Amikor Puzsér Róbert és Farkas Attila Márton közre bocsátották a Zsidók szégyene című drámájukat (eredetileg: filmforgatókönyvüket), deklaráltan az volt a céljuk, hogy ráirányítsák a figyelmet a magyar társadalom különféle trauma-pszichózisaira. Jelesül is főként arra, hogy Magyarországon olyan szekértáborok és kurzusok vannak, amelyek a huszadik század hatvan-, vagy akár százesztendős traumáira építve akarják megírni a huszonegyedik század párbeszédeinek forgatókönyvét. Erre hivatkozva lehet kultúrharcos narratívákat diktálni és azoktól elhatárolódni - hogy a két nagy szekértábor két jellegzetes magatartását felvillantsuk - s ez az, amiből végzetesen, egyszer és mindenkorra elég volt.
Tóth Barnabás az említett szerzőpároshoz hasonlóan alighanem szintén megelégelte ezt az egészet. De ő másban találta meg az új elbeszélés lehetőségét. Nem egy végzetes drámát akart megírni, hanem megmutatni azt, hogy két ember egymás tekintetében hogyan tudja feloldani egymás fájdalmát és felszabadítani valamit, amit életnek lehet nevezni. Amit valóban életnek lehet nevezni: nem cukorpótló és pótkávé, hanem jó erős fekete, esetleg néhanapján egy csokoládés minyonnal... - Akik itt maradtak, a traumák és a háborúk, és a szenvedés után: nem maguknak maradtak itt, hanem azért, hogy megosszák mindazt, amijük van...
Ennyi az egész. A többi pedig, ahogyan mondani szokás, történelem...
Férfiidők lányregénye
Tóth Barnabás régimódi típus. A Rózsaszín sajtnál vettem észre. A kritika abszolút lehúzta, pedig nem kellett volna róla túl sokat gondolni: egyszerű film volt, nem túl nehéz darab, pár érdekes ötlettel és jól eltalált hangulattal. A kopaszodón is fickóskodó nőgyógyász (Bezerédi Zoltán jutalomjátéka) addig rugdossa a kicsit félszeg fiát (akit maga a rendező alakít), hogy legyen már egy kicsit ő is fickósabb, míg az egyszer csak Franciaországban köt ki egy valódi nő karjaiban. A nőgyógyásznak minden nő jó: a fia azonban csak az igazi nővel éri be: a valódival, akit érdemes meghódítani: és aki segít abban, hogy önmagát is meghódítsa...
A Rózsaszín sajton persze a kritikusokon kívül jónéhány néző is kiakadt: túl sokat káromkodnak benne, túl sok a közönségesség, Bezerédi figurája valódi kőbunkó, ésatöbbi. Na igen. Tóth Barnabás régimódi fajta: filmjeiben a régimódi kapcsolatokat keresi, ahol az élet legnagyobb kalandja (ahogyan Ortega Y'Gasset mondja) a megismerés. A kapcsolódás, a kötődés megteremtése: olyan emberi motívumoké, amelyekhez manapság már viszonyulni sem szokás, nem, hogy reflektálni rájuk, vagy történeteket beszélni el rajtuk keresztül. Márpedig Tóth Barnabás éppen ezt teszi. S tegyük hozzá mindjárt azt is, hogy mindezt huszonegyedik századi eszközökkel valósítja meg...
Alighanem ez is az oka annak, hogy kapva kapott F. Várkonyi Zsuzsa könyve, a Férfiidők lányregénye megfilmesítésének ötletén, ami egy huszadik századi történet, huszonegyedik századi módon elbeszélve. A történet egy 42 éves nőgyógyász és egy 16 éves kamaszlány képtelen egymásra találásáról szól, egy kegyetlen közegellenállású időszakban, amikor egészen egyszerűen csak annyi történt, hogy József Attilával szólva "megőrült a sátán"...- A, mondhatni, lenullázott Magyarország a második világháború után egyik pusztító hatalmi konstellációból esik a másikba (Kovács Imre visszaemlékezése, A Magyarország megszállása nem véletlenül szól egyszerre a német és a szovjet megszállásról, hiszen egyazon eseménysor állomásairól van szó - s ez olyannyira egyértelmű, hogy a szerző ki is mondja: az államszocializmus nem más, mint a zsidótörvények kiterjesztése az egész társadalomra), de a kopaszodó férfi és a cserfes kislány eközben mégis önálló kis belső világot teremt magának, sajátos szabályokkal és az odakint dörömbölő és menetelő valóság elől elrejtőzve a gondoskodás és egymásra figyelés egészséges, gyógyító illataival és színeivel gazdagítva a két sérült, egymásra szoruló élet napjait. Egészséges mikroklímát teremtve egymásnak egy egészségtelen helyen...
Nem: ez talán mégsem szerelem... - Nem is lehetne az, hiszen Körner Aladár történetünk elején maga is kijelenti, hogy tulajdonképpen "már nem tartozik abba a kategóriába" (s talán akkor gyógyul meg igazán, mikor először ki meri mondani, hogy nem az egyedüllétre lettünk kitalálva). Érezni persze a vibrálást, a kötődést, a kémiát (anélkül nem is lenne érdekes az egész): hiszen a szeleburdi felszín alatt mélységesen sötét titkokat őrző Klára úgy ragaszkodik Aldóhoz, mint egy élettárshoz szokás. Számára ugyanis nemcsak egy Nyakigláb apu-ról van szó, aki magas, erős és vigyáz rá: hanem olyasvalakiről, akivel le lehet élni éveket, akár évtizedeket is egymásra figyelve és egymásról gondoskodva. Igaz: mi más is volna a szerelem mérőegysége, ha nem figyelem és gondoskodás mélységélessége?
De mi mástól is lehet gyógyulni, ha nem a figyelemtől és gondoskodástól?
Cipőt a cipőboltból!
Ha Tóth Barnabás nem készíti el a Susotázst a nemzetközileg is jegyzett beépített szépség, Osvárth Andrea főszereplésével, s ha 2018-ban nem kerül fel a rövidfilmes Oscar shortlist-re, talán nem lett volna esélye arra, hogy megvalósítsa a Férfiidők lányregényének sajátos adaptációjaként kidolgozott projektjét, az Akik maradtak-at. Jelentős precedenssel lettünk volna szegényebbek: s azért is mondom ezt, mert én hiszek a precedensekben. Sajnos a magyar jog az amerikaival ellentétben nem a precedensekre épül, hanem a törvény paragrafusokba foglalt betűihez ragaszkodik megszállottan. Innen a traumatizáltság, innen a szekértáborok, innen a kultúrharcos és elhatárolódó magatartásformák: hogy minden kötött és rögzített, nem pedig szabadon fejlődő, mint az élet maga...
A precedensjog hisz abban, hogy, ha egyszer valami megtörténhetett, akkor van rá mód, hogy újra megtörténhessen. A precedensjog tehát a megfelelő kezekben egy esély arra, hogy a jó dolgok és a jó szándékok érvényesülni tudjanak, újból és újból: mert már megvan rájuk a példa. Hiszen ami megvolt egyszer, azt másszor is meg lehet valósítani...
Az Akik maradtak pontosan ilyen példa. Tóth Barnabás és Muhi Klára forgatókönyve precedenst teremt: így, ilyen egyszerűre is lehet magyar filmet írni. És igenis lehet huszonegyedik századi filmet készíteni a huszadik századról: nem kell a traumáknál és a kötöttségeknél maradni: hanem lehet újraírni és újramondani ugyanazokat a történeteket, még ha ezerszer leírták és el is mondták már. A Körner Aladárt alakító Hajduk Károly játéka is precedens (hihetetlen, hogy néhány éve ő játszotta el a Martfűi rémet, s hogy ott legalább annyira meggyőző tudott lenni sorozatgyilkosként, mint itt hallgatag érzékenységű, felelősségteljes apafiguraként): ilyen hallgatag és érzékeny eszközökkel is életre lehet kelteni egy férfikaraktert, nemcsak Szőke Andrásként teli szájjal hőbörögve és Eperjes Károlyként hisztériázva. (Úgy rémlik, a kortárs férfiszínészek közül talán még Fekete Ernő tudja ezt.)
És Szőke Abigél is precedenst teremt: a fiatal kor és a képzettség hiánya (jelenleg még mindig "csak" gólya az SZFE-n) nem akadálya annak, hogy valaki kellő mélységű alakítást tudjon felmutatni. Az intelligens színészi alakítás nem kor és nem rutin kérdése. Ha megvan a megfelelő színészvezetés, akkor a hozzáértéssel kiválasztott színész(nő) bármire képes lehet. S azt meg aztán végképp ne mondja nekem senki, hogy nem lehet bármelyik feladatra megtalálni a megfelelő színészt. Példa rá a Klára mamáját alakító Nagy Mari, aki egészen elragadó: példa rá a Körner kollégáját alakító Lukáts Andor, akinek a mondatai közötti súlyos csöndek mindent elmondanak a korszakról: s úgy tűnik, itt még Soma Mamagésának (!) is sikerült megtalálni a neki való ötsoros szerepet. (És az a házmester: azt bizony nehéz elfelejteni...)
Csak legyen meg a kellő precedens, és utána minden olyan magától értetődő lesz, mint az ötvenes évek hírhedt hirdetése: a "cipőt a cipőboltból!". (Vagy legalábbis majdnem olyan magától értetődő...)
"Táncolunk?"
Az ember keresi a titok nyitját és mégsem találja. Mert létezik a precedens, és létezik a precedensjog. De a precedensjog még akkor is steril, ha a jó ügy érdekében jár el, s elmélete csak kis részben alkalmazható a gyakorlatra. A precedens, mint az élet produktuma, viszont titokzatos dolog: a mélyét és lényegét nem lehet megfogni. Olyan mint az angolna: kisiklik a kezünk közül. Ilyenek a valódi, megpróbált emberi kapcsolatok is: a legtöbben szeretik felcímkézni őket, pedig sokszor úgy van az jól, ha nem akarjuk őket megnevezni, csupán megélni...
A dolgok spontaneitása: ahogy önmaguktól történnek, mélyülnek el: ahogyan két ember között önmagától fogva bontakozik ki valami titokzatosan nemes, amit nem lehet kimondani, mert ha az ember kimondja: vége van. Ilyen az a kapcsolat is, amit ez a film megjelenít: látjuk az állomásait: a találkozásokat, a kéréseket és viszonzásokat, az egyre mélyebb és őszintébb kötődés zavart és megilletődött, mégis őszinte és bátor pillanatait.
Nem lehet igazán elmondani, miben rejlik a titok: mert ha kimondják, szétfoszlik az egész, mintha nem is létezett volna. Mégis megtörténik: két sérült, kegyetlen traumákból szabadult entitás összetalálkozik, figyelik egymást, érzik egymást, felfogják egymást. Segítik egymást. (Szeretik egymást.) Ennyi. Hogy aztán mi történik, az már más kérdés. S eleve: az már kérdés. A kötődés, amit ebben a filmben látunk, még a kérdései mélyén is csupa választ rejt. Félszeg férfi és szeleburdi lány felelget egymásnak: nem kurva az, aki fél egyedül: de nem is kell mindig valamelyik kategóriába tartozni...
A kapcsolat, mely csupa felelet, s éppen a legkínzóbb kérdésekre az. Ez az a valami, ami valóban valami. Az élet: megélve, eltáncolva: együtt, egy ritmusra hangolódva. Ennek taktusát éreztem, mikor idén januárban (még moziban), először láttam az Akik maradtak-ot. És ezt éreztem azután is, hogy még kétszer megnéztem (már itthon). Gyógyulás, béke, nyugalom: feloldás. Példa arra, ami végre nem sebeket okoz, hanem inkább begyógyítja azokat...
*
Én meg csak örülök, hogy a részese lehettem...
Szöllő
