Nagy szerencsénkre, vagy Charlie Kaufman adta el jól, vagy maga a NETFLIX érzett rá, hogy az idei év legjobb sajátgyártású produkciója kínálkozik (egy percre megtorpantam és utána néztem, hogy mikor készült a Hold árnyékában, de 2019ben, mert a sajátgyártású produkciók közül még az volt hasónlóképp kiemelkedő)...

Epiológus - a gondolatról...C. Kaufmann által megálmodott szürreális történetben Jake és barátnője utaznak a (téji tájban) egy kocsiba összezárva, hogy meglátogassák a fiú szüleit és utána a lány reményei szerint még az nap visszainduljanak. Bár alig pár hete vannak még csak együtt, a fiatal lányban már megszületett a gondolat, hogy számára a fiúval való kapcsolat valami miatt terhes, és mihelyst lehetősége lesz rá véget vet neki. Amíg a film első félórájában női szeszélynek érezzük a dolgot, addig időben előre fele egyre jobban intő jellé válik (és mind jobban a pár meghitt pillanatot fogjuk hazugságnak megélni). Ami az elején összezavar minket az a rengeteg (párkapcsolati krízisekből jól ismert) lefutott kör, hogy a másik valójában nem is rossz ember, meg hogy mennyi dologhoz hozzá tud szólni (noha sose tanulta) és különben is vonzó a férfias visszafogottsága. 
Persze C. Kaufman röhög rajtunk, mert ő az epilógusban figyelmeztett arra, hogy a gondolat, nagyobb ráhatással bír (az életünkre) magánál a tettnél, mert ha megszületik bennünk, akkor megváltoztathatatlan (csak az a részét hallgatja el, hogy egy csalhatatlan előérzetként tekintsünk rá, amely megóv a bajtól, vagy pedig épp mint valamennyi bajunk fő forrására). A gondolatnak van egy mágiája, sokszor ki se kell mondani, mert kiül az arcunkra, néha egész könnyen leolvasható (olyankor gyanakodással viseltetünk a másikkal szemben, hogy fűrkészett ki minket). A gondolatnak a nagy tragédiája, hogy bármennyire is próbál evidenciát találni a maga igazára akadályokba ütközik, hogy is tudnánk a jelenben megmondani teljes bizonyossággal, hogy ha szakítunk a másikkal később nem bánjuk-e meg. 

A mágikus idő...Amikor a fiatal pár megérkezik Jake szüleihez fura mód az útjuk az istállóba vezet, ahol bárányok vannak egy karámba bezárva, tőlük pár méterre pedig néhány elhullott egyed. Egy sejtelmes fekete folt, pedig két disznó förtelmes pusztulásának nyomát örzi. Megértjük, hogy mind csak állat volt és mint olyan nem érzi az időmúlását, a vég közeledését. Az időnek peidg ebben rejlik a varázslatossága, hogy olyan mértékben létezik csak, amennyire a befogadó képes az elvont fogalmával kezdeni valamit. A semmi közepén egy végtelennek tetsző éjszakai látogatáskor, az idő életre kel. Bár mi magunk az időutazásra nem vagyunk képesek, a lány számára megadatik a lehetőség. Végig követhetővé válik számára Jake életét, a szülei megöregedésének stációit majdhogy nem a halálukig. A lány olyan gyorsan pörgeti végig a szülők tartalmatlan (így a mágikus időben már, már egyhelyben toporgó), de mégis megható mód szomorú életét, hogy épp arról nem lesznek valós emlékei, ami a családlátogatás estéjén történt (például a beszélgetés a mosogatás közben). Nagyon tetszett, hogy C. Kaufman az időutazó cselekményen való túliságát (majd újra bekapcsolódását) úgy érzékelteti, hogy egyik pillanatról a másikra tűnnek el az őt körülbe vevők és egy bizar bújócska kezdődik, melyben hol a családtagok a legváratlanabb pillanatban és szituációban tűnnek fel (mintha az idősíkok csúsznának egymásra). Persze az idő megbolygatásának ára van, és ekkor kezd rajtunk újfent eluralkodni a kétségbeesés, mert magára a főszereplő lányra is hatással van a család életébe való bekapcsolódás olyan nem várt (mellék)hatásokat kiváltva, hogy magát véli felfedezni a falon lógó gyermekkori képen, a Jakeval való megismerkedésüket se tudja felidézni, vagy amikor megtalaja a sajátnak hit versét Jake szobájában egy versekötetben (ahogy lassan a fiú tudata magába szívja őt).

Tér a térben...A film utolsó félórájában megint az autóban ülünk és mozgásban vagyunk. Mocskosul hideg van és nem haladunk semerre. Pontosabban haladunk, csak már nem annyira a fizikai térben, mint sem a megöregedett iskolai gondnok elméjében. A fagyizós jelenet az utolsó pont, ahol még együtt tart a valóság és a fikció, minden ami utána következik már nem annyira a lányról szól, mint hogy a (valószínüleg szakítást követő) emlékéről, ahogy bezárul azon a téli éjszakán abba a helyi gimnáziumba, ahol Jake valószínüleg eltölti élete hátra lévő részét (magányosan) a gondnoki munkáját elvégezve.

Nyomasztó befejezésnek tűnik, de a rendező arra buzdít, hogy törekedjünk többé, jobbá vállni...  

HGD- 5/5 

Kövess be minket fbn is, hogy időben értesülj a legfrissebb posztokról.