Azt hiszem, már a "túl jón és rosszon" is túl vagyunk.

Ez a blog reménytelen, mi pedig szemernyi kegyelmet sem érdemlünk. Persze foghatnánk arra, hogy körülöttünk is hullik szét a társadalom - pandémia, háborúk, meg minden. De ez nem volna elegendő mentség, mert továbbra is rengeteg a példamutató, remek kulturális produktum, amihez és amivel muszáj felzárkózni. Az élet szakadatlan küzdelem a lemaradásokkal...    

Mindegy, hagyjuk a nagy szuperszöveget.

Az alábbiakban semmi nagyszabású, "semmi hívogató, semmi betöltetlen" nem vár az olvasóra.

Mindössze a tavalyi évet foglalnám össze 12 hónapban és 19 megtekintett, illetve 3 joggal adósságként felróható produkció tekintetében. 

A tovább mögött összegzek. 

Január: The Matrix Resurrections (2021). Hát ez lelombozó volt. Az év egyik legrosszabb moziélménye, hihetetlenül olcsó, buta és unalmas. Az, hogy Keanu Reeves még mindig remek, hogy Carrie-Ann Moss bájos milf-fé érett, meg, hogy a Mátrix életérzés (jelentsen ez bármit) tizennyolc év után újra megjelent a radaron egy pillanatra, semmit nem ment. A metasztoriba ágyazott metasztori olcsó és ostoba, az akciók fájdalmasan unalmasak, Neal Patrick Harris zsenije pedig hiába sziporkázott, ha nem volt tere és jelentősége mindannak, amit csinált. Kicsit olyan ez a holmi, mint egy Matrix: The Xmas Edition: az olcsó, hitvány tévés verziója az egykori kiváló mozifilmeknek. 

Február: Fargo 3-4. évad (2017; 2020). Tudom, hogy a harmadik szezon kettőezertizenhét, a negyedik kettőezerhúsz nagy dobása volt, de nekem most sikerült őket pótolnom. És jobb később, mint soha: főként, hogy mind a kettő rendkívül igényes lett a maga nemében. A 3. kifejezetten hű a Fargo tematikához, habár karakterei nem feltétlenül szerethetőek: míg Ewan McGregor a kettős főszerepben meggyőzően ostoba, addig David Thewlis egyszerűen infernálisan gusztustalan csókaként lófrál a díszletek között (tényleg, mintha egyenesen egy olyan pokolból csöppent volna közénk, ami takonypóccal van kidekorálva). Igaz, Carrie Coon remekül elzizeg a szerepében, Marie Elizabeth Winstead pedig a dögösség szinonímája. A negyedik szezon ugyan eltávolodik a klasszikus Fargo kliséktől és talán egy másik brand alatt nagyobbat szólt volna, de kétségkívül akad benne Cohen-utánérzés bőven, a karakterek pedig sokkal szerethetőbbek. Jason Scwartzman zsenialitása csakúgy nem véka alá rejthető mellékkörülmény, mint ahogy a cast egyéb kiválóságaié sem. Jessie Buckley például egy nem kicsit zizzent nőszemélyt alakít, nem kis meggyőzőerővel. Rá oda kell figyelni, nagy tehetség. - Mindkét évadban van egy zseniálisan felépített filler-epizód, ami a különleges stílusa által sokat tesz, hogy még jobban meghódítsa magának a nézőt.  

Március: The Batman (2022) / Kimi (2021). Ha március, akkor Zoe Krawitz. Valahogy sem Matt Reeves három órás gigaeposzopusza, sem a jó öreg Steven Soderberg már eleve streaming-re tervezett szösszenete nem váltotta meg a világot, de ez a színésznő mindkettőben remekül alakított. A The Batman igazán bizarr és érdekes egyvelegként kapcsolt ki a nyomasztó világesemények körforgásából, gyönyörű képekkel (Greg Fraiser operatőr nevét meg kell jegyeznünk) és kellőképpen sötét atmoszférával, csöppet túltolt játékidővel. Robert Pattinson szerintem nem igazán nőtt fel a figurához, de a film nagy sztárja amúgy is Paul Dano volt, aki olyan bámulatosan játszott egy rendkívül elszállt, teljesen flúgos figurát, hogy a hideg futkosott tőle a hátamon. Zoe mint macskanőci igazán a miau-nőségi jelenlétet valósított meg, de Michelle Pfeiffer-t akkor sem tudta letaszítani a trónjáról: még mindig ő ebben a szerepben a one and only. Soderberg kis ujjgyakorlata ellenben elragadó volt: Zoe ebben a filmben abszolút hiteltelenül, bár rendkívül szórakoztatóan hozott egy agórafóbiás nerdgádzsit, aki munkája során véletlenül egy gyilkosság tudomására jut. Az alapszituáció nem túl eredeti, de a jó zenei aláfestés és az atmoszféra abszolút működik: kellemes kis másfél óra, és külön plusz pont, hogy nem kettő. Miért kell manapság minden filmnek hosszabbnak lenni két óránál? 

Április: Besúgó 1. évad (2022). Szentgyörgyi Bálint nyolc részes alapvetése a kritikáktól kapott hideget is, meleget is, de az osztatlan lelkesedésemet az első pillanatban beújította. Hihetetlen, hogy ez a pasas nulla filmes tapasztalattal besétált a HBO-hoz és pillanatok alatt eladta nekik a sztoriját, amit utána a legjobb szakmai gárdával tudott megvalósítani. Azt hiszem, ez egyfajta tündérmese határát súrolja (felülről). Amikor lement a duplapilot április elsején, egy pillanatra mindenki elhitte, hogy bármi lehetséges (aztán lezajlottak az országgyűlési választások). Bár a nyolcvanas években játszódó ügynöksztori hitelességét több ponton is erősen meg lehetne kérdőjelezni, de a zeneválasztás (Európa Kiadó), a hihetetlenül erős karakterek, a korfestő atmoszféra, a remek díszletezés és hangulatelemek összhangzattani csúcsteljesítménnyé avatják ezt a szerelemprojektet, Mivel a sorozatban Thúróczy Szabolcsot és Mácsai Pált leszámítva csupa újonc játszott, nagy volt a rizikó, de a karizmatikus Patkós Márton, az Akik maradtak (2020) óta nagy kedvenc Szőke Abigél, vagy a seftes Varga Ádám karakterébe nem lehetett nem beleszeretni. És Hermányi Mariann-t se felejtsük ki a sorból, aki már pusztán a hangszínével is meg tudott hódítani. - Borzasztóan méltatlan, hogy a Warner-Discovery HBO-s hatalomátvétele után valami denveri főfejes döntése alapján a Besúgó az első évad fináléját követően bő egy héttel kikerült a HBO online kínálatából. Bár most úgy tűnik, a Showtime új sztrímingfelületén ismét látható lesz, és ki tudja, talán még a folytatás sem veszett fejsze nyele. Én abszolút mértékben fanboy vagyok - bármilyen petíciót kell aláírni a reboot érdekében, az elsők között leszek... 

Május: The Hand of God (2021). Paolo Sorrentino önéletrajzi opusza egy dús reneszánsz nápolyi lakoma benyomását kelti (és lám: a filmben valóban van is egy hosszú jelenetsor, amely egy dús reneszánsz nápolyi lakoma körül bonyolódik): bár a cím apropóját az a rendkívüli esemény adja, amikor Diego Maradona a Napolihoz igazolt, hogy a másodosztályú prolicsapatot felküzdje az elitek által uralt digó élvonalba, a történetnek ez csupán sajátos keretét adja. Valójában ez egy hamisítatlan coming-of-age-mozi a nyolcvanas évek közepének Itáliájáról, mely remekül illeszkedik az elmúlt éveknek abba a trendjébe, melynek nyomán első vonalbeli, kiváló rendezők emlékeznek vissza egy-egy film erejéig a gyermekkorukra (ld. Kenneth Branagh: Belfast (2021), Richard Linklater: Apollo 10 1/2 (2022), Steven Spielberg: The Fabelmans (2022), Paul Thomas Anderson: Liquorice Pizza (2021)). Ebből a változó minőségű gárdából azért emelkedik ki Sorrentino mozija, mert serdülőkori sorsválasztások és a nyolcvanas évek optimizmusának a történéseket szegélyező groteszk, vagy éppen szörnyű tragédiák dacára is fantasztikusan pozitív, lendületes életérzését szólaltatja meg a szerzőtől megszokott olaszos atmoszféra, képek, életfelfogás instrumentumain. 

Június: A Gucci ház (2021) / The Secrets of Dumbledore (2022) / Venom 2 (2021) / Doktor Strange in the Multiverse of Madness (2022). Ridley Scott monumentális mozija, ahogy a valódi Gucci-dinasztia széphistóriája is, kifejezetten soap-material. Persze minőségi szappan, mondjuk Gossip Girl-stílusban. Megnéztem volna belőle egy öt évados sorozatot ugyanezzel a színészgárdával. Persze Al Pacino-val, Jeremy Irons-szal, Jared Leto-val nem lehet mellényúlni, s ha még hozzátehetjük: a haszonlesésen, intrikákon és egymás kölcsönös kisemmizésén alapuló, nem épp harmonikus családi történet Adam Driver és Lady Gaga karaktere körül bonyolódik. Utóbbi alighanem élete alakítását nyújtja, bár igazság szerint ezt a Sophia Loren-módra pörölő, zsörtölődő, felvágott nyelvű pofátlan talján gádzsiszerepkört abszolút neki találták ki. Driver pedig rendkívül meggyőző Maurizio Gucci szerepében, vele simán megnéznék egy spinoffot is arról az időszakról, amíg ő irányította a fashion empire-t. A film maga a kiemelkedő színészi alakítások ellenére erős közepes, több ponton is elfárad, bár unalomba sosem fullad, szemben a többi ebben a hónapban megtekintett darabbal. A Rejtélyes állatok befogása, fedeztetése és ivartalanítása című kurzus harmadik előadása nem rossz, bár valahogy nem is túl emlékezetes. Mads Mikkelsen Grindelwaldja ugyan magasan túlteljesíti az egész stáb munkaszázalékait, rendezőstül, Jude Law-stul, mindenestül, de egy krokodilkönnycseppet sem fogok elmorzsolni, ha ténylegesen elkaszálják ezt a franchise-t, mint ahogy mostanában hírlik. A Venom 2-t sajnos még Tom Hardy zsenialitása sem menti meg. Unalmasan másolja az első részt, fárasztó és a marvel-filmek sorvezetőjéhez igazodó píszísége pedig megöli a hangulatot. Ezt a mozit csak azért említettem itt, mert a DC elmárvelesedésének aggasztó tendenciáját reprezentálja, aminek csak reméljük, hogy nem lesz folytatása. A marvel ugyanis érdektelenebb, mint valaha. Az új Dr. Strange-filmet követően meg is fogadtam, hogy többet nem ülök be általuk fémjelzett matinéra - mert mi más lenne ez az ásításra ingerlő kétmilliárdodik szuperhősködés? Cumberbatch kifejezetten megfáradtnak tűnik, Elizabeth Olsen pedig, bár mindig elragadó, az ő karaktere a Wandavision (2021) után igazán többet érdemelt volna ennél a kétdés, unalmas gonosznál.

Július: Top Gun: Maverick (2022). Nehéz szavakban megragadni, miért is olyan parádés ez a film. Talán, mert egyike azon kevés hommage-oknak, folytatásfilmeknek és recycling-oknak, amelyek önmagukban is megállják a helyüket. Természetesen nevetséges, hogy egy közel hetvenéves örök renitens szuperpilóta még mindig ugyanazt a figurát hozza, mint nyolcvanhatban - és ezzel még mindig tarolni tud. Kivéve persze, ha Tom Cruise játssza az illetőt, akinek még azt is elhisszük, hogy még mindig királyabb, mint a cherry on top-fiatalok, a pilótakeksz krémjének elitje - de kit érdekel ez, mikor a film minden élvezeti faktorát biztosítja a nyolcvanhatos Top Gunnak, miközben a látvány huszonegyedik századi és lélegzetelállító, a feszültséget pedig mesterien fokozzák a fordulatok. Persze önmagában az, hogy viszontláthatjuk a régi arcokat, és még az immár súlyosan beteg Val Kilmer is beköszön egy jelenet erejéig, szinte ajándéknak érezhető. És Jennifer Connelly mamám - azt nem mondom, hogy szebb, mint valaha, de... - De.  

Augusztus: Liqorice Pizza (2021) / Elvis (2022). Paul Thomas Anderson fantasztikus kaméleon, elképesztően sokoldalú művész, aki szinte minden filmjével teljesen önálló univerzumát hozza létre letörhetetlen történetmesélői szenvedélyének. Legújabb opusza azonban még ebben a tekintetben is mindenestül kiemelkedő a hetvenes évek San Fernando Valley-jének, Hollywood elővárosának aprólékos természetrajzával, hegy és vízrajzi viszonyainak elképesztően izgalmas elemzésével. Olyan hangulatfilmet kapunk ezúttal, ami sarokba küldi Richard Linklater-t a kilencvenes évek sodró lendületű, sodródó karaktereket megidéző, minden idők hangulatfilmjeinek mesterét kukoricára térdepelni. Cooper Hoffmann (Philip Seymour fia) és Alaina Haim két annyira összeillő hetvenes évekbeli bárgyúfejű pattanásos hülyegyereket játszanak, hogy a kettejük közös jelenetei kimerítik az elragadó minden elképzelhető mértékét. Ezerkilencszázhetvenhárom forró nyara olyan tökéletesen elevenedik meg ebben a moziban, hogy az az augusztusi hőség után kiált. Nem mellesleg ugyanez a helyzet Baz Luhrmann három órás monstre Elvis-biopic-jével is. Atmoszférikusságával tűnt ki az idei mezőnyből ez a tétel, amely szinte félelmetes összhangzattani monstrumként nyújt felűlmúlhatatlan élvezetet nézőjének. Sosem szerettem Elvis-t, de ezután a film után már értem, miért jelent olyan rendkívüli, erőteljes, sőt, megkerülhetetlen impulzust a zenéje mind a mai napig oly sokak számára. A látottak nyomán abszolút megállapítható, hogy Austin Butler személyében új tehetséget avathatunk, míg Tom Hanks-ében egy határozottan leköszönő színészóriást búcsúztathatunk. Valahogy úgy érzem, tőle már nem sok újra számíthatunk: ebben a filmben egy rendkívül konzervatív csepűrágói eszköztár untig ismert pakliját láthattunk tőle unott mozdulatokkal, magabiztosan, de kifejezetten fáradt svunggal megjátszani. Persze soha ne mondjuk, hogy soha - de valahogy most érzem azt, hogy ő már túl van az összes megújulásán - jón és rosszon, mondhatni... 

Szeptember: House of the Dragon (2022) / The Rings of Power (2022). Előbbiről nehéz még előhalászni olyan pozitív jelzőt, amit már nem, utóbbiról olyan negatívat, amit még nem sütöttek el. Tény, hogy a régóta várva várt Game of Thrones spinoff a Targaryenek nagy háborújáról, kb. kétszáz évvel az anyasorozat eseményei előtt, elég acélosra sikeredett, még ha több ponton azért vannak apró logikai bukfencek. Rhaenyra (Milly Alcock / Emma Darcy) olyan fajsúlyos főkarakter, Daemon-ról (Matt Smith óriásit ment mostanában) nem is beszélve, hogy az kétségkívül lehengerlő. Olyan gyönyörűen építgették kettejük elb*szott románcát, hogy az külön megér egy misét. És Paddy Considine akkorát ment az évadban, hogy rohadjon is el annak a keze, aki nem vágná hozzá a világ összes díját. Virtuóz gitárjáték és a GoT első szezonjára emlékeztető beválalósság, szellemesség, energia jellemezte ezt a nyitányt. Panasz nemigen lehet rá, legfeljebb traumatizáló szülésjelenetből lehetett volna egy kicsit kevesebb... - Mindezekhez képest valóban lehengerlő, földbe döngölő, hétszázhét emeletet zuhanó színvonal a Jeff Bezos Amazonja által olyan nagy szeretettel dédelgetett, mégis olyan retardáltra sikedett szerelemgyereke. a különféle Tolkien-művek függelékeiből és egyéb mellékes írásokból táplálkozó (istenkém, nem volt pénz a Szilmarilokra!) új Lord of the Rings projekt. Peter Jackson húsz esztendővel ezelőtt útnak indított filmtrilógiájához képest persze csak bukni lehetett egy ekkora vállalkozáson - a kérdés csak annyi volt, hogy mekkorát sikerül majd. Nos a logikai bukfencekben, hányavetiségekben, felemás megoldásokban bővelkedő széria igencsak lecsúszott narkós kölyök képét nyújtja a dicső múltú zseniális ősökhöz képest. Nyomorult prehobbitok, manóképű tündék, kamaszlányként viselkedő, holott évezredes kort megélt Galadriel (Morfidd Clark), borzalmasan ostoba történetvezetés - de még így sem felejthetjük el, hogy a látvány helyenként parádés, Bear McReary zenéje pedig igazi gyöngyszem, az év egyik legjobb audio-teljesítménye. Amikor megszólal Númenor témája tényleg érzem mögötte az ősi, elveszett szigetkontinens sokévezredes lüktetését... 

Október: Babylon Berlin 4. évad (2022). Vannak sorozatok, amelyek zsenialitásukhoz képest méltatlanul kevés figyelmet kapnak. Ilyen a weimari köztársaság őrült éveiről szóló, néhol hiperrealista, máshol a végletekig stilizált, gyönyörűen fényképezett legdrágábbnémetsorozat, az immár negyedik évadát taposó Babylon Berlin is. Már az rendkívül imponáló, hogy manapság, amikor szintén egy világválság forr az üstben, mennyire lepukkant, leszakadt, lehasznált-strapált mindenki az ezerkilencszázharmincegyes állásvadászatban, a kilátástalanságban és mindenmindegy-hangulatban, a széria Johnny Klimek és Tom Tykwer egyik visszatérő zenei témájának címét megidézve Dunkles Babel-ének alvadt vér sűrűségű életérzésében. Szinte vámpírnak érezzük magunkat, ahogyan belekortyolunk ebbe a fluidumba... - Ha van sorozat, amely önmagában is szépirodalom, akkor ez az. Minden pillanata erőteljes, a dilemmák és választások ütnek, az újabb és újabb karakterek harmonikusan helyezkednek az ottodixi infernális összképbe. Vannak hibák, túlhangsúlyozások, esetlenségek - de ezek eltörpülnek a széria markáns, erőteljes, leírhatatlanul expresszív és lebilincselő hangulata mellett. 

November: Andor 1. évad (2022). A Star Wars univerzum számomra mindig is komolytalan kreáció benyomását keltette. Idegesítettek a béna karakterek, fordulatok, az, hogy milyen kétdiemenziós a gonosz, és, hogy mennyire erőltetetten kopírozza három legfontosabb ősképét az ezerkilencszázhetvennyolcas Battlestar Galactica sorozatot, Kurosawa Hét szamuráját és a Tolkien-univerzumot. Ehhez képest számomra óriási meglepetést hozott a Zsivány egyes (2016) című spinoff-mozi, ami pont olyan volt, mint a jó sci-fi-western keverékek: koszos, mert kezüket összepiszkolni nem félő, a helyes és a helytelen döntések határvidékén lavírozó outsider karaktereket mutatott be: menő figurákat, törvényenkívüli és féllegális státuszok tétova birtokában, akik tudtak érdekelni és akik magukra tudták vonzani a figyelmemet. Ezt a mélységesen üdvözlendő vonalat vitte tovább káprázatosan Tony Gilroy kreátor mesterműve - legalábbis az első évad mestermű. Diego Luna, Stellan Skarsgard és a többiek akkorát hoznak, hogy leszakad a képernyő. Végre látunk valamit a galaktikus birodalomból, ami százszor érdekesebb így, mint a filmekben, ahol végig személytelen, uncsi, egysíkú marad. És végre kapunk hihető, érdekes, szórakoztató, valódi mélységgel bíró birodalmiakat. Ez a Star Wars komolyan veszi magát - nem esztétizál, nem szépít. Ezek a karakterek vitatható döntéseket hoznak, nem fekete-fehérek, nagyon is emberiek. És a tempó közben pergő, a látvány pedig jólesően retró. Nem hittem, hogy valaha ilyen lelkesedéssel fogok beszélni bármiről, amihez köze van a SW-nak, de ez az év nagyobb csodákat is hozott... 

December: The Triangle of Sadness (2022) / His Dark Materials 3. évad (2022). Ha az év legjobb filmjét és legjobb sorozatévadát kellene keresnem, azt hiszem, mindkettőt az év utolsó hónapjának élményei közt lelném fel. Ruben Östlundnál azt érzem, hogy pályafutása kezdete óta, azaz lassan húsz éve várt, hogy megrendezze legújabb, letisztult cselekményívű, kíméletlenül őszinte, gonosz és mérhetetlenül igaz szatíráját. Mintha még az oly sokak által nagyratartott The Square is csak ujjgyakorlat lett volna ehhez a filmhez. A hajó, amely süllyed, miközben a civilizáció kizsákmányolói a fedélzeten sugárban hánynak a csömörtől és a romlottságtól, olyan metafora, amely kétségkívül elragadó. És erre jön rá Woody Harelson zseniális kommunista kapitánya, meg az összes többi őrült és nevetséges figura, akik annyira könnyen megjegyezhetővé és nehezen felejthetővé teszik ezt az izgalmas összképet... - Ahogyan Östlund filmje, úgy a Philip Pullman könyvtrillógiájából készült széria is, mintha valami totalitást, a szinte biblikus méretű számonkérés idejét előlegezné. A His Dark Materials harmadik szezonja a korábban szinte adaptálhatatlannak tűnő, azonos című könyvtrilógia utolsó kötetét dolgozza fel egyetlen monumentális, nyolcrészes elbeszélés formájában. A párhuzamos világok sorában az életet leuraló "főgonosz", a Fennhatóság elleni monumentális szabadságharc olyan összetett motívumrendszereket görget maga előtt, hogy ember legyen, aki ezek felfejtéséhez hozzáfog. Ehhez mérten is fantasztikus az a gazdag tartalmi megfogalmazódás, amit a képernyőn viszontláthatunk. A könyv legerőteljesebb fejezetei elevenednek meg a szemünk előtt, és mi szinte el sem hisszük, hogy nézzük, amit látunk.. Mennyivel több ez a történet a jegesmaciskislányos mesénél, aminek az első rész tizenöt évvel ezelőtti adaptációja (az Arany iránytű) alapján hinni lehetett. Minden idők legzseniálisabb filozofikus fantasy-ja, sőt, meséje méltó adaptációt kapott, tökéletes lezárással. És, ha még hozzátehetem, James McAwoy és Ruth Wilson is élete alakítását nyújtja a szerepeiben... 

Az év három nagy adóssága: Wednesday / The Banshees of Inisherin / Decision to Leave. 

Az év egy jelentős sorozata plusz két jelentős filmje is kimaradt, amelyet mindenképpen pótolni szeretnék. A Wednesday sajnos teljesen kiesett a látóteremből, pedig az Adam's Family sajátos spinoffjáról csak jókat hallottam, olvastam és láttam... - Martin Mcdonagh olyan koncentrált zsenialitású alkotó, hogy szinte minden vizuális projektje eseményszámba megy - ezért meghökkentő számomra, hogy átcsúszott a radar alatt a legújabb tétele, amely ismét összehozta egy meglehetősen őrült keringőre az In Bruges két meghatározó színészét, Brendan Gleeson-t és Collin Farell-t - holott ha valakinek, hát nekem az első hírek óta tűkön ülve illett volna várnom ezt az együtműködést és elsőként kellett volna megtekintenem a végeredményt. - Park Chan-wook is óriási rendező, az Oldboy és a belőle kibomló Bosszú-trilógia óta meghatározhatatlanul közel áll hozzám, ezért az ő mindig szépen fényképezett, mindig új és új dél-koreai tehetségeket felvonultató mozijai is ünnepszámba mennek. A Decision to Leave címe így a legkevésbé sem vonatkozik arra, hogy hagynám ezt a filmet elúszni anélkül, hogy alá ne vessem alapos és mindenre kiterjedő figyelmemnek... 

- Szöllő -