Ha Seth Rogen és Evan Goldberg valamibe együtt vágnak bele, akkor abból totális elmebaj lesz. Ezt már tapasztalhattuk a Sausage Party esetében is: és most megint, a Black Monday-nél. A sorozat, amely az ezerkilencszáznyolcvanhét október tizenhetedikén kipattant tőzsdekrízist egy kitalált outsider groupnak tulajdonítja, akik ügyes húzásokkal hackelték meg a Wall Street írott és íratlan szabályait, miközben szó szerint kokainban fürödve húzták meg a képtelenebbnél képtelenebb döntéseket - hát, hogy is mondjam csak: gyaníthatóan nem közgazdasági szakforrások éjt nappallá téve zajló tanulmányozásán alapul.
Egyébként is olyan válságról van szó, ami, bár a new yorki értéktőzsdén pattant ki, és elsősorban az USA-ban éreztette hatását, de azért világpiaci szinten is betett itt-ott ennek-annak. Megérezték a britek és a japánok, az új-zélandi (!) gazdaságot (!!) pedig olyan szinten a padlóra küldte (!!!), hogy évekig tartott kilábalniuk belőle (ott már fekete keddnek hívják az amúgy nemzeti gyásznapot, az időeltolódás miatt), okozói pedig olyan komplexek és összetettek, illetve szerteágazóak voltak, hogy még ma is parázs szakmai viták zajlanak róla, mi is történt pontosan azon az októberi napon.
Erre vonatkozóan talán bloggertársam tudna többet mondani, aki aktívan és immár évtizedes viszonylatban mérve igencsak eredményesen mozog gazdasági vonalon - a sorozattól azonban ne várjunk ilyesmit...
Itt nem közgazdasági okoskodás zajlik, hanem kíméletlen veretés, tőzsdés tempóban. Nem átlagos yuppie-skodás: Patrick Bateman biztosan nem adná a nevét ahhoz, ami itt folyik. Megismétlem: Seth Rogen és Evan Goldberg munkájáról van szó, úgyhogy rendesen sistereg. Csak óvatosan szabad hozzányúlni, könnyen megégetheti vele magát az ember...
Bro siege party
A Black Monday érdekes keverék. Először is adott a Seth Rogen/Evan Goldberg recept. A felszín csakúgy ökörködés és szexuális telítettségű poénok hada, mint a Sausage Party-ban. A látvány: igazi 80's stíluspornó, amiről a cikk képei egy csapásra meggyőznek. A hősök pedig nem kicsit bunkók, nem kicsit nagypofájúak (ebben a tekintetben a lányok túl tesznek a fiúkon - ld. Regina Hall és a crazy-faktorért jelentős mértékben felelős Casey Wilson jelenlétét), de alapvetően sokkal okosabbak, mint az elsőre tűnik.
Az embernek néha kb. 0,25-ös sebességre kellene lelassítania a pörgős párbeszédeket, hogy ne sikkadjon el semmilyen fontos részlet. Emberismeret, kapcsolati és párkapcsolati dinamikák és néha meglepően összetett poénanyag kreatív mixelése a korhű elemekkel (megspékelve a szinte kötelező, kissé erőltetett előreutalásokkal a mai korra) - ez bizony abszolút mértékben az emlegetett párosra vall.
A Black Monday első évada mindössze 10 részes, kb. 5-6 óra alatt simán abszolválható (a klasszikus harmincperces sorozat mintáját követi - a műfaj legjellegzetesebb képviselője alighanem a Californication), mégis olyan elánnal sistereg, hogy 1-2 rész alatt telítődik vele az átlagos néző. Ehhez a sebességhez valószínűleg ténylegesen valamilyen munkadrog - a nyolcvanas évekhez illően stílusosan kokain - dukálna, és nem tartom kizártnak, hogy az alkotók is éltek ezek valamelyikével az írás közben. Ha nem, akkor viszont biztosan az agyuk termeli a drogot...
Absolute beginners
A BM komédia, pár erős skiccel mégis olyan emlékezetes karaktereket teremt, hogy az már drámákhoz illő. A Richard Pryor-frizurás Maurice Monroe (Don Cheadle), a tőzsdeválságot kirobbantó kis outsider (Jammer-)group vezetője, például az elképesztően kreatív suttyósága ellenére is hihetetlenül azonosulható f*szfej. Nehéz elhinni róla, hogy tőzsdehacker mastermind, mégis attól függően, mennyire sikerül ezt megtennünk, tudunk túllépni a továbbiakon.
Blair (Andrew Rennels), a cég újonc primadonnája, akivel a pilotban voltaképpen összegabalyodnak (na nem úgy, csak üzleti tekintetben), attól lesz hihető, hogy a zöldfülűség minden kritériuma mellett szállítja az elképesztő, kifejezetten kíméletlen rámenősséget is. Még sokat hibázik, de már megvan a háttértudása és a pofátlansága ahhoz, hogy érvényesülni tudjon ebben a világban. Hosszú távon pedig ez lesz a lényeges...
A stiklis Monroe-t (azaz Moe-t) könnyű megkedvelni, de Blair-en sok minden múlik: ha az embert irritálja a figura furcsa kettőssége, akkor a sorozatot sem fogja szeretni. Blair mennyasszonya, a már emlegetett Casey Wilson által alakított gazdagszülőkelkényeztetettkislánya Tiffany Georgina (pornós névnek is elmenne) dettó. CW pontosan azt a nagypofájúságot tudja, amit a Rogen/Goldberg páros annyira szeret - de ami sokaknak könnyedén lehet túl sok.
És hát akkor itt van még Regina Hall is, aki a Jammer Group vezető kereskedőjét alakítja. Az általa megszemélyesített Dawn-nak szintén nagy a szája: olyan pörgős szócsatákat vív Moe-val, hogy csak na, és hát, mi tagadás, elég okos is, ami, mint tudjuk, az új szexi. A sorozat nála természetesen erőteljesen kijátssza az "első fekete nő a Wall Street"-en kártyát, amit nehéz volna nem megtenni a nyolcvanas évek kapcsán.
Mert hát valóban az volt a korábbi, hihetetlenül merev fehérgalléros tőzsdeszakmaiság oldódásának nagy korszaka (ami többek között éppen a valódi Black Monday miatt gyorsult fel), s amikor hozzáállásukat és üzletpolitikájukat, illetve stílusukat tekintve is valóban új szereplők tudtak megjelenni a licitpiacon - a régiek pedig, hiába minden összezárás és merev elzárkózás, fokozatosan tudomásul kellett, hogy vegyék a változásokat. Természetesen ez nem ment könnyen.
Példa rá a sorozatban külön karakterként is megjelenő Lehmann testvérek viselkedése (ironikus, hogy az ő cégük tevékenysége volt a kétezernyolcas válság egyik katalizátora), akik a Black Monday-ben természetesen komikusan eltúlzott és elnagyolt figuraként negédeskednek, azzal az igazi kapitalista gőggel gúnárkodva, ami bizonyos összeg alatt szóba állni sem hajlandó senkivel: hiszen az idő, ugyebár, pénz. A pénz pedig: hát, az pénz...
S aztán akadnak még sideclick-ek bőven: mint a melegségét egyre ügyetlenebbül palástoló Keith (Peter Scheer), meg az a szemüveges kolléga, aki állandóan konyharuhát hord a fején és füvezik - hogy a többiekről szó se essék, akik természetesen képességeikhez mérten többé-kevésbé hozzák a humorherold faktort. - Minden azon múlik, hogy összességében kit mennyire tudunk megkedvelni. Moe-t és Dawn-t talán a legkönnyebb, Blair-t nehezebb - és hát, aki nem bírja a csúcsra járatott Casey WIlson-ságot, hamar falra fog mászni...
Nincsen több jó esély a haladékra
A Black Monday különleges keverék: a Rogen/Goldberg-variációkat akkor bírjuk agytekervényekkel és rekeszizommal, ha tartani tudjuk a sebességet ezzel a pergőnyelvű humorral A karaktereket pedig akkor szeretjük meg, ha nem akadunk ki a figurák fentebb felsorolt vonásain. Akkor viszont nagyon is: még azt is elnézzük a sorozatnak, amikor néhol-néhol átcsúszik ki kit kivel csal meg típusú szappanba (azt is ügyesen csinálja - itt jönnek képbe a már emlegetett párkapcsolati dinamikák), és nem bukunk ki azon, hogy úgysem kapunk, még csak laikus szinten sem kielégítő magyarázatot arra, hogyan is sikerült ennek a csapat nagyhangú idiótának az a bizonyos tőzsdehackelés. Erre meggyőző storyline-t az aktuálisan futó direktorok közül legfeljebb Adam McKay tudna prezentálni...
De itt kell még egyszer nyomatékosítanunk, hogy a BM igazi stíluspornó. Amerikaiaknak persze ez a vonatkozás még nagyobbat szólhat, de az én 80's mániákus szememmel is abszolút működik a dolog: a frizuráktól a hatalmas válltömésekig, és a gyilkolószerszámnak is beillő méretű vibrátorokig minden kis kelléktárgy alaposan teleszívta magát nyolcvanas évekkel. A veretés is a nyolcvanas évek ritmusára zajlik. A soundtrack ugyan kevés meglepő elemet tartalmaz, de azért akadnak ilyenek is. Általában a '86-87-es év nagy slágereiből zajlik a válogatás - úgy, hogy az egykori Poptarisznya szerkesztője, B. Tóth László is elégedetten csettintene.
De azért van itt más is: fekete zene. Na igen: a Black Monday esetében nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy a sorozat főkarakterei mégiscsak feketék, amitől a cím is sajátos színezetet nyer. A 2019. tavaszán kibocsátott első évad már egy évvel a Black Lives Matter és az Oscar-díjra vonatkozó aktuális szabályozások előtt is abszolút polkorrekt volt. A sorozatnak otthont adó Showtime ugyanis, amilyen bevállalós szexuális témák terén, olyan szépen felmondja mindig a PC-leckét. Legalább egy pillanatra jegyezzük meg azt az, úgy tűnik, manapság hosszú idő után ismét nem mellékes körülményt, hogy az egyébként remek Don Cheadle és Regina Hall (ők az anyag produceri gárdáját is erősítették) ugyebár feketék.
És ne feledkezzünk meg arról, hogy van meleg karakterünk Peter Scheer szerepében. Igaz, a melegség ábrázolása itt nem öncélú, a feketeségnek pedig határozottan helye van a történetben - már csak azért is, mert erősíti a széria formabontó vonatkozásait. - E vonásai ellenére mégis érdekes, hogy az első (és második) évad is teljesen elsikkadt: az Emmy-n meg sem jelent alternatívaként és a kritikusok díjainál is megfeledkeztek róla. A mérsékelt fogadtatás szakma és közönség által talán annak is szólt, ami általában átka a harmincperces sorozatoknak: drámának túl rövidek, komédiának túl hosszúak. Így lesz belőlük általában dramedy, a két műnem keveréke: az ilyesmit pedig kicsit nehéz besorolni. (Ugyanez volt a gond a már emlegetett Californication-nel is, amit viszont legalább a közönség imádott.)
A Black Monday tehát keverékműfajt képvisel: nyolcvanas évek és Rogen/Goldberg keringő, fekete és fehér ízvilág, dráma és komédia, ésatöbbi. Rétegzene, minden mainstream-volta ellenére is. Van, akinek hibátlanul szól - van, akinek az istennek se fogja megszokni a füle. Én mindenesetre imádtam, kajáltam: engem kilóra vett meg. Sőt, grammra. (Jó időszak is volt 2019. kora tavasza. Egynéhány nehéz év után történt végre pár nagyszerű dolog is. Igaz, áprilisban jött egy Achilles-szakadás is, de az már nem ide tartozik...)
Épp ezért csöndesen megjegyezném, hogy idén tavasszal már kijött a második évad is, de a tíz részes szezonok miatt gyorsan abszolválható az anyag, így érdemes tenni egy próbát vele, ha felkeltette az érdeklődéseteket. Ha meg nem: még talán akkor is.
Ki tudja, kinek mi az, ami végül is fekszik...
Szöllő
