A harmadik rész után (akár) hatalmas robbanásra (is) lehetett (volna) számítani a The Undoing történetmenetében.

Valahogy úgy képzeltem, hogy most már aztán tényleg nagyon beindulnak a cselekménnyel, kiterítik a lapokat, felpörgetik a játékot, pofán csapnak egy fagyasztott heringgel - szóval, hogy történik végre valami. Ha valahol, akkor az évad felénél, és különösen is egy dráma-tematikájú minisorozat esetében, illenék istenesen megpörgetni a motollát. Ilyenkor kellene bekövetkezni annak az állapotnak, amit az angol úgy nevez: flourish. A színészeknek, a készítőknek és a cselekménynek is most kellene megmutatnia önmagából a maximumot. Ehhez képest a negyedik rész kifejezetten langyosnak bizonyult, az ötödik pedig, bár határozottan tudott újat mutatni, egy nagyjából már beárazódott projekt elemeit variálta, amely összességében kifejezetten szórakoztató, de nem túlságosan nagyra törő szériaként szuperált.

A The Undoing tulajdonképpen ugyanazokkal az összetevőkkel operál, mint az eddigiekben: erényeit leginkább a thriller-műfaj terén csillogtatja meg: kivéve ugyanis az 1x04 zárását a cliffhanger-ek eddig minden epizód végén kifogástalanul működtek és határozottan inspiráltak a folytatásra. A projektnek van bizonyos lendülete, ami hajlamos leülni, de mivel minisorozatról van szó, az ilyenek idejét is csak jelenetekben mérhetjük. Az atmoszféra már nem olyan pszichotikus, mint az elején volt, de ennek az is oka lehet, hogy nagyjából tisztába jöttünk a legtöbb információval. Ám azért még mindig kellemesen thrilling az élmény. Mivel David E. Kelley tételről van szó, így nyilvánvalóan nem maradhat el a szappan és a tárgyalótermi dráma műfaja sem (mindkettőben emlékezeteset alkotott a Mester). Ezekből is kapunk eleget - efelől nem kell majd aggódnunk. Utóbbi nyilvánvalóan fajsúlyosabb, előbbi nélkül viszont valahogy mégsem tartana össze sehogy sem ez a történet. A szappan itt kvázi habarcsként funkcionál (hogy egy érdekes képzavarral éljek). És mindez ennyi: és még csak véletlenül sem több.

Összességében egyértelművé vált az, hogy a The Undoing nagyon nem akar világot váltani, de még csak egetrengető fordulatokat sem meghúzni (kivéve persze, ha az ötödik rész zárása ténylegesen arra utal, amire csak gondolom, hogy utalhat): az első rész alapján még reménykedtem a társadalomrajz kibontásában: a második alapján a tényleges őrület elszabadulását vizionáltam: a harmadik után pedig arra számítottam, hogy az igazán álleesős/pofáncsapós történések ideje érkezett el, amelyek a szereplők életét minimum fenekestül forgatják fel. Ehhez képest van egy konvencionális ritmikára, habár többnyire igen elegánsan megkomponált anyagunk, rengeteg bűntudatos Hugh Grant-pofával, elkerekedett Nicole Kidman-szemekkel, és egy voltaképpen még mindig kőkeményen játszó Donald Sutherland-del (a karakter és a színész is badass, ez nem kérdés).

Mindezeket kifejezetten élmény figyelni. Alant, persze spoileresen - a képesszé, úgy tűnik, már nálunk is beárazódott műfaját választva - azt is kifejtem, miért...

A főcím rejtélye. Sokáig azt hittem, hogy a megfejthetetlen credits Grace (Nicole Kidman) pszichéjébe kalauzol el minket - de a benne látható óvodásforma vörösesbarna kislány mégsem lehet ő, hiszen a készítők egészen biztosan ügyelnének rá, hogy Grace kiskorú alteregójának, szemben jelenkori önmagával, ne legyenek tömzsi ujjai és dundi alkata... - Jelentem: öt epizód után most már nehéz nem arra gondolni, hogy a videóban látható édibédi suhadér leánygyermek nem más, mint Jonathan (Hugh Grant) eltitkolt kishúga, akit a bátyja gondatlansága miatt halálra gázolt egy autó. Magyarázatot seregnyit lehetne találni, miért pont ő szerepel a főcímben - esetleg, mert ő volna Jonathan első gyilkossága, amelyet talán még több is követett? Hiszen azt tudjuk az édesanyja jellemzése alapján, hogy alighanem egy pszichopatával van dolgunk, aki semmilyen bűntudatot nem érzett a testvére gondatlan veszélyeztetés-e miatt... - A kérdés már csak az, vajon Jonathan ölte-e meg Elena Alves-t (Matilda de Angelis)? Hiszen vele színtiszta dühből végeztek, a pszichopaták pedig nem igazán szoktak dühből gyilkolni. Náluk ez csak úgy kisujjbegyből jön, mintegy mellesleg - mint a Pókember pókfonala...

Krokodilkönnyek? Hugh Grant mintha csak utasításba kapta volna, hogy erősítsen rá erre az illúzióra, az elmúlt két epizódban kifejezetten meggyőzően hozta a pszichopata-vonalat. Az aggodalmas, bűntudatos pofáit csak olyasvalaki vette volna be, aki kellőképpen manipulatív ehhez. Nos, úgy tűnik, legalábbis az ő környezetében, sokan rendelkeznek ezzel az alkalmasint nehezen megbocsátható jellemhibával. Az olyan fizimiskák (mint a fenti például) valóban egy olyan ember mimézisének dokumentumaiként hatottak, aki nem érez érzelmeket, csupán próbálja utánozni őket. Itt éppen Grace-t vizsgálgatja aggodalmasan, miután egy szerencsétlen eszméletvesztés után magához tért a kórházban... (Ja, igaz is: őt most Grace nehezen meggyőzhető apja, Franklin (Donald Sutherland) tekintélyes óvadék lerovása útján végül is kihozta a börtönből, úgyhogy szabadlábon védekezhet.) - Egyébként: akit ennyit látunk megalázó helyzetben magyarázkodni, és pitizni, mint Jonathan-t az elmúlt epizódokban, azzal szemben vagy szánalmat kezdünk el érezni, vagy egyszerű, mezei megvetést. Az ilyen ember hiteltelenné válik a szemünkben. Egy ponton túl a néző is kellemetlenül kezdi érezni magát, s engem is csak az írás és a cselekményvezetés - tehát a kíváncsiság - segített túl ezeken a kellemetlenségeken...

Oldschool cocksucker. Ennek az elhiteltelenedésnek éppen ellenkezőjét tapasztaljuk Donald Sutherland karakterénél. A színész Grace műkereskedő apjának, Franklin-nek a szerepében olyan szépen és elegánsan beolvas mindenkinek, hogy azt öröm nézni. Hátborzongató, ahogyan átmegy badass-be, azaz régimódi kifejezéssel élve: cocksucker-be. Amint az egyik jelenetben maga is kifejti, ez a szó az ő idejében még mást jelentett, mint manapság: azt hívták így, akivel kerülni kell minden b*szakodásgyanús szituációt, mert ha egyszer ő kezd el b*szakodni valakivel, abból kegyetlen fekáliavihar lesz, ami tekintélyes epicentrummal és amplitúdóval, kíméletlen sebességgel csap le áldozatára...

WTF? Amennyiben Jonathan Fraser tekintélyes képességekkel bíró pszichopata, úgy az álcája igen meggyőző: az adott körülmények között ugyanis mindent megtesz, hogy újdonsült szerepében, immár gyerekorvosi praxisától, méltóságától, társadalmi státuszától megfosztva, gyilkossági vád bélyegével a homlokán: komplett idiótaként mutatkozzon be a társadalom előtt. A legmerészebb húzása, mikor egyszerűen besétál Elena férjéhez (Miguel Alves - Edan Alexander), hogy elmondja neki: ő igazán, ő mindenestül ártatlan, nem csinált semmit, illetve hát csinált, csak éppen nem verte péppé kalapáccsal Elena fejét... - Azon túl, hogy, mint utóbb kiderül, ez a cselekedete a tanú befolyásolásának erőteljesen súlyosbító körülményrendszerét gyarapítja, simán kockáztatja általa azt is, hogy a feldühödött férjúr (aki, mint a korábbiakban láthattuk, már amúgy is komplett idegroncs) lazán péppé verje a fejét. Annál is inkább, mert az Elena után maradt csecsemőkorú kislány egyértelműen Jonathan gyereke... - Azt hiszem, nagyon régen láttam utoljára ennyire eredményes önszopatást...

A Borz elkotródott. Az előző epizódban megismert, kifejezetten szórakoztató kirendelt védő, a kukacos Borz, akiről akkor még azt írtam, simán megérdemelne egy önálló sorozatot, sajnos meg kellett, hogy váljon az ügytől. Át kellett, hogy adja a terepet Haley Fitzgerald-nak (Noma Dumezweni), akivel kapcsolatban már határozottan tisztáztuk, hogy a cincálásra felettébb alkalmas Borz-zal szemben vérprofi nagyvad benyomását kelti. A vér említése itt cseppet sem indokolatlan retorikai fogás, hiszen ő éppen az a fajta ügyvéd, aki egy-egy jobb ügyért (és nyilván az érte járó magas gázsiért is) képes vérét venni a vádnak és az esküdteknek. Hogy mennyire eltökélt, arra remek illusztráció ez a jelenet, ahol egy röpke prezentáció során Jonathan és Grace elé tárja: mire jutott az esküdtek közösségi oldalas profiljának lecsekkolásakor. Egyszerűen hátborzongató, hogy már egy Cambridge Analytica színvonalú apparátusra sincs ahhoz szükség, hogy valaki, aki elég tapasztalt és befolyásos, komoly ügyekben tudja felhasználni magánemberek botlásait, ízlés- és cselekvésbeli preferenciáit, illetve targetálni az üzenőfalukon megjelenő híreket. Mindezt természetesen teljesen legálisan, egyetlen hatályos jogszabályt sem megsértve... - David E. Kelley egyik legnagyobb leleménye valóban ez a nő: a kíméletlenség, amit képvisel: a céltudatos pragmatizmusa és öntudata, amivel kihasználja mások gyengeségét és befolyásolhatóságát, és még csak lelkiismeret-furdalást sem hajlandó érezni miatta... - Hát igen: ő az igazi törvényszéki ragadozó...

Együtt a tschalád. Haley egyik legokosabb húzása, hogy tévéinterjút kezdeményez Jonathan-nel. Éppen elégszer tálalták a róla szóló információkat, ráadásul igencsak kedvezőtlenül, mások: hát majd most ő kézbe veszi a dolgot. Jonathan-nek csak elő kell adnia, amit amúgy ő maga is mindenestül elhisz: hogy nem bűnös, csak a körülmények tökönrúgott, pitizős testhelyzetbe kényszerített, azaz meglehetősen megalázott áldozata. Hogy ez mennyire sikerül neki, az tökéletesen lemérhető a Franklin és Grace portáján összegyűlt kis csapat arckifejezésein. Tasnádi Péter ezerkilencszázkilencvenháromban fogvatartottként lebonyolított sajtótalálkozója szólhatott utoljára ekkorát...

Ja igen: Nicole Kidman: ő is itt van. A negyedik részre az ő kiborulásai is unalmassá válnak kissé. Ha emlékszünk még, milyen volt Grace az elején: magabiztos, okos, rátermett terapeuta, aki csuklóból iskolázott le mindenkit, és mindig páciensei szemébe mondta a  valódi problémájukat, illetve azt is, hogy mennyi az esély arra, hogy egyáltalán meg lehessen őket oldani. Nos, ehhez képest mostanra sokat változott a szemünkben: azt hittük, felelős, rátermett döntéshozó, anyaként megbízhatóan alkot ítéletet: később meg azt, hogy ha kezdi is elveszíteni a birodalmi kondicionálás magabiztosságát, azért még mindig egyben van és kőkeményen tartja magát: leiskolázza az őt vegzáló rendőröket és hűtlen, bűnbánást demózó férjurát. Aztán a harmadik rész végén történtek kétségkívül kiborították, és azt hittük, innentől valami egészen extrém, őrült ámokfutás veszi kezdetét a részéről: de ez végül nem történt meg (még leírni is szégyellem: ő a gyilkosság éjjelén csak éppen sétálgatott a környéken, kiszellőztette a fejét). Most ott tartunk, hogy egyik kiborulásból a másikba csusszan át (épp, mint ahogyan gangbang party-ban szokás váltogatni a partnereket), és, bár számtalan eszközzel próbálja kimutatni, hogy ura a helyzetnek, valójában igencsak passzív hőse a cselekménynek. A legtöbb fordulat még mindig épp úgy csupán megtörténik vele, mint ahogyan adott helyzetben a férje befolyásolásának is szó nélkül képes engedelmeskedni. Az ötödik epizódban egyszerűen átsétál egykori közös lakásukba (ahol most Jonathan egyedül tartózkodik, míg Grace többnyire a nagypapa rezidenciáján leledzik) és befekszik a férje mellé az ágyba - mintha mi sem történt volna. - Nicole Kidman izgalmas sorozatbeli outfit-jeivel tele van a divatsajtó, alakítására önmagában véve pedig igazán nem lehet panaszunk. A gond inkább azzal van, hogy Grace képtelen a főszereplőjévé válni a saját történetének. Gyenge, befolyásolható karakter - tulajdonképpen ilyen tekintetben egészen olyan kezd lenni, mint a férje: nem igazán méltó a tiszteletünkre. Pedig de elnéztem volna én egyszer végre, ahogyan Nicole Kidman disznót vág...

Fenéktáji sajttáj. Már, ha Jonathan-t seggfejnek tekintjük, amit a körülmények ismeretében, azt hiszem, nem nehéz megtennünk. A televízióbeli prezentáció érdekesre sikeredik: bár úgy tűnik, antihősünk egy pillanatra elveszti a kontrollt, de ez valójában csak illúzió: a kontrollvesztés is csak egy hihetetlenül ügyesen megjátszott kártya annak érdekében, hogy úgynevezett ártatlanságát hangoztassa, s hogy bemutathassa a képernyőt bámuló nagyérdeműnek, mennyire megviselte az ellene irányuló vádak súlyossága és megbélyegző hatalma...

Nagyelőadás. Na igen: Amerikában, vagy legalábbis az ottani sorozatokban nem fektetnek ügyeket hónapokon, esetleg éveken keresztül. Itt is gyorsan átpörgetjük az összes szükséges meghallgatást, lepofozunk minden bürokratikus akadályt ésatöbbi... - David E. Kelley természetesen gyorsan ahhoz a részhez teker, ahol igazán elemében van: a tárgyalótermi drámához. A vád és a védelem nagy beszédei, a keresetten teátrális gesztikulálások, az ebben az egyébként rendkívül steril közegben artikulálódó sajátos vélemények: ha ilyesmit kell ábrázolnia, akkor láthatóan mindig képes hozni azt a minőséget, amit meg is tanultunk elvárni tőle. Kíméletlen vád, eltökélt védelem: Haley itt most nagyot szakíthat. Ha kell, végletekig feszíti a húrokat. Például Miguel, a halott nő férjének kikérdezésénél: úgy, hogy a védelem is alig győzzön tiltakozni, s a bíró is alig várja, hogy helyt adhasson nekik, a megszorongatott tanú ideges zokogásban törjön ki, maga pedig mindezek tükrében negatív színben tűnhessen fel - és mégis olyasmit hozzon ki a beszélgetésből, ami később akár perdöntő is lehet...

Én tényleg csak azt várom, hogy ez a csávó mikor pattan el. Ha én a való életben olyan traumatenger közepén hánykolódnék, mint ő, már rég kisült volna az agyam. A feleségét megölték, őt gyanúsítják a gyilkossággal, ráadásul mindenki mintha még direkt hergelné is, a médiától a vádlottig... - Ha meg aztán valóban ő a gyilkos (mint azt Haley számtalanszor pedzegeti), akkor pláne nem értem, miért nem akad ki végre. - Bizisten, még rá is férne!

Madonna mia. Direkt nem olyan képet választottam, ahol nem túl sokat látunk Matilda de Angelis testi adottságaiból, merthogy azok fölött lehetetlen nem hosszasan elidőzni, akár férfiból, akár nőből van az ember - azt pedig manapság sokan már úgynevezett szexizmusnak vennék, s ez az egyik legerősebb jelző amit manapság "a" "b"-re rásüthet. Csak a szemek és a száj vonala látszik (és igaz: a nyak lágy formái), de ez a nő még ilyen minimalistán is rendkívül erotikus jelenség. Az elején nem gondoltam volna, hogy elérkezik majd ez a stáció, de valahogy mostanra jutottam el oda, hogy szívesebben bámulnám az ő drámai közelijeit akár Hugh Grant bűnbánó, akár Nicole Kidman immár igencsak frusztrált arckifejezéseinél. És nem: egyáltalán nem csak az említett jellegzetességek miatt: Elena Alves karaktere maga is érdekes. Szobrász volt, és festő (Grace-t is megfestette), akit a saját műtermében öltek meg egy olyan eszközzel (kalapács), amelynek finomabb, kevésbé otromba, a szobrok megmunkálására való verzióit maga is használta. Szinte jelképesnek tartom ezt a körülményt. A nőt pedig kezdettől izgalmasnak, érdekesnek és vibrálónak... - Remélem, a hatodik részben kapunk majd egy-két flashback-et vele. Legalábbis ennyivel tartozik neki a sorozat, mielőtt végleg elengedné...

És akkor még egy kép... - Ehhez már Hugh Grant sem tud mit hozzászólni. Ez a nő valóban felkavaróan elragadó (már ha van értelme ennek a jól hangzó szókapcsolatnak). Szívesen megnézném valami tisztességes drámai főszerepben, például egy erotikus thrillerben: illenek hozzá a tragikus főszálak (és a forró szeretkezések)...

Végtelenített tükör. - Tetszik ez a felvétel: kicsit olyan, mintha Lilly Rabe karaktere a várossal nézne szembe, amely az egész történet megfejthetetlensége fölött zavartalanul tenyészik tovább. Sajnálom, hogy nem szerepelt többet a sorozatban: Sylvia egyértelműen mellékszálat kapott: leginkább az a funkciója, hogy érzékeltesse velünk, hogy Grace csak azért nem zárult ki teljesen a társadalomból, mert a férjét gyilkossággal gyanúsítják: maradtak még barátai, akik továbbra is próbálják támogatni... - Pedig Rabe is remek (de remek!) színésznő - azt hiszem, karakteresebb, befolyásosabb feladattal is minden további nélkül megbírkózott volna, mint, hogy csupán Nicole Kidman passzív supporter-e legyen. A legfontosabb megjelenése talán éppen az a jelenet, amelynek vége ebbe a képbe oldódik: amikor Grace felhívja őt, mert beszélt Jonathan anyjával: ekkor Sylvia maga mondja ki, hogy mindaz, amit számot adott neki, leplezetlenül utal arra, hogy egy klasszikus pszichopatával állunk szemben, ráadásul a kvázi terhelő vallomást maga az édesanya tette meg a saját fia ellen...

Hammerhanger... - Na most itt két eset lehetséges (hacsak nem veszünk számításba valami általunk még ismeretlen körülményt): vagy Jonathan a gyilkos, aki a gyilkosságnál használt eszközt a fia hegedűtokjába rejtette el, mondván, ott biztosan nem fogják keresni. Ez esetben viszont minimum össze kellett játszania a kölyökkel. A második, hogy a kb. tizenkettő-tizenháromévesforma kölyök maga a gyilkos (ez felvet bizonyos, nem éppen súlytalan kérdéseket - mondjuk azt, hogy hogyan tudta a kb. negyven centivel alacsonyabb gyerek fejbe csapni a nőt, illetve hogyan tudott akkorát ütni a nem éppen pehelykönnyű kalapáccsal). Ha tényleg ez utóbbiról van szó, akkor ez a sorozat egy igazi szemétláda, aki a végén olyat mert meghúzni, hogy az már igazán megérdemel minimum egy elismerő Obama-fizimiskát: "not bad"... - Én mindenesetre a negyedik-ötödik epizód hibái ellenére is kitartok a végére: ide a befejezéssel!

Szöllő