Annyi a világ, amennyit beletöltesz…
Egy sörreklám mondandóját idézem. Valójából ez a mondat lehetne a szlogenje a Simon Pegg és Nick Frost (jól bejáratott) brit komikuspáros főszereplésével, 2013-ban forgatott világvége paródiának. Amikor a torkunkon érezzük a világvége szorítását, (amellett, hogy nehezebben csúszik le az a korty sör) egy nagy lelket emelő hozadékának is lennie kellene. A már, már közhelyessé vált aktusnak, hogy lepörög előttünk létünk filmkockája. A (barna sörre emlékeztető keserű) csattanó pedig az, amikor (valaki számára) nincs minek leperegni. A Simon Pegg játszotta Garry King valójában egy olyan szűk mikrokozmoszban él, amelynek a tejútja a "Golden Mile", és minden más körülötte elvész a kozmikus ködbe. A trilógia egy korábbi darabjából, a Haláli hullák hajnalából ismert Winchester kocsma Shaun (ugyancsak Simon Pegg formálja) számára hasonló önmagában zárt világ szerepét tölti be. Épp ennek a petri csészényi, beszűkült létezésnek a varázslatossága, hogy képes mindent az utolsó pillanatig racionalizálni (a "Golden Mile" végig járásától várja a szorult helyzetből való menekvést, vagy, hogy a Winchester kocsma falai még akkor is állnak, amikor már élő alig van a városban).
A részeges karatemester eposza...
Ha (egy nagyon, nagyon titkos kormányszervtől) kapnánk egy jegyzetfüzetet és egy tollat, hogy írjuk össze a túlélők névsorát, akik majd képesek lesznek társadalmunkat a semmiből újra szervezni, a városokat újjáépíteni. Akkor gondolom, egy erős elképzelésünk van arról, hogy kik kerülnének rá arra a listára (és megfogalmazódna bennünk az is, hogy kik nem). A Világvége film receptjének másik fontos eleme, hogy az alkotók és az általunk összeállított névsor között még véletlenül sincs átfedés. A kocsmák meccsnéző tömegeinek skandálása egyetlen hős eposszá áll össze, mely valahogy úgy hangzik, hogy lehet, hogy ostobák vagyunk, lehet, hogy nem vittük az életben semmire, de szabadok vagyunk, szabadon a piszoár mellé pisálhatunk, és szabadon kék, sárgára verhetjük egymás fejét (ha nem tetszik valami). A Világvége a záró párbeszédében (ki gondolta volna, hogy ilyen formában valósul meg az első kommunikáció a fejlettebb fajjal) épp e szabadság magasztosul meg. Persze akaratlanul is felmerül a kérdés, hogy vajon az emberiségnek a jövőbeli boldoguláshoz arra van szüksége, amit mi a lista megírásakor annak gondolunk.
Erkölcsi fröccs...
Ha már kellőképp kavarog bennünk a jó és rosszról alkotott fogalmi rendszerünk. Akkor végül egy asztalhoz szédeleghetünk és megállapíthatjuk, hogy nem lesznek nagy erkölcsi felemelkedések. A szereplők ugyanolyan unottan, üresen fognak kibámulni a szemgödreikből. De mégis valami megváltozott, mint mikor a cintányéros majomban kicserélik az elemeket, és hangosabban, határozottabb csapkodással adja a világ tudtára létezése célját. A szereplők ugyanúgy megigazulnak az élethazugságaikban (amikről már mi magunk se merjük kategorikusan azt mondani, hogy mihasznák lennének, miután a világ csak áll, csak megmenekült), hogy nyugodtan folytathassák azt az életet, amit eddig éltek…
HGD- 5/4
Kövess be minket fbn is, hogy időben értesülj a legfrissebb posztokról.
