Avagy a szokásos Halloween-i duplaepizód...

Igen-igen!

Mert Ryan Murphy horrorantológia-szériája (remélem, így kell írni), amely immár a negyedik őszön érkezik direkt azért, hogy megdobja egy kicsit az amúgy sem silány összfelhozatalt, minden egyes szezonban szentel egy-egy duplaepizódot a horrortörténet legjelentősebb ünnepének. 

Dacára annak, hogy az AHS egyébként - már akinek még be kell mutatnom - nem feltétlenül és nem csak a horror klasszikus eszközeivel operál. Persze, nyilván azokkal is - de sokkal többet nyújt némi borzongatásnál avagy hentelésnél. A hangsúly inkább a történetmesélésen van, a pszichologizálásig menően önfeltáró párbeszédeken és persze a - mondjuk ki nyugodtan és bátran - nem kevéssé beteg karaktereken, történetelemeken és szekvenciákon.

Aki ismeri Murphy munkásságát (és itt nyilván elsősorban a Nip/Tuck-ra kell gondolnotok), az meg sem lepődik ezen. És, aki vágja ezt a sorozatot - nem kevesen vagyunk, már Magyarországon sem - az pontosan tudja, miről beszélek.

S nyilván azzal is tisztában van, hogy az AHS-nek minden szezonja más témát bont ki. 

Az első ugyanis a domestic horrorokra épül (egy kicsit) - talán ez volt mindeddig a leggyengébb. A második egy 60-as évekbeli elmegyógyintézet (túlzás nélkül állíthatom: pokoli) világát mutatja be - talán ez volt a legbetegebb. A harmadikban a New Orleans-i Coven negyed boszorkányainak életébe nyerhettünk bepillantást - talán ez volt a legkevésbé a horrorelemekre építkező. És a jelenleg is futó Freakshow-val zárul (egyenlőre) a sor. Ez utóbbi az 50-es évekbe és a "cirkuszi freak"-ek világába kalauzol el - s eddig ez tűnik legkiforrottabbnak, minden szempontból. 

Az FX-en futó anyag legnagyobb erénye az állandó színészgárda, élen a verhetetlen Jessica Lange-dzsel. Ő annyira jól veszi a legkülönbözőbb akadályokat, hogy az sokak számára már unalmas is - hiszen a második, illetve harmadik szezonban is az ő karaktere áll a középpontban és mindkét karakter hasonló jellegzetességekkel bír (hatalomittas fellépés és hatalomféltés, jellegzetesen erős kisugárzás, ugyanakkor elkerülhetetlen szembenézés az öregedéssel, cinizmussal leplezett túlérzékenység stb.).

De hozzá hasonlóan rendszeres vendég a meg-megújuló díszletek közt Sarah Paulson, Dylan Mcdermott, Denis O'hare, Frances Conroy, Katey Bates, Lili Rabe, Taissa Farmiga, Zachary Quinto, Emma Roberts, Evan Peters, Angela Bassett és Jamie Brewer is.

Na most: ezt a vendégeskedést nem úgy kell elképzelni, hogy ők minden egyes szezonban felbukkannak, hanem, hogy itt-ott, általában össze-vissza. Ahogy az élet és a szerencse hozza, s mindig más karakter bőrébe bújva. Peters például minden évadban játszott idáig, de Quinto csak az első kettőben - s ami azt illeti, nagyon hiányoljuk is mostanában. 

Akárhogyan legyen azonban: ez a csapat nem kicsit illusztris. Ráadásul még becsatlakozik hozzájuk egy-egy évad erejéig példának okáért Kate Mara, Joseph Fiennes, Michael Chiklis, Lizzie Brocheré, James Cromwell, Connie Britton vagy Chloe Sevigny is. 

Szóval, ha eddig még nem volna egyértelmű: a cím keltette esetleges utánérzések dacára itt nem b-kategóriával állunk szemben, hanem nagyon is "a-besorolású" produktummal. Mégpedig - bár a minőség még szerintem is (aki meglehetősen nagy kultiválója vagyok az anyagnak) erősen hullámzó - az egyik legjelentősebb antológiasorozattal. Legalábbis az utóbbi években (legyünk szerények, mint Bástya elvtárs)...

Ehhez a színvonalhoz mérten folytatom a továbbiakban, az idő előrehaladtával egyre kevesebb magyarázattal és egyre több spoilerrel... 

The board is set...

Az új AHS-szezon legmarkánsabb vonása minden bizonnyal az, hogy - legalábbis eddig - gyönyörűen meg van szerkesztve. Hasonló kiötöltséget talán csak az első évad esetében tapasztalhattunk, bár idővel ott is minden belefulladt az őrületbe - ahogy jó posztmodern szériához illik.

Viszont az volt az egyetlen etapunk, ahol valamiféle normalitástól indultunk ki (egy család állt a középpontban!), és úgy haladtunk a mind betegebb történések felé, hogy aztán egy egészen sajátos végkifejletbe fussunk bele. A második szezon indítása már nem sok illúziót tartogatott (gyakorlatilag nem volt olyan karakterünk, aki nem küzdött valamilyen defektussal), és a harmadiké sem ilyesmikről volt híres.

A negyedik azonban még ezekhez képest is látványosan eldurrant cucc, a legelső pillanattól kezdve. Minden: a zene, a látványvilág, a fényekkel folytatott ügyes játék és az öltözködés. Minden nagyon tudatosan lett összeválogatva azért, hogy borzolja a kedélyeket.

Persze mindez nem polgárpukkasztás céljából történik - hol vannak már azok az idők, mikor még a papa moziján kellett élcelődni. Itt és most a legnagyobb természetességgel kapjuk az arcunkba az egyre furcsább történéseket. Ahogy a kiöregedett varieté-csillagként elénk toppanó Elsa Mars (ő Jessica Lange aktuális karaktere) szedi összefele nem mindennapi társulatát, úgy nézünk egyre nagyobbakat.

A szórakoztatóipar eleinte meg nem nevezett bugyraiból érkező Elsa célja ugyanis az, hogy összerakjon egy saját társulatot - freakekből. A hozzáállása kezdetben kifejezetten imponálónak tűnik: ahogy többször is elmondja, számára az a legfontosabb, hogy, úgymond, hogy védelmet és biztonságot nyújtson nekik. Sőt, mint ő maga fogalmaz, hogy "ünnepelje őket".  

Amennyire vezéregyéniségnek látjuk az elején, úgy tűnik fel később, hogy azért nem tartja olyan szorosan a gyeplőt. Mi több, egyáltalán nem tartja kézben a dolgokat. Rajta kívül legalább olyan fontos szerepet játszik a történésekben a Katey Bates alakította "szakállas nő" Ethel, illetve a fia az Evan Peters játszotta ormótlan nagy kezekkel és vagy 20 centis újakkal rendelkező Jimmy. 

Míg az Elsa (akinek egyébként műlábai vannak) leginkább az álmainak és a múltjának él, addig Jimmy-nek tényleg alapvető célja, hogy összefogja a társaságot és minden eszközzel megvédje őket a külvilág állandó támadásaitól. Akármilyen áron, bármennyit is kelljen fizetni érte...

A társulat mellett kapunk egy hihetetlenül erős mellékszálat is. Van ugyanis egy sorozatgyilkos bohócunk. Twisty (John Carrol Lynch) "barátságos fizimiskája" eleve önmagáért beszél. Miközben a mesterségéhez híven elsősorban mulattatni szeretne, kiszámíthatatlan viselkedése és közönségének rémülete néha ahhoz vezet, hogy le-leszúr valakit... -  S tegyük még hozzá: nem sokat beszél. Ennek egyik oka minden bizonnyal a száját eltakaró marha nagy vicsorgó maszk, ami elég sokban hozzájárul a karakter feledhetetlenségéhez...

Átjárhatóság 

Nos, ők - mindezek - csupán az alapvonalak. Hiszen a sorozat lényege a flexibilitás, vagy, pontosabban fogalmazva: az átjárhatóság. Karakterből karakterbe, magatartásformából magatartásformába, fekete miséből fekete humorba - és, legelsősorban is: a jó és a rossz erkölcsi kategóriái között. 

Az AHS légkörében rejtező bizonytalanságot pontosan ezek az alapvonásai teremtik meg - és ezek adják az epizódok igazi feszültségét. Sosem lehet tudni, ki mit fog lépni a következő pillanatban. Murphy opusza persze szeret a legkülönbözőbb eszközökkel rájátszani erre. Elsősorban is a (nem feltétlenül horrorkoreográfia szerint felépített) jelenetek bizarr tálalásával. És ehhez jön még a megszerkesztett túlstilizáltság érzete. Persze nem Wes Anderson-i méretekben - viszont jól érzékelhetően. 

Inkább a cseleményvezetésben, mint a vizualitásban jelenik ez meg: mintha egy adott témából igyekeznének kihozni a maximumot. Nincs például a domestic horrornak olyan kliséje, amit ne puffogtatna el az első évad. Sőt, még kapunk hozzá több egyebet is, ami egyáltalán nem ennek a műfajnak a része (pl. az antikrisztus megfoganása és születése egészen biztosan nem a "házrémfilmek" világába tartozik). Hiszen az átjárhatóság aranyszabálya a műfaji jellegzetességekre is érvényes. 

Az ötletekben való lubickolásnak ez a formája egyébként abszolút horror-jellegzetesség. Megtaláljuk ezt Carpenternél csakúgy, mint Vincent Price-nál - vagy úgy általában bárkinél, aki lerakott valamit az asztalra a műfajban, az elmúlt száz évben. 

Ami különbözik, hogy itt viszonylag ritkák az olyan jellegzetes horroreszközök, melyekkel Murphy nem húzza az időt fölöslegesen. Persze itt is van néha percekig járkálás egy sötét folyosón, mielőtt lecsapna a rémület - de az ilyen szekvenciák ritkák és felbukkanásuk mindig teljesen random módon történik. A félelem forrása ugyanis az AHS-ben nem az, hogy késleltetve mutatják meg a szörny igazi arcát, hanem éppen ellenkezőleg - hogy gyorsan szembesítenek seregnyi szörnnyel és szörnyűséggel, s ezen keresztül sokkszerűen a bennünk élő szörnyekkel is. 

Ha van sorozat, amire illik Zola regény- és Jean Renoir filmadaptációjának címe: "Állat az emberben", akkor ez az. Ugyanakkor ezt az állatot elsősorban nem a rettegéssel csalja elő belőlünk. Az AHS célja egészen más. A pszichológiája és pszichologizálása, illetve éppenséggel nem gagyi humora végig arra irányul, hogy bemutassa, hogyan élhetünk egyfajta egységben (ha nem is harmóniában) saját szörnyeinkkel. 

Így tehát, ahogy és amikor csak teheti, elsődlegesen mindent a szörny perspektívájából mutat meg. Nem belebújik a szörny testébe vagy azonosul vele: egyszerűen ontológiai karakterénél fogva az. 

Az AHS egy szörny - akárcsak mi magunk.

A célja is nagyon hasonlít egy szörnyéhez: elmossa a különbségtételt és a határokat, hogy utat engedjen a dolgok amúgy is elkerülhetetlen és állandó keveredésének, amelynek entrópiájában csakis cselekményvezetése révén próbál meg valamiféle rendszert teremteni - egyébként nem ítélkezik és nem magyaráz meg semmit...

Nem a legjobb morális iránytű vagy életvezetési tanácsadó tehát - hogy finoman fogalmazzak. 

Ellenben nagyon jó pszichológiai eszköz a félelmeink megszelidítésére és kondícionálására. S ebben a tekintetben messze kiemelkedik saját, azért valljuk be, mérhetetlenül sok szemétre való darabot előállító műfajából.

Nálam egyébként rettentően jól működik ez a kémia: konkrétan végigmosolygok minden egyes epizódot, és hallatlanul jól tudok szórakozni minden őrült, elcseszett vagy humoros fordulaton. Ilyesfajta életörömöt pedig, főleg mostanában, határozottan kevés anyag tud kicsalni belőlem... 

A negyedik évadban, azaz a Freak Show-ban Elsa karaktere a középpontja az entropikus kavargásnak. Ő áll "a kör közepén", de szerencsére vannak bőven egyenrangú párjai is. Sőt, több potenciális kihívója is akad már, akik a későbbiekben könnyedén átvehetik igencsak ingatag helyét. 

Most mindenesetre még ő áll a mikrofonnnál, hogy Marlene Dietrich-es, férfiszabású női kosztümjében (Elsa egyébként német és gyaníthatóan nem ok nélkül emigrált az USA-ba, alighanem a háború után) és a freakek parádézó seregétől körülvéve, egy pszichedelikus látomás kellős közepén állva, előadja David Bowie "Life on Mars"-át. 

Igen, nem tévedés: az események időpontja még mindig 1952. Mindössze csak megtörtént az, ami még egyetlen AHS évad egyetlen részében sem: végképp elmostuk a határt a valóság és a képzelet között.

A sorozat átlépett egy nagyon fontos borderline-t, ami izgalmas, új utakra is vezethetnek minket - bár jelen halloween-es duplarészünk végére azért szépen visszatérünk a valósághoz. Biztos, ami biztos... 

Make it or brake it 

Ryan Murphy anyaga jellegzetességei alapján nehezen rokonítható más alkotói koncepciókkal. Ha mindenáron párhuzamot szeretnék keresni, talán Tim Burtont említhetném - de nála egyrészről szinte teljesen hiányzik a szexuális dimenziórendszer (jobban mondva, háttérbe szorított és csak nagyon finom eszközökkel érzékeltetett), másrészről az ő szörnyei inkább viselkedésük és küllemük tekintetében tekinthetőek szörnynek - belső tulajdonságaik azonban sokszor nagyon gyermekiek, karakterük érzékeny és bizonyos határokat sosem lépnek át. 

Az AHS ennek pont ellentéte: freakjei esetében a szexuális dimenziórendszer csak úgy jelentős, mint bármelyik másik - és ha lehetőségük adódik rá, bizonby nem félnek gyilkolni. Ráadásul többnyire nem raszkolnyikovi bűntudattal döfnek, vágnak és ölnek, hanem a legtermészetesebb módon, néha pedig kifejezetten boldogan.

Az új szezonban nagyon szép példa erre, mikor hőseink szó szerint rávetik magukat arra a rendőrre, aki a többszörös gyilkossággal vádolt Bette és Dot után nyomoz (Sarah Paulson Emmy-esélyes karakterei egy furcsa sziámi ikerpár két tagját jelentik). A jelenet persze egyértelműen és minden kétséget kizáróan Tod Browning korai horrormesterművére, az 1932-es Szörnyszülöttekre utal, ahol a szinén cirkusznál dolgozó freakek hasonló csoportszolidaritásról tesznek tanúbizonyságot, ha el kell tenni valakit láb alól. 

A többségi társadalommal szemben összetartó "szörnyszülött"-közösség esetében ez talán nem is meglepő vonás. Főleg, hogy a téma már többször bemutatásra került a filmtörténetben, igaz, s ezt bátran merem állítani: ennyire éretten, sokrétűen és a személyiség mélyrétegeiig hatolóan még soha, mint az AHS aktuális szezonjában. 

És itt bizony megint behozhatnám a sorozatok legfőbb értékét a filmek túlnyomó többségével szemben: hogy van idő építkezni, és így sokkal mélyebben, teljesebben lehet bizonyos belső folyamatokat ábrázolni. 

A freakség lélektanát már az első két epizód is remekül érzékeltette - de amit ebben a Halloween-i duplázásban kaptunk, az egészen lenyűgöző és párját ritkító pszichológiai elemzés. Ráadásul mindez nagyon szórakoztatóan és végig remek feszültségkeltő eszközökkel tálalva. 

Dennis O'hare és Emma Roberts belépője a 4x03 elején már eleve megadta az alaphangot. Az egy csalópáros megszemélyesítőiként érkező két vérbeli AHS színész komoly üzletet szimatolva indul a floridai kisvárosba, az egyik utolsó még létező freak show felkutatására, amely azonos a "mi cirkuszunkkal". Céljuk, hogy mielőbb leszállítsanak egy különleges "példányt" egy ezzel foglalkozó szakintézmény (múzeum) számára. Bár a Halloween-i duplázásban eddig nem sok szerepet kaptak, de tény (azon túl, hogy Emma Roberts nagyon csini, a fene vigye el), hogy ők (is) egészen biztosan bedurvulnak majd a szezon során. 

Ahogyan az sem lehet kérdés, hogy erre másoknak is jut majd lehetőség. 

No nem Ethelnek, akinek már csak kevés ideje van hátra. A társulat szakállas nőjével egy orvos közli a hírt - mint azt ő maga is megjegyzi, szokatlanul emberségesen. A sorozat ritkán él a "meghatás" eszközeivel, így a jelenet különleges figyelmet érdemel. Az illető doktor semmi mást nem csinál, csak korrektül és pontosan közli a tényeket, de Ethel-t ez mélyen megrázza, hiszen kevesen voltak ennyire nyíltak és barátságosak vele szemben élete során. 

Jimmy, Ethel fia, már érdekesebb képlet lesz, ha magára talál végre - nagyon badass-é válhat még alkalomadtán. Na nem mondom, ehhez a két részhez ő is keveset tett hozzá: az Emma Roberts-szel, meg a bohóccal való kergetőzése ugyan izgi volt, de karakterépítés szempontjából semleges. 

Akire a Halloween-i különkiadás tekintetében leginkább elmerném sütni a "badass" jelzőt, az egyértelműen Edward Mordrake, aki egy viktoriánus Angliából származó rémtörténet főszereplője. A "kétarcú" ember (akit Wes Bentley alakít meglehetősen kiválóan) sztorijáról leginkább ez a film jut eszembe. A legenda szerint Ed Halloween éjszakáján életre kel, hogy elvigyen magával egy arra érdemesült freak-et a pokolba. 

Ez az irracionális keretsztori remek alkalmat ad arra, hogy megismerjük pár társulatbéli freak korábbi élettörténetét - ugyanis Ed mindnyájukat meglátogatja, és kéri, meséljék el neki legnagyobb szégyenüket. Ethelé még csak kellemes felvezetés a harmadik rész végén, ahhoz képest, amit Elsa-ról kapunk a negyedik elején. S ha valami rávilágít arra, hogy ő egy igazi freak, akkor a weimari köztársaság idején játszódó erőteljes hangulatú flashback-ek valóban meg is teszik ezt. Amikor meglátjuk, hogyan is vesztette el a lábait, már sokkal inkább értjük, miért is szól annyira róla az általa előadott Lana del Rey dal, a "Gods and monsters"...

Elsa igazán megérett arra, hogy távozzon a pokolba - Ed még sem őt viszi magával, hanem Twisty-t. 

Az ő sztorija a negyedik rész másik nagyon-nagyon nagy erőssége. Elsősorban is azért, mert a sorozatgyilkos bohóc születésében két igen durva momentum is szerepel. Az egyik, hogy tulajdonképp a többi freak csinált belőle freaket. A másik pedig, hogy alapvetően, bár kezdetben együgyű volt, de alapvetően igen jó arc is, aki egészen biztosan nem érdemelte meg a sorsát. 

Vele szemben új tanítványa, Dandy, aki a nyomdokaiba lép, csak egy elkényeztetett hülyegyerek, aki nem talált jobb játékot a sorozatgyilkolásnál. A harminc éves (!) Finn Wittrock által egyébként remekül alakított karakter egy nyávogó csecsemő. Főleg Twisty-hez képest, akiért igen nagy kár. Még bőven elnézegettem volna a további produkcióit - ugyanakkor viszont az is jó, hogy az írók végre bátran mernek véglegesen kiírni karaktereket, szemben a harmadik évaddal...

A legmeglepőbb azonban minden esemény közül a váratlan fordulat a negyedik rész végén. Amikor Twisty halála miatt Jimmy-ből hős lesz, Elsa pedig jó üzletpolitikával mindenkit meghív az esti előadásra, az még hagyján. Az igazán arculütős momentum valójában az volt, ahogy az eufória hatása alatt hirtelen "egy szintre kerültek" a "normális emberek" és a freakek és eltűntek a különbségek... 

Vajon tényleg ilyen egyszerű lenne? 

Hiszen a dolog elsősorban nem a freakeken múlik, hanem a "többségi társadalmon", amelynek kezelnie kell a jelenséget. S éppen ezért őrületes fejlemény, hogy ezeket a hallatlanul lényeges kérdéseket egy sorozat veti fel. Ráadásul egészen újszerű formában... 

A tabudöntögetés enyhe kifejezés arra, amit ez a show akár ebben a két epizódban, akár az eddigiekben csinált. És, miközben ezek az alapkérdések "forognak a szőnyegen", addig kialakultak az erővonalak is: Jimmy és Dandy brilliáns ellentétpárja, Bette és Dot egymás iránti gyűlölete, Dell és Jimmy (apa és fia) lehetséges összecsapásai avagy szövetségkötése a jövőben, és leginkább talán Elsa előbb-utóbb nagyon is esedékes trónfosztása...

Ki tudja, kitől mit várhatunk majd, ha tényleg elkezdődik a háború? 

Hisz az AHS, akárcsak a sors: kiszámíthatalan... 

- szollo -