Igazából kettő rész után, de az első duplapilot volt, úgyhogy – viszonyítás kérdése. A lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy végre belekezdtem abba a sorozatba, ami még hátra volt ahhoz, hogy egy remek adó, az AMC teljes szériatermését letudhassam.  

OK, hogy értsétek, miről is beszélek: az AMC (American Movie Classics) egy 1984 óta létező kábelcsatorna, amely azonban egészen 2007-ig nem kezdett saját sorozatok gyártásába. Viszont, amikor mégis rászánta magát erre, akkor csupa színaranyat hozott össze.

Mad Men, Breaking Bad, The Walking Dead, Hell on Wheels, The Prisoner, Rubicon (igaz, az utóbbi kettő közül az egyik minisorozat volt, a másik pedig sosem nyert (méltó) befejezést a cancel okán). Csupa remek anyag, szerény véleményem szerint – legalábbis. De, bár ízlések és pofonok különbözőek, s így nyilván lehet vitatni ennek a listának bármely elemét, a kritikusok és a közönség is ki szoktak egyezni abban, hogy az AMC minőséget és színvonalat szállít. 

Így van ez a The Killing esetében is, amely lemaradt a fenti listáról.

Legalábbis nekem, s legalábbis eddig. Ugyanis végre belekezdtem az amúgy 2011 őszén – tehát nem éppen tegnap – startolt szériába. Hogy mi volt a késés oka, arra szeretnék fényt deríteni a továbbiakban, kitérvén majd arra is, hozta-e a korábban a csatornától megszokott minőséget ez a produktum?

(Mindezt pedig spoilerek nélkül fogom tenni.)

Valami van, de nem az igazi

A késés oka a bizonytalanság volt. Igen, eléggé bizonytalan voltam a Veena Sud nevezetű, eleddig Kanadában dolgozó showrunner anyaga miatt. Na, az ok nem az illető úriember volt, hanem, hogy a The Killing – remake. 

Remake, mégpedig az egyik első azok közül, amelyek a skandináv krimik népszerűségét meglovagolva, északon már népszerű produktumok világát ültették át amerikai környezetbe. És megint ne értsetek félre: nem láttam ugyanis az eredeti anyagot, azaz a Forbrydelsen című, 2007 és 2012 között futó dán televíziós projectet, így tehát nem tudom, valóban megfelel-e a szubzsáner etalonjának, vagy nincs igaza annak a csomó embernek, aki így gondolkodik róla.  

Az ok inkább az volt, hogy ezek a remake-ek nem szoktak jól sikerülni. Eleve az európai vagy ázsiai produktumok amerikai újrafeldolgozásainak többsége tűzrevaló az eredeti relációjában (szabadjon ilyen keményen fogalmaznom), de a skandináv bűnfilmek és -sorozatok tematikájában különösen rossz tapasztalatok értek az elmúlt esztendőkben. Niels Arden Oplev Tetovált lánya pl. összehasonlíthatatlanul jobb, mint Fincher semmitmondó „újragondolása” (sokáig nem hittem, hogy DF nevével egy mondatban le tudom írni azt, hogy: „semmitmondó”, de mesterünk eleget pedálozott ahhoz, hogy ezt is megtehessem). 

A távolság ugyanis nemcsak földrajzilag volt áthidalhatatlan a skandináv eredetik és amcsi remakik között, de szinte minden tekintetben. A recycling után a történetvezetés nem tartogatott különösebb meglepetéseket, a karakterek megszokott mélysége, többrétegűsége is nagyon lebutítva került át a hollywood-i vászonra, a skandináv krimik jellegzetes mindfuck életérzése sem csapott arcon igazán nagy erővel (volt, ahol semmilyennel sem), ahogy a műfaj esetében jellegzetes politikai történetszálak is eljelentéktelenedtek. 

Az „amerikanizált skandináv krimi” tehát vérszegény, tartalmatlan, íztelen, semmi zamata és különleges jellegzetessége nincsen. Pont olyan, mintha a gulyást egy az említett levesféléhez vagy a magyar konyhához cseppet sem értő francia mesterszakáccsal főzetünk meg. Hiába az igyekezet – az eredmény tragikus és ehetetlen, az eredetihez képest pedig kimondhatatlanul érdektelen. 

Ezek a tapasztalatok tehát olyan lehangolóak voltak, hogy az AMC jelentette brand, amelynek jelentőségét fentebb igyekeztem felvázolni – nos, még ez sem volt elegendő, hogy előbb meghozza a kedvemet a The Killing-hez (mentségemre szóljon, hogy idehaza is csak a skandináv krimik kedvelői, illetve néhány sorozataddikt cuppantak rá eleddig). 

Azt mondtam magamban: „várok, és majd meglátjuk.” Vártam, vártam – és végül megláttam. Az AMC-nek ugyanis sikerült rácáfolni a balsejtelmeimre, mikor végre, két év múltán, tegnap este belekezdtem a csatorna utolsó olyan saját gyártású sorozatába, amelyhez még nem volt szerencsém.

Koppenhága helyett Seattle

Seattle-nek van egy sajátos atmoszférája. A Nagy Tavak mellett található, az éghajlata a dél-kanadai nagyvárosokéra (pl. Vencouver) emlékeztet, amelyek relatíve elég közel találhatóak hozzá. Ez azt jelenti, hogy iszonyatosan sok a csapadék, általában borult az ég, de ha süt is a nap, elég vérszegényen teszi – többnyire. Mivel ez a miliő bizonyos műfajokhoz egyenesen ideális, a filmesek és a sorozatgyárosok egyként kedvelik ennek a vidéknek az atmoszféráját. 

A képzeletbeli Twin Peaks (minden átívelő szálas krimiszériák atyjaként a párhuzam nagyon is jogos) ugyebár éppen itt, e nagyváros körzetében található, de olyan jelentős, klasszikus sorozatok is itt bontakoztatták ki a cselekményüket, mint gyerekkori nagy szerelmem a Dark Angel vagy az immár abszolút klasszikus Millenium. Sőt, itt forogtak még olyan alapművek is, mint a Dead Like Me, a 4400 (ugye, így utólag azért feltűnik, hogy ott is átjön a kékes-vizes-esős látványvilág), vagy Alan Ball alapszériája, a Six Feet Under (kezdőknek: Sírhant művek).

A The Killing az említett munkákhoz képest talán még inkább ráerősít a város és vidéke darkosságára. Még sötétebbé teszi az amúgy is jellegzetes homályt, még jobban beárnyékolja a már amúgy sem túl világos forgatási helyeket. Az éjszaka és a nappal egyként ebbe a látványvilágba olvad bele, s ez kifejezetten skandinávos dolog – még a jellegzetes „fehér éjszakákra” sem kell gondolnunk hozzá, hogy belássuk. 

Seattle tehát itt egyszerre egyedi „másolatává” válik Koppenhágának, ugyanakkor megőrzi a sajátos karakterét. Érezhető a dán ősforrás jelenléte, de az anyag mégis amerikai jellegzetességekkel bír. 

Ez a kulcsmomentum: a hasonulás gesztusa sem iktatja tehát ki az egyediség ismérveit. 

Sorozatunk pedig így saját receptet dolgoz ki: nem akar ugyanis, a korábbi tematikába vágó újrafeldolgoktól eltérően, egy darabka Skandináviát becsempészni az USA-ba. Inkább keres egy az északiakhoz hasonló helyszínt, egy hasonló világot és egy hasonló történetet – itt pontot is téve a recycling tekintetében. 

Nem akar skandináv lenni, mert nem is lehet az – így marad amerikai, és ehhez keresi meg a megfelelő skandinávos, de a cselekmény helyéhez maximálisan illő történetet és atmoszférát.

Who killed Rosie Larsen? 

És innentől, hogy már hiteles az atmoszféra és jó irányba mutat az adaptálás szándéka: tényleg elkezd érdekelni a szóban forgó és átívelő krimihez abszolút illő kérdés. 

Who killed Rosie Larsen? 

Az alaphelyzet amúgy egyszerű (a jó átívelő szálas krimi mindig egyszerű alaphelyzettel startol és ehhez képest bonyolítja meg egyre inkább a dolgokat): az említett női név viselőjére ugyanis egy kocsi csomagtartójában találnak rá, (mily meglepetés) holtan, miután a rendőrök szagot fogtak az eltűnése kapcsán. A dolog durvábbik része, hogy egy városi képviselőjelölt is érintett az ügyben, mivel az egyik, az ő kampányához használt, verda csomagterében feküdt az említett, egyébként 17 esztendős lány. 

A karakterek viszont: csupa beváltatlan csekk. Pontosabban: csupa kiaknázatlan lehetőség. 

A vicces az, hogy a főszereplőnk, a történet középpontjába állított, a nyomozást vezető, Mirellie Enos alakította Sarah Linden közülük az egyik legjellegtelenebb, legkevésbé érdekes. Éppen az esküvőjére készül, mikor rátalál a lányra – és van egy fia. Azt hiszitek, három rész után többet tudok mondani róla? Akkor tévedtek…

A Joel Kinnaman alakította Stephen Holder nevezetű társa annyiban érdekesebb nála, hogy ő sokkal jellegzetesebb manus. Van humora, érdekesek a munkamódszerei – potenciál tehát akad bőven. Lássuk, mire megy vele a következő epizódokban.

Darren Richmond (Billy Campbell), a fentebb emlegetett képviselőjelölt viszont – hogyan is mondjam – hát szóval nekem kicsit túlságosan tisztességesnek tűnik. Lehet, hogy nagyon negatív a gondolkodásom, de már torkig vagyok a pozitív politikuskarakterekkel – ezért is ittam anno Frankie Underwood minden sorát a House of Cards-ban, s ezért pl. nekem ez a pasas nem túlságosan hiteles figura – túlságosan feddhetetlen hozzá. Mondom: lehet, hogy nagyon rossz irányba haladok ezzel az okfejtéssel, de nekem egy kevésbé tisztességes figura jobban tetszett volna. Nem egy minden hájjal megkent gazemberre gondolok – csak olyasvalakire, aki van annyira pragmatikus, hogy ne cselekedjen meggyőződésesen a saját érdekei ellen (egyébként a markáns pragmatista hozzáállás a skandináv krimik politikus-figuráit is inkább jellemzi).

A család reakciói tetszenek. Hitelesek, erősek – különösen Michelle Forbes, azaz Mitch Larsen alakítása adja vissza a gyász árnyalatait (na persze ez ilyen tapasztalt, megbízható színésznő esetében tán nem is akkora csoda). – Ja, és Kacey Rohl-t (Abigail Hobbs a Hannibal-ból) nagy öröm volt újra látni. Sok lehetőség van benne. 

Ahogy a sorozatban is.

Seregnyi lehetőség. És talán az is a fő problémám: az első fél óra ugyanis nem volt túl élményszerű, s bár a pilot másfél órájának végére csak beszippantott a The Killing, sőt, a harmadik részben még inkább rácuppantam, de olyan erősen még sem vonzott be, mint mondjuk a Broadchurch (szándékosan hoztam átívelő szálas krimis példát). A Broadchurch-nek a harmadik részre már durván addiktja voltam – a The Killing meg annyit ért el, hogy érdekeljen a folytatás, merthogy vonz a hangulata és persze fenemód érdekel, ki gyilkolhatta meg azt a szegény lányt. Viszont a karakterei egyáltalán nem érdekelnek, nem hoznak lázba – mert csak lehetőség van bennük, jellem egyelőre nemigen. 

Scandinavoamerican

A The Killing tehát az adaptációs technika terén remekül járt el, jó érzékkel teremtett erős atmoszférát és szemmel látható profizmussal bonyolítja a cselekményét (ja, és mondtam már, hogy remek, filmhez illő zenei aláfestést is kapott?!). Ráadásul rengeteg lehetőség van benne.

Viszont karakterépítés tekintetében eddig nem rakott le túl sokat az asztalra. Persze, mondom, más sorozatoknál is volt már olyan, hogy a cselekményhez vagy azt atmoszférához képest lassan bontakoztatták ki a karaktereket, de ha kétszer ennyi rész után is ugyanitt tartunk majd – isten bizony, megsuhintom a saját, külön bejáratú kaszámat… 

A sorsdöntő epizódok tehát még előttem állnak. De mivel csupa jót és szépet hallottam a szériáról, erősen drukkolok, hogy a hatodik részre addikt legyek. Ha viszont nem lennék az – ne fessük falra az ördögöt! – akkor is el kell majd ismernem legalábbis annyit, hogy a The Killing nagyon jó receptet nyújt ahhoz, hogyan kell egy skandináv krimit átültetni egy amerikai környezetbe.  

És ez azért elég nagy dolog, a fene vigye el!