Az év első bejegyzését HGD kolléga szállította nektek Wonderwoman '84 (2020) kategóriában. Én még mindig nem mertem lecsekkolni azt a mozit, főként a túlzottan negatív kritikák miatt - viszont kétezerhuszonegy első Szöllő-írásának keretében törlesztenék egy adósságot, amire még az 25th Hour (2002) kritika első részében hívtam fel a figyelmet (a második valamikor tavasszal érkezik): ez pedig Edward Norton 2019-es mozija, amelynek ő maga egyaránt volt rendezője, forgatókönyvírója és főszereplője: a Motherless Brooklyn.

A WW '84-hez hasonlóan visszafogott, mérsékelten lelkes kritikákat kapott ez a mozi is (bár a kettő stílusa és súlycsoportja között nyilván jelentékeny a különbség). Míg amott a végeredmény gagyulási együtthatója, addig itt alighanem Norton személye indokolta, hogy a hivatalos ítészek elég hűvösen fogadták a projektet. Hiszen, ahányszor EN rendez, vagy főszerepel, illik extrém magasra helyezni a mércét és minimum egy új Harcosok klubját (1999) vizionálni.

Ehhez képest, amit kaptak (kaptunk) az egy sajátosan lassú hömpölygésű, Amerika hetven évvel ezelőtti múltjába helyezett történet volt. A Tourette-szindrómás főkarakter ugyan bizonyára erős, markáns vállalásnak tűnt, és nem kétlem, hogy lehetett volna még többet is kezdeni azzal, hogy a főhős olyan betegségben szenved, amelyet a cselekmény bonyolódásának idején még diagnosztizálni sem nagyon tudtak, így aztán még a nevét sem nyerte el.

De sokkal jobb így, hogy ez a szerencsétlen körülmény nem töltötte be és nem árnyékolta le a képsorokat: sietve leszögezném ugyanis: ez nem egy olyanaféle fogyatékos tematikájú mozi, amelyet már direkt az Akadémia könnycsatornáihoz terveztek. A főhős, bár küzd bizonyos hátráltató körülményekkel az életben, de nem rokkant, és főleg nem sajnálni való. Tökös figura, aki magánnyomozó, ráadásul nyakig beleáll a kor egyik legkeményebb sztorijába: a várostervezésbe.

Igen: bármilyen hihetetlen, a második világégés után öt-tíz évvel ez volt az egyik legkeményebb belháborús hadszíntér az Újvilágban. Hogy miért is számított ennyire ütősnek ez a problematika akkoriban, arra csakúgy kitérek majd az alábbiakban, mint arra, hogy hogyan lehet a fogyatékkal élést ízlésesen filmvászonra vinni: úgy, hogy a mese, még ha mese is: éppen hihető és hiteles maradjon.

Újabb elfelejtett aktualitás(ok) a Borostaszerinten: folytatás lejjebb, kifejezetten spoileresen következik!

A nagyobb tetű nagyobbat is ugrik

Igen: valóban igaz, amit írtam: furcsa mód a várostervezés volt a korai ötvenes évek egyik legerősebb brand-je, és egyben legkeményebb küzdelmeinek színtere (nemcsak) NYC-ben. A kor gátlástalan várostervezőinek, épp úgy, mint száz évvel korábban a hibbant pszichopatáknak a vasútépítés, valóságos rögeszméjükké vált hófehér makettek előtt millióknak társadalommérnöki, mondhatni, totalitárius jövőt tervezni (csakúgy, mint a Der Untergang-ban (2004) a Speer tervei fölött álmodozó Hitlernek).

A téma aktuális: a nagyvárosok élhetetlensége ugyanis nem kis részben éppen ezeknek a figuráknak köszönhető. Ledózerolták a mesterségesen legatyásított szegénynegyedeket, majd egyszerűen lesöpörték a tervezőasztalról az ott élők egzisztenciáját, s ezzel tudatosan részt vettek a szociális szféra lezüllesztésében, illetve a közösségi közlekedés lekaszálásában (nekik, vagy közeli támogatóiknak jelentős érdekeltségeik voltak az autóiparban). S aztán, mint valami kistérségi Frank Underwood (igen: még Manhattan-ben is lehet provinciálisnak lenni), hátradőltek a főnökszékükben, egyik kezükben valami képtelenül drága whiskey-t, a másikban meg a f*szukat szorongatva...

Ez a kapitalista típus széltében-hosszában uralta a huszadik században a világ kapitalistábbik felét, s szép alakmása sokfajú tenyészetének Robert Moses, akiről Norton (és a mozi alapjául szolgáló regény) Moses Randolph karakterét mintázta. Alec Baldwin pedig hozza a papírformát: sántikálásáról a klasszikus Batman-ek pingvinjei, szőröstökű kiállásáról Paul Newman címszereplő karaktere juthat eszünkbe a The Hudsucker Proxy (1994) című, méltatlanul elfelejtett Coen-klasszikusban.

A gátlástalan fickó kiscézárként trónol a város polgármesteri hivatalában, nagy méretarányú térképek és tervrajzok társaságában utasítgatva caporegime-jét (érdekes, hogy ezt így élesben sosem látjuk, Randolphról mindig határozottan leválnak az általa alkalmazott vallató- és verőemberek), hogy éppen kit picsázzanak el, lökjenek le egy lépcsőn, hajítsanak a Hudson-ba - ésatöbbi.

Voltalképpen csak a szokásos, túlzottan magasra felvergődött pszichopátia: mégis: a kapitalizmusban olyannyira örök mintázat, s reprodukciója olyannyira eredményes, hogy sosem lehet eléggé aláhúzni aktualitását: hiszen a mi életünket is hasonlóan gátlástalan fickók uralják. És lám: milyen könnyű velük szembekerülni. Elég nyomorult kis viskóinkkal a felhőkarcolóik és autópályáik útjában állni... 

Mese, babkávéval

A Motherless Brooklyn mindezen realista vonatkozásain túl azonban nem egy Frank Capra, vagy egy John Casavettes-mozi (az amerikai társadalomérzékeny mozgókép nagy klasszikusairól van szó): sőt, még csak Elia Kazan On the Waterfront-jának (1951) sematikus környezetrajzát sem várhatjuk el tőle, hiszen egyértelműen mese. Hőse a szőröstökű profinak mondható kapitalistával szembeszálló kisfickó - ez lenne a Tourette-jével roulette-ző (reménykedjetek, hogy ma már nem lesznek rosszabb szóviccek) Norton-figura...

Nos: ez a még fogyatékával is megvert, botcsinálta társadalmi harcos, Lionel Essrog, aki dacára annak, hogy időnként mókás testmozgások kíséretében freestyle-ozni, vagy standup-olni kezd, végül mégis eléri, amit akar és elegáns találatokat visz be azoknak a bizonyos szőröstökű profiknak.

Motivációi pedig egyértelműek. Hiszen van egy "apa", Frank Minna (Bruce Willis, szegény, már évek óta eléggé fáradt és lagymatag - semmilyen kiemelkedőt nem véltem felfedezni az alakításában), aki Lionel-t még gyerekként kimentette az őt pálcával megnevelni igyekvő nővérek karmaiból, magához vette és kifejlesztette képességeit a magánnyomozói munka iránt - s aki egy csekélylétszámú tulajdonostársból verbuválódott irodát vezet, mielőtt Randolph meggyilkoltatja.

Lionel persze ezt a film elején még nem tudja, s a mozi cselekményfolyamán keresztül rakja össze, a szokásos krimi-vonulat bércre hágó és völgybe szálló erőfeszítései mentén, miről is van szó. De mégis: ez a motiváció, ami végül is elvezeti a gyilkoshoz és meghatározza a válaszcsapás koordinátáit.

A valóságban persze Frank Minna kicsiny kollektívája még az ötvenes évek elejének lassú gazdasági konjunktúrája mellett sem nagyon tudna labdába rúgni, ahogyan az is nehezen elképzelhető, hogy valakit mentális nehézségeivel együtt annyira befogadjon a társadalom, hogy ne utálják, röhögjék, horribile dictu: hajítsák ki öt percen belül bárhonnan, ahol éppen nagy dolgok történnek (bármilyen party-ból: akár a szó bulikázós, akár politikai értelmében). És persze az is gyönyörű, hogy Lionel milyen éretten, elegánsan, irodalmi hasonlatokkal tűzdelten reflektál saját helyzetére. Az ötvenes évek jelenvalóságában természetesen ez az érett reflexió is kevéssé hihető (még ha nem is elképzelhetetlen).

Lionelt (akit Frank nevezett el Árva Brooklyn-nak) persze a korban többnyire annak nézték volna, aminek a filmben is: egy kedves bolondnak, mókás bohócnak, aki random szóviccekkel és beszólásokkal szórakoztatja alkalmi közönségét (ebben a tekintetben Norton szövegkönyve valóban briliáns, hiszen a karakter komplett freestyle-okat (gondolatritmikus költeményeket) tol el alkalomadtán): de kizárt hogy a nagyfiúk nagyjátszmáiba bevették volna.

Kegyetlen ezt persze így, ebben a formában leírni (főleg a politcal correctness korában), de mégis ez az igazság. Ám tegyük még hozzá sietve: nagyon jó egy mentális betegséggel megáldott/megvert karaktert végre nem a vérengző tébolyult (Split (2016), Joker (2019)), hanem az egyszerű, küzdelmes életet élő, hétköznapi fickó szerepkörében megfigyelni. Kicsit túl sokat kaptunk az előbbiből mostanában...

Azért, mert árva, még nem kell elesettnek lennie

Norton mozija nem nagyszabású társadalmi körkép, vagy kisrealista tézis: nem kell tőle olyan sokat várni. Egy remek, visszafogott, mégis tartalmas darab, ami velős párbeszédekben taglalja a korszak legfontosabb konfliktusait, bővelkedik a szép, korhű képekben (megkockáztatom, hogy részint mindenképpen a kosztümös-műfaj kínálatát gyarapítja), míves hangsávot működtet (a jazz-re áthangszerelt Thom Yorke alapvetés szép példa erre), és ízlésesen (ami pedig manapság igen nagy szó) emeli be a történetvezetésbe a kor egy fontos társadalmi konfliktusát: az egyértelműen másodrendű állampolgári státuszba kényszerített feketék törekvéseit.

A Moses Randolph (érdekes a név, hiszen a first name a bevallottan a karakter mintaképéül szolgáló Robert Moses-re, míg a last name egyértelműen a kor NYC határain messze túlterjeszkedő hatalommal bíró mágnására, az Orson Wellesnek is mintát szolgáltató WIlliam Randolph Hearst-re utal) által letarolni készült lakóházak között ugyanis szép számmal vannak feketék által lakott harlemiek is. A mozi ügyesen kerüli el a didaktikus üzenetet: a perifériára szorított identitású Lionel és a perifériára szorult feketék lírai egymásra találásáról.

Ezek a nigrók (sic!) itt nagyon nem áldozat-típusok: saját kis világot képviselnek, saját szabályokkal, ahol néha a jazztrombita szolgál fegyverül és az ütés feltételes reflexei épp olyan természetesek lehetnek, mint az akcentus változatai. A mozi persze nem erőszakos feketékről szól, hanem arról az erőszakos világról, mely adott esetben a feketék magatartását is erőszakosabbra hangolja. Kár, hogy a valóban elegáns artikuláción túl nem sokat tudunk meg erről a korabeli szubkultúráról. Mindenesetre abban a tekintetben mindenképpen példaértékű az alkotói igyekezet, hogyan kell egy Black Lives Matter utáni világban is józanul és bölcsen kezelni a témát (függetlenül attól is példaadó ez, hogy éppen fél évvel a BLM-mozgalom megindulása előtt mutatták be).

És az arcélek is igen emlékezetesek. A Boardwalk Empire-ből (2010-2014) Chulky White-ként megismert Michael Kenneth Williams Trumpet Man-je visszafogottan is szikrázó energiát sugároz, Gugu Mbatha-Raw pedig, aki végeredményben Norton partnere lesz a történet során, nem kiemelkedően, de így is remekül kitölti a karakterében rejlő lehetőségeket. Nem lesz emlékezetes női megjelenítődéssé, viszont Nortonnak még akkor is elragadó társa, ha tudjuk: a Tourette-szindrómás srácot táncba hívó, könnyed románc a fekete hercegnővel (talán nem szexizmus: a színésznő észveszejtően gyönyörű) csak úgy mese, mint a Randolph-okat lazán leckéztető weirdo superboy legendája.

Igaz, ha visszagondolok életem némely szerelmére, magam is konfabulációnak hittem volna az akkor és ott történteket: ha történetesen nem velem történnek meg...

A nagyfiúk nem ugranak nagyot?

A legtöbb kritika Norton moziját amiatt érte, mert a számos nagy nevű csepűrágó, akiket be tudott rántani a projektjébe nem jelenít meg igazán emlékezetes karaktereket. Én éppen ellenkezőleg látom: ezeket a karaktereket ugyanis még bőven elnéztem volna. Nemcsak Randolph szemétkedéseit, de a Willam Dafoe (neki az is elég, ha őrült fizimiskát vág, hajléktalannak öltözik és vadul gesztikulál - ld. a Lighttower-t, vagy a Van Gogh-mozit - hogy teljesen magával ragadja és lenyűgözze a figyelmünket) alakította testvére útjai és útvesztői is elképesztően izgalmasnak hatottak.

Ami pedig Norton Tourette-roulette-jét illeti: egészen brilliáns alakításnak találtam az övét. Az elmélázó, szomorú, melankolikus, vagy épp zavart pillanatai, amelyek szépen beágyazódtak az aktív és cselekvő attitűdökbe (mást a fű lelazít, őt orientálja) igen emlékezetesek maradnak. Korunknak ez a kiemelkedő, még mindig, indulása után csaknem harminc évvel is nagyra hívatottnak mondható tehetsége egyébként is eltűnt egy kicsit mostanában, s ez a film egyfajta visszatérésként is értelmezhető az ő való életbeli szüzséjében...

De ott vannak a nem éppen mellőzendő többiek: például Bobby Cannavale, aki fájóan csekély képernyőidőt kap, pedig az ő kismenő figurájában is bőven rejtőzik potenciál. Egyszerűen színarany a fickó minden mozdulata, instant karakterszínészet-iskolapélda minden mimikája és gesztikulációja. Dettó Ethan Suplee, akit talán az Amerikai História X-ben (1999) láthattunk utoljára Norton társaként. Azt nem tudom, hogy megérdemeljük-e ezeket az alakításokat: de hogy úgy kellett ebbe a moziba, mint spenótba a fokhagyma, az nem kérdés...

A Motherless Brooklyn tehát nem, hogy túl hosszú volt, de fájóan rövid: talán egy hatrészes minisorozatban lehetett volna igazán hatásosan kibontani minden vonatkozását: Norton előtörténetét, Randolph motivációit, a nagy finálét és a végtelenül elegáns leszámolást (üdítő volt a brutális, véres bosszú helyett az a laza kis csevely New York valamelyik régi fürdőjének egy ottfelejtett padján). Jó lett volna, ha hagynak még egy kicsit elveszni a film világában.

Kellenek most a mesék, és éppen hogy az ilyen kisrealisták. Norton pedig ez esetben (is) igazán emlékezetes mesemondónak bizonyul...

- Szöllő -