A legújabb orvosi vélekedések szerint a kokain elképesztő dolgot művel az aggyal. A kokainistának nemcsak a tudatállapotát alakítja át, de a tudatot magát formálja, alakítja a saját képére: ezért okoz függőséget és ezért lehet pokoli nehéz megválni tőle. A kokain hatására ugyanis az agy legtermészetesebb élettani folyamatai módosulnak: a kokainista másképp kezd el gondolkodni, értékelni a dolgokat, formátumokat és létezőket. Gyorsabban dönt és kevesebbet mérlegel.
És elkezdi hajigálni az ötleteket, a néha-néha felbukkanó kreatív zsenialitást az éktelen f*szsággal zűrzavaros kartáncban borzalmas randomitásként zúdítva rá az elmére. A végeredmény valami irracionális katyvasz, amitől a célszemély mégsem képes megválni: azt realitásnak fogadja el, és végül ugyanúgy kezd el hozzá ragaszkodni, mint a függőség által befolyásolatlan (egészséges?) elme a saját realitás-érzékeléséhez.
A kokaintól támadnak valakinek olyan élhetetlen divatötletei, mint, hogy, kvázi: egy cipzárt húzzon a modell szemére, vagy, hogy egy értelmetlen nadrágot rejtsen el a szoknya alá. A kokaintól az ember játszi könnyedséggel meri megkockáztatni, hogy egy tűzharc közepette nyílt célpontként kezdje el felkínálni magát tüzelő orvlövészeknek (legyen bár szó Tony Montana-ról, vagy Moe-ról (Don Cheadle) a második évad harmadik részéből). És a kokaintól kezd el olyanokat vizionálni, hogy ő okozta a Fekete Hétfőt, a tőzsdetörténelem egyik legsűrűbb és legérthetetlenebb válságát...
Nos, a világért sem merném ilyesmivel megvádolni a Black Monday című sorozat készítőit, a Seth Rogen / Evan Goldberg párost: de a kokain dobálja be az agynak az olyan őrült és idióta ötleteket is, amelyekkel ezek a mastermind-ok a második szezon második felében megsoroznak bennünket. A kegyetlen szóviccek már eddig is gyilkosnak bizonyultak - a karakterek már eddig is képesek voltak másodpercek alatt száznyolcvan fokos fordulatot venni - a történések egymásutánja pedig már eddig is hajlamos volt fittyet hányni az úgynevezett logikára (hiszen a logikát - lol - túlértékelik).
De az elme még így is működött a háttérben, hogy racionalizáljon és optimalizáljon: feldolgozzon és kiértékeljen. Nos: az elmét a második évad második fele a sarokba küldi kukoricán térdepelni, és mélyen magába nézni, hogy miként is gondolta mindazt, amit eddig gondolt. A kokainban fürdő nyolcvanas évekbeli történet (még egyszer megerősítem: senkit nem akarok semmivel vádolni), vagy kokain hatására született, vagy olyan elmék ötölték ki, akiknek a gondolkodása zavaróan hasonlít egy kokainistáéra. És ez mostanra nyilvánvalóvá vált...
A tovább mögött 7+1 képben megpróbálom röviden összefoglalni, miért gondolom ezt így - miközben azt is megindoklom, miért tartok ki még mindig a sorozat mellett...
Freddie Krueger? Vagy egy kivágott mellékkarakter a Vissza a jövőbe első részéből? - A legkevésbé sem. Ez itt az egyik Lehman-fívér, a kettő közül. Míg a másik vígan viszi az üzletet, addig ő harminckét műtét után egy zsiráf (!) hátgerincével (!!) megtámogatva viseli az előző évad végén vele történt baleset következményeit. A sminkje és a figurája is annyira rájátszik a korszakra, hogy remek jelképévé válik annak, hogy a sorozat néhol milyen erőltetetten próbál rácsimpaszkodni az 80's tematikájú popkulturális poénokra. Illetve, természetesen, annak is: milyen őrült ötletei támadnak az embernek, ha valami fehérből túl sokat vett magához...
Mennyit is ér ez a mosoly? Leginkább semennyit. Az viszont megérne egy feketemisét, hogy a sorozat, milyen bénán próbál poénkodni az újprotestáns szekták viselt dolgaival. Tudom, hogy sok tud lenni, amit leművelnek, de a Genesis igazából már kimaxolta a műfajt, amit a BM második évada, elhantolt eb módjára, alulról sem képes szaglászni. Tisztában vagyok azzal is, hogy a sorozat alapvetően komikus természetű, ez pedig egy mellékszál, de az első évad igényessége alapján elvárnék valami gyors leiskolázást az aktuális témában is - ugyanúgy, ahogyan korábban megtették a tőzsdefelügyelettel, a forrónadrággal, vagy a kolumbiai maffiózókkal. Ehhez képest az egész belefullad Blair (Andrew Rannels) néha fájóan túltoltnak bizonyuló negédeskedésébe, és Tiff (Casey Wilson) hisztijébe, aki - fájó ezt kimondani - de már nekem is kezd sok lenni. Az évad első felében úgy tűnt, mintha visszavett volna a tempóból - de most olyan magasra tolta a potmétert, hogy a hangfalak membránjainak kibírhatatlan zöreje és sípolása minden más zajt elnyom. - Sosem szabad fullba nyomni... soha... - Slusszpoénként pedig már most szögezzük le, hogy bár a képen látható két hölgy férjeit határozottan sokat látjuk egymást markolászni a képernyőn, a feleségeket a sorozat akkor sem hozza össze, amikor erre egyébként lehetősége lenne. Így, mivel hetero aktust nem látunk, a leszbikusról pedig határozottan lecsúszunk: bátran rákérdeznék, hogy: vajon Goldberg, vagy Rogen coming out-jaként értékelhetjük-e a fejleményeket, esetleg valamelyik író próbált így üzenni a világnak nemi identitását illetően?
Mester kontra tanítványa. Moe, aki az évad közepén visszatért a Blair/Down Group-hoz - minő meglepetés - valójában beépített ember, akit csak azért küldtek oda, hogy kémkedjen és információkat halásszon a Federal Bureau-nak - ő pedig boldogan vállalja ezt a küldetést, mivel más választása nem nagyon van. Ugyanakkor azonban Dawn (Regina Hall) iránt továbbra is erős érzelmeket táplál, ezért végül igyekszik a feladatot a két cégvezér közül a számára kevésbé értékes játékosra, a csupa csalódást okozó tanítványra, Blair-re koncentrálni. Ez eddig világos is lenne: ám igencsak jelképes mozzanat, hogy mezei adatelemezőnek veszik vissza a BDG-hez, ami meglehetősen megalázó feladatkör számára (aki alapítóként ennél biztosan többet érdemelne): kezdünk rájönni, hogy Cheadle karaktere határozottan inflálódott az első évadbeli önmagához képest. Ugyanakkor vesztettünk bőven az egykori Blair-ből is, akit ravasz zöldfülűként ismerhettünk meg az első évadban, és immár profi játékosként a második évad első felében. A 2x06 után viszont olyan mennyiségben halmoz hibát hibára, és olyan mértékben elszáll negédesség terén (a homoszexuális szálával pedig olyan bántóan képtelenek bármit is kezdeni az írók a szokásos szappanos kliséken túl), hogy nem érezzük benne azt a potenciált és kedvelhetőséget, ami talán korábban még megvolt, de mostanra úgy megkopott, mint az egykori francia gloire. A 2x09 végén, amikor az a bizonyos pillanat elkövetkezik, hogy a tanítvány nekimegy a mesternek, már nem tapasztaljuk meg azt a lendületet és erőt, amit korábban. A karakterek önazonossága alá lett ásva, és fájóan nem az a könyörtelenül odamondós Moe áll szemben itt Blair-rel, akit az 1x01 környékén megismerhettünk, hanem egy sarokba szorított figura, akinek rendesen a tökére léptek. Blair pedig egy valódi katyvasz lett. Az alkotók addig dobták hajigálták beléjük (mint valami automatákba) a fehérporosnál fehérporosabb ötleteket, míg már egyikükről sem vagyunk képesek elhinni, hogy önazonos: sőt, hogy egyáltalán karakter...
A Birodalmi Kondícionálás kudarca. A Xosha Roquemore alakította Connie annak idején elfogta és kis híján rács mögé juttatta a Fekete Párduc tagjaként még kőkemény afróval feszítő Moe-t - most pedig ő az FBI-os "tartótisztje". Így aztán bőven megvolna a potenciál ebben a karakterben, és abban, ahogyan visszahozzák a történetbe. Érezni kéne Moe-ban az őszinte megvetést iránta, lehetne akár még kémia is köztük: a lényeg, hogy annyi dinamika kiaknázására lett volna lehetőség, ami önmagában elég gyúanyagot biztosított volna a sztorihoz. De az eredmény mégis fájóan eredménytelenre sikeredett: épp úgy nem érezzük, hogy ebben a két emberben bármi közös volna, mint, hogy bármilyen szinten is taszítanák egymás mágneses pólusait. Connie nem válik karakterré, Moe pedig az orrunk előtt szűnik meg az lenni. De még ehhez képest is érdekes, hogy a csaj, aki évekre beépült a Fekete Párducok egyik sejtjébe, hogy lebuktathassa őket - most annyira sem alkalmas, hogy egy vitában ne ösztönösen az FBI álláspontját védje. Ezt hívom én a Birodalmi Kondicionálás kudarcának - aki olvasta a Dűnét, tudja miről beszélek. Ha valakit nem készítenek fel elég körültekintően a feladatára, egy ponton könnyen megtörhetővé válik. Ha egy karaktert nem építenek fel kellőképpen, könnyen elveszhet a történet sodrában...
Kiss kiss bang bang 2.0. Szegény Tiff rockercsaj-sminket kért - és helyette kapott egy Kiss-es arcfestést. Valahogy én is így érzem magamat a sorozattal kapcsolatban. Kikértem valamit, és ehhez képest végül nagyon nem azt kaptam, amit az összetevők és a termék leírása ígértek. A BM egy erős, magabiztos komédia volt, amíg nem fulladt bele a saját alapvetően profán és ostoba félreértéseibe. Már régen nem várom azt, hogy megmagyarázzák a megmagyarázhatatlant, csak, hogy a karaktereket tartsák valahogy egyben. De ha mindegyik szépen lassan egy-egy kokainos vízióvá válik: agyi átcsatornázódássá és idegsejt túlműködéssé - hát, ott már joggal verhetem a palávert, hogy egyáltalán nem erre váltottam jegyet...
1988 egy képben. Igen: ez az, ami még mindig megmaradt, ami nem veszett el: az 80's stíluspornó. Egyszerre brutális és abszolúte korhű dizájnvilág, ahol bármi megtörténhet. A képről ez a klip jutott eszembe - de egészen biztosan létezik akkurátusabb képi illusztráció is. Igen, ez a BM egyik nagy erőssége: de képes másra is: például megújulni, amikor már nem várja az ember...
Heist. Amikor azt hittem, az évad végével én is eltávozom, elegánsan és angolosan, bedobtak valamit, amire egyáltalán nem számítottam: és ez a(z egyik) kedvenc műfajom: a heist. A heistben az a jó, hogy rendszereket épít fel, amelyek egy adott cél megvalósítására szerveződnek. Élvezet figyelni, ahogyan az átverés, mint egyfajta strukturális felépítmény, kialakul, ahogyan a cselszövők mozgásba hozzák az egyes aktorokat, a trükkök, ötletek és átverések önálló életet kezdenek élni, s ahogyan az egyes szereplők győznek, vagy elvéreznek a cselekmény egyes pontjain. A jó heist-filmek (mint személyes kedvencem, a Nagy vonatrablás) mozgásban tartják az agyat és: ami talán még fontosabb: a karaktereket is mozgásba hozzák. Emlékezetes típusokat teremtenek pusztán azáltal, hogy az illető képes-e végrehajtani a kitűzött célt. A gyakorlat teszi karakterré a karaktert, és, hogy mennyire járatos benne: ennek megmutatásához a heist pedig tökéletes eszköz... - A képen Moe éppen felvázol egy mestertervet mindenki megmentésére, ami összekovácsolja a csapatot és egyszersmind börtönbe juttat mindenkit, aki jelenleg a töküket szorongatja. Moe-ban és a többiekben már éppen kezdtem nagyot csalódni, mikor váratlanul és ügyesen játékba hozták őket: és végre elkezdődött valami, ami alapján úgy döntöttem, maradok: legalábbis a következő évadkezdésre...
Kokainbajszos Moe ismét játékban. Ugyan nem minden fordulat ült és működött az évad végén sem, de a zárás mégis visszahozta a reményeimet: nem várok már közgazdasági értekezéseket, vagy a tőzsde világát bemutató, tűpontos szatírát. Csak egy jó sorozatot, 80's stíluspornóval. Ez, meg a józan ész maradjon meg, mert a humorban nem ismerek tréfát... - Valahol ironikus, hogy a kokainmámorba fulladt évad éppen akkor nyerte vissza a józan eszét, mikor Moe ismét elkezdte ipari mennyiségben tömni az orrába a fehéret: de, mi tagadás, így alakult történetileg. Bár az aktuális világjárvány miatt nyilván bizonytalan a folytatás, de mégis ott van bennem a szinte követelőző várakozás: lássuk a kilencvenes éveket...
Lássuk tehát...
Szöllő
