Nem vagyok feltétlen híve a magyar címadásoknak - elég csak az olyan csodás szörnyszülöttekre gondolni, mint a Szívek szállodája, vagy a Totál szívás, esetleg a Rozsomák Farkassá, a Varjú Hollóvá való átkeresztezése - de a francia No Man's Land-nek mégsem lehetett a Senkiföldje a magyarítása, hiszen az már foglalt volt, méghozzá egy zavarbaejtően remek délszláv filmalkotás által: így lett Senkik földje, ami a sorozatbeli török-szír határon kialakult sűrű, feszült légkörrel sistergő, robbanásveszélyes góc életérzését a lehető legtökéletesebben írja körül.

Ez az a zűrzavaros régió, ahová a fiktív cselekmény szerint francia építésvezetőnk kétezertizennégyben úgy érkezik meg, mint Pilátus a krédóba, Bilbó a Magányos Hegyre, vagy Kevin Smith Dantéja a Shop Stop-beli vegyesboltba: úgy, mint akinek ma itt sem kellene lennie. Kvázi senkiként: passzív, megszeppent, tehetetlen, szinte katatón hősként, aki csak a kurd nők milíciájába beállt testvéréért jött, és köszöni szépen, már menne is vissza de retour à Paris...

Senkik földje: a földterület, ahol valóban senkik az urak. Zavaros státuszú kurdok, kitaszított szír menekültek és ravasz törökök, akik pénzért bárkit átcsempésznek az egyébként nem létező határon, de kezességet a biztonságáért még nagy összegek ellenében sem vállalhatnak, hazudjanak bármit is ezzel kapcsolatban. A zavaros és a zavarosban halászók a sivatag fullasztó porának és hőségének kettős szorításában: senkik a semmi közepén, akik közül a legsenkibb senkikről, az ISIS-tagokról még csak szót sem ejtettünk...

Mert ez globális senkik földje, nem csak a helyi senkiké: az iszlám állam senkijeié is: a megdöntött szír hatalom senkijeié: a világ nagyhatalmainak senkijeié. Odavetett, akárkinek (se) hagyott, lerágott, szikkadt, légylepte konc. Kell a fenének...

Alább kifejtem, érdemes-e mégis a figyelmünkre...

Russell Crowe nagyon meghízva és megbolondulva tér vissza a mozi vászonra, de ha lehet ilyent modani jól áll neki a dolog...

Megnéztem a sorozat 3 eddig megjelent epizódját. Elég volt csak a második részig várnunk, hogy megkezdődjön a medvevadász szezon, amiben nincs semmi rossz miután az első rész elég vérszegényre sikerült. A következő kritikámban nem fogom tudni megkerülni, hogy a fő konfliktusról beszéljek, így amennyiben erről a sorozatból akartok értesülni első kézben, akkor utána olvassátok el azz írást...

Azt mondják egyesek, akik valamelyest is követik David E. Kelley végtelen habzású szappanját, a Big Little Lies-t, ahol szintén Nicole Kidman a(z egyik) főszereplő, hogy az eddigiek alapján határozottan egy rétestésztává elnyújtott The Undoing-nak tűnik. Míg az aktuális Kelley-projekt előre láthatóan hat részes minisorozatként, viszonylag lehatárolt keretek között meséli el történetét, addig a BLL jelenleg már a harmadik évadában lubickol, tempózik - esetleg, mint ahogyan a legtöbb vélemény egyöntetűen állítja: fuldoklik...

Nos, nem tartom kizártnak, hogy ezek az állítások igazak legyenek. Ugyanakkor, amennyire én meg tudom állapítani, szinopszisa és a vele kapcsolatban birtokolt csekély számú ismeret alapján: a BLL kisvárosi feleségek kisszerű ügyleteiről szól, míg a The Undoing határozottan olyasminek tűnik, ami a nagy almához méltó epicentrummal és hatókörrel rendelkező big bada boom-ot vetít előre. A műfaji megjelölés e tekintetben sok mindent sejtetni enged, hiszen a BLL szemlátomást mindenhol drámaként és krimiként jelenik meg, míg a The Undoing - ez a második rész alapján már egyértelműen megállapítható - vérbeli thriller, mégpedig a pszichére specializálódott fajtából.

Ez az epizód ugyanis határozottan megérteti velünk, hogy a sorozat a mindfuck irányába kíván majd elmozdulni, és úgy szeretne ráterülni az elménkre, mint Bergman Tükör által homályos-ában a pókisten Harriet Anderson-ra. Ha a széria nem is indul hasonló ambíciókkal harcba, mint Bergman trilógiájának ez a megsemmisítő metafizikus darabja, kérdés, hogy Nicole Kidman-nek ez az új Grace-e vajon felnőni látszik-e a Dogville, vagy a Más világ szintén általa alakított, azonos nevű hősnőihez?

Alant egy szokásos fotóesszé formájában igyekszem tisztázni a dolgot, természetesen spoileresen...

A legújabb orvosi vélekedések szerint a kokain elképesztő dolgot művel az aggyal. A kokainistának nemcsak a tudatállapotát alakítja át, de a tudatot magát formálja, alakítja a saját képére: ezért okoz függőséget és ezért lehet pokoli nehéz megválni tőle. A kokain hatására ugyanis az agy legtermészetesebb élettani folyamatai módosulnak: a kokainista másképp kezd el gondolkodni, értékelni a dolgokat, formátumokat és létezőket. Gyorsabban dönt és kevesebbet mérlegel.

És elkezdi hajigálni az ötleteket, a néha-néha felbukkanó kreatív zsenialitást az éktelen f*szsággal zűrzavaros kartáncban borzalmas randomitásként zúdítva rá az elmére. A végeredmény valami irracionális katyvasz, amitől a célszemély mégsem képes megválni: azt realitásnak fogadja el, és végül ugyanúgy kezd el hozzá ragaszkodni, mint a függőség által befolyásolatlan (egészséges?) elme a saját realitás-érzékeléséhez.

A kokaintól támadnak valakinek olyan élhetetlen divatötletei, mint, hogy, kvázi: egy cipzárt húzzon a modell szemére, vagy, hogy egy értelmetlen nadrágot rejtsen el a szoknya alá. A kokaintól az ember játszi könnyedséggel meri megkockáztatni, hogy egy tűzharc közepette nyílt célpontként kezdje el felkínálni magát tüzelő orvlövészeknek (legyen bár szó Tony Montana-ról, vagy Moe-ról (Don Cheadle) a második évad harmadik részéből). És a kokaintól kezd el olyanokat vizionálni, hogy ő okozta a Fekete Hétfőt, a tőzsdetörténelem egyik legsűrűbb és legérthetetlenebb válságát... 

Nos, a világért sem merném ilyesmivel megvádolni a Black Monday című sorozat készítőit, a Seth Rogen / Evan Goldberg párost: de a kokain dobálja be az agynak az olyan őrült és idióta ötleteket is, amelyekkel ezek a mastermind-ok a második szezon második felében megsoroznak bennünket. A kegyetlen szóviccek már eddig is gyilkosnak bizonyultak - a karakterek már eddig is képesek voltak másodpercek alatt száznyolcvan fokos fordulatot venni - a történések egymásutánja pedig már eddig is hajlamos volt fittyet hányni az úgynevezett logikára (hiszen a logikát - lol - túlértékelik).

De az elme még így is működött a háttérben, hogy racionalizáljon és optimalizáljon: feldolgozzon és kiértékeljen. Nos: az elmét a második évad második fele a sarokba küldi kukoricán térdepelni, és mélyen magába nézni, hogy miként is gondolta mindazt, amit eddig gondolt. A kokainban fürdő nyolcvanas évekbeli történet (még egyszer megerősítem: senkit nem akarok semmivel vádolni), vagy kokain hatására született, vagy olyan elmék ötölték ki, akiknek a gondolkodása zavaróan hasonlít egy kokainistáéra. És ez mostanra nyilvánvalóvá vált...

A tovább mögött 7+1 képben megpróbálom röviden összefoglalni, miért gondolom ezt így - miközben azt is megindoklom, miért tartok ki még mindig a sorozat mellett...

Úgy látszik a sorozatkészítők felfedezték maguknak az éjszaki tájat (lásd Netflix Ragnarökjét) és az északon maradottak sajátos konfliktusait...

Ma eléggé rápörögtem a The boys című sorozatra és évadot zártam. Jövőhéttől szeretném már normális tempóban (az aktuális) második évaddal folytatni...

A Borostaszerint blog új rovatában rendszeresen előkerül majd egy-egy filmes ritkaság a közel-, vagy akár távolabbi múltból, hogy komolyabb elemzés tárgyává tehessük a benne látottakat. De ezeknek az írásoknak nem pusztán annyi lesz az aktualitása, hogy fontos mozgóképekről esik bennük szó, amelyeket kár lenne hagyni elkallódni: hanem elsősorban mindig az, hogy olyan témá(k)ról szólnak az elbeszéléseik, amely ma éppen olyan nagy súllyal esnek a latba, mint az adott film elkészülte idején - az említett alkotásokat mégis elfelejtette, vagy nem is nagyon ismeri a nagyérdemű.

Jelenleg kevés aktuálisabb kérdés van a világpolitika tekintetében, mint a kedden megtartandó amerikai elnökválasztás: a hangulat felfokozott, a kampány elképesztően kíméletlen volt, a nation jelentős része azonban épp úgy nem tudja, mire szavaz, és milyen alternatívákkal kell számolnia a döntése nyomán, mint a világ többi része. Nagyjából így volt ez kétezerben is, amikor az amerikai elnökválasztások történetének egyik legkiélezettebb küzdelme zajlott le a republikánus George W. Bush és a demokrata Al Gore között: méghozzá nem is a választási kampányidőszakban, hanem a szavazatok összeszámolását követően, amikor is a nagy meccset elvileg már lejátszották.

Előbbi irreálisan csekély mennyiségű szavazattal bekövetkező győzelme miatt utóbbiak számára a tét, nem először és nem is utoljára konkrét államok, pontosabban egyetlen "billegő" állam szavazatainak újraszámlálása lett: Floridáé. A két párt jogi háttérmunkásai valami egészen elképesztő elánnal estek egymásnak, pontosabban az újraszámolás pro és kontra ügyeinek. A demokraták a végsőkig hajtottak minden lehetőséget, amit megragadhattak a szavazatok arányainak számukra kedvező módosítására, míg a republikánusok minden körülmények között kiálltak amellett, hogy a választás már lejátszott meccs, így aztán illenék belenyugodni a vereségbe és továbblépni.

Jay Roach immár tizenkét éves filmje ezt a küzdelmet tárja fel. Lejjebb arra is kitérek, milyen, mind a mai napig aktuális tanulságokra jut, amelyek talán a magyar nagyérdeműt is foglalkoztathatják. Hiszen, ha annyi bizonytalanság van, amennyit itt is láthatunk, egy olyan elképesztően túlszabályozott politikai ökoszisztémában, mint az amerikai - képzeljük el, csak egy pillanatra, mi felett sikolhat (sic!) el rendre a hazai választási ellenőrök figyelme...

Szuperhősök már pedig léteznek...Csak hát az össztársadalom kárára. Üdvözöljétek a borostaszerint blog rendszeresen követett sorozatai között a 2019-ben indult The boys című szuperhősős krimit...

Vladimir Nabukov Luzsin-védelem című regényét olvasom a következő napokban (nem merek heteket írni, mert a hatodik fejezet végére jutottam, és a vékony könyv fele már a keménykötést elfedő borító mögé van gyűrve). Az író életéből kölcsönzött képekkel díszitettem az előző bejegyzésemet. A dekorációmat most a regényből forgatott, az IMDB (és Bicskay Gergely Sakk a művészetnek! című írása) szerint középszerű filmből veszem majd.