a sztorit. 

S épp emiatt nem is könnyű érvelni amellett, miért érdemes belekezdeni ebbe a meglehetősen csonka két évadba. Talán a legjobb volna, ha azt mondanám: itt nem is az a lényeg, hogy milyen végkifejlet felé halad a történet, hanem az, hogy milyen fordulatokon keresztül teszi mindezt, és, hogy hogyan tálalja ezeket. A bizarr, nem gyengén beteg elektronikus zenei betétek, a Wes Andersonéhoz mérhető akkurátussággal megalkotott látványvilág a mindenen eluralkodó élénksárgákkal, sötétkékekkel és zöldekkel már eleve önmagukért beszélnek. De a bizarr ötletek látványos sorjázása, a nagy hallgatásokból kibontakozó brutális akciók és fordulatok avatják igazán kivételessé ezt a mestermunkát, ami azért meglehetősen elvetemült (egy sorozat, amiben gyerekeket kínoznak, talán méltó erre a megnevezésre)...

Futottak még... 

A 10 legjobb visszatérő közül azért kimaradt néhány nagyon jelentős anyag, amikről nem tudok, legalább az említés szintjén, nem szót ejteni. Ilyen a The Walking Dead, ami azért okozott kisebb csalódásokat idén, illetve a Homeland, ami a korábbi csalódások után egy abszolút tökéletes negyedik évaddal tért vissza idén ősszel. (Ezekről heti bontásban is írtam mostanában.)

Éppen, hogy csak kimaradt az általam eddig még nem nagyon méltatott Da Vinci's Demons, illetve a nagyon is sokat emlegetett Hannibal, ami idén határozottan képessé vált arra, hogy megemelje a téteket és kifejezetten bátor fordulatokkal is meglepjen. A Hell on Wheels reprezentációja is nagyon magas a blogon, hiszen éppen tavaly tavasszal daráltam le a széria első két évadát. Azóta lement még kettő - az idei negyedik pedig egyértelműen a legpörgősebb és legtökösebb volt az eddigiek közül. Hajszál híján maradt le.

Ha már tökösségről beszélek, akkor a Ray Donovan-ről sem feledkezhetem meg, amely a tavalyihoz képest ugyan darkosabb, de régi férfierényeit tökéletesen megőrző második szezonnal tért vissza 2014 nyarán. Akárcsak az In The Flesh, amely lényegesen letisztulatbb koncepcióval támadt, mint ahogy azt tavaly tette. 

A zombis alapvetéshez hasonlóan szintén brit My Mad Fat Diary-ről sem szabad megfeledkeznem, amely a kilencvenes évek végén egy kövér lány mindennapjait regéli el, változatlanul érdekesen. Szintén lány, pontosabban lányok a főszereplői az abszolút egyedi atmoszférájú, egy klónozós sci-finél jóval többel szolgáló Orphan Black-nek, amely, bár időnként bukdácsolva, de mégis szépen vette második etapjának kanyarjait.   

Hasonló reményeim voltak a 24 négy esztendős szünet után megérkező 9. évadával is - de itt azért akadtak hiányosságok, amelyek miatt semmiképpen nem kerülhetett fel erre a listára. Hasonlóképpen lemaradtak még olyan, gyaníthatóan minőségi szériák, mint az általam még mindig bepróbálásra (mea culpa!) váró Sons of Anarchy, Masters of Sex, Veep, Arrow, a félbehagyott Person of Interest vagy Orange is the New Black, nem is beszélve az ilyen kitűntetésre azért nem kifejezetten méltó Supernatural-ról, vagy egyenlőre nem eléggé jó The Originals-ről...

És persze sorolhatnám még, nagyon-nagyon hosszan... 

A lényeg így is, úgy is csak az, hogy a visszatérő high concept-anyagok összességében igen jól teljesítetek idén, bőven hozva a tőlük az elvárható színvonalat. Nem minden évben volt ez ennyire egyértelmű, úgyhogy becsüljük meg, hogy 2014 e szempontból kiemelkedő évjáratot képvisel.

S éppen ezért bőven lesz még mit nézni akkor is, ha majd felkelünk az ünnepi asztal mellől! 

(Vagy csak a magam nevében beszéljek? :) )