David E. Kelley neve fogalom.

Annak idején a Chicago Hope-pal írta be a nevét a sorozattörténelembe, ami kórházszéria létére kifejezetten következetesnek bizonyult abban a tekintetben, hogy kíméletlenül erős és illúziótlan dialógusokat adott a karakterei szájába élet és halál dolgairól, és ezekkel a néhol filozofikus párbeszédekkel, illetve a hozzájuk kapcsolódó brutális történésekkel az amúgy annak idején még méltán nagyra tartott Vészhelyzet első évadain is messze túl tudott tenni. Nem: nem mondanám, hogy ez volt a kórházsorozatok Oz-a, de azt igen, hogy a Grace klinika hozzá képest baboshabos tündérmese.

És aztán jött az Ally McBeal, ami viszont éppen az ellentétét hozta a CH-nak, amikor lehengerlő életigenléssel követte végig a címszereplő csetlését-botlását az ügyvédek világában. A kilencvenes évek végén megjelent Nagy Ally Mcbeal Könyv pár éve hullott le egy könyvszekérről, éppen az orrom elé. Amikor átlapoztam, hamar rá kellett jönnöm, hogy: akár doktorálhatnék is fishizmusokból és még mindig kívülről tudom Calista Flockhart összes mimikáját, minden egyes jelenetből. Szappan volt: de minőségi szappan, meglepően igényesen fényképezve, zeneválogatva, és olyan pergő párbeszédekkel megtűzdelve, hogy a Gossip Girl narrációi hozzájuk képest a fasorban sincsenek.

Akadt persze sok középszerű és felejthető anyag is a David E. Kelley-ouvre-ben - egyről, amelynél executive producerként bábáskodott (Revenge) én is írtam anno a blogon. (Ott nem csak DEK produkciója volt mellőzhető, de az egyébként elbűvölő Madeline Stowe is fájóan kevéssé tudta emlékezetessé tenni magát.) Nagy adósságaim egyike viszont a Goliath, ami a politikai összeesküvéses anyagok és Billy Bob Thornton nagy kedvelőjének (ez volnék én) akár kötelező is lehetne. De most még sem ezt tettem be a lejátszóba - helyette inkább húztam egy merészet és bepróbáltam tőle a The Undoing vadonatfriss nyitóepizódját. Hogy miért döntöttem így, azt inkább a továbbiakban fejteném ki...

Búja élvezetekre csábítlak titeket. Legyetek résen, mert a következő sorozattal passzív befogadói állásaitokat olyan lendülettel támadom meg, hogy magatokat hirtelen abban a 13 százalékban találjátok (mondjuk szerintem ti épp ebbe az illusztris társaságba tartoztok), akik fura vonzódást éreznek a könyveknek keresztelt teleírt papír kötegek iránt...

Azt hiszem, ideje leporolni egy régi formátumot, amit még a blog őskorában kedveltem meg: a fotóesszéét. Annak idején talán nem is említettem, de az ötletet még a hatvanas-hetvenes évekbeli retró újságokból merítettem, ahol rendszeresen előfordult, hogy egy-egy film sztoriját hat-nyolc fotóval próbálták meg elmondani az olvasóknak.

(Utólag nem igazán értem ezeknek a "képriportoknak" a funkcióját, hiszen tele voltak "spoilerekkel", így az új nézőket nem célozhatták be velük nagyon, a műfaj pedig jellemzően a "tingli-tangli" típusú filmekhez kapcsolódott, így túl sok üzenetet sem oszthattak meg utólagosan a filmet a moziban már végigkövető nagyérdeművel. Persze az eyecandy-n így is legeltethették a szemüket a fiúk-lányok, de akkor meg minek kellett a képekhez a film sztoriját is mellékelni?)

Számomra a képekre fókuszáló kritikai műfaj esetében a tingli-tangli kategória kevésbé játszik, ezért a cselekmény részletei helyett inkább olyan jellemző pillanatokat igyekszem kiragadni számomra szimpatikus filmekből, vagy sorozatokból, amelyek elkapják egy-egy karakter jellemző vonásait, vagy ügyesen utalnak egy-egy jellegzetes sztorielemre, mozzanatra - akármire, ami segítheti a megértés és feldolgozás nézői műveleteit. Most éppen a Black Monday második évad első felének lényegét próbálom összegezni 12 + 1 képen keresztül. (Természetesen SPOILERekkel.)

Végére értem a hónap meglepetés sorozatának és ritka jól szórakoztam alatta. Egy regényen alapuló (de fiktív történést feldolgozó) mini sorozatról van szó, amelyről nem tudom eldőnteni, hogy vággyak rá, hogy folytassák, vagy csak elégedjek meg vele, hogy egy tökéletes zártvilág, aminek itt és most kellett vége lenni...

Ha Seth Rogen és Evan Goldberg valamibe együtt vágnak bele, akkor abból totális elmebaj lesz. Ezt már tapasztalhattuk a Sausage Party esetében is: és most megint, a Black Monday-nél. A sorozat, amely az ezerkilencszáznyolcvanhét október tizenhetedikén kipattant tőzsdekrízist egy kitalált outsider groupnak tulajdonítja, akik ügyes húzásokkal hackelték meg a Wall Street írott és íratlan szabályait, miközben szó szerint kokainban fürödve húzták meg a képtelenebbnél képtelenebb döntéseket - hát, hogy is mondjam csak: gyaníthatóan nem közgazdasági szakforrások éjt nappallá téve zajló tanulmányozásán alapul. 

Egyébként is olyan válságról van szó, ami, bár a new yorki értéktőzsdén pattant ki, és elsősorban az USA-ban éreztette hatását, de azért világpiaci szinten is betett itt-ott ennek-annak. Megérezték a britek és a japánok, az új-zélandi (!) gazdaságot (!!) pedig olyan szinten a padlóra küldte (!!!), hogy évekig tartott kilábalniuk belőle (ott már fekete keddnek hívják az amúgy nemzeti gyásznapot, az időeltolódás miatt), okozói pedig olyan komplexek és összetettek, illetve szerteágazóak voltak, hogy még ma is parázs szakmai viták zajlanak róla, mi is történt pontosan azon az októberi napon.

Erre vonatkozóan talán bloggertársam tudna többet mondani, aki aktívan és immár évtizedes viszonylatban mérve igencsak eredményesen mozog gazdasági vonalon - a sorozattól azonban ne várjunk ilyesmit...

Itt nem közgazdasági okoskodás zajlik, hanem kíméletlen veretés, tőzsdés tempóban. Nem átlagos yuppie-skodás: Patrick Bateman biztosan nem adná a nevét ahhoz, ami itt folyik. Megismétlem: Seth Rogen és Evan Goldberg munkájáról van szó, úgyhogy rendesen sistereg. Csak óvatosan szabad hozzányúlni, könnyen megégetheti vele magát az ember...

A Netflix korunk sorozat gyárosa. Rengeteg jó produkció indult el onnan, vagy került oda. A csatornáról ismert még, hogy elég erősen bele áll a filmkocka emancipációjáért zajló küzdelmekbe. Persze, ami nem is baj addig, amíg nem sérti a mondani való integrítását. Alíz sakkországban története azonban a pilot alapján egy önmagában is értékkel bíró darab...

Amikor Puzsér Róbert és Farkas Attila Márton közre bocsátották a Zsidók szégyene című drámájukat (eredetileg: filmforgatókönyvüket), deklaráltan az volt a céljuk, hogy ráirányítsák a figyelmet a magyar társadalom különféle trauma-pszichózisaira. Jelesül is főként arra, hogy Magyarországon olyan szekértáborok és kurzusok vannak, amelyek a huszadik század hatvan-, vagy akár százesztendős traumáira építve akarják megírni a huszonegyedik század párbeszédeinek forgatókönyvét. Erre hivatkozva lehet kultúrharcos narratívákat diktálni és azoktól elhatárolódni - hogy a két nagy szekértábor két jellegzetes magatartását felvillantsuk - s ez az, amiből végzetesen, egyszer és mindenkorra elég volt.

Tóth Barnabás az említett szerzőpároshoz hasonlóan alighanem szintén megelégelte ezt az egészet. De ő másban találta meg az új elbeszélés lehetőségét. Nem egy végzetes drámát akart megírni, hanem megmutatni azt, hogy két ember egymás tekintetében hogyan tudja feloldani egymás fájdalmát és felszabadítani valamit, amit életnek lehet nevezni. Amit valóban életnek lehet nevezni: nem cukorpótló és pótkávé, hanem jó erős fekete, esetleg néhanapján egy csokoládés minyonnal... - Akik itt maradtak, a traumák és a háborúk, és a szenvedés után: nem maguknak maradtak itt, hanem azért, hogy megosszák mindazt, amijük van...

Ennyi az egész. A többi pedig, ahogyan mondani szokás, történelem...

Végül egy évad kritikával zárom A farkas gyermekeit. Persze nem végleg, mert már berendelték a sorozat folytatását... 

Gondolkodtam azon, hogy írjak-e még erről a sorozatról (vagy adjam át teljesen a stafétát blogger társamnak) és ha írok azt milyen formában, gyakorisággal tegyem meg (pl csak az évadot értékeljem). De a harmadik és negyedik epizód felbosszantott. Bevallom sok éves scifi filmes és sorozatos tapasztalatom ellenére meg tudott vezetni...

Tegnapeste megnéztem A farkas gyermekei első két epizódját. Eredetileg a pilotról szerettem volna írni egy kritikát. De valahogy az első 49 perc után úgy éreztem, hogy még nem teljes a történet.