A Borostaszerint ősszel útra indított sorozatában olyan mozikat veszünk sorra, amelyek valamilyen (vagy akár minden) szempontból különleges és égetően korszerű tematikával rendelkeznek, mégis egyértelműen és minden kétséget kizáróan elsiklott felettük a nagyérdemű, vagy a hivatásos filmítészetek (esetleg mindkettő) figyelme. Eddig egy az amerikai választási rendszer fogyatékosságait sikerrel feszegető, egyébként demokrata félpropagandafilm, és egy a fogyatékkalélő-tematikát érdekes megvilágításba helyező Edward Norton mestermunka került górcső alá, ezúttal pedig (az egyébként republikánus) Clint Eastwood egyik legújabb, kellő hype-ot korántsem kapott, mégis megkerülhetetlen opuszát vesszük elő a téka ritkán ostromolt, poros polcokkal zsúfolt részéről...

1988. novemberében Budapesten, a negyvenhetes villamoson a korabeli sajtó szóhasználatával élve "randalírozó" fiatalok dulakodás közben véletlenül meglőttek egy meglehetősen illuminált állapotban lévő rendőrtisztet, a saját szolgálati fegyverével. Magyarországon éppen haldoklott a szocializmus, de még fennállt a rendőrállam, amely a renden kívül a rend őreit is meggyőződésesen védte, mindenekfelett. 

Az, hogy a fiatalok bűnösök voltak az emberölésben, nem lehetett kérdéses - az azonban, hogy tettük nem volt szándékos, legalábbis alternatívaként felvethető lett volna. Az azonban, hogy ügyükben ne folyhasson pártatlan és a valódi körülményeket feltárni hívatott vizsgálat, nem lehetett vita tárgya. A korabeli igazságszolgáltatási szervek bevett szokásnak számított, hogy a bíró Visinszkij államügyészt játsszon: tehát, ha egy pernek van valamilyen politikai vonzata, akkor hiénaként támadjon rá a vádlottakra. Ha pedig egy rendőr volt az áldozat, ott bizony igazi Vida Ferenci elánra volt szükség.

Ez esetben sem alakult másként: a rend őréről volt szó, akit a fiatalok a regnáló hatalom szerint másként nem is ölhettek meg, csakis "aljas indokból". Szó sem lehetett független, pártatlan, elemző attitűdű eljárásról: az ítélet nagy vonalakban már készen állt - csak súlyossága volt kérdéses. A fiatalokat a kivégzéstől csak a rendszerváltás és a halálbüntetés eltörlése mentette meg.

Szintén a rendszerváltás hozománya azonban, hogy Vészi János és stábja dokumentumfilmet forgathatott az esetről, ahol a szükséges szempontokat elmellőző vizsgálattal ellentétben valódi tényfeltárással próbáltak közelíteni az eseményekhez. A Halál villamosa, mint dokumentumfilm, gyenge közepes darab - de mint tényfeltáró anyag egy diktatúra végnapjaiból, hiánypótló alapmű. Képsorain tisztán és leplezetlenül láthatjuk egy diktatórikus beidegződéseiben megcsontosodott, talajvesztett állami berendezkedés igazságszolgáltatásának végnapjait.

Ez a hiánypótlás és ez az alapmű-jelleg avatja fontos dokumentumfilmmé - ugyanis egy olyan országban készült, melynek jogélete feliben-harmadában még diktatorikus volt, ugyanakkor már minden jogi fórumot és területet elleptek a "demokratikus tendenciák"... - Ahol azonban a "demokratikus tendenciák" az államélet szerves részét képezik, jóformán az adott állam létrejötte óta, joggal várhatjuk el, hogy a hiánypótló alapművek remekművek is legyenek egyben. 

Az itt vázolt eseményeket mindössze nyolc évvel követő atlantai robbantás történetét feldolgozó Richard Jewell balladája (2019), mely a Centenial Olympic Park-ban megesett, Georgia állam fővárosát megrázó eseményekről mesél: alapfilm. Vajon szabad neki nem remekműnek lennie, ha már egyszer Clint Eastwood rendezte, s a főbb szerepekben többek között olyanokat láthatunk, mint Sam Rockwell, Olivia Wilde, Kathy Bates, vagy Jon Hamm?

Nos lejjebb csakúgy kitérünk majd arra (természetesen spoilerekkel alaposan megtűzdelve), hogy a mozi mennyire váltotta be a hozzá fűzött reményeinket, mint ahogyan azon is elgondolkodunk egy kicsit, hogy mi köze a feljebb említett, nyolcvannyolcas magyarországi gyilkosságnak a kilencvenhatos atlantai robbantáshoz...

Big bada bum

A kilencvenes évek a jóléti optimizmus Benetton-korszaka volt. Francis Fukuyama azóta megbánta, de az ezredvégi eufória közepette a történelem végéről vizionált, vagyis egy olyan korszakról, aminek nincsen tragédiája, vagy önellentmondása többé - minden feloldódik az epershake kellemesen könnyű habfluidumában. Persze Fukuyama nem pontosan így írta le a jóléti állam betetőzését - de ha végigpörgetjük a korszak reklámjait és klipjeit, folyvást fel fogjuk fedezni ezt a vonulatot. Elég visszaidézni azt a végtelen romkom-folyamot, amely Richard Geere és Julia Roberts nevéhez fűződik, és ami egy évtizedre ellátta anyaggal a kisebb és nagyobb amerikai filmszínházakat, csatornákat, s egyúttal az ekkoriban induló, diktatúrából immár, legalábbis névlegesen, demokratikussá avanzsáló Magyarország kereskedelmi televízióit (Az Oltári nő azonnal folytatódik a tévé kettőn - juthat eszünkbe a narrátor jellegzetes, egy-két generáció számára minden bizonnyal nehezen feledhető hangja...).

A kilencvenes évek az az időszak, amikor, legalábbis a Memory Hole nevű youtube-csatorna tanúsága szerint, a jólétbe és semmittevésbe becsavarodott amerikai középnyugati családok, egyedülállók, fiatalok, középkorúak és vénemberek hihetetlenül bizarr és változatos módokon tudtak hülyét csinálni magukból, amit ráadásul a nyilvánossággal is meg akartak osztani, hiszen a csatorna számára bőséges anyagot szolgáltató szalagok az AFV soha adásba sem került footage-okat tároló archívumából valók. Ezeknél a videóknál semmi sem tanúskodik ékesebben amellett, hogy az élet egyszerre mennyire kellemessé, bizarrmód könnyűvé és áttetszővé vált a jóléti társadalmakban: az ember egyre kevésbé hihette el, hogy itt még létezhetnek drámák.

Márpedig létezhettek: a történelem ugyanis sem Helsinkiben, sem a berlini falnál, sem pedig a Szovjetunió összeomlásakor nem ért véget...

Ezerkilenszázkilencvenhatban egy huszadrangú popkoncerten az atlantai olimpia egyik hátsó kertjében (sőt, a kertek alatt - hiszen vajon hol máshol lépett volna fel akkoriban már az öreg Kenny Rogers?) rendezett hepajkodásán három csőbombára akad egy figyelmes biztonsági őr. Ez az olimpia a korszak könnyedségének szimbóluma: az újságok a későbbi doppingbotrányok és hisztériakeltések helyett vidáman fotózkodó érmesekkel és egy önbizalomtól duzzadó keblű ország életérzésével vannak tele.

Az elkényelmesedett, bamba populáció nagyot néz, amikor az újságok címlapjára egyszeriben egy terrorcselekmény kerül. Hol van ez persze 9/11-hez képest! Hiszen a felrobbanó csőbombák miatt talán ha tucatniyian sérültek meg súlyosabban és mindössze ketten vesztették életüket, az amerikai sajtó összes hangterjedelme mégis terrorhisztitől hangos. Mindenki ugrik a sztorira: az élet ugyancsak unalmas, a soros elnök, Bill Clinton börtönreformjai senkit sem érdekelnek (a Lewinsky-botrány még a legkevésbé sincs a színen), az Olimpia álmos, pállott nyári hangulatban zajlik: így aztán minden érdekes lehet, ami akció és/vagy dráma - vagy legalábbis akként lehet eladni.

Egy igazi big bada bum pedig mindkettőre bőséges okot szolgáltathat. A merénylő - évekkel később kiderül, egy hibbant exkatona, akinek túl sok szabadidő és paranoid skizofrénia jutott osztályrészül - személyénél is lényegesebbé válik azonban az a buzgómócsing természetű biztonsági őr, aki felfedezi a titokzatos, ottfelejtett táskát az egyik félreeső pad alatt.  Richard Jewell, filmünk címszereplője, hogy egy szörnyű szóviccel éljünk: egy-két napra a nemzet koronaékszere lesz. Az anyucival Atlanta egyik kertvárosi negyedében élő, kora harmincas éveiben járó fickóra talán jobban illene a nemzet mackója kifejezés, hiszen termetes alkata alighanem hozzájárul ahhoz, hogy a média az első pillanattól megkedveli a fickót.

De egyiknek sincsen lehetősége bekerülni a köztudatba. Richard Jewell ugyanis egyik pillanatról a másikra a nemzet közellensége lesz: s az egészben az a legbizarrabb, hogy ő sem egyikről, sem másikról nem tehet igazán... 

Medvevadászat

Az a média, amely Richard Jewellből ünnepelt sztárt csinált, pillanatok képes épp elhajítani bárkit, akit az imént még magasba emelt. A negyedik hatalmi ág (a klasszikus törvényhozói, végrehajtói és bírói mellett) ráadásul sokkal vadabb és sokkal kevésbé szabályozott közeget teremt: ha nagyobb szenzációt, vagyis több lekaszálható dollárt remél, egzisztenciákat, kemény munkával felépített életeket is romba dönthet. Ez Richard Jewell tragédiája: miután ugyanis (egy FBI-os belsős és egy sajtószakmunkás összekefélése nyomán) kiszivárog a belsős infó, hogy az FBI nyomozni kezdett ellene, mivel frofilja inkább gyilkosra, mint hősre vall, ugyanúgy gördítik alá az "Is Bubba bombing?" feliratú fejléceket, ahogyan csak néhány órával korábban még a Jewell-t ünneplő címlapok sorjáztak mindenhol.

Igen: az FBI leprofilozza a fickót, s a megelőző évtizedek tapasztalatai alapján úgy gondolják: a frusztrált harmincas fehér férfi (egyedülálló, mamával élő), aki vadászni jár a hegyekbe, fegyvermániás, a rendet akkor is betartatja, mikor erre senki sem kéri (több állását kellett otthagynia emiatt): bár sikeresen távolít el szinte mindenkit a bomba környékéről a robbanás előtti pillanatokban, azt a bombát éppen ő is odahelyezhette. Volt már ilyenre példa: nem egyszer, nem kétszer, még nagyobb sportesemények környékén is - mondják a vérprofik... - Az FBI pedig nem tököl sokat: nekik tettes kell, akit minél előbb láncra verve mutogathatnak a híradóban. A hivatal, akarom mondani cég presztizse és a sportesemény nagysgága is megköveteli ezt. Az igazság itt mellékes: produkálni kell, mégpedig rögvest. S még inkább, mikor kitudódik: valaki köpött a sajtónak...

Két kopó pillanatok alatt rááll Jewellre és szó szerint kirámoltatják a házát a gyanús nyomok után kutatva: dolgozik a végrehajtó hatalom, a negyedik hatalmi ág pedig odakint táborozik le. S miközben anyja többször kis híján idegösszeomlást kap, az első számú gyanúsított egyszerűen csak hümmög és a vállát vonogatja. Nem meglepő, hogy egyáltalán nem érti, mi történik körülötte: hite, amelyet a Nemzetbe, és az annak békéjét óvó fegyveres testületekbe vetett, ezidáig töretlen volt. Épp úgy csak hebegni-habogni tud, mikor hőssé avatják (ő csak a dolgát tette), mint, ahogyan csak pislogni és hitetlenkedni, amikor ő lesz a nemzet első számú közellensége.

A csoda három napig sem tartott: a meghurcoltatás hónapjai viszont jóval tovább húzódnak. Voltaképpen tovább is tarthatnának, ha Jewellnek nem volna egy egészen kiváló, munkáját elképesztő elánnal végző, igazi szőröstökű profiként teljesítő védőügyvédje - korábbi munkaadója - Wattson Bryant. B minden erőforrását abba fekteti, hogy megmentse Jewell - már engedelmet kérek, de én magam is példásan dagadt vagyok, így aztán nekem szabad fatshaming-elni - hájas seggét. Bryant hermetikusan igyekszik elszigetelni hősünket az őt minden eszközzel földrevinni szándékozó FBI-tól, miközben a sajtó ellen igyekszik éppen a saját fegyverét fordítani: a megtört édesanyát és a bátorságát lassanként visszanyerő hősünket kiállítva, hogy nyilatkozatot tegyenek saját védelmükben.

A könnyezve az elnök úrhoz könyörgő, városa megbecsült polgáraként tevékenykedő özvegy családanya képe hallatlan, enigmatikus tényezőnek bizonyul, mely még az FBI-t is meghátrálásra készteti. Így, mivel Jewell ellen nem találnak semmilyen terhelő bizonyítékot (s ki tudja, talán az említett elnök úr, vagy valamely munkatársa gyors közbenjárásának következményeként is) az ügyet (amit el sem tudtak indítani, hiszen vádemelésre sem kerülhetett sor) végül lezárják, Jewell-t felmentik (az alól, amit el sem követett - sőt, aminek következményeit véletlenül éppen neki sikerült minimalizálnia) és ahelyett, hogy bocsánatot kértek volna tőle a (minden valaha élt magánember nevében állíthatom) rettenetes meghurcoltatások miatt, egyszerűen annyit tudnak mondani, hogy siess haza, vár a mama... 

Íme a Bennetton-korszak drámája: ha nincs esemény, fel kell fújni hatalmasra. S ha már akkora, mint egy bálna, ki kell durrantani egy gombostűvel. Jewell egyszerű fickó volt, egyszerű élettel: hagyni kellett volna főni a saját levében. Ehelyett hőssé emelték egy olyan helyzet következményeképp, ahol kizárólag túlbuzgósága volt erényének mondható. S miután mindez megtörtént, minthogy legalább úgy illett rá a bubba maci-jelmez, mint az elismerésre vágyó, a saját mennybe menetelét ügyesen megrendező magányos merénylő profilja, minden eszközt, minden erőforrást bevetettek annak érdekében, hogy befeketítsék. S miután ez, hála Bryant-nek, erélyes fellépésének és ötletes ellenkampányának nem sikerült, a fickót végül is csöndesen, immár minden sallangtól mentesen rehabilitálták. Főhősünk az amerikai rendszer Jjnus-arcúságának áldozata: ez a státusz látszólag széles gesztusok közepette garantálja polgárainak szabadságjogait, valójában azonban tehetetlen a sajtó és a nyilvánosság formálta negyedik hatalmi ággal szemben.

A Bennetton-korszak drámája: látszólag csupán hisztériakeltés, harsányság, a hírverés rögeszméje. Valójában: játék emberéletekkel, emberi sorsokkal, játék az egyén polgári szabadságjogaival, a magánélethez való jogával, szuverenitásának kétségbevonása és szabad cselekvésének korlátozása. Mindez: a nyilvánosság színe előtt, az illető egzisztenciális meghurcolása során, rafinált hatékonysággal kibontakoztatva. Az ok pedig csupán annyi, hogy kell egy gyanúsított: és ki jöhet jobban annál, mint aki már amúgy kéznél van? - A kérdés csak az: hova bújik ilyenkor a demokrácia?

Felmegy a hegyekbe vadászni?

Eastwood - Westwood

A sokat látott és hallott Clint Eastwood rendezőként az első sokkot alighanem az Unforgiven (1992) című dekonstruktív western-jével idézte elő. A vadnyugatot jottányit sem heroizáló, kíméletlen tétel egy egész műfajt vont a kínpadra. A bátor, belemenős, de biztoskezű alkotói magatartás innentől nem jellemezte egyöntetűen minden filmjét, de általában jellemezte munkásságát. Bár mentalitását tekintve mindvégig kőkeményen republikánus maradt, aminek olyan alaptételekben adott hangot, mint a Flags for Our Fathers (2006), vagy az American Sniper (2014), ugyanakkor mindig meg tudta lepni a nagyérdeműt rétegzett, sokszínű és erőteljes narratíváival, melyek a legkevésbé sem bizonyultak propagandisztikusnak, vagy (minthogy közben szépen megöregedett) megcsontosodottnak.

Sőt: a Bridges of Maddison County (1995) bátor magánéleti témákat feszegetett, a Mystic River (2002) brutális thrillerként, a Million Dollar Baby (2004) minden idők legbrutálisabb sportfilmjeként vonult be a filmhistóriába. De még meglepőbb volt, mikor Eastwood full frontal-ban szállt bele bizonyos klasszikus republikánus eszményekbe: a bennszülött amerikaiság illúziójába a Gran Torino-val (2008), a dicsőséges világháborús szereplés mítoszába a Letters from Ivo Jima-val (2006) és az amerikai bűnüldözés egyik legnagyobb mítoszába, az FBI sérthetetlen nimbuszába a J. Edgar-ral (2012). Ez a mostanra pinus longaevává cserzett arcú matuzsálem ugyan a kilencvenedik év küszöbén (úgy, hogy nyolcvannyolc évesen még két filmet is simán kiadott a keze közül) a Richard Jewell-el még mindig hihetetlenül erőteljes statetmant-et tudott letenni az asztalra.

A mozi legnagyobb erénye, ez nem is kérdés: éppen az a full frontal beleszállás lett, amire éppen az imént utaltunk. Címszereplője ugyanis Paul Walter Hauser megszemélyesítésében egy olyan dráma főalakjává lép elő, amely egyszerre mond ítéletet az amerikai demokrácia, az FBI sérthetetlensége, és a sajtó, mint negyedik hatalmi ág felett. Hogy ez mennyire így van, azt fentebb, a valóban megtörtént események elbeszélésével, úgy gondoljuk, már kellőképpen tudtuk érzékeltetni... - E tekintetben az amerikai filmtörténetben méltó komikus párja Eastwood tételének az Amikor a farok csóválja (1998) című klasszikus Barry Lewinson-szatíra - csak éppen amit itt kapunk, az nem szatíra, hanem szomorú, sóhajtozós, sőt, helyenként könnymorzsolgatós dráma...

Míg a Halál villamosával Vészi János egy diktatúra utolsó napjait mutatja be azzal, hogy a nyilvánosság elé tárja annak gyengeségeit, addig Richard Jewell története arra szolgál remek példázatként, milyen az, amikor a nyilvánosság maga válik diktatorikus eszközzé: amikor maga kreálja a társadalmi-politikai eseményeket: amikor a farok csóválja. S azt is kíméletlenül megmutatja, milyen az, mikor az FBI szó szerint lefekszik a médiának, s titkolt együttlétük gyümölcseképpen megszületik az ítélet egy deklaráltan ártatlan ember sorsáról. Az FBI és a média is tudja, hogy Jewell nem lehet bűnös, a korábban megismert profil mégis ráillik: s ez elég ahhoz, hogy eljátsszanak egy színjátékot, ami olcsó kielégüléssel jár a nyilvánosság számára, de egy ember megsemmisülését idézi elő a magánéletben.

Az FBI kíméletlenségét és gátlástalanságát, ugyanakkor zokognivaló teszetoszaságát Eastwood filmjében Tom Shaw ügynök testesíti meg, akit Jon Hamm brilliánsan fogalmaz meg eszköztelen, mégis önleleplező játékával. Hihetetlen, hogy Hamm jóformán minden szerepében önmagát alakítja - a voltaképpen kifejezetten unszimpatikus, élre vasalt, jólfésült, mégis mindig kellemetlenül kívülálló ügynököt - legyen bár szó marketingesről (Mad Men (2007-2015), az utazó-tukmálós fajtáról (Bad times at the El Royale (2018), vagy éppen az itteni FBI-osról: mégis minden szerepében tökéletes iróniával lát rá önmagára és tudja leleplezni figurái fonákságait. Lenyűgöző, mennyire jól hozza a kiégett, illúzióvesztett, jellegtelen, mégis kíméletlenül hatákony főf*szt. Híres sármja, ami miatt annyi nő nagy kedvence, itt egy megkopott, megőszült, unottá, s ezáltal unalmassá vált figura álmos jellegnélküliségébe oldódik. De mindez a karakter és nem a színész sajátja. Hamm változatlanul alive and kicking: sokszor lássunk még tőle hasonló jókat...

Partnere a sajtó törtetését és kíméletlenségét megtestesítő Olivia Wilde karakter, a Shaw-hoz hasonlóan valóban létezett Kathy Scruggs. OW káprázatos: az öregedés is csak jól áll neki: az arcára költözött hidegség, keménység, fáradtság csak még árnyaltabbá, gazdagabbá teszi megjelenésének gyengéd és megragadó erotikáját. Eastwood az ő karakterével nagyon ügyesen és remek érzékkel skicceli fel a gátlástalanul törtető, kíméletlenül taposó, bámulatos hatékonysággal helyezkedő médiap*csa alakját, aminek ősképe egyértelműen Faye Danaway a Hálózat-ban (1976), de meggyőző jellegeit domborítja ki René Russo is a Nightcrawler-ben (2014). Ez a nőtípus, aki úgy pattog, teszi-veszi magát, úgy helyezkedik, hogy az még az űrből is tisztán látsszon, hogy mindig ott van, ahol lennie kell. Az információforrás közvetlen közelében. Ugyanakkor jellemző, hogy nagy cikkeit nem ő írja, hanem egy tehetséges munkatársával együtt jegyzi. Ő csak a sztorit hozza - a srác nélkül azonban nem futna a szekér...

De ahogyan ő maga sem érne többet egy jó s*ggnél a srác invenciózus íráskészsége nélkül, úgy a média sem érne semmit a kiszivárogtatásra hajlamos állami hivatalnokok és bűnüldözők nélkül. Együtt alkotnak legyőzhetetlen párost: együtt tudják csak igazán lehengerelni a nyilvánosságot. Együtt gyalogolhatnak át emberéleteken és sorsokon, s ha azután mégis hajlamossá válnak elmorzsolni egy-két könnycseppet (mint Wilde filmbéli utolsó jelenetében), az sem változtat a lényegen: nem adja vissza az életet: az egzisztenciát: a sorsot, amit a média és a hatalom vett el... - Különös, de éppen a média biztosította nyilvánosság az, amely nélkül nem ismerhettük volna meg Vészi János ifjú hőseinek, a bírájuk szerint aljas szándékból ölő, valójában szerencsétlen, véletlenségből cselekvő "rendőrgyilkosok"-nak történetét. S mégis: ez a nyilvánosság fosztotta meg Richard Jewell-t egész addigi életétől. Különös módon viszont éppen ennek a nyilvánosságnak nevében ad most vissza ebből valamit (sajnos, már csak posztumusz teheti meg, mert Jewell kétezerkettőben meghalt) Clint Eastwood: ha nem is minden tekintetben kiváló, de megkerülhetetlen revelációnak tekinthető mozijával.

S mindez végül is szép is, jó is: s a bűnöket talán békévé oldja az emlékezés: mégis felmerül a kérdés: voltaképpen ki is az a Richard Jewell, akit most rehabilitálni kell?

Sancho Panza Don Quijote, Samwise Gamgee Frodo Baggins nélkül

La Mancha lovagja Cervantes-nél nem az a bolond, akinek általában Don Quijote-t emlegetni szokták. Don Quijote-val kapcsolatban nem az legfontosabb fejlemény, hogy beleőrült a lovagregények olvasásába és ezért képzelt lovagi kalandokra indult képzelt hölgyek kezéért, hanem, hogy igazi költő volt, aki mindenestül költészetként éli meg az életet. Fegyverhordozója, az együgyű Sancho Panza pedig személyében egy igazi költőfejedelmet szolgálhatott... - Amikor Tolkien megírta Samwise Gamgee figuráját a Gyűrűk Urában, egyértelműen olyan karakter szeretett volna megénekelni, amilyen tisztiszolgákat ő az első világháborúban megismert. Ezek a bátor fickók szintén a szolgálatban élték meg mindennapjaikat, még ha szolgálatuk kevésbé is volt költői, mint Sancho Panza-é, de önfeláldozásuk sokszor egész csaták sorsát döntötte el...

Richard Jewell éppen úgy hisz az amerikai állam sérthetetlenségében, jogában és törvényében, ahogyan Sancho Panza Don Quijote nagyságában, vagy Samwise Gamgee Frodó úr küldetésében. Van azonban egy fontos különbség a költött alakok és a valóság között: ez pedig az, hogy hiába léteznek olyan altruista jellemek, akik a szolgálatba fektetik minden energiájukat, ha a rendszer önmagában véve nem az ő számukra lett kitalálva. Richard Jewell képzelt korokban ragyogó példa lett volna a szolgálat súlyára és fontosságára: a Bennetton-korszak Amerikájába azonban kélptelen beilleszkedni. Kölyköket vegzál, önkéntes polgárőrködik, wannabe rendőrként ácsingózik a nyomozói jelvényre és úgy hűséges a testülethez, hogy valójában nem is tagja annak. Álmokat kergető, nagyra nőtt óriáscsecsemő, aki rajongva szereti anyukáját: a munkájában igazi bohóc, akinek komolykodó monológjai közben háta mögött jóízűen összeröhögnek a kollégái: s aligha az a fajta, aki záros határidőn belül képes lenne becsajozni (pedig a nagy pocak nem hátrány - ezt Fat Daddy is jól tudja).

Az anyuka szerepében Kathy Bates meghatóan, szépen játszik: ez a nő, aki az élő sátánt is képes eljátszani, itt annyira elesett és szeretre méltó, hogy az ember aligha tudja megúszni egy-két könnycsepp nélkül, amikor látja, hogyan veszik el tőle fiát: addigi életének egyetlen értelmét. A fiút alakító Paul Walter Hauser pedig remek arányérzékkel tudja hozni Richard Jewell mind az ötven árnyalatát (szinte megszólalásig hasonlít az igazi RJ-re): prezentációja egyszerre idézi meg a figura színét és fonákját. A lasponya nagy gyereket, akinek nincsen apja, s akit mindenki csúfol az iskolában: nem csoda, hogy sok azonos hátterű gyerekhez hasonlóan ideálját az USA-ban és a jogrendjét védelmező testületben találja meg. S innentől már abban sincs semmi meglepő, mennyire  ragaszkodik ehhez a kettőhöz: mint élete szerelméhez. Ehhez képest kell értékelnünk mindazt, ahová a film végén eljut: hogy ki tudja mondani: soha többé nem akarok debreceni diák lenni. Hogy megérti, hogy éppen az általa bálványozott testület éppen őt gátlástalan és korrupt módon szerette volna beáldozni. S talán megindul benne valami változásféle... - A mozi itt valóban balladaként viselkedik: csak skiccszerűen villantja fel számunka a karakterfejlődés ívét, de mindig bizonyos távolságot tart Jewell-től: bár ő a történet címszereplője, élete elsősorban objektív példázat és nem szubjektív hősköltemény. Megrendítő, szomorú figura: de mégis látjuk, voltaképpen milyen megmosolyogtatóan értetlen és tudatlan is saját sorsát illetően... 

Bár a nemzet szolgálatának mítoszával meghasonlani kényszerül, furcsamód éppen a szolgálat iránti elkötelezettsége lesz a megmentője. Egy korábbi munkaadója lesz ugyanis a védőügyvédje. És itt lép a képbe Wattson Bryant elképesztően badass figurája. Sam Rockwell egyszerűen annyira király ebben a  szerepben, hogy szinte képtelenek vagyunk elhinni, hogy az Ebbing-ben (2017) anno éppen egy anyuka kedvence rendőrfigurát játszott el ő maga is - igaz, ő ott egy agresszív, ostoba fajankó volt, szemben a melák Richard Jewell-lel. Bryant nemcsak a védőjévé, s ezáltal furcsamód szolgálójává válik Richard-nak, de egyben utat is mutat neki, kifelé a gödörből: s ha kell, legnagyobb ellenségétől: saját teszetoszaságától is meg tudja védeni őt. Közös projektjük akkor is szép és felemelő, ha Eastwood, mint minden öregember, határozottan hajlamosnak mutatkozik az elérzékenyülésre.

Nos igen: a Richard Jewell kőkemény példázat, de azért végeredményben mégiscsak amerikai mozi: s mint ilyen, nem tudja megúszni teátrális könnyfakasztás és happyending nélkül. Az FBI ugyan felforgatja Jewell-ék házát, de az eljárás lezárulta után mindent visszahoznak és visszapakolnak, szépen, rendben. A sajtó és a nyilvánosság ugyan meghurcolja Jewell-éket, de a végén könnyfakasztó vallomásuk nyomán mindkettő elérzékenyül. Jewell ugyan megmondja az FBI-osoknak a frankót, de végül mégis elhelyezkedik a testületnél, s a film záróképein már fess rendőregyenruhában feszítve láthatjuk viszont. A felmentő ítéletet maga Shaw ügynök kézbesíti (ami nyilvánvalóan nem így történhetett a valóságban), Kathy Scruggs pedig (Olivia WIlde karaktere) az Anya megrendítő beszéde közben elmorzsol néhány együttérző könnycseppet (igaz, a nő négy év múlva kokaintúladagolásban meghalt, de semmi összefüggésről nincs tudomásunk a Jewell-ügy kapcsán). S a film, bár republikánus szerző műve, finoman érzékelteti, hogy talán egy kicsit az akkor épp demokrata elnökúr, Clinton keze is benne lehet az "ügy" gyors és eredményes lezárultában...

De mindezeket, szinte azt mondhatnám: kötelesek vagyunk elnézni a filmnek. Hiszen olyan egyetemes erejű példázatot fejt ki szolgálatról és korrupcióról, a negyedik hatalmi ág kíméletlenségéről és a másik hárommal való szoros összefonódásáról, emberi nagyságról és alacsonyrendűségről: arról, hogy a történelem soha nem érhet véget, s hogy bármilyen demokratikus legyen egy rendszer, akkor is könnyedén meghekkelhető, kijátszható és meghamisítható: hogy ezek az apró hibák eltörpülnek az elmondottak tükrében.

Mindezeken túl pedig: a mozi annyira élvezetes, lendületes, remek érzékkel megkomponált alkotás, hogy szinte fájóan rövidnek bizonyul. Itt is hitet tennék a minisorozat formátuma mellett: egy négy-hat részes miniszériában ugyanis lett volna idő kifejteni a karakterek és aktorok különféle mintázatait, motívumait és jutott volna elég játékidő annak a remek színészgárdának, amely itt szemünk láttára alig, hogy belépett a játéktérre, jóformán már le is vonult onnan. Bőven elnézegettem volna még a törtető médiaribancot, a megfáradt, szorongatott tökű FBI-os főf*szt, Jewell és anyjának bájosan idillikus, mégis együgyű: infantilis, mégis zokognivalóan szép emberi kapcsolatát. 

De hát nem lehet mindig mindent egyszerre...

Szöllő