Vladimir Nabukov Luzsin-védelem című regényét olvasom a következő napokban (nem merek heteket írni, mert a hatodik fejezet végére jutottam, és a vékony könyv fele már a keménykötést elfedő borító mögé van gyűrve). Az író életéből kölcsönzött képekkel díszitettem az előző bejegyzésemet. A dekorációmat most a regényből forgatott, az IMDB (és Bicskay Gergely Sakk a művészetnek! című írása) szerint középszerű filmből veszem majd.

A fiatal sakk zseni...

Mi volt előbb, a gyerek Luzsin, akit a nem rég felfedezett sakkjáték kiráncigál a letargiájából, vagy hogy a romlás első jelei megjelennek rajta, ami egyenesen vezet a 16 évvel későbbi végzetesen elszigetelt férfihoz? Persze a válasz tudjuk, csak nem akarjuk magunknak sem bevallani. Luzsin egy percig se lett jobb ember a sakk által. SPOILER - A kis Luzsint a nagynénje, az öreg virágárus, az apja, addig érdekli, amíg kihívást jelentő ellenfélnek bizonyulnak (a legperverzebb formában ez úgy jelenik meg, hogy az öreg virágárus halál híre sem töri le, miután az számára eljátszotta azt a szerepet, ami rá volt szabva). Az apa is kihasználja a fiát, a saját írói középszerűségének megváltását keresi benne, amit a nagy apai örökség miatt sokáig a zenében reméli ezt megvalósulni, de amikor az orvos is megersíti (micsoda irónia, hogy a sakkozó orvos közli vele a diagnosztikát, hogy a fia  sakkzseni!), de amikor a sakk igazolódik be, akkor azzal is megelégszik. - SPOILER. Luzsin életének első 16 éve körülbelül arról szól, hogy egyidőben használ másokat és használják őt...

A Csinovnyik, aki megtanult sakkozni...

Az író előre figyelmeztet arra, hogy a negyedik fejezet végén el fog követni egy merényletet, amikor a szereplők egy lougrás után 16 évet öregednek. Arról is írt az előszóban, hogy az egész ötödik fejezet az emigrációba vonult apa történetéről fog szólni (amikor ezt olvastam, bevallom megrántottam a vállamat és úgy gondoltam ő regénye, szíve joga). Az ötödik fejezet elvolvasása után értettem meg, hogy van a képzelet és van a valóság, hogy SPOILER - becsapott a történet, amikor az apát egy ünnepelt írónak képzeltem el, a művészete a valóságban dagályos és túl sok benne a póz, ahogy Luzsint sem tette jobbá a sakk. Ő csak egy füstös szalonokban fellépő vándormutatványos, aki ha nem lenne ez a játék (aminek a játékszabályait a regény szereplője nem is tudja), akkor egy íróasztal mögé eldugott, gépi mechanikára emlékeztető csinoknyik lenne. Mint a saját tudományának kiemelkedő művelőjét belengi némi romantika, de a szakavatott női szem rövidesen rájön, hogy hányadán vagyunk - SPOILER.

Én és a valóságom...

A sakkjátékkal kapcsolatban említettem már, hogy egy zárt világ és mint olyan nem igazán tűr meg maga mellett egyéb világot. A sakkjátékosok magányos bolygóként mozognak, hogy néha egy-egy nagyverseny összehozza őket egy teremben, ahol tanu bizonyságot szerezhessenek arról, hogy a kombináció, amit fejben már ezerszer lejátszottak és részleteiben meg annyi papírfecin leírtak, vajon müködik-e a gyakorlatban is. Utána visszasomfordálnak a sötétbe, hogy új haditerveket szőjenek. Ösztönösen magányos emberek, akik meglehet ha egykor eljutnak oda, hogy közönséges emberek módjára élvezzék az életet (sic szerencsére sokukat ez a veszély nem fenyegeti), akkor rögtön ki is hunynak. Retegnek attól, hogy egy idő után márcsak a feljegyzett játszmáik maradnak meg belőlük. SPOILER - A 16 évvel idősebb Luzsin jól beleillik ebbe a képbe, ő csak átutazik az életén, nem foglalkozik az egészségét kikezdő testességével, a sárga fogaival és a lyukas zsebeivel. Számára mások érzelmei, épp úgy mint a sakk figurák cikornyás fizikai valója a szellemi világ tökéletlen velejárói. Épp emiatt viseli olyan nehezen, amikor a hotel szobában a fejében oly tetszetős szerelmi vallomása, ahogy kimondja rögtön esetlenné válik. Egy pillanatra a fizikai világ felsejlik előtte a maga valóságában - SPOILER. 

Hamarosan folytatjuk ututnkat Luzsin elméjében...