Búja élvezetekre csábítlak titeket. Legyetek résen, mert a következő sorozattal passzív befogadói állásaitokat olyan lendülettel támadom meg, hogy magatokat hirtelen abban a 13 százalékban találjátok (mondjuk szerintem ti épp ebbe az illusztris társaságba tartoztok), akik fura vonzódást éreznek a könyveknek keresztelt teleírt papír kötegek iránt...

Ceulóztól és ragasztótól átitatott utunak Valdimir Nabukov Luzsin-védelem című regényével (meglehett túlzás regénynek nevezni az alig 234 oldalas, az első kiadásában folyóiratban lehozott történetet) kezdjük.

Miért épp Vladimir Nabukov?

25 éves korom környékén Szolnokon éltem és dolgoztam egy évet. Fura időszakom volt, amolyan önkéntes remeteség. Az első pár hónapban még laptopom sem volt, emlékszem a rádióban hallgattam a színházi közvetítéseket. Még is a legszebb korszakaim között tartom számon (persze tisztes távolságból, utólag) azt az évet. Valamiért érdeklődőbb voltam a világra. Akkoriban olvastam F. Scott Fitzgeraldtól A nagy Gatsbyt és Vladimir Nabukovtól a Király, dáma, bubit. Mind a két írást nagyon közelinek éreztem magamhoz, én voltam az a fiatal férfi, aki a vendégszobában, a szerény bérleményében bőszen szőtte csillogásról, nőkről és egyebekről terveit (vagy nevezzük lázálmoknak, nem tudom, hogy melyik a találóbb). Szeretném úgy beállítani nektek a dolgot, hogy már akkor a polcomon volt a Luzsin-védelem...ööö, de nem így volt. A könyvet egy barátom tanácsára szereztem be, emlékszem végig metróztam a 3-as vonalát, hogy egy olyan férfi adhassaát nekem, aki találó módon egy embernek nevezi magát azon a közösségi felületen, ahol megtaláltam az eladósorban lévő könyvet. Megmarad bennem az emlékfoszlány a férfinek a könyv iránt érzett szeretetéről, amikor elbúcsuzott attól. Szerettem volna leülni vele akár egy kávé mellé, hogy csak meséljen arról mit érzett, amidőn az ő szemei is bőszen falták az ismeretlen sorokat. Hát nem került rá sor...

Regény sakktáblára álmodva...

A jó pár év telt el a könyv megvétele és a mai nap között, amikor is elolvastam az első 3 fejezetet. Mentségemre szolgáljon, hogy volt körülbelül egy éve egy erőtlen próbálkozásom, amikor az első oldal pár mondata után megálltam, mert a történet olyan intenzítással zúdult rám, hogy az az ingerekre különösen fogékony gyermek szemgolyók mögé bújtatott, és megrémülve tettem félre a könyvet. Vladimir Nabukov és a sakk kapcsolatáról annyi előismerettel rendelkeztem már akkor is, hogy a szerző valamilyen módon kapcsolódik a sakkjátékhoz (a bejegyzés megírására készülödés közben olvastam utána, hogy a középszerű sakkfeladvány író volt). Számomra kész szenvedés a regények elolvasásakor az előszó, de vagyok annyira kényszeres, hogy sose tudtam csak átlapozni ezt a pár oldalt. A Luzsin-védelem esetében jól tettem, hogy elolvastam. Az író fölényesen ad útmutatást azoknak, akik nem értenék meg regényét (az olvasó egy percre ilyenkor feszélyezve érezheti magát, hogy vajon róla van-e szó), ebben beszél arról, hogy a feladványoknak van egy sajátos fajtája, ahol nem a mattoltatás a cél, hanem épp egy adott állás visszafejtése az első elkövetett hibáig (persze a pszichoanalízis hívei most dörzsölik a kezeiket)...

Saját előszóm... 

Számomra ez a blogba írok könyvről dolog nagy kihívás (bár már a sorozatoknál is felmerül a kérdés, hogy melyik epizódokból tudok egy mesterséges egységet képezni, a regényeknél ez a probléma hatványozottan jelenik meg), emiatt is hálás vagyok az író hencegésének, amikor arról áradozott, hogy milyen eredetiséggel fog a negyedik fejezetvégén hogy fog 16 évet ugrani a történésben. Úgy döntöttem, hogy ezt a fordulatot meghagyom a következő bejegyzésemnek, emiatt kitúztam az első három fejezetet (magától értetődő, hogy az író kedvéért nem fogok a fejezeti tagolástól eltérni). A történetben előre fele haladva  magamban még egy pontot kijelöltem, hogy megállok amikor afőszereplő végre sakkfigurát vesz a kezébe, de az a fránya sakktábla nem akart előkerülni, akkor úgy éreztem, hogy érdemes addig eljutni (végül ez és az eredeti célom egybe esett).

Gyermekkor...

A vezér cselről írt kritikámban érintőlegesen foglalkoztam már azzal, hogy a kor, amiben élünk nem kedvez a sakk géniuszok feltűnésének. Az össztársadalom szintjén továbbra is tartom ezt az állításomat, rögtön kínálkozik az, hogy a sakkversenyek nézőtere sosem fog átalakulni egy NBA rájátsszás hullámzó közönségévé (néha elképzelem, hogy a Szovjetunióban milyen vallásos élmény lehetett egy országos sakkbajnokság), de ugyanennyire bűnösnek tartom azt, hogy a mai világban háttérbe szorult az az elmélyültség, ami képes napi 8 órákra a sakktábla mögé ültetni valakit. Az egyénnél már más a történet fekvése (hogy képzavarral éljek), mert időről, időre felüti magát olyan elmezavar, amit a szaklapok sakkcsillagnak (hmmm...vagy sarkcsillag?!) neveznek. A jó sakkozót predesztrinálja valamiféle ideggyengeség, amiben szenved, ahogy mérhetetlenül vonzódik a csempén kirajzolódó mintázatok iránt (ő az, aki később rájön, hogy ezek valójában sakklépések, és megint később már egész partikat fog magában lejátszani), de irtózik a logikai bukfencektől a történetekben, a fizikai érintkezés viszolygással tölti el (a másokhoz való kapcsolódása nagy részt szellemi, számára más megértése annak játszmáinak kielemzése), az érzelmeket a teljes ellenőrzés elvesztésének fenyegetettéseként éli meg. Az első három fejezett emiatt volt meghatározó, megérteni azt, hogy a gyermek könyveket író apa számára mekkora szomorúságot jelent, hogy épp a saját fiához nem találja meg az utat, átérezni azt, hogy a családi jóléte mennyire tűnékeny. Olvasás közben elméláztam azon, hogy vajon a regény hőse egyszer érezni fog-e megbánást, amiatt ahogy az apjához viszonyult. Várni azt, hogy a nagyvárosba költöző család féltve örzött gyermekében mikor következik be az a végzetes törés, amely végleg eltereli őt a normális élettől, és megteremti azt a társadalmon kivüliséget, amely a sakk nagymestereket szüli (mert ne legyen illúziónk, a Szovjetunió által támogatott játékosok ugyanúgy a társadalmon kívüli szereplők voltak, csak anyagi megélhetésük volt biztosított)...

Folytatás következik, addig is edzzük magunkat arra,hogy megnyílik az időkapu és a történetben 16 évet ugrunk előre...