Vagyunk egy páran, akik egyáltalán nem bánnák, ha egyszerű, unalmas, érdektelen és voltaképp nyomorult életünket Morgan Freeman narrálná, a zenét pedig Howard Shore szerezné. Elképzeljük, ahogyan kisebb-nagyobb hétköznapi összecsapásaink közben felcsendül valami mérhetetlenül túldimenzionált epikus muzsika és uncsi kis kavarásaink fontos pillanatai (mondjuk a csókjelenet és a szakítás) alá lágyvonósok szolgáltatják a lassúznivalót. Nos: mi történnék, ha Morgan Freeman-t kicserélnénk Willam Dafoe-ra, Howard Shore-t pedig Sia-ra. Azt hiszem, ez így még mindig remekül hangzik, habár egy egészen más filmet kapunk.

A legutóbb a Világítótoronyban a frászt ránk hozó Dafoe szinte egzaltált, mégis fennkölt hanghordozása, kombinálva az elmúlt évtized egyik legikonikusabb popelőadójával - érdekes párosítás. Tökéletes alaptónust szolgáltathatna a Vox Lux-hoz. S akkor tegyük még hozzá Natalie Portman-t, Jude Law-t, az egyre ígéretesebb Raffey Cassidy-t, akik eljátsszák annak a bizonyos életnek főbb szerepeit, amelyet - ne feledjük, később sem - WIllam Dafoe narrál és Sia hangszerel.

Emlékszem, amikor először láttam a film trailerét: csak azt éreztem, hogy ez vagy nagyon jó lesz, vagy nagyon rossz - mindenesetre rendkívül invenciózus és beteg. Nos, dióhéjban: WIllam Dafoe-nak még a hangja is megkérdőjelezhetetlenül epikus jelenlét, Sia zenéje (persze ez ízlés kérdése, de az nem kérdés, hogy komoly munka gyümölcse) remek, Raffey Cassidy pedig tényleg jóval több már, mint puszta cukiságfaktor.

d1fse6svaayo4a7.jpg

Ám Natalie Portman akinek ez akár jutalomjáték is lehetett volna (amennyi időt a képernyőn tölt!), szinte nyomasztóan ripacs, Jude Law csikorgós prezentációját szinte megkönnyeztem (ő itt az igazi áldozat - szerintem konkrétan elrabolták őt ehhez a filmhez, és pisztollyal kényszerítették, hogy játssza el a szerepét). Invenció és dekadencia helyett pedig itt csak unalmat kapunk, közhelyeket, szenvelgést. S a szereplők megrázó pokoljárása helyett (amit a Vox Lux olyannyira közvetíteni szeretne) a néző kénytelen maga önszántából felfeszülni a keresztre... (Wer Wenn Ich nicht?)

A Borostaszerint blog új rovatában olyan filmeket veszünk végig, ahol valami nagyon félrecsúszott. Átlagos hasalásokat, beletenyereléseket, semmitmarkolásokat nem nagyon érdemes kitárgyalni: ami viszont igazán figyelemreméltó, az a monumentális bukások dolga. Ahol, ha Mohácsnál nem is, Nagyidánál mindenesetre több veszett: ez az a közeg, ahol Dr. Moreau szigete Sötét főnixként kel életre. Kétezertizennyolc legelfeledettebb blockbustere tökéletes lesz első alanynak: s úgy tűnik, a képesszé formátuma ismét hasznos lehetőséget szolgáltat a mondanivaló összefogására...

Lássuk tehát a medvét (spoileresen)...

 

kepernyokep_errol_2020-11-09_16-29-03.png

Columbine fever. Az ezerkilencszázkilencvenkilences Columbine High Scool-beli mészárlás alaposan körbeihlette a kortársakat és filmkészítőket egyaránt. Dokuk egész sora próbálta kielemezni, mi vihette rá a két diákot a rémtettükre - élen Michael Moore fegyvertartáskritikus Kóla, puska, sültkrumplijával - aminek eredeti címe Bowling for Columbine volt. Ma, az ingerküszöb jelentős megemelkedésével már sokkal kevésbé vagyunk képesek átélni azt a borzalmat, amit egy iskolai mészárlás (nem is szabadna ezt  a szót határozatlan névelővel használni) jelent, de akkor valósággal kisokkolta a szuszt az amerikai társadalomból. Gus van Saint kétezerháromban megvalósította az ennek érzékeltetésére szolgáló legmonumentálisabb kísérletet, az Elefántot, ahol megpróbálja feltárni a gyilkosok pszichológiai motivációit - véleményem szerint sajnos igen csekély sikerrel. (Helyette egy erős képekben és pillanatokban tobzódó, mégis széteső narratívájú túlméretezett, túlexponált mestermunkát adott ki a keze közül)... - Évtizedekkel később a Columbine fever persze csillapodott, de még mindig olyan filmek vállalkoznak a militáns őrületig fokozódó diákerőszak elemzésére, mint a német Die Welle, és olyan munkákban kerül elő rendre az immár toposszá vált jelenség, mint az American Horror Story Ryan Murphy és Brad Falchuk neve által fémjelzett első évada. És akkor jön a Vox Lux, hogy nyitányában újra elővegye a témát. Az ezredfordulós iskolai díszletek és magatartások élénken elevenednek meg ebben a kezdésben, ahol a színészek játéka egészen természetes (értsd: magától értetődő). Így lesz egészen hihető és hátborzongató az, ahogyan a zenekari próba "pont nem haragudott senkire épp' senki / Már gyanús volt, hogy most fog majd minden tönkremenni"-hangulatának kellős közepébe beteszi a lábát a képen látható gothic/Placebo/kitudjamilyen sminkes (!) srác és céltudatosan lövöldözni kezd. Celeste, a film hősnője (az alánarrált és alázenésített életű, mint később látni fogjuk, popstitute, tehát, legyünk erősek kimondani: majdani senki) szimbolikusan itt születik meg. Raffey Cassidy megrázóan alakítja az események hatása alá került, traumatizált, kicsit katatón tinilányt, aki a felépülés eszközeként elkezdi felfedezni dalszerzői képességeit és az énekhangját... (Eddig minden ok - a nyitás kellőképpen drámai, a borult amerikai kisvárosi képek szinte fájdalmas szürkébe és halványkékbe olvadnak, a torkolattűz nagyot szól...)

 

kepernyokep_errol_2020-11-09_16-30-12.png

Wrapped Up. És itt még elhisszük, amit a fellengzősségtől nem éppen mentes Dafoe-narráció ígér nekünk: hogy Celeste a film alternatív valóságában nemcsak egy popdívává válik majd, hanem egy sorsfordító jelenséggé: olyasvalakivé, aki aztán a saját korának Piaf-jává, vagy Joplin-jává növekszik. Persze krisztusi korunk minden szkepticizmusát és negativitását bevetjük a bennünk dolgozó érzésekkel szemben, de mindhiába: amikor felcsendül a Wrapped Up - a kis Celeste dala, amit a trauma hatásán felülemelkedve, saját érzéseinek és az áldozatok emlékének szentelve írt - elragadó, szép pillanatot élünk meg. Sia fantasztikus munkát végzett a sound and lyrics-en, ez a jelenet pedig a maga egyszerűségében mély és megrázó... - A Wraped Up szerelmes dal: ami azonban egy névtelen szerelemről szól. A szavak szinte könyörögnek azért, hogy azt, aki kimondja/eldalolja őket, valaki mentse meg végre a belső démonaitól. Egy kétségbeesett, mégis rendkívül bölcs nő szólal meg itt: s szavai szinte előrevetítik a bántalmazó kapcsolatok bántalmazottjának szerepkörét és az önvádló önpusztítások egész univerzumait. De Egon Friedell-től tudjuk, hogy Balzac uzsorás lett volna, ha nem ír - Dosztojevszkij pedig alig kerülte volna el, hogy ne rántsa magával az orosz őrület, az anarchizmus, vagy a vallási fanatizmus. A hiba a Vox Lux képletében ott van, hogy az itt még angyali hangú Celeste-ben a folytatást követően nem a művészt látjuk meg (mint amazokban) - hiába a valóban fantasztikus dalok és a filmvégi koncertjelenet sodró lendülete - hanem fokról fokra egyre inkább a hisztis p*csát, aki közhelyes, unalmas és tökéletesen érdektelen...

 

kepernyokep_errol_2020-11-09_17-06-23.png

Uncsi, uncsi, uncsi. A folytatásban természetesen Celeste nem maradhat az, ami volt: az angelic voice-ot a világ magától értetődően prostituálni akarja, s ebben nincs is semmi meglepő. De az mégiscsak megdöbbentő, hogy a film mennyire képtelen érzékeltetni az ebben a folyamatban rejlő különféle motívumokat. Nem látjuk, mit szólnak és mit tesznek ez ellen/ezért (! - mert sajnos ilyen is akad, ugyebár!) a szülők. Nem látjuk Celeste belső mozgatóit. S itt kezd el érezhető és világos disszonancia támadni Dafoe továbbra is epikus narrációja és az érdektelen események között. Megérkeznek a sztárépítő stábok, megtörténik a "felfedezés" - s aztán máris táncpróbák, turnék, backstage-hangulatú folytatás. Furcsa early 2000's hangulatok, idillek, leginkább lehangoltságok. Valóban érdeme a filmnek az, hogy érzékelteti, mennyire kemény munka van egy pop-production mögött, s hogy az ebben való részvétel néha valóban idegörlő és kiborító tud lenni: de mindezt igenis meg lehetne mutatni érdekesen, figyelemreméltón, mélyrehatóan: akár fájdalmasan, megrázóan, sőt, szívbemarkolóan. Ebben a moziban azonban Celeste úgy lesz felnőtt, hogy szinte észre sem vesszük. Nincs súlya a történéseinek: csak úgy megesnek, Dafoe hangjának amplitúdója pedig egyszerűen elvész köztük... - Jude Law jelenléte cseppet sem menti a körülményeket: a színész, aki legutóbb talán a New Pope című sorozatban bizonyította, hogy még mindig micsoda karizmája és démonikus vonzereje tud lenni - itt, Celeste érdekeire megszállott odafigyeléssel ügyelő producerként és mindenesként éppen olyan világosszürke/törtfehér/bézs semmilyen, langyos, úrnak való kiköpnivaló, mint a film nagy részében hordott felsői... - Celeste-nek nincs karizmája, a mozinak nincs elég sodró lendülete, hogy akarjunk maradni a folytatásra. Kezdődik a kínszenvedés...

 

kepernyokep_errol_2020-11-09_17-06-46.png

Just a Hologram. Amikor elérkezünk a váltás szimbolikus pillanatához: amikor a pubertástól bizonytalan kamaszlányból végül is felnőtt díva lesz: ott sem érezzük a feszültséget, aminek mindezzel járnia kéne. Megint csak Sia dala az, ami kicsit elemel mindattól, amit látunk, illetve a hozzá készített klip. Azt ne is kérdezze tőlem senki, mi az a csillámos izé, amivel bevonták a színészek fejét, és hogyan helyezték fel az arcukra, de ezzel a körítéssel kétségkívül eltaláltak valamit, ami kevéssé early 2000's hangulatú (tehát nem ilyen, például), sokkal sötétebb, válságosabb, elszántabban gonosz... - A Hologram előadója sötét szerelemre vágyik - és semmi többre az életről. Megint egy tisztán, egyértelműen artikulált pillanat (de ilyen akad a drogos delíriumok és a seblázak közepette is): Celeste arctalan lovasa mögött hosszú alagúton vágtat alá a romlásba. Még csak félig arctalan: félig még önmaga: még reflektál a kisvártatva mindenmindegyre. De reflexiója mégis súlytalanul hal el az egyszerre a filmbéli jelenre váltó képsorok között...

 

kepernyokep_errol_2020-11-09_17-08-04.png

Just... no. Most a Natalie Portman-féle harmincas Celeste-et látjuk fele annyi idős lányával, Albertine-nel, akit ugyanúgy Raffey Cassidy játszik. Szinte megható, ahogyan RC megpróbál mélységet adni ennek az előzőtől eltérő karakternek: flegmatikus, bizalmatlan, kicsit lázadó kiterjedéseket ad neki, de sosem feszíti őket a forrpontig: csak mint az átlagos tinik, addig megy el ő is. Míg Albertine viselkedése és gesztusrendszere rettentően lehatárolt, addig Celeste még mindig impulzív, hisztérikus, esetleges - ami harmincasként már határozottan érdektelenné teszi fullrafuxos ujjaktól hemzsegő  hadonászásait... - Ez lenne Portman nagy pillanata: a jutalomjáték-alkalom, amikor valóban ő van minden tekintet középpontjában, és valóban ő, egyedül, önmagától fogva mutathatja meg, mennyit tud... - Ehhez mérten megdöbbentő, hogy egyszerre mennyire unalmas és mennyire túljátszott lesz. Profi létére szinte botladozik a szavak közt: számos esetben bizonyított színészként is bántó, kellemetlen jelenlétet demonstrál. S itt megint nem az impulzivitásról, a hisztérikusságról, az esetleges és váratlan húzások női művészetéről van szó, amit Elizabeth Taylor például olyan hardcore könyörtelenséggel fogalmaz meg a Nem félünk a farkastól-ban. Celeste-ből minden valódi szenvedély, harag kiveszett. Viselkedésének esetlegessége súlyos kórképeket sejtet.  De még ezt a hideg lánggal égést is fantasztikusan ki lehetne bontani a karakter fejlődéséből: még ennek is annyi ösvénye volna, mint a szabadságnak Sam Mendes filmjében. Viszont Natalie Portman-nek valamiért ez sem megy: alakítása leárnyékolt tudatú vergődés két szélső pólus között. És itt arról a Natalie Portman-ről beszélünk, aki egymaga elvitte (volna) a hátán Aronofsky Fekete hattyú-ját...

 

kepernyokep_errol_2020-11-09_17-12-44.png

Dinamikátlanság. De a kettőse Jude Law-val... - Úristen: a szexepilek alatt - pláne, ha elkezdenek egymással keringőzni - le, kellene, hogy szakadjon a vászon. De ezek ketten: mint valami szürke veréb és dolmányos varjú, csak csipognak és kárognak... - Pedig itt is mennyi potenciál volna: hiszen hány menedzser-énekes kapcsolat van, ami tizenöt éven keresztül is kiállja az idő próbáját? Ez különlegesség kellene, hogy legyen, amelynek mélységét és gazdagságát hatalmas területeken lehetne kiaknázni. Dimenziói, rétegei lehetnének mindennek - és az ember még sem érez mást, csak a teljes ürességet. A vászon szövedéke aligha bír ki ennyi hézagot anélkül, hogy össze ne roskadjon...

 

kepernyokep_errol_2020-11-09_17-15-38.png

Úristen, hova kerültem?! - A film második nagy egysége (ami időben majdnem a kétharmada) Celeste egyetlen koncertes/sajtótájékoztatós napjáról szól, együtt lányával és menedzserével: a két legfontosabb személlyel az életéből. De a lánya folytonos jelenléte dacára is távolságtartó marad, s így lényegében mi is távol maradunk tőle, a menedzser pedig pontosan ilyen fizimiskákat prezentál Celeste ámokfutása láttán: és legalább ennyire tehetetlenül áll az egész előtt - míg csak mindketten úgy nem döntenek, hogy jól kikészítik magukat és egymást a koncert előtt némi droggal és ugrándozással. Az egész azonban teljesen hiteltelen és kétségbeejtően érdektelen: nézzük ezt  két embert, és egyszerűen csak nem hisszük el nekik az előző tizenöt évet. Nem érezzük a kiterjedést, a változást, amit a képsorok megjeleníteni hivatottak volnának. Hiába szenved a Vox Lux szinte vért izzadva, hogy mindezt megmutassa nekünk. Pedig néha még pitizik is, meg hátra fordul, hogy vakargassuk a hasát -  jó érzésű ember ilyenkor aztán már tényleg undorral fordul el...

 

kepernyokep_errol_2020-11-09_17-13-46.png

Mélypont. - Az igazi borzalom azonban az a majd' negyed óra, mikor hőseink mindent megtesznek, hogy egy kis életet verjenek a túladagolt, szinte végkimerült Celeste-be. Megint csak meg lehetne mutatni mindezt megrázóan, megindítóan - de ehelyett csak valami iszonyatos hánykolódást kapunk. Olyan ez, mint a másnaposság legrosszabb része: mikor az ember már azt hinné, túl van rajta: akkor jön az igazi hányinger, és a gyomorgörcsök...

 

 kepernyokep_errol_2020-11-09_17-15-13.png

Kárpótlás. A mozi utolsó harmadát mindenestül a közelgő koncert életérzése tölti be. S érezzük is, hogy az alkotók nagyon sok patront szántak erre: hogy itt akarták megvalósítani azt a bizonyos "és mégis"-élményt, mikor Celeste egyszerre összekapja magát és csinál egy, úgymond, olyan fergeteges show-t, amit még az unokáink is... De még Ráday MIhály se... - A produkció persze valóban erős, köszönhetően a szépen megvalósított koreográfiáknak, a sajátos erotikájú színpadi kezeslábasoknak és Sia zenei repertoárjának, de itt már nagyon nem arról beszélünk, amit a film eredetileg kijelentett jelentésének: egy korszakalkotó, időtorlaszokat megmozgató alkotó teljesítményéről - csak egy ötletes, elegáns, de mégiscsak nagyon művies színpadi produkcióról, ahol NP csak alátátog Sia tehetségének: épp úgy, ahogyan a film is legfeljebb nagyon olcsó pótléka lehetne valaminek, amit a végletesen túldimenzionált narráció beígér - de addig licitálja felül és mindig felül magát, míg mindkettő (a mozi és narrátora is) megszűnik önmaga lenni. Nincs már fedezete a nagy szavaknak, a drámai hangszíneknek. Így lesz Celeste végső soron senki: egy popstitute: épp olyan, mint a többi. S épp úgy pusztán kiszolgálója a közönsége igényeinek, ahogyan az összes szolgáltató szakma az, ha nem tud művészi élményt nyújtani...

 

kepernyokep_errol_2020-11-09_17-14-52.png

Mire gondolhat Albertine? - A filmnek még zárása is egy fedezetlen váltó. Albertine-t, Celeste lányát látjuk, ahogyan maga elé bámul, miközben a közönség oszlopainak mélyén anyját figyeli, ahogyan a színpadon bűvöli a népeket. Vajon mire gondolhat? - Dafoe itt elnémul, a film a semmibe réved: a zárás a nihilbe tekint. Nincsenek válaszok, csak ez az elmélyült tekintet, a csini fellépőruhák és a szexi soundtrack... - S "mi itt a semminek komédiázunk, abban a hiszemben, hogy a világközönség színe előtt a jövőt csináljuk. Hol a néző? A cirkusz üres. Az igazgató őrült. Nem látja, hogy közönség nincs. Vagyis a néző a személytelen. Az absztrakt. A nemlétező. Ez az az absztrakt és nemlétező személytelen semmi, ez a sötét és üres kényszerképzet, ez a Hatszázhatvanhat, az Antikrisztus. Íme a bölcsesség." 

Szöllő

A bejegyzés trackback címe:

https://borostaszerint.blog.hu/api/trackback/id/tr4216278744

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása