2014-ben jön a folytatás. 

Nem lesz könnyű kivárni – de az első szezonhoz hasonló színvonal reményében mégis türelmesek leszünk Michael Hirst-ékkel. A Vikings ugyanis pontosan az lett, amit ígért: egy relatíve realista perspektívájú, nagyon szépen fényképezett, nagyon profin kivitelezett és sajátos hangulatú történeti széria. Sőt, nem csak teljesítette, de, jó sztahanovista módjára még túl is teljesítette a tervet: minthogy az első évada nagyon egyenletes, nagyon megbízható minőséget hozott, s ezzel egyike lett azon ritka, mostanában is vetített szériáknak, amelyek tökéletesen egyenletesre sikeredtek.

Így visszatekintve érződik, hogy azért nagyon ki volt ez találva. S bár lehet, hogy az évad végi cliffhanger nem ütött akkorát, s hogy az évadzárónak nem volt „évad záró” hangulata, de talán nem is olyan nagy baj ez. Ha egyenletes a minőség, s ugyanakkor ilyen magas is, az ilyesmi nem zavar. 

Egyébként kezdek rájönni, hogy ezt a sorozatot nagyon jó lesz majd, egészében újra végignézni. Ugyanis ez a cucc is olyan, mint a Game of Thrones első két évada volt (a harmadikról még nem adhatok számot): a legjobb egy szuszra ledarálni, hiszen olyan, mint egy szép, hosszú mozifilm. Nincs benne töltelék, nincs benne fölösleges hozzávaló, de nem is igen jut eszünkbe bármit hiányolni belőle. Úgy jó, ahogy van.

Egyszerűen darára termett. 

Alant ezt további – spoileresebb – infókkal is bizonyítani igyekszem majd. 

Felemelkedés

A klasszikus maffiafilmek történetében mindig jelen van a felemelkedés motívuma. Főszereplőjük vagy valamely fontos karakterük sokszor olyan figura, akinek alkalmunk nyílik megismerni  a ranglétrán való emelkedését. Nos a maffiapárhuzam talán nem indokolatlan, ha a Vikings-ről beszélünk.

Hiszen a földművesből – most már kimondhatjuk – jarl-á (területi elöljáróvá), és a vikingek egyik leghíresebb hősévé avanzsáló Ragnar Lotbrok (Travis Fimmel) azzal kezdi pályafutását, hogy legyőzi a korábbi Haraldson jarlt (Gabriel Byrne-től sajnos a hatodik részben búcsúznunk kellett) – értsd maffiafőnököt. Először egy nagyszabású, tőle elvitathatatlan teljesítménnyel (ez a két nyugati út és a számtalan kincs, amit ott zsákmányol) bizonyítja mindenki számára, hogy, mekkora májer, majd fizikailag is elpusztítja az őt számos esetben likvidálni igyekvő vezetőt (itt nem merényletről, hanem szemtől szembe, egyenlő esélyekkel folyó párviadalról van szó). 

Az évad végére eljutunk oda, hogy Ragnar a vikingek tulajdonképpeni urával, Horik királlyal (Donal Logue) kokettál és az ő hűségében vonul egy lázadó vezér ellen, aki nem akarja átadni területeit – sőt, hosszabb távon már tervezgetik a Frank Birodalom lerohanását is (Nagy Károly még él!). Ténykedése közben persze számos ellenséget szerez, akik közül jelenleg a legnagyobb veszélyt a bátyja, Rollo (Clive Standen) jelenti – az ő átállása a „sötét oldalra” csupán idő kérdése volt – s hogy éppenséggel az első évad végéig húzták, tán nem is olyan nagy baj. Legalább kaptunk egy kis karakterépítgetést, és így talán érthetőbbé is vált a dolog – amelyet egyébként Ragnar is kiprovokált magának, hiszen nem ismerte fel testvére becsvágyát és az abban rejlő veszélyeket. 

Ha lecsupaszítom, ez így teljes mértékben egy maffiafilm sémája. A hasonlatnak szerintem abszolút van létjogosultsága, hiszen a maffia is archaikus kódokra épül, akárcsak a viking társadalom. A maffia is leszámolások és felemelkedések története, akárcsak ezé a szériáé. S a maffia sem egy túlfinomult felépítésű konstrukció – ha pedig valamit, hát ezt a viking társadalom sem mondhatja el magáról. 

A maffia persze kizárja soraiból a nőket – hiába a „család” az első, az „asztalnál sosem beszélünk üzletről”. A Vikings világában azonban a nők tevékeny részesei a döntési folyamatoknak – itt van például a meggyilkolt Haraldson jarl felesége, Siggy (Jessalyn Gilsig), aki Ragnar uralmára egyelőre inkább csak potenciális veszélyt jelent, a lázadó testvérnek viszont a jövőben nagyon erős támasza lehet. És itt van persze Lagertha (Katheryn Winnick) is, főhősünk neje, akit nem kell félteni semmitől, ha harcról van szó. A Vikings tehát, a feministák nagy örömére, egy olyan társadalmat mutat be, ahol a nők hatalmi pozíciója is lehet igen erős.

Mitológia

Kiváltképp tudom értékelni, ha egy sorozatnak van „mitológiája”.

Mitológia egyfelől lehet egy sajátos, „belső keletkezésű”, tehát csak az adott produktum világához köthető kódrendszer. Ilyen például a How I Met-ben a „slap bet” intézménye vagy a „lotyós tök” visszatérő motívuma, ilyen a Pushing Daises-ben, hogy minden rész tele van álnaív, bájos narrációval. Ilyen Káosz kapitány visszatérő figurája a South Park-ban vagy Penny az öregekkel szembeni leküzdhetetlen undora az It’s Allways Sunny in Philadelphiában. 

Ezek azok az első látásra talán elhanyagolhatónak tűnő apróságok, amelyek élvezetessé, szórakoztatóvá, és legfőképpen egyedivé tehetnek egy szériát. De mi a helyzet akkor, ha ez a mitológia nem csak az adott anyaghoz köthető, hanem akár egy néphez, egy országhoz vagy egy korszakhoz?

Sokszor még jobban feldobódunk. A Mad Men-ben például nagy élvezet nyomon követni a kulturális utalások tömkelegét, amelyek mind a 60-as évekhez köthetők – akárcsak a The Carrie Diaries-ben a 80-as évek világának ágait és bogait. S ugyanez a helyzet az Ifjú Indiana Jones kalandjai c. klasszikussal is, amely szinte sportot űzött abból, hogy minden epizódja egy-egy, a századfordulón vagy a huszadik század elején élt híres embert állított a középpontba.  

A The Vikings esetében is van ilyen kulturális kódrenszer: a viking vallás világa, amelynek a jelentősége Ragnar Lotbrok felemelkedésével egyenes arányban növekszik meg a történet során. Az első szezon vége felé például már egy teljes rész szól arról, hogy Ragnarék elmennek Uppsalába – kilencévente meg kell ejteni egy ilyen „zarándoklatot” Thor és Odin minden követőjének. Az epizód mégsem lesz unalmas vagy egysíkú, mert annyira izgalmasan tálalja a témát, hogy ugyanolyan izgatottan tudod végignézni, mint az előző, Northumbria uralkodójának, a szakállas és enervált Aelle királynak (Ivan Kaye) legyőzéséről szóló epizódot.

Nem kell nagy vikingbuzinak lenni ahhoz, hogy ennek a vallásnak a világát mi magunk is megismerhessük, hiszen azt egy laikus kívülálló szemén keresztül mutatják be nekünk. Ő Athelstan (George Blagden), az Angliából érkezett szerzetes, aki Ragnar saját rabszolgájából lesz felszabadított, előkelő idegen, s akivel az évad második felében már csupán annyit foglalkoznak a marcona hadfiak, hogy kiröhögik a szokásait és a félszegségét.

Nos, Athelstan szépen lassan beavatást nyer ebbe a pogány kultúrába, ahol előfordul azért az emberáldozat, s az bizony még megtiszteltetésnek is számít, s ahol minden cselekvés furcsa, néha bizarr babonákhoz kötődik – amelyeket a krisztusi tanok követője persze elborzadva szemlél. 

Egyébként, a viking vallás legbuzgóbb követője továbbra is a széria egyik legerősebb karaktere. Nem tudom, hogy Floki (Gustaf Skarsgård) milyen szert tol – lehet, hogy ő csak alapból ilyen. Végül is, olyan csinos asszonyka mellett, mint Helga (Maude Hirst) tán nem is olyan nagy csoda, hogy ennyire túl van pörögve a tag, aki egyébként, időközben, a néha szintén furcsán viselkedő és bizarr fejmozgásokat produkáló Ragnar egyik jobb kezévé avanzsált. 

Darapor

A Vikings nézhető epizódonként is. Megvan a maga izgalma így is – vannak cliffhangerei, sajátos fordulatai – amelyek garantálják, hogy az ember mindig várja a jövő heti adagot. Viszont, én mégis inkább az évados darák mellett teszem le a voksot. Biztos vagyok benne, hogy a történet folyásának íve így rajzolódik ki igazán szépen. S abban is biztos vagyok, hogy valamikor, még a második évad előtt, csinálok is egy redarát – a tapasztalataimról is igyekezve beszámolni nektek. 

Addig is - marad a 2014-es folytatás ígérete, s – „vezess új utakra, Lucifer…” 

- Szöllő -