Azt mondják egyesek, akik valamelyest is követik David E. Kelley végtelen habzású szappanját, a Big Little Lies-t, ahol szintén Nicole Kidman a(z egyik) főszereplő, hogy az eddigiek alapján határozottan egy rétestésztává elnyújtott The Undoing-nak tűnik. Míg az aktuális Kelley-projekt előre láthatóan hat részes minisorozatként, viszonylag lehatárolt keretek között meséli el történetét, addig a BLL jelenleg már a harmadik évadában lubickol, tempózik - esetleg, mint ahogyan a legtöbb vélemény egyöntetűen állítja: fuldoklik...
Nos, nem tartom kizártnak, hogy ezek az állítások igazak legyenek. Ugyanakkor, amennyire én meg tudom állapítani, szinopszisa és a vele kapcsolatban birtokolt csekély számú ismeret alapján: a BLL kisvárosi feleségek kisszerű ügyleteiről szól, míg a The Undoing határozottan olyasminek tűnik, ami a nagy almához méltó epicentrummal és hatókörrel rendelkező big bada boom-ot vetít előre. A műfaji megjelölés e tekintetben sok mindent sejtetni enged, hiszen a BLL szemlátomást mindenhol drámaként és krimiként jelenik meg, míg a The Undoing - ez a második rész alapján már egyértelműen megállapítható - vérbeli thriller, mégpedig a pszichére specializálódott fajtából.
Ez az epizód ugyanis határozottan megérteti velünk, hogy a sorozat a mindfuck irányába kíván majd elmozdulni, és úgy szeretne ráterülni az elménkre, mint Bergman Tükör által homályos-ában a pókisten Harriet Anderson-ra. Ha a széria nem is indul hasonló ambíciókkal harcba, mint Bergman trilógiájának ez a megsemmisítő metafizikus darabja, kérdés, hogy Nicole Kidman-nek ez az új Grace-e vajon felnőni látszik-e a Dogville, vagy a Más világ szintén általa alakított, azonos nevű hősnőihez?
Alant egy szokásos fotóesszé formájában igyekszem tisztázni a dolgot, természetesen spoileresen...
Hasadozott halmazállapotok. Általában szerializált mozgóképek esetében nagyon sok múlik azon, hogy az elsőhöz képest a második epizód merre lép tovább és mennyire tud az elsővel azonos - tehát önazonos - történetvezetést demonstrálni. A The Undoing újabb ötven perce ehhez mérten igen jól teljesít. A széria továbbra sem akar csodát tenni: nem vállal túl széleset, vagy nehezet: de azt maradéktalanul megvalósítja. Végre összezár a fejünk felett az égbolt: átláthatóbbá válnak az összefüggések és már világosabban derenghet, mi is lesz (vagy lehet) az események tétje. Most válik láthatóvá, hogy Kelley tényleg konkrét és egyértelmű koncepciók alapján alkotott: az írás minősége töretlen, a párbeszédek is meglehetősen pörgősek és ötletesek maradnak. Ez amiatt is érdekes, mert igazándiból az egész epizód egyetlen monodráma. A történet folytatásában ugyanis szemtanúi lehetünk annak, milyen az, amikor a hóhért akasztják: a Nicole Kidman által alakított Grace, az első rész pszichiátere, egyszerre maga kerül olyan helyzetbe, hogy határozottan jót tenne neki egy kezelés. A fordulatok hatására az eddig társadalmi szerepeiben és önmeghatározásában olyan otthonos nő most ingaként lendül ki az egyik irányba, hogy aztán a másik irányba lengjen vissza, az egyensúly megtalálásának legkisebb reménye nélkül. Az egész epizód azon alapul, hogy a főszereplő el tudja-e adni nekünk azt, ahogyan az őrület lassan befészkeli magát a tekintetébe - s talán nincs már okunk csodálkozni azon, hogy NK megint hibátlanul mondja fel a leckét: ragyogóan teljesít, perfekcionistán produkál. Ahogyan az elegancia élő megtestesülését, vagy a csábítót, úgy a hasadozott tudatú, bomlott asszony szerepét is képes maradéktalanul magáévá tenni. Szüksége is lesz a képességeire, hiszen a történet szerint férje - a Hugh Grant által az előző részben prezentált Jonathan - éppen akkor hagyja magára, amikor egy olyan shitstorm kellős közepében találja magát, melyet gyaníthatóan éppen maga a férj okozott... - A The Undoing, ami angol kifejezésként egyszerre jelentheti a dolgok visszavezetését egy áhított status quo állapothoz, tönkretételt és destrukciót, s egyszersmind a szálak felfejtését: mesteri cím (a Tudhattad volna magyar variánst inkább felejtsük is el, ha egy mód van rá): tökéletesen körülírja mind a férfi és nő kapcsolatát, mind az utóbbi monodrámáját. Balladisztikus többértelműség: épp az, ami a sorozat díszletekben, képekben, megkomponáltságban megvalósuló összhangzattanához dukál. S ami a cselekmény további mozgásirányaihoz a tempót diktálja. NYC látszólag makulátlan életet érő elitpárosának ugyanis le kell rombolnia egy múltat, szilánkokra kell hasogatnia egy jelent, hogy felfejthessék a jövő szálait, ami végső soron talán megelőlegezheti a normalitás visszaállítását. De mielőtt mindez megvalósulna: Grace-nek egyesegyedül kell szembe néznie önmagával, s hogy milyen ingatag is mindaz, amit önmagából, önmagán kívül felépített. A tükör pedig kíméletlen válaszadónak bizonyul...
A lapok kiterítése. Grace számára az epizód során szilánkokként adagolt információkból fokozatosan áll össze a shitstorm magvaként elvetett szél természete. Adott a gyermekorvos, aki viszonyba keveredik az egyik páciense édesanyjával, a viszony pedig egészen addig kielégítőnek bizonyul, míg az instabilabb aktor (aki természetesen a nő - cherchez le...) nem óhajtja tudatni a külvilággal, hogy ők ketten bizony összejöttek. Minthogy ez azonban megtörténik, a szigorú orvosetikai szabályok alapján a gyermekorvosnak természetesen távoznia kell, ám a történteket még mindig sikeresen eltitkolja a felesége elől. Mindez magától értetődően görénység, ezen kívül lehet válóok is belőle: de senkit nem vet alá büntetőjogi felelősségnek. Az igazi probléma ott kezdődik, amikor ezt a nőt holtan találják, péppé zúzott koponyával (ez is egyfajta mindfuck, ha úgy tetszik), a gyanú pedig éppen a vele viszonyt folytató, miatta elbocsátott férfira terelődik... - Hogy saját kecskerímemet idézzem: "Ha körbeér az érvelés / megszűnik az érverés"... - A gyermekorvos természetesen Jonathan, a viszony női szereplője természetesen a meggyilkolt Elena (Matilda de Angelis) (akiből nem keveset kaptunk már az első részben sem - emlékezzünk csak kíméletlen nyomulására, ahogyan szinte rátapadt protagonistánkra), a hatósági gyanú pedig természetesen Grace-re terelődik: nyilván védelmezi rejtőzködő férjét. Sylvia (Lily Rabe - The Good Wife, American Horror Story), Grace ügyvédnő barátja, mint felmentősereg, kifejezetten későn érkezik. Hiába mondja el neki utólag, hogy a férje korábban megkereste őt az etikai vizsgálat ügyében, ez most senkin sem segít. Halottnak a csók - hogy stílszerű legyek...
Aki csak pisilni ment a Met-be. Donald Sutherland (aki még mindig háttérben marad, kevés időt tölt a képernyőn) - mint kiderül, Grace édesapját alakítja - nem a későreneszánsz remekeit csodálni hívta el lányát a Metropolitan-be, hanem hogy elmondja: a befolyása és kapcsolatai ellenére itt már ő sem tehet semmit. Az ügy már most sokkal nagyobbra dagadt, mint, hogy vissza lehessen gyömöszölni a palackba - és ő ehhez amúgy is kevés lenne, mint mackósajtban a brummogás. - Vígasztaló szavak...
A hercegnő és a kobold. Grace az eltűnt Jonathan után kutatva természetesen nem mulasztotta el felkeresni a munkahelyét, ahol képen látható kollégája közölte vele: köti őt a titoktartás, ezért nem mondhat semmit a férje hollétéről. Ugyanakkor erről a képről az is eszembe jut, milyen szívesen megnézném Nicole Kidman-t egy fantasy-ban. A két színész közti szintkülönbség alapján pedig azonnal bevillant, hogy a szakállas úrból kiváló kobold válhatna (nem hiszem, hogy ez body shaming volna, hiszen, ha nem is vagyok ilyen alacsony, a szatírszakáll és a sörhas azért nálam is befigyel)...
I kissed a girl (but she kissed my boy before). Matilda de Angelis körül bőven vibrál az erotikus feszültség: még halála után is mély hatást gyakorol Grace-re. Az epizód legerősebb jelenetei kétségkívül azok, ahol sorsüldözött protagonistánk róla és férjéről fantáziál: s ahol sosem tudjuk eldönteni, hogy amit látunk, az tényleg megtörtént, vagy csak Grace fejében él... - Ez a csók jobban felkavarta a dolgokat, mint azt hinni lehetett. Míg az első rész végére úgy tűnt, megnyitottak egy sereg zárójelet, amit elfelejtettek bezárni - köztük is elsősorban Elena erőteljes közeledésének okát - mostanra a sorozat sűrű, viszkózus vegyületének többnyire már sikerült feloldani a kérdéseinket. Most már mindenkin annyira tud úrrá lenni az aktuális láz, amennyire képes azonosulni Grace karakterével: hiszen a bezárt zárójelek, mint rácsok között rekedt karakter iránti rokonszenv lendít előre a dramaturgiai lépcsőfokok között. Kidman rendkívül visszafogott, elegáns alakítása ebből a szempontból jelentősen megkönnyítheti az azonosulást. Az ő őrülete nem hisztérikus kirohanások sorozata, hanem maga a csendes téboly...
Nem csípem a rendőröket. Ez a csóka kifejezetten iritatív. Minimálisan is kinéznék belőle egy pedofil sorozatgyilkost. Még simán vehetnek is vele furcsa fordulatot az események. - És az a séró, az a kib*szott séró...
Things just happens. Hát igen: kell ide bármilyen magyarázat? - Talán még alulról súrolom a szexizmust, ha megemlítem, hogy azokat a melleket én is megmarkolnám...
Moment of emptiness. Grace-nek ez a jól elkapott tekintete sok mindent megmagyaráz. A rész végén kissé erőltetetten hosszú ideig rejtegetett Jonathan felbukkanása végképp rászabadítja a poklot... - Sajnos a Stranger Things-es dagi kölyök (annak idején is dagi voltam, most meg dagadt vagyok - szóval ez sem body shaming) vékonyabb kiadásának tűnő kissráccal nem tudtak olyan sokat kezdeni a készítők, a koravén reakciói általában nem igazán tudtak ülni az adott pillanatokban - de ez legyen a legkisebb gond. A széria megy a maga útján, Nicole Kidman pedig jól játszik: ott van benne a potenciál, hogy az írás elején említett két Grace-szel azonos szinten hozhassa ezt a harmadikat is. Most már sok múlik a koncepció kiforrottságán, és azon, hogy Grant mennyire marad működőképes partnere.
Ez igazán majd a jövő héten derül ki, amit azonban már kicsit nehezebb lesz kivárni.
Úgy tűnik, elkapott a gépszíj...
Szöllő
