A Borostaszerint blog új rovatában rendszeresen előkerül majd egy-egy filmes ritkaság a közel-, vagy akár távolabbi múltból, hogy komolyabb elemzés tárgyává tehessük a benne látottakat. De ezeknek az írásoknak nem pusztán annyi lesz az aktualitása, hogy fontos mozgóképekről esik bennük szó, amelyeket kár lenne hagyni elkallódni: hanem elsősorban mindig az, hogy olyan témá(k)ról szólnak az elbeszéléseik, amely ma éppen olyan nagy súllyal esnek a latba, mint az adott film elkészülte idején - az említett alkotásokat mégis elfelejtette, vagy nem is nagyon ismeri a nagyérdemű.

szellemi_hatorszag_1.png

Jelenleg kevés aktuálisabb kérdés van a világpolitika tekintetében, mint a kedden megtartandó amerikai elnökválasztás: a hangulat felfokozott, a kampány elképesztően kíméletlen volt, a nation jelentős része azonban épp úgy nem tudja, mire szavaz, és milyen alternatívákkal kell számolnia a döntése nyomán, mint a világ többi része. Nagyjából így volt ez kétezerben is, amikor az amerikai elnökválasztások történetének egyik legkiélezettebb küzdelme zajlott le a republikánus George W. Bush és a demokrata Al Gore között: méghozzá nem is a választási kampányidőszakban, hanem a szavazatok összeszámolását követően, amikor is a nagy meccset elvileg már lejátszották.

Előbbi irreálisan csekély mennyiségű szavazattal bekövetkező győzelme miatt utóbbiak számára a tét, nem először és nem is utoljára konkrét államok, pontosabban egyetlen "billegő" állam szavazatainak újraszámlálása lett: Floridáé. A két párt jogi háttérmunkásai valami egészen elképesztő elánnal estek egymásnak, pontosabban az újraszámolás pro és kontra ügyeinek. A demokraták a végsőkig hajtottak minden lehetőséget, amit megragadhattak a szavazatok arányainak számukra kedvező módosítására, míg a republikánusok minden körülmények között kiálltak amellett, hogy a választás már lejátszott meccs, így aztán illenék belenyugodni a vereségbe és továbblépni.

kepernyokep_errol_2020-10-31_17-47-09.png

Jay Roach immár tizenkét éves filmje ezt a küzdelmet tárja fel. Lejjebb arra is kitérek, milyen, mind a mai napig aktuális tanulságokra jut, amelyek talán a magyar nagyérdeműt is foglalkoztathatják. Hiszen, ha annyi bizonytalanság van, amennyit itt is láthatunk, egy olyan elképesztően túlszabályozott politikai ökoszisztémában, mint az amerikai - képzeljük el, csak egy pillanatra, mi felett sikolhat (sic!) el rendre a hazai választási ellenőrök figyelme...

 

De ki a t*köm az a Jay Roach?

Talán meglepő, de a tévéfilmjeiben komoly és fajsúlyos politikai témákkal (is) foglalkozó Jay Roach rendezői pályája néhány kezdeti szárnypróbálgatás után olyan filmekbe torkollott, mint az Austin Powers első és második része, vagy az Apádra és a Vejedere ütök című alapvetések. Ráadásul politikai témában is köthető a nevéhez olyan harsány és pihent agyú vígjáték, mint a Képtelen kampány Will Ferrellel a főszerepben (az ő neve mindent elmond a projekt komolyan vehetőségéről). Szinte látom magam előtt Mike Myers-t AP kosztümben, ahogyan elégedetten csettint, hogy ez már döfi...

kepernyokep_errol_2020-10-31_17-34-31.png

Anélkül viszont, hogy ezekről az opuszokról különösebb véleményt mondanék (egyébként egyikkel sincsen különösebb gondom), meg kell jegyeznem, hogy a rendező drámai szcénában is alkotott egy s mást - csakhogy ezeket főként nem a moziknak, hanem a televíziónak. Ilyenek az elnökválasztásokat feldolgozó tételei. Témaválasztásuk bátor, hiszen kétezernyolcban a W. Bush vs. Al Gore meccsnek mindössze nyolc, kétezertizenkettőben pedig az Obama vs. McCain összecsapásnak mindössze négy esztendeje múlt, a készítők máris elérkezettnek látták az időt a feldolgozások elkészítésére...

Ha még emlékszünk Adam McKay tavalyi filmjére, a Vice-ra (a Dick Cheney-biopic, aminek kedvéért Christian Bale tekintélyes súlyt szedett fel), bátran konstatálhatjuk, hogy, míg az ifjabbik Bush és Al Gore jogi team-jeinek összecsapását ábrázoló Recount (aktuális filmünk) csakúgy döntően demokrata indíttatású munka, mint amaz, McKay egyértelműen elnagyolt propagandafilmet alkotott (ami azonban még ennek ellenére is felettébb szórakoztató alkotás, köszönhetően a színészek teljesítményének és az írás minőségének). Roach viszont az aprómunkára fókuszál.

kepernyokep_errol_2020-10-31_17-47-49.png

Arra a részre, amit nagyon nehéz izgalmassá tenni: politikai szereplőknek bedolgozó jogászok hosszas agyalására kerek asztalok mellett, légkondi nélküli irodákban, meglazított nyakkendővel, izzadó halántékkal és tenyérrel, s mindezt olyan ügyek fölött, mint az 1971-es "Kingston contra Michigan", a negyedik számú alkotmánymódosítás, vagy Florida és Texas államok választási joggyakorlatának összehasonlítása. Ha nem éreznénk a tétet minden vita mögött: hogy itt most generációk sorsa dől el: s nem csak az amerikaiaké, de az egész világpolitikáé... - S ha nem emlékeznénk arra, ami ebből az összecsapásból hozzánk is eljutott annak idején, a magyar sajtó torzító tükrén keresztül az újraszámlálások újraszámlálásának újraszámlálásából... - Hát a franc tudja, ennyire tetszene-e... 

 

Millionen stehen hinter mir...

Nekem magamnak egészen biztosan igen. Mert a Recount sokkal többről szól, mint pusztán szakpolitikai team-ek tököléséről irathalmok felett. A film bemutatja, hogy egy választás hogyan zajlott le húsz évvel ezelőtt a világ már akkor is legtúlszabályozottabb demokráciájában. (Persze abba ne menjünk bele, mennyire demokrácia ez a szociálisan totálisan érzéketlen és a cégek lobbijával alaposan megterhelt struktúra.) Az eredmény mindenesetre lesújtó.

kepernyokep_errol_2020-10-31_17-45-37.png

Látjuk - éspedig tényleg látjuk - milyen pitiáner marhaságokon lehet(ett) elcsúszni (akkor (is)). Például - csak egy apróság - hogy az adott jelölt kampánycsapata hiába dolgozik az egyszem jelölt felépítésén, ha amúgy ötven különböző államban ötven különböző átláthatatlan és kibogozhatatlan szabályozás, illetve helyi precedensek hada bonyolíthatja az egész procedúrát olyan halálcsapda-szerűvé, hogy már a kopaszodó Dick Cheney is csak a nem létező haját tépkedi a fejlemények láttán.

Látjuk, voltaképpen milyen nyomorultkodás, szerencsétlenkedés megy a kúlság látszatát minden eszközzel eladni igyekvő Amerikában, a lehetőségek országában, ha meg kell szervezni a háromszázmilliós föderáció elekcióját. (Hát, senkinek nem lesz tőle erekciója, azt garantálhatom...) Hogy hogyan kell az internet hajnalán is lyukasztóval intézni a szavazást. Hogy milyen nehézkes a lyuk kilyukasztott voltát mechanikus úton ellenőrizni. Hogy hogyan sikerül leszavaztatni a katonákat, kiszűrni a börtönviselteket, összeállítani a jelöltek listáját (megsúgom: nem a hatékonyság mintapéldáit felmutatva). Az egész katyvaszt.

kepernyokep_errol_2020-10-31_18-25-32.png

Hihetetlen, hogy az emberi tényező még egy ilyen mechanikus rendszerben is mennyit számít. Hogy mennyit nyom a latban, hogy ki mit vesz észre, mi felett siklik el - és ezen a szinten ez már nagyon nem mindegy. Itt már pénzben is, szavazókban és szavazatokban is milliókkal dobálózunk. - Millionen stehen hinter mir - mondá az, akinek nem mondjuk ki a nevét. - De talán ezután a film után egy kicsit jobban átlátjuk azt is, hogy milyen milliók állnak egy-egy washingtoni elnöki ciklus mögött...

 

We are family / Get up everybody and sing

És látjuk más oldalról azt is, hogy mennyire összetart a népességnek az a kis hányada, amelyik a népesség képviseletére, vagy a népesség képviseletének képviseletére adja a fejét. Az, hogy a politikát valóban egy külön faj, egyfajta speciális political animal csinálja, Roach filmjéből egészen kristálytisztán kiviláglik. (E sorok szerzője üldögélt gyakornokként egykoron a Magyar Parlament képviselőinek Fehér Házában, és már ott rá kellett jönnie, mennyire hasonlít mindenki mindenkire (kívül-belül), aki ebben a csapatban játszik.)

kepernyokep_errol_2020-10-31_17-42-58.png

De, ami talán még érdekesebb: Roach is akarja, hogy mindez látsszon. Egyértelműen a demokrata oldalon álló, és a republikánusokkal számos vonatkozásban ellenérzéseket tápláló filmművesként is úgy érzi, akként igazságos, ha nem propagandafilmet készít (mint amilyen a Vice lett végül is gyenge ítélőképességű Bush-ával, sátáni Dick Cheney-jével, vagy még sátánibb Donald Rumsfeldjével), hanem bemutatja, mennyire egyívású ez az ún. politizáló osztály, s hogy mennyire relatív, a körülmények, barátságok és elköteleződések függvénye, hogy ki melyik oldalon találja meg végül a helyét.

A film főszereplője nem is a demokrata team-et irányító Ron Klain (Kevin Spacey), vagy a republikánus ellenfele, James. A. Baker (Tom Wilkinson). Nem is a benne meg sem jelenő Al Gore vagy George W. Bush: hanem a motiváció, amely mindenkit, minden résztvevőt megszállottan hajt előre, aki a political capitaly-t űzi. Ez egyfajta Menekülés a győzelembe: egzisztenciális függés egy ideológiai oldaltól, az ott eltöltött évektől és az ott betöltött, vagy betölteni vágyott törekvésektől. - Lenin azt mondta Sztálinnak (merész példa, de idevág), hogy látszik: az orvosok, akik az első agyvérzése után eltiltották a politikai tevékenységtől, nem is tudták, mit kértek tőle: hiszen egy politikustól lehetetlenség azt elvárni, hogy ne politizáljon...

kepernyokep_errol_2020-10-31_17-42-06.png

Sokszor már nem is számít, hogy kit szolgál az ember: a szolgálat a lényeg. Sokaknak persze a jutalom is: de a film, tápláljon bár csekély illúziót ezzel a társadalmi réteggel kapcsolatban, nem a megélhetésért folytatott küzdelemként láttatja mindezt (valószínűleg az USA-ban kevésbé is számít annak). Hanem a lelkesedést, a hitet, a motiváltságot akarja láttatni, ami ezeket az embereket hajtja. Néha valóban a győzelembe: néha csak a vétkek és hibák (utóbbi, mint Napóleontól tudjuk, nagyobb truváj, mint a másik, a kistestvére) ölelő karjaiba. De mindenképpen a küzdelem kellős közepébe... 

 

Eppur si mifene

Roach filmje persze összességében mégiscsak demokrata párti. Nem spoiler, hiszen a történelemből már tudjuk, hogy kárba ment minden ténykedésük: a végén W. Bush nyert (tizenegyesekkel), a washingtoni Supreme Court ítélete alapján - de, mivel a szavazatok újraszámlálása hivatalosan meghatározott időn belül végül is nem sikerült, sosem tudjuk meg, ki lett volna az igazi győztes.

kepernyokep_errol_2020-10-31_18-23-17.png

Az viszont már egyértelműen SPOILER, hogy, bár igaz, hogy a mozi nem lépi meg, hogy ezt a legfelsőbb helyen meghozott döntést a republikánusok lobbitevékenységének tulajdonítsa, de mégsem mutatja meg a bírói oldal, egyébként jogos érvrendszerének igazságát: a demokraták a választások eredményének megsemmisítésére szolgáló újabb és újabb kísérletei ugyanis egy ponton túl a politikai intézményrendszert fenyegették nevetségessé válással és legitimáció-vesztéssel, ezért pedig a testület érthető okokból vette elejét minden további ténykedésnek, ami elhúzta volna a már így is rétestészta ügyet - SPOILER VÉGE.

Ettől függetlenül természetesen erkölcsileg épp olyan védhető a demokrata érvelés, mint a bírói, vagy akár a republikánus. Mindenesetre feltehetjük azt a kérdést is, hogy az Irakban nem létező tömegpusztító fegyverek után matató W-nál vajon jobb elnök lett volna a zöldpolitikát (ami kétezerben még viccek tárgya volt) már a hetvenes évek óta aktívan túltoló Mr. Gore. Ez a hajó sajnos már elment... - Amit azonban szomorúan konstatálhatunk, hogy a rendszer azelőtt és azóta is működik, s bár nyilván valamelyest korrigálta magát, a szörnyűséges bürokrácia-leviatán összességében mégiscsak katasztrofálisan sűrű és átláthatatlan szisztémaként magasodik a maga társadalma fölé. (Vajon honnan olyan ismerős ez...)

kepernyokep_errol_2020-10-31_18-23-29.png

Mi sem lehetne erre megfelelőbb példa, mint a főszereplő Kevin Spacey, akinek karakteréről (Ron) csak annyit tudunk, hogy minden eszközzel szolgája a right cause-t (a David Gale élete környékén nagyon szerettek ilyen szerepeket ráosztani az ítészek) - míg öt év múlva már a gátlástalan és az elnökségig meg sem álló dúvadat, az (egyébként szintén demokrata, bár fiktív) Frank Underwood szenátort küldi kíméletlenül a House of Cards-ban. A történet nem változott: sőt, talán csak rosszabb lett a végkimenetel. A mostani kampány sokkal kevésbé kíméletes, mint a kétezres volt: akkor legalább még az úriemberség látszatára illett adni. De ma már csak a Guy Ritchie filmben látni Úriembereket, és igazából azok is maffiózók...

 

Tulajdonságok nélküli emberek

Azért említsük meg itt még néhány egyéb színész nevét is. Spacey egyik közeli munkatársát ugyanis a zseniális standup-os és a Rescue Me legendás főszereplője, Dennis Leary formálja meg. A demokraták egyik fő kapcsolattartóját és háttéremberét maga John Hurt alakítja (ezerkilencszáznyolcvannégy a köbön). És itt van még Laura Dern is, aki lélegzetelállítóan rettenetes a republikánus államtitkár szerepében. A legjobb utálnivaló nőkarakter, akit mostanában láttam, pedig a hatalmas forgatagban itt szinte elvész...

 kepernyokep_errol_2020-10-31_17-39-46.png

Az az igazság ugyanis, hogy a film, számos erénye mellett egyvalamit határozottan elfelejt, ami nélkülözhetetlen a megfelelő végeredményhez: karaktereket építeni. A színészeknek hála, a figurák hús-vér szereplői a történetnek - csak éppen, a cselekmény hiányosságaiból fakadóan, a szereplők saját történetét nem ismerjük meg kellőképpen. Itt viszont azt tehetjük hozzá a mozi védelmében, amit már említettünk a korábbiakban is: hogy nagyon-nagyon frissen, az események után néhány évvel készült.

A republikánus szálakat gyaníthatóan elsődlegesen mozgató Dick Cheney-t így aztán még nem is lehetett volna eljátszatni senkivel, hiszen neki akkor még alaposan meglapozott hatalma volt. És a többiek viselt dolgainak részleteiben sem lehetett elmerülni: hiszen mind létező, hús-vér figurák, akiknek többségét teljes valójában meg is csodálhatjuk a stáblista alatt.

kepernyokep_errol_2020-10-31_17-39-21.png

Teljességgel érthető diszkréciója dacára azonban még sem mondhatnám, hogy túl korán készült, vagy az eseményeket átfogni képtelen alkotás lett a Recount (akkor nem is szerepelne ebben a mostani összeállításban). Hiszen mindaz, amit igyekeztem kiemelni belőle saját idejében és ma is égetően aktuálissá teszi (tehát elmondhatjuk róla, hogy kifejezetten jól öregedett). A nem egyszer tudatlan, gyenge, befolyásolható és sokszor semmibe vett szavazók ábrázolása itt épp úgy hibátlan, mint a megszállott, egymással valamely titokzatos közösségben (egyszerre szimbiózisban és kompetitív körülmények között) élő különféle politikai aktorok és támogatóik bemutatása. Az (sajnos, vagy nem sajnos:) örök téma (egy demokráciában)...

Szöllő

Címkék: kritika film filmek dráma politikai történelmi Szöllő Elfeledett aktualitások Recount

A bejegyzés trackback címe:

https://borostaszerint.blog.hu/api/trackback/id/tr1816267760

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása