Az ég kék, a fű zöld, egy hangulatfestő filmben pedig magától értetődően szinte minden az atmoszféra megteremtésének képességén múlik.

A Sin City (2005) Robert Rodriguez-től például még akként is ragyogó megfogalmazódása lett a Frank Miller diktálta képregény-narratívának, hogy úgy hemzseg az elbeszélés sebhelyeitől, mint péppé pofozott, kemény p*csű főhősei: pusztán az elképesztő gazdagságban feltornyosuló, káprázatosan áradó miliő által (bármilyen szórakoztatóan hangzik ez a szó éppen a SC viszonylatában) is képes kiteljesedni.

Láttuk, azt is, Jean-Pierre Jeunet Hosszú jegyessége (2004) mennyire ügyesen építkezik pusztán az atmoszférából és mennyire erős korfestő hangulatot teremt, apró narratív és vizuális fogások által, melyek utánérzéseket, hangulatokat, apró visszhangokat keltenek bennünk. Így éri el, hogy bevonódjunk a film történetébe, ami korántsem olyan rendkívüli, mint a mozi atmoszférája, amivel magáévá teszi osztatlan figyelmünket. 

Milyen szép ellenpélda az 1917 (2019), az elmúlt évek egyik legszebb szupermenetelését produkáló háborús filmje, amely, hiába mutat fel gyönyörű vizualitást, ha egyszer képtelen megfogalmazni a kor lüktetésnek elmélyültségét. Általános és közhelyes példabeszéddé válik, némiképp öncélúan grandiózus vizualitással és monumentálisan áradó zenével: de képtelen bármit is megidézni az első világháborúból, annak igazi hangulatából, életérzéséből, a megélt sorsok és az azokba, mint szögesdrótba gabalyodott karakterek jelleméből. 

Olyan kevés kell az atmoszférához: néha csak a szereplők és a stáb közti jó kémia, ami a forgatásokról a filmlejátszó eszközökre is átsugárzik. Néha csak annyi, hogy egy hangszín hitelesen hangozzon, s egy arcra éppen úgy vetüljön a fény, mint ahogy háromszáz másik korabeli fotón láthattuk. Hogy, Déry Tiborral fogalmazva az élet érverése látszódjon meg a végeredményen.

Vajon tud erről az Apró mesék rendezője, Szász Attila is? 

A tovább mögött, enyhén spoileresen megírom. 

Szász, hogy apám beájulna? 

Ha mármost, közelítésképpen, rátérvén a magyar filmekre: milyen szépen elvitte volna Antal Nimród Kontrollját (2003) a hátán pusztán az atmoszféra, ha nem lett volna még ott az ötletes szövegkönyv és a remekül megírt párbeszédek hada. S ha még jobban ráközelítünk az elmúlt öt-tíz év termésére: mennyire sokat jelent Reisz Gábor mozijaiban a levendulakék életérzés, amelyet közvetíteni képes - szó sincsen nagyon arra, hogy a Rossz versek (2018) hitelességét mennyire az atmoszféra teremtette meg és mennyire volt képes áthatni a végeredményt az atmoszférateremtés hatékonysága.

Vagy ott van a Köbli Norbert írói leleménye nyomán a különféle fordulatokkal, mint sorozattűzzel támadó alapvetés, A vizsga (2010), amihez éppen most készült el a folytatás (A játszma (2021)). Egy-két apró karácsonyi montázs, egy korhűen levert vakolatú lépcsőház, vagy az újabb epizód (egyelőre csak ajánlójának) tanulsága szerint: az Újlipótváros sajátos épitészete mennyit számíthatnak a végeredmény potenciálját tekintve. 

És ott áll előttünk például Szász Attila filmje a híres Mágnás Elza gyilkosságról: a méltatlanul sokat hanyagolt Félvilág (2015). A századelő korhű nyelvezete, az érzéki finomságok, karcsú szecessziós széklábak és erotikus enteriőrök milyen finom hátteréül szolgálnak az erőteljes és kíméletlen elbeszélésnek, ahol hamis pénzek potyognak szerteszét és úgy hullik a sperma, miként a pelyva.

Ugyanakkor Szász Attila készítette a gyönyörűen fényképezett, ám már szinte öncélúan nyomasztó, szovjet munkatáborban játszódó Örök telet (2018), ahol sokszor talán túl sok sikeredett atmoszférából (gombócból is megárt a sok) és a feszült thrillerként működő, Kulka alakítása miatt lenyűgöző, de minden más tekintetben érdektelen (bizony túlajnározott - pedig Köbli írta!) Berni követet (2014) is. 

Szásznál tehát többesélyes a dolog: a végeredmény épp olyan csillogó lehet, mint Döbrösi Laura szembogara a Félvilág utolsó jelenetében, de olyan erőltetett, leegyszerűsített narratívát is kínálhat, mint az Örök tél eltúlzott, elhúzott pokoltánca. 

Műfajtalanság

Az Örök télre egy évvel rákontrázó, következő Szász opusz, az Apró mesék (2019) tehát többesélyes alkotásnak bizonyult. Kicsi ország vagyunk: a filmszakma szűk és belterjes: a forgatókönyvet nem meglepő módon itt is Köbli írta: de a Berni követ esetén már lemérhettük, hogy ez a tény önmagában sajnos még semmit nem jelent. Épp úgy lehet garancia a minőségre, mint ahogyan szavatolhatja az unalmas középszert.

Mindenesetre a film egy izgalmas időszakban, a háború utáni Budapesten indul és egy gyönyörű nagytotálban összegzi a rommá lőtt város megrendítő képét (ha rosszmájú szeretnék lenni, azt mondanám, erre a felvételre ment el a film költségvetésének kb. a fele), a főszereplő pedig Szabó Kimmel Tamás, aki, bár több mozgóképes bűntettért is felelős (köztük ott díszeleg ugyebár a minősített és soha el nem évülő Pappa pia (2016) főszerepe), de többször megvillogtatta már kétségbe vonhatatlan tehetségét is (1945 (2017)).  

Tehát az ő jelenléte egyáltalán nem zárta ki a minőséget. Ráadásul a mozi trailerének tanulsága szerint arra lehetett számítani, hogy egy erotikusan épp úgy túlfűtött, korfestésében pedig épp úgy izgalmas darab kerekedhet belőle, mint a Félvilágból. Ilyen film úgy kell a magyarnak, mint a szebb jövő és a lágy kenyér. Szabó Kimmel partnere, Kerekes Vica ugyan számos középszerű vígjátékban bizonyította, hogy ő maga is képes erősen középszerű alakításokra, ugyanakkor erotikus kisugárzása, érzéki lénye sosem tette kérdésessé, hogy oda kell figyelni, ha megjelenik a gyöngyvásznon. És nem csak olyankor, amikor alulöltözötten teszi ezt... 

Ugyanakkor a film érdekes műfaji kevercset is ígért: könnyedén levehettük a trailerből, hogy egyrészről a film noir-okra akart hajazni - a főhős még akkor is pöpec és igencsak elegáns zakóban flangál a pesti flaszteren - sőt, a határmenti vadonban is! - ha a szabótól úgy kell elcsórnia a zakót, mert az infláció miatt az előző nap még a teljes szettre futó százezer pengőkből másnap már csak a nadrágot tudta volna kifizetni. A fényelés és a zene még csak rájátszott az illúzióra, s a főcím és a végefőcím is a korabeli film noir-okat kívánta eszünkbe juttatni - olyan alapmozikat, mint a Kettős kárigény (1944), vagy a Sanghaji asszony (1947). 

Ugyanakkor pszichotrillerre hajazó elemek is megjelentek az ajánlóban: nem lehet nem észlelni az analógiákat az Óra körbejár (1946) című Orson Welles-alapművel. A háború utáni újrakezdés fojtott légkörében a múlt bűnei és nyomasztó emlékei által meghatározott történésekbe zárt magánéleti drámák, vergődő egzisztenciális zűrzavarok első nagy klasszikusa persze ezer filmre hatott az elkészítése óta eltelt háromnegyed évszázadban - de ez mégiscsak egy közülük. 

A szadista férj Molnár Levente megjelenítette figuráját pedig mintha csak a hírneves ötvenes évekbeli proto-thrillerből, a Vadász éjszakájából (1955), David Mitchum-től kölcsönözték volna. Csakhogy itt ez is, mint minden egyéb gúnya, kölcsönzött, néhol molyrágta, másutt vénséges vén - vagy lopott, mint Szabó Kimmel karakterének öltönye. - Hiába: a mozi addig-addig kereste az ülőhelyét a nézőtéren, míg nem találta meg és így kénytelen volt bánatában a lépcsőre lecsüccsenni... - Hát igen: sajnos ez sem egy sikertörténet... 

Cím és rang

Már a címmel is csak a baj van. Az Apró mesék valami tizennyolcadik századi grófnő erotikus emlékirataihoz illene, ahol számot ad a különféle kalandokról, amelyekben hosszú élete során része volt: a film azonban egy nagyon kemény, vassal és acéllal tarkónb*szós korszakról szól, amikor a szovjet katonák járják keresztül-kasul a rommá bombázott, szétlőtt, cafatokra tépett és hátulról még jól meg is rakott országot. A film maga sem akarja idealizálni ezt az érát: a címmel a főhős (aki sem nem ideális, sem nem idealista) háború utáni életvitelére próbál utalni, ami valóban némi trükközésen alapul. 

Szabó Kimmel karaktere, Hankó ugyanis olyan apró mesékkel házal hozzátartozóik után kutató hadiözvegyeknél, csonka családoknál és öregasszonyoknál, amelyek az elhunytat dicsfénybe vonják: mindenkinek azt adja be, hogy együtt szolgált a visszavárt honvédtiszttel, vagy épp közlegénnyel és hogy az illető utolsó találkozásukkor épp egy a végtelen hómezők közepén, egy elhagyatott házban talált csecsemőt próbált megmenteni. Egyszerű a dolga: az újsághirdetésekben ott van a szükséges információk többsége, az elhunytak pedig, ha csak egy-két éjszakára is, de legalább fekhelyet és ételt - néha nem is akármilyet - biztosítanak számára. 

Az ötlet nem rossz: hősünk egy piti, hazug kis fickó. Ebből még egy jó kis heist-film (az egyik kedvenc műfajom) is kisülhetne, különösen a cím alapján. A probléma csak az, hogy Hankó képtelen karakterként funkcionálni. Nem érezzük igazán jellemnek és nem is fejlődik, vagy hanyatlik semerre. Az Apró mesék tehát nem a címével szed rá minket utoljára: a karakterekkel is adós marad. És nemcsak Hankó esetében: a véletlen hősünket ugyanis összehozza egy isten háta mögötti erdészlakban egy magányos asszonnyal és a kisfiával. Ám az asszony és a kisfiú sem igazán karakterek.

Kerekes Vica Juditja túlságosan kiszámítható: a magányosan éldegélő feleség, aki évek óta nem kapott hírt férjéről: megkeményedett a nehéz hónapok során, de azért pillanatok alatt gyengéd szeretővé lényegül át, ha egy csinos fiú felbukkan a környéken. Tóth Bercel esetében pedig legalább annak örülhetünk, hogy nem gyarapítja a szörnyű magyar gyerekszínészek hosszú sorát: átlagosan, de jól játszik. Ügyes kölyök, mondhatni - de semmi több.  

Ahogyan a film második felében hazatérő, kegyetlen, aljas természetű férj szerepében egészen szépen teljesítő Molnár Levente sem kiemelkedő, pusztán ügyes. Sőt: főszereplőként végül nem, hogy nem nyeri el megérdemelt harmadik dimenzióját, de még borzasztóan egysíkú és ostoba főgonosszá is válik a fináléban, ami egy ponton túl már kifejezetten fájdalmassá teszi a jelenlétét.   

Itt mindenki kiszámított és épp ezért nagyon könnyen kiszámítható - a fordulatokat előre lehet látni és csodálkozni legfeljebb azon lehet, hogy a készítők hogyan voltak képesek ilyen hosszan elhúzni az eleve nyilvánvaló cselekményelemek kibontását... 

Kárpótlási jegyek

Bár a forgatókönyv egészében széteső, de azért megcsillannak benne szerzői erények. Már fentebb is idéztünk néhány filmes reminiszcenciát, amelyek bizonyítják Köbli mozis műveltségét, de nagyon idekívánkozik még a Postás kétszer csenget (1981) is, ahol az asszony egy hasonlóan kilátástalan közegben a szeretőjével akarja megöletni a kibírhatatlan, elviselhetetlen férjét. 

Csakhogy, míg ott hihetetlen eleganciával teremtettek atmoszférát (akárcsak az Óra körbejárban, vagy a Kettős kárigényben), itt minden egyre unalmasabbá, kiszámíthatóbbá válik: ahol az ember a történet izgalmas fordulatait sejtené, ott fut bele a legnagyobb pofonokba, visszacsapódó ajtókba és kiálló szekrényszélekbe. És itt a baj: ezek a deheroizáló apróságok végső soron megölik az atmoszférát. Nemcsak arról van szó, hogy egy határmenti erdészházban a negyvenes években ünnepi vendég sem lett volna a lemezjátszó és olyan fürdőruhát, mint amilyen Kerekes Vicának az egyik jelenetben volt, tán csak a hatvanas években lehetett először beszerezni a magyar vidéken. 

Ezek apróságok. Ám azt már nehezebb lenyelni, hogy a noir-t milyen erőltetetten próbálták belevinni a moziba a zenei betétekkel és a jelenetváltásokkal - vagy, hogy a férj hazatérésével éleződni látszó thriller-szituáció éle milyen csúnyán kicsorbul az ezerszer látott, néhol kifejezetten buta fordulatokon - a Szabó Kimmel és Kerekes Vica, azaz a Hankó és Judit közötti kémiát pedig erőteljesen meghamisítja az, hogy, mint már tisztáztuk, a rendezői és írói szándék nem teremt belőlük igazi karaktert és erre önmagukban ők sem képesek. 

Jó példa erre az AM egyik fontos, dramaturgiai szempontból kitüntetett jelentőségűként artikulált jelenete: a hazatérő férj gyilkos tekintettel nézi, ahogyan Hankó és Judit együtt táncolnak és láthatóan nem képesek elleplezni, hogy köztük bizony egy ideje már dúlnak a csókos ütközetek. A partnerek játéka finom, elegáns, a férj haragja pedig bele van írva az őt alakító Molnár Levente szemébe: az igazi erő mégis hiányzik a pillanatból. Nem érezzük azt a sistergést, mint ami Fábri Zoltán Körhintájában (1955) szinte az arcunkba szakad egy hasonló pillanatban. 

Kerekes Vica elemében van az ágyjeleneteknél - de néhol (főleg a film vége felé) partra vetett hal módjára fulladozik az olyan helyzetekben, ahol semmit nem kezdhet a bájaival. Szabó Kimmel pedig önmagában nem elég, hogy elvigye a hátán a mozit: ahhoz az övénél erőteljesebb, tökösebb jelenlét kellene: sokkal több aktivizmus és sokkal átgondoltabb, mélyebb színészi poézis. 

De ez a film poézisnek túl szikár, szikárnak viszont túl finom. Nem sült át rendesen, csak félig-meddig. Nincs zamata: nem roppan, aminek roppannia kell, más részei viszont ízetlenül olvadnak el a szánkban. Hiányzik belőle a Félvilág tapintható és láttató ereje, de a felvonultatott mozik atmoszférikus nyomását sem lehet igazán élesen, legfeljebb áthallásosan, fátyolosan felfedezni benne. 

Beváltatlan ígéret marad: mint az Antall-kormány alatt a kárpótlási jegyek. A piacon túl keveset ér, az eszmei értéke pedig egyáltalán nem jön át. Kár... - Szerettem volna szeretni. - De úgy tényleg, igazán. A téma, a korszak, a ruhák, a hangulat, de még a színészek is: minden adott lett volna. Csak hát az atmoszféra: az a fránya atmoszféra...

Az kellett volna még ide. 

- Szöllő -