FIGYELEM! CSAK ÓVATOSAN!

A KULTÚRNAPLÓ ANYAGA NYOMOKBAN SPOILEREKET TARTALMAZHAT!

09. 06.

Homeland S01E06: Töltelékrész. Nem jellemzően nem volt túl izgalmas ez a Homeland-adag. Persze tudom, még a kifejezetten jóféle szériákba is becsúszik néha egy-egy ilyen, de azért ez itten túl minőségi ígéret ahhoz, hogy így hazudtolja meg önmagát. Mindegy, egyszer még belefért. Anyway, az egész epizódban három igazán érdekes dolog történt – de ha megmondanám, mik azok, durván spoilereznék, szóval… - 7,5/10

Hell on Wheels S03E05: És félig-meddig az eheti Hell on the Wheels eresztés is filler volt. Na, jó, csak félig-meddig. Attól függ, kit mennyire érdekelt az eltűnt (felmerült bárkiben, hogy nem kerül meg?) kisbaba sorsa. Persze lehet, csak az előző epizódokhoz képest tűnt kevésbé tartalmasnak az eheti. Ez nem volna nagy csoda, hiszen nagyon felpörgött a tempó az új szezonra – és ehhez képest most visszafogottan sorjáztak az események. Mindegy: a zárásunk elég markánsra sikeredett, a következő rész ajánlója meg nagyon figyelemreméltó – így hajlandó vagyok megbocsátani a kifogásoltakat. – 8/10

Orange is the New Black S01E08: OK, Jason Biggs minden jelenete olyan ebben a sorozatban, mint egy Woody Allen-film. Nem akarom szajkózni az előző epizód esetében ellőtt megjegyzésemet, de ez tény. A kinti eseményekhez képest egyre nagyobb kontrasztot nyújtanak a börtönbéliek. Drámát mostanában eléggé szőrmentén kapunk - az anyag egyértelműen átment dramedy-be, és ez nem vált hátrányára. Jó is a humor nagyon, csak maradjon szalonképes… - 8,5/10  

09. 05.

Homeland S01E04-S01E05: OK, tegnapelőtt még fűtött a szkepszis a Homeland ügyében. Aztán tegnap beleszerelmesedtem. Ma pedig, azt hiszem, kezdem reálisan látni az anyagot. Összességében nagyon igényes, nagyon ígéretes a cucc – sajnálom, hogy előbb nem próbáltam be. De ez még nem jelenti azt, hogy az FBI-os szálunknál nem lényegesen unalmasabb Brody története. Hótt hiteltelen ez a magánéleti szenvedés a feleséggel meg a kölkökkel. – Na és ezért jó, hogy az utóbbi két epizódban láthatóan minél kevesebbet igyekeztek szerepeltetni az inkriminált típusú szekvenciákat – és helyette kezdünk teljes egészében a főszálunkra fókuszálni. Csak így tovább! – 8,25/10  

09. 04.

Homeland S01E02-S01E03: OK, ez is gyorsan ment. Tegnap még azt mondtam, hogy nem sok minden látszik igazolni, amit a Homeland zsenialitásáról mindenféle lógó nyelvű fanboyok állítanak – ma meg, annak rendje és módja szerint, én is beleestem az anyagba. Ez van. Claire Danes és Mandy Patimkin összjátékát már a pilotot követően is dicsértem, de most már ki kell emelnem Morena Baccarin és Damian Lewis kettősét is. Nagyon sirályosan nyomják (na, a karaktereik a szexjelenetekben már nem annyira, de ez egy másik kérdés). No, szerfelett kedvelem őket, de azért nem fogok polifoamot teríteni a földre és elimádkozni egy la illa li Allah-ot… (A sorozat egyik legfontosabb jelenetére utaltam most!). Ilyet ne is várjatok! – 8,75/10

Breaking Bad S05E12: Unom már az imamalom-szerepkört, de megint egy 10/10-es eresztést kaptunk a Breaking Bad-ből. Gilligan bácsiék persze, a sorozatfinálé közeledtével, részről részre, emelik a tétet – de most már bármit tesznek, az 10/10-es. Egyszerűen nem tudok rá jobbat adni, még ha hétről hétre pazarabb is… Kiakadt a mérlegem… - S ami a folytatást illeti? Walther White vs Jesse Pinkman – brutális csata várható, kérem szépen… Mit csata, HÁBORÚ!- 10/10  09. 03.

Under the Dome S01E11: Azt hiszem, kicsit erőltetetten kezdik felvezetni az első évad fináléját az Under the Dome-ban. Ok, az előző rész végén nagyot ütött a zárójelenet, de a fordulatok, amiket most kaptunk… És ez a szájbarágós stílus… Meg a direkt halmozott félreértések, amelyeknek persze most nagyon kétségbeejtő helyzethez kell vezetniük… - OK, elnézegetem a sorozatot, bár egyre kevésbé tudom, hogy mit szeressek rajta. Se karakterek, se markáns csavarok. Broáf. – 7/10

Homeland S01E01: A Falling Skies redarám egy merő kudarc volt, mivel rá kellett jönnöm, hogy voltaképpen nincs széria, ami kevésbé volna érdemes az újranézésre, és már el sem tudom képzelni, mi tetszett benne annyira elsőre. Úgyhogy most inkább döntöttem egy merészet: hogy (Game of Thrones ide vagy oda) előreugrok kicsit, és – lássuk a Homeland-et! Bevallom, a cím és a téma taszított, mert távol áll tőlem az idegzsibbasztó amcsi hazafiság, még ha csak kis dózisokban adják is (és, igen, tudtam, hogy itt kis dózisokban adják majd). A pilot pedig nem győzött meg maradéktalanul arról, hogy ez az anyag valóban olyan igényes, amilyennek mondják. Tény, hogy lehetőség van benne bőven – egyrészt egy igen erős cliffhangert kaptunk a végére, másrészt Claire Danes és Mandy Patinkin kettőse piszkosul erős. Egyelőre leginkább miattuk fogom folytatni… - 7,25/10 

09. 02.

Low Winter Sun S01E03: Ma azon kaptam magam, hogy átlagon felüli mértékben élvezem a Low Winter Sun-t, de egyszerűen nem tudtam magamnak megmagyarázni, hogy miért. Valahogy csak jó volt – de majdnem olyan jó, mintha a Lost-ot néztem volna. Szenvedélyesen érdekelt, mit művelnek a magukat túl tökösnek képzelő írek, a ravasz görögök és, hogy hová fog kifutni két főhősünk egyre furcsább, önmaguk elleni nyomozása. A direkte erőltetett kihallgatási jeleneten pedig konkrétan sírtam a röhögéstől – igen, ennek a sorozatnak már humora is van, méghozzá nem is akármilyen. Nagyon jóban leszünk, érzem én… – 8/10

Hell on Wheels S03E04: Ha valakinek mondjuk ezt a mostanit, mint random részt, megmutatnám a Hell on Wheels-ből, tuti, hogy másmilyennek gondolná a sorozatot, mint amilyen valójában. Legalábbis az epizódok többségét (az első két évadot!) tekintve, ugyanis a szériában tényleg nem volt még ennyi vitalitás és cselekmény, mint most, a harmadik szezon kezdete óta. Korábban sem zavart a lassabb építkezés vagy a fontolva haladósabb tempó, ne értsetek félre! Csak arról van szó, hogy nagyon jót tett az anyagnak az idei markáns váltás, nem arról, hogy régebben bármi gáz lett volna vele. Mondjuk nem voltak ilyen fasza indiános jelenetek, az már egyszer biztos… – 8,5/10 

09. 01.

Orange is the New Black S01E07: Jason Biggs ebben a részben olyan volt, mint egy Woody Allen-fiilmben (szingliként vacsorázott egy párral és közben a szingliségére panaszkodott, nagyon sokat sajnáltatta magát, és minden eddiginél többször kihangsúlyozta, hogy mely new york-i lapba is írja ő a cikkeit), de a többi karakter is hozta a szokásos formáját. Mostanában leginkább Michael Harney-t kedvelem – irtózatosan jó karakterszínész, az Isten is ebbe a sorozatba, és a börtönigazgató szerepére teremtette. Különben azt vettem észre, hogy mindenki kezd egyre szimpatikusabb lenni – még a korábban irritáló figurák is. Vagy csak a megszokás teszi?  - 7,75/10

Breaking Bad S05E11: A Breaking Bad egyik legjobb része. De ez bizony sorozattörténeti jelentőséget takar! Nehéz lenne spoilerek nélkül bármit is írnom, de ebben az epizódban tényleg kapunk három olyan istentelenül arconcsapós fordulatot, hogy az elképesztő. Azt hittétek például, hogy Walter (persze a maga zseniális machinátor módján!) nem képes már mélyebbre süllyedni? – Pedig DE. Az az elképesztő virtuozitással hangszerelt vallomás még engem is leterített... - Brutális! Most kezdem érezni igazán, mennyire fog hiányozni a palettáról ez a pótolhatatlan színkeverék! – 10/10

Ha még rémlik valami – sokat sztoriztam arról a nettelenség előtt, hogy az AMC-n nagyon-nagyon fontos premierek startolnak augusztus 10-én. Már csak ez okból is tartozom azza, hogy kicsit bőbeszédűbben kifejtem a véleményemet róluk. Plusz, mivel tegnap már nem fért bele, hozzácsaptam ezekez egy a Dexter új évadának jelenlegi irányvonalát boncolgató szösszenetet is.

Na, ne ijedjetek meg, a bőbeszédűség csupán egy-két bekezdéssel hosszabb szöveget takar (viszont az elmaradhatatlan spoilerekkel megfejelve – ezt most nem lehet kikerülni)…

21 nap alatt (egy hét, és meglett volna a legendás filmcím) azért sok mindent összenézhet az ember, még ha nincs is nete, s csupán kávézókban vagy haveroknál töltögethet. Nekem azért nem volt olyan sok időm, mert seregnyi – és tényleg, túlzás nélkül mondom, seregnyi – teendőm adódott a nettelenség kemény napjai alatt – esküvőtől bojlercseréig, ami a csövön kifér.

De még így is szinten tudtam tartani magamat néhány projecttel, ami határozottan örömteli fejlemény. Ezekről adok most (és a következő napokban) számot. Persze nem napi bontásban – lusta is voltam számon tartani, hogy melyik napon mit néztem éppen. Inkább tematikusban. Hogy ez mit jelent, azt kiválóan megszemlélhetitek a továbbiakban (és a holnap érkező második etap során).

FIGYELEM! CSAK ÓVATOSAN! 

A KULTÚRNAPLÓ ANYAGA NYOMOKBAN SPOILEREKET TARTALMAZHAT! 

08. 31.

Under the Dome S01E10: Rózsaszín csillagok potyognak az égből. De lehet, hogy lassan cigánypurdék is – ahogy én Stephen Kinget ismerem, ezen sem kéne túlzottan meglepődni. No, persze, ez a széria azért nyilván mértéktartóbban adagolja a fordulatokat a könyvnél, így aztán még nem csodálkoznék, ha az efféle ütősebb meglepetéseket a későbbi szezonokra tartogatnák a CBS illetékes főmuftijai (főleg a töretlen, fanfavorit anyagoknak kijáró nézettség miatt nem hiszem, hogy sietnének velük!). Egy–két butácskább mondat és szitu nélkül persze most sem úsztuk meg –jelenleg toronymagasan vezet nálam az: „OK, baby, megölted a férjemet, de azért majd még meglátjuk, hogyan alakul a közös jövőnk…” – 6,75/10

Dexter S08E09: Dexter mazochista típus. Legalábbis mostanában. Nem szereti megkönnyíteni a saját dolgát – most is, már rég terítéken lenne a kiváló megoldás, amellyel remekül lezárhatná élete mostani zűrzavaros szakaszát – de ő a tipli helyett belefog egy sorozatgyilkos-kolléga hajszolására, csakis a spirituális mama (ráadásul inkább vélt, mint valós) kedvéért. Egyébként mostanában Debra kitartását is kezdem csodálni. Mármint nem semmi, amit ez a csaj részről részre az arcába kap a bratyótól, és mégis mosolyogva tűri. – A karakterek teherbírásán túl persze akad bőven sok egyéb csodálnivaló is a Dexterben. A széria nagyon rendben van, és éppen ezért fáj annyira, hogy only three episodes left… - 9,75/10

08. 30.

Low Winter Sun S01E02: Ez a remek epizód még inkább megerősítette a hitemet a Low Winter Sun spirituszában. Az AMC új zsaru-projectje, mely a félig-meddig már szellemvárossá vedlett Detroitban bonyolítja cselekményét, igazi kemény piához hasonlatos élményt tartogat. Mit tartogat, dehogy tartogat. A pilotban még komótosan, most viszont már teljes elánnal önti az arcodba a deciket, még ha kapálódzol is ellene. Alakulnak a karakterek, alakul a sztori, s a múlt sötétjéből egyre érdekesebb fejlemények derengenek elő. Ha ilyen lesz a folytatás is… - 7,75/10

08. 08.-08. 29.

A nettelenség szomorú napjairól, amelyek e két dátum között leleddzenek, nem készítettem külön, minden napra lebontott feljegyzéseket.  De mégis muszáj volt valamiképpen összefoglalnom az ekkor megtekintett anyagokkal kapcsolatos fejleményeket, melyet ebben, illetve ebben a cikkben találtok… 

08. 08.

Orange is the New Black S01E05: Egy remek epizód, ráadásul használt tamponban turkálós naturalizmus nélkül? Komolyan, valahogy kb. most kezdem élvezni a sorozatot. Ötletes fordulatok, hihetetlenül jóféle atmoszférateremtés – és csirke! Realista életérzés, életszagú poénok – és csirke! Erős női karakterek, domesztikálódó Jason Biggs – és csirke! – Azt hiszem, szeretni fogom ezt a sorozatot. – 8,25/10

Falling Skies S01E10: Határozottan megállapíthatom, hogy még egyszer jó ideig nem fogom ledarálni az első szezont. Mert legyünk őszinték – voltaképpen itt még nem történik szinte semmi. A duplapiloton és jelen évadzárón kívül kevés az igazán markáns dinamikájú epizód. Cserébe viszont a szezon struktúrája nagyon rendben van – jól össze van rakva, elismerésem. Jöhet a második eresztés redarája és aztán végre a legfrissebb részek! Végre! – 9/10

08. 07.

Under the Dome S01E07: Látjátok, ez itt a búra magja. Merthogy ilyenje is van. Egy kis minibúra, benne egy fekete izével (ez most végül is egy dínótojás vagy micsoda?)… – Na, mindegy. Egyébként ez a rész sem volt valami nagy eresztés, pedig a közepe táján már-már azt kezdtem hinni, hogy visszatér a kettővel vagy hárommal ezelőtti epizód hangulata. Stephen King megint csak nagyon csekélyke nyomokban volt jelen az összetevőkben: sok ártalmas e-szám ellenben annál inkább. Már többen is írták, de csak megerősíteni tudom: ez a sorozat buta. Több fantáziát, ötletesebb fordulatokat kell, hogy követeljek rajta – mert nem hiszem, hogy ez az alapanyag hibája lenne (már amennyire az írót ismerem)! Na, mindegy – az évad végéig még csak kihúzom valahogy… - 6,5/10

08. 06.

Dexter S08E06: „Hello Dexter! Are you remember me?” – Hoppá. Amikor már azt hinné az ember, hogy kreátoraink nem tudják 100%-osan, hogy mit is csinálnak pontosan, kiderül, hogy – dehogynem! Hihetetlenül sűrű és hibátlan volt ez az epizód, a következő heti anyag ajánlójának ismeretében pedig azt mondhatom, elképesztő második fele lesz ennek a szezonnak. Miközben Dexter körül egy egész új csapat kezd formálódni, visszatér néhány meglepő régi karakter is, hogy még jobban megkavarodjanak a dolgok. – Markáns és sűrű történések jönnek, és megint nem lehet tudni, hogy hogyan is végződik majd pontosan ez a történet. A nyolcadik évad hullámvasút, és egyre gyilkosabb lesz ez a ride. Huh! – 10/10

08. 05.

Copper S01E02: OK, az Five Points-i helyszínelők második részben kicsit jobban a helyükre kerültek a szereplők jellemvonásai és érintkezési pontjai – ami jó (mert például az egyik karakterről azt hittem, hogy rossz arc, miközben kiderült, hogy nincs sok gond vele). Kaptunk némi korabeli életérzést és történelmet is – ami megint csak kifejezetten jó, mert segít az atmoszférateremtésben. Viszont: a cselekmény nem sokat haladt előre, és az a kevés történés sem volt valami izgalmas – a karaktereink pedig nem váltak érdekesebbé vagy könnyebben megkedvelhetővé most sem. A Copper második blikkre inkább kétesélyes, mint a pilot után, amikor kevésbé volt bíztató. Hátha felpörög egy kicsit – reménykedünk… - 7/10

Arrested Development S04E07: Azt hiszem, most már tényleg minden fontos karakter kapott saját részt – kivéve talán George Michael-t, akinek ugyan nagyjából ismerjük a mostani dolgait, de azért nem lenne rossz kicsit jobban elmerülni a korábbiakban, illetve Bustert. Remélem, utóbbi nem marad meg részenként egy-két poénos mellékkarakternek, mert azt nem díjaznám. Az egyik legmókásabb figura volt, az első három szezonban is. – Ez az epizód egyébként Gob-é volt, akinek továbbra sem sikerül igazán befutnia bűvészként. Sőt, még egy-két keresztény szektát és egy hollywoodi tinisztárt is magára haragított. Arról meg már nem is beszélek, hogy riválisa, a nagy Ben Stiller mágus visszatért! (Mondjatok még egy akármit, hol Liza Minelli és Ben Stiller egy helyen szerepelt… Úristen…) – 9,8/10

08. 04.

Copper S01E01: Részletek vonatkozó írásomban. Tény: kéne folytatnom a redarákat de ehelyett, hirtelen és váratlan jött ötleteknek engedelmeskedve, új anyagokba kezdek bele. Na, nem baj, csak utolérem magam előbb-utóbb a Falling Skies-zal, meg a Game of Thrones-zal is, sőt, még tán a Homeland-et is kivégzem valahogy (ezek a legfontosabb pótlások, amiket nyárra terveztem, de hát ott van még a The Carrie Diaries is, meg a BSG: Blood and Chrome, amelye BSG fanként sajnos kötelező lesz pótolnom, és… áh, nem is folytatom). A lényeg, hogy redarák és bősz pótlások helyett megint egy új anyagba kezdtem bele. Az a fránya western-mánia ennek is az oka… - 7/10

08. 03.

Orange is the New Black S01E04: OK, már beletörődtem – minden OitNB részben lesz majd egy-két jelenet, amikor az undor leplezetlen arckifejezését magamra öltve kell majd elfordulnom a képernyőn látható viszolyogtató képsoroktól – de a fennmaradó 45 percre nézve kétségtelen tény, hogy nem lehet megunni az anyagot. Ügyesen tálalt dráma, jó karakterek, erős flash-ek, életszagú fordulatok. És a mostani epizódban Jason Biggs sem szerepelt végre – ujjé! Szeretni fogom ezt a sorit! – 8/10

Top of the Lake S01E07: Ti, belassult feliratkészítők, és te is, faramuci új-zélandi angol, ami megakadályozta, hogy eredeti nyelven kövessem végig az elmúlt évek egyik legérdekesebb átívelő-szálas krimi-próbálkozását: végre, vagy 3 hetes késéssel, csak meg tudtam nézni a befejező epizódot is! És elárulhatom: nagyot ütött – a vége kicsit homályos volt, de újra átpörgettem és minden világossá vált. Egy élmény volt. Nem is akármilyen… – 8,75/10

08. 02.

Orange is the New Black S01E03: OK, egyelőre úgy tűnik, hogy a realisztikus fordulatokkal és fantáziadús ötletekkel együtt a naturalizmus is benn marad majd az Orange is the New Black tarifacsomagjában. Ez van. Meg kell barátkoznom a gondolattal, vagy skip-elnem kell az anyagot. És egy nagy baj határozottan van: az anyag túl jó, hogy skip-eljem. Tegnap még ravaszul titkoltam, de az a helyzet, hogy a sokat emlegetett használt tamponhegyekben turkálás (ez a legtalálóbb elnevezés a sorozat eme tulajdonságára) dacára egészen jól jövök ki ezzel a sorozattal. Cseppet sem unatkozom – egy csomó érdekes és izgi dolog történik, pedig még csak három részen vagyunk túl. Az elmondottakon kívül pedig még egyvalami nagyon tetszik: a kettős flashback-szerkezet. Ugyanis minden epizódban kapunk visszaemlékezéseket egyfelól Pátyolgatnivaló Piperünktől (nem tehetek róla, hogy elragadtattam magam, de olyan aranyos ez a csaj), másfelől az éppen aktuálisan középpontba állított random karakterünktől. Így megmarad a főszereplő kitüntetett pozíciója, plusz a mellékfigurák is kellő hangsúlyt kapnak. Az a helyzet, hogy ez baromi király dramaturgiai fogás, és ennek a ténynek a jelentőségétől még akkor sem tudnék eltekinteni, ha egyébként utálnám  sorozatot… – Még a végén ez az anyag is meg fog venni kilóra? Mi lesz itt, kérném tisztelettel?– 8/10

The Killing S03E10: Nem tudom, hogy melyik volt a The Killing legjobb epizódja. Azt sem tudom, mi alapján lehetne kiválasztani a sok pazarból a legpazarabbat. Hiszen az egyik rész azért jó, mert mindfuck, a másik azért, mert akció- és történésdús, a harmadik a párbeszédek, a negyedik a dráma, az ötödik a katarzis, a hatodik meg a hitelesség okán lehetne a legfajább. Nem tudom – csak azt, hogy a harmadik évad tizedik epizódjának minden bizonnyal sok sansza lenne arra, hogy kiérdemelje ezt a címet… – Pedig a cselekmény voltaképpen egyetlen helyszínen, egyetlen börtönben bonyolódik. A célkeresztben Linden és Seward, a harmadik szezon halálra ítélt, Peter Sarsgaard által alakított született börtöntölteléke áll. Istentelenül torokszorongatók a közös szekvenciáik – egyszer úgy szorongatják a torkodat, mintha el akarnák metszeni egy rugós késsel, másszor meg, mert majdnem elsírod magad a katarzistól. Az epizód vége sejthető – ebben a sorozatban ritkák az irreális, elképzelhetetlen fordulatok – de nem is az a leglényegesebb, hogy mi lesz S sorsa, hanem, hogy mindez, amit már sejtettünk előre, hogyan történik majd meg. S most látszik, hogy marhára érdemes volt építgetni a börtönőrök karaktereit, most érik be egy csomó dolog, ami korábban akár fölöslegesnek is tűnhetett. Pedig aki bízik ebben a szériában, az tudja, hogy itt semmi sem fölösleges… - S ha nem volna elég Sargaard és Mireille Enos kettőse, itt van még nekünk Kinnaman is, aki megint… Áh, nem is folytatom. Jó bornak nem kell cégér. Aki meg nem nézi a The Killing-et, az úgy is bánhassaja…  – 10/10

08. 01.

Arrested Development S01E05-S01E06: „Végre folytatódik a történet a családról, amely…” – Hát szóval, értitek. Mármint, aki látott már akár egy részt is az Arrested Development-ből, az érti. Sajnos rá vagyok utalva a feliratos verziókra a sorozatból (amelyek igen lassan érkeznek, de megéri rájuk várni, hisz egész minőségi fordítások!), mert angolul nekem túl sűrű ez az anyag. Ennyire sokrétegű szellemességek ennyire infantilis kontextusba ágyazva – nincs még egy ilyen sorozat mostanában, az biztos. Ha pedig az ember mindenre figyelni akar, az már egyfajta agygyilkos agytorna! Ezért én általában még így is (vagy hát éppen ezért), kétszer nézek meg egy részt. Szégyen ide vagy oda, amúgy sem vagyok nyelvzseni... – 10/10

Orange is the New Black S01E02: Jajj nekem! Lehet, hogy bennem van a hiba, de elejétől kezdve sejtettem, hogy ez az anyag nekem túl naturalista lesz. OK, vannak aranyos jelenetek a sorozatban (a főszereplő minden hibája ellenére rendületlenül szimpatikus számomra!), és tényleg rengeteg az ötletes, okosan tálalt, minőségi fordulat. Látszik, hogy a sorozat high concept szeretne lenni, és minden esélye meg is volna rá, ha… - Igen, most is van egy „ha”. Mert bizony, „ha” nem lenne ennyire naturális, én bizisten, kedvelném. De ehhez a szériához képest a Borat korhatár nélkül vetíthető esti mese. Komolyan. És akkor most hadd ne részletezzem, mire is gondolok pontosan… Brr… - 7,5/10

Azt hittétek, nem emlékszem?

Pedig de!

Pontosan vágom, hogy még több Lost-ot ígértem nektek, és ha kicsit pihentettem a témát az elmúlt másfél hétben, az még nem jelenti azt, hogy nem folytatom minden idők egyik legkiválóbb szériáját elemző írásaim sorát, amely a finálé három éves (két hónapos, és kb. két hetes) évfordulóját is ünnepli.  

Most éppen (miután az előzőekben bemutattam az alapcsapat karaktereit és méltattam az őket alakító színészek teljesítményét) további protagonistákat, vagyis pozitív (vagy legalábbis relatíve pozitívabbnak tekinthető – a Lostnál ez sosem olyan egyszerű!) karaktereket veszek górcső alá. Sokszínű ez a társaság – találunk benne további túlélőket, és főhőseink előtt vagy épp utánuk a Szigetre vetődött tagokat. Ami azonban közös bennük: mind rendkívüli és cseppet sem átlagos figurák. Tehát: igazán illenek ebbe az univerzumba.

Folytatás és spoilerek alant…

Tudom, hogy egy hét sincs már, és érkezik a Hell on Wheels a 3. évaddal. Tudom, hogy addig már fél lábon is ki kéne bírnom westernsorozat nélkül. De a mai napon olyan erővel tört rám az érzés, hogy kéne valami új, a témába vágó anyag, hogy képtelen voltam nem belekezdeni a Copper-be. (A Cinemaxon egyébként már vetítik a sorozatot egy-két hónapja A törvény ára alcímmel – de mivel nekem olyanom nincsen, így inkább angolul nézem, felirattal.) Vagyis abba a BBC Americán tavaly óta futó, immár második évadát taposó szériába, amely tulajdonképpen nem is western.

Hiszen a keleti parton játszódik, ráadásul egy bizonyos New York nevű nagyvárosban, a témája pedig – a pilotban egy nyomozó hétköznapjai, de nyilvánvalóan lesznek érdekes átívelő szálaink is. Illetve: átívelő szálaink lesznek biztosan – de, hogy mennyire lesznek érdekesek, az majd elválik. A pilot ugyanis nem adott túl sokat. Tom Fontana és Will Rokos anyaga messze nem vett meg még száz százalékosan. Bármilyen jó is a téma, bármennyire sok potenciál van a karakterekben, a sorozatkezdő epizód felépítése nem volt valami különleges, a tempója, a súlypontozása egyenetlen és következetlen volt, a történéseknek pedig még nem érezhettük igazán a tétjét – mivel a karaktereinket sem ismerhettük meg igazándiból.

De lássuk, miről is van szó pontosan!

Nos, 1864-ben vagyunk – New Yorknak egy kiváló filmalkotás által már felettébb zseniálisan megidézett részén. A negyed a Five Points nevet viseli, a film pedig ugyebár Scorsese Bands of New York című, gyakorlatilag halhatatlan klasszikusa. Az éppen tíz esztendős mozi tocsog a vérben és dőzsöl a szebbnél szebb felvételekben –néha már-már az irrealitás határait súrolva. A Copper ehhez képest visszafogott és realistább képi világgal, illetve történetvezetéssel dolgozik New York a korszakban egyértelműen legkeményebb részének bemutatásakor, ahol minden társadalmi réteg és a várost lakó népcsoport találkozott egy elképesztően sötét és mocskos kavalkádban.

Hősünket Francis Maguire–nek (Kevin Ryan alakítja a figurát – korrektmód, de nem túlságosan kiemelkedően) hívják, és felettesei felettébb kedvelik, mert jó képességekkel bír és tud hallgatni, ha arról van szó (legalábbis egyelőre). Főkarakterünknek továbbá van egy remek adu ász is a talonjában: egy fekete boncmester. Igen, ez komoly – egy fekete boncmester. És ő nem csak egyszerűen boncol, ha Frankie rendesen megfizeti – komplett, CSI-hoz méltó elemző kriminalisztikai kísérletet végez és ez alapján első osztályú szakvéleményt is készít, amivel a kezében hősünknek már nincs nehéz dolga a gyilkos személyének megállapításakor.

Ezt a mókás mellékkörülményt leszámítva egyébként a sorozat egész korrekt módon ábrázolja a korabeli rendőröket – a bankrablókat lefülelő három kopó például már a pilot elején elosztja egymás között a megtalált pénz egy részét (szóval egyik se afféle elvhű Serpico). Vannak mindenféle helyi notabilitásaink is, akik felbukkannak az első részben (egyelőre annyit tudunk róluk, hogy elég dörzsölt figurák, az egyik pedig igazi gennyláda). Persze ezek szoros kapcsolatban állnak a rendőri vezetéssel, amelynek szakállas tisztviselői, úgy tűnik, akkoriban nagyobb lojalitást követeltek meg, mint ahogy az a mostani testületnél megszokott (pl. az ügyek megoldását, aminek az oroszlánrészét a nyomozók végezték, ők fejezték be).

Ami viszont probléma: a karakterekről eddig nem tudtuk meg igazán, hogy miért érdekeljenek minket. Láttunk kurtizánokat, közrendőröket, kidobóembereket, ésatöbbi – de eddig a beszélgetéseik random témázásoknak tűntek, minden különösebb karakterépítgető célzat nélkül. Ha ezeket a későbbiekben megmagyarázzák, s ha ezáltal megkedveltetik őket, komoly jövője lesz nálam a sorozatnak – amíg azonban ez nem történik meg, a folytatás nálam bizonytalan lesz, mint a kutya vacsorája.

Kár, hogy ezt kell mondanom, mert egy ilyen témának csak úgy adnia kellene magát – tálcán kínálva az izgalmasabbnál izgalmasabb karaktereket, helyzeteket, párbeszédeket. A Five Points a világ egyik legizgalmasabb helye volt 1864-ben, könyörgöm!

- Szöllő -

Sokan sok mindent állítanak a The Americans-ről, de titeket ez ne érdekeljen. Mondják azt, hogy az első évad magasabb minőséget is hozhatott volna, hogy nem volt elég pörgős, hiteles, hogy a fordulatok nem mindig működtek olyan szépen (a nézettsége meg alapból lehetett volna magasabb is), ésatöbbi. De nem érdemes hinni ezeknek a véleményeknek – főleg, ha szeretitek a kémjátszmás sztorikat, a nyolcvanas éveket vagy a hidegháborús témát, esetleg mindjárást (hozzám hasonlóan) mindhármat.

Mert a The Americans-t be kell próbálni, és aztán kell róla véleményt mondani. És örülni kell neki, mert hidegháborús, kémes és szovjetes anyagok mostanában nem sorjáznak. És rá kell csodálkozni, hogy hoppá, Roland Emmerich is játszik benne, meg arra is, hogy itt van a Holly Taylor is a The Killingből (mert a The Killinget is nézni kell ám!)… No, és persze lángos, tejföl, kisfröccs…

Na, a lényeg az, hogy az FX új, januárban startolt anyagának szinopszisa szerint 1981-ben vagyunk. Washington DC, kertváros, csinos, negyvenhez közelítő mintaházaspár, két gyerekkel. A korabeli kapitalista életpálya csúcsát képviselik – utazó ügynökösködésből (egy helyen melóznak) remek kis kérót tartanak fenn, első osztályú a kocsijuk (valami menő Oldsmobile-juk van, ha jól emlékszem – de most lusta vagyok visszakeresni) és a gyerekeknek tényleg túlzás nélkül mindenük megvan, ami 1981-ben meg lehet egy gyereknek. Egyszóval nem Bundy-éknál vagyunk – hanem Jennings-éknél.

Csak hát, ugye, van itt egy kis szépséghiba az american dream tekintetében – Elizabeth (Keri Russel – eddig csak pozitív szerepkörben láttam, de ennek a bonyolult nőnek a bőrébe bújva is igen nagyot alakított) és Philip (Matthew Rhys – ilyen sokrétegű figurához szerintem még neki sem volt szerencséje, de sikerrel veszi az akadályokat) valójában egészen más témában utaznak, mint az utazó ügynökösködés (de rossz szóvicc…). Az ugyanis fedősztori csupán. Hőseink valódi neve Nagyezsda, illetve Mísa, s mit tagadjam: szovjet alvóügynökök. Mint később kiderül, a hatvanas évek elején lettek „átdobva” és az álcájuk annyira védett, hogy ahhoz képest a legkeményebb tanúvédelmi program is csak bölcsis teazsúr.

Nagyezsda és Misa nem olvasgatja esténként Brezsnyev elvtárs háborús emlékiratait, nem belez ki kapitalista gyerekeket a pincében és nem ők állnak a Reagan elleni sikertelen merénylet hátterében sem… – Valahol a neten viszont azt írta egy orosz fórumozó, hogy: végre egy sorozat, ahol nem vérengző bestiákként vagy idióta zombikként ábrázolják a KGB ügynököket. És tényleg: E és P háromdimenziós karakterek. Pl. képesek zsarolni valakit a gyereke életével, de képtelenek megindokolni önmaguk számára, hogy miért is csinálják, amit csinálnak. Évtizedek óta vannak ideát, és a munkájukat, a cselekedeteiket már sokkal inkább a megszokás és a lojalitás (amibe egyre inkább belefásulnak) motiválja, mint a fanatikus párthűség (főleg, hogy az emlegetett párt mindkettejükkel művelt csúnya dolgokat). A széria emellett persze azt sem rejti véka alá, hogy milyen skizofrén helyzet, hogy miközben hőseink Amerika Kapitánynak igyekeznek betenni nap, mint nap, a gyerekeiket (akik egyértelműen az övéik) arra a kapitalista életstílusra nevelik, amelynek azért még mindig hisznek a végső pusztulásában… 

A remek főkarakterek mellett briliáns mellékfigurákat is kapunk. A már emlegetett Noah Emmerich alakította Stan (csak azért sem lesz itt American Dad-es poén!) Beeman egyértelműen a legkiemelkedőbb közülük. Ez a pasas előbb-utóbb hőseink nemezise lesz (nem is lehet majd másként, a készítők nem hagytak kétséget efelől!). A pilotban frissen a szomszédba költöző CIA ügynök ugyanis házaspárunknál lényegesen keményebb fanatikus, irtózatos mennyiséget melózik össze és a szorgalma láttán még Sztahanov elvtárs is elszörnyedne. Az ő képességeinek köszönhető az is, hogy már történetünk kezdetén sikerül, egy terhelő információ révén, egy meglehetősen csinos – de még milyen csinos! – szovjet követségi alkalmazottat, Ninát (Annet Mahendru) megszereznie saját privát informátorának. (Rajtuk kívül egyébként még számos remek színész játszik kiválóan a szériában – pl. Margo Martindale, Alison Wright, Richard Tomas és Maximiliano Hernandez.) 

S hogy a fentebb felsoroltakon túl miért érdemes még nézni Joseph Weisberg (a Falling Skies és a Damages írója) kreátor anyagát? Nos, ha egy dolgot kéne mondanom, akkor az az atmoszféra lenne. Amellett, hogy a zenék és a szerencsére visszafogott öltözékek, illetve használati tárgyak hozzák az 1981-es fílinget, a spiclitechnika és a kémcuccok is nagyon közel állnak a korabeli valósághoz. Általában az anyag elég hiteles – példának okáért mindkét oldalon megy a bénázás, mindkét oldalon követnek el hibákat és mindkét oldalon emberek dolgoznak. Még ha olyanok is, akik elég csúnya dolgokat képesek megtenni, mielőtt hazamennének vacsorázni a családjukhoz – csak emberek. És pont e hitelesség miatt van az, elsősorban, hogy sokakkal ellentétben én nagyobb jövőt jósolok a sorozatnak, az alacsony nézettséget az egyelőre szűk körű ismertségnek betudva. Vagyis egy olyan állapotnak, ami, remélem, rövid időn belül visszájára változik majd, és a The Americans kitör a rétegstátusból. Én a magam részéről ezzel a kis (amúgy már régen beígért) írással igyekeztem hozzájárulni a vágyott fordulathoz… 

- Szöllő -

OK, az Orange is the New Black koncepciója – elárulhatom – alapjáraton nem túlságosan vonzó számomra. Mármint, női börtön, nők börtönben, börtönnők… – értitek, szóval valahogy nem az én ízlésvilágom (erre még rá is játszott az opening credits – brrr). S a tetejében nem tudtam tőle eltekinteni, hogy ennek a drámaszériának az egyik főszereplője Jason „piteb*szó” Biggs. Igen, a srác, aki egyszer régen megdugott egy pitét… - Sajnálom, de én ezt a tagot nem tudom komolyan venni. Itt pedig elvileg komoly karaktert játszik (korábban azt hittem, bajsza is lesz – az lett volna csak az ultimate piteb*szás – de aztán kiderült, hogy csak összekevertem a plakáton valaki mással).

Nos, ezen okokból csupán csak azért döntöttem a pilot bepróbálása mellett, mert, hát, mégiscsak a Netflix anyaga. És a Netflix eddigi rendkívül rövid pályafutása során csak színaranyat állított elő…

Minden idők legjobb politikai drámája Kevin Spacey-vel (már most klasszikus!): House of Cards. Az elmúlt évek egyik leginvenciózusabb misztikus „tinisorozata”: Hemlock Grove. És egy klasszikus sitcom tündöklő feltámadása: az Arrested Development, új, 4. (sőt, lehet, hogy 5.!) évada. Ilyen csatorna-portfólióval egyszerűen nem mondhattam nemet az OitNB-re sem… (Ezek után még akkor is adnom kellett volna neki egy esélyt, ha ennél százszor érdektelenebb felhangokat keltő cuccról lett volna szó.)

És nem is tettem olyan rosszul: a várakozásaimhoz képest ugyanis pozitívan csalódtam.

Háromféle Hitchcock-opusz létezik.

Az első csoport olyan munkákat foglal magába, amelyek – jók, jók, persze, de azért manapság már nem feltétlenül kihagyhatatlanok (én is írtam már egy ilyenről, a 39 lépcsőfokról). Aztán vannak affélék is, amelyek már jóval érdemesebbek a figyelmünkre – kiváló zsánerdarabok a maguk nemében, és van bennük néhány igen eredeti vonás, de azért nem látványosan kiemelkedőek az ouvre össztermését tekintve (A kötél/Rope, ha még emlékeztek). És van az a pár korszakalkotó alapmű, amelyeket egyszerűen nem lehet elfelejteni (az Észak-északnyugat, amiről egy hónapja írtam).

A középkategóriának mindenestül kiváló iskolapéldája lehetne a Frenzy/Téboly 1972-ből. A Mester filmográfiájának utolsó előtti tétele angol-amerikai koprodukciós darab (már ebben is egyfajta középutat képvisel). Továbbá: a maga thriller-zsánerének eszközeit egészen remekül asználja – köszönhetően annak, hogy sok ügyes csavarból építkező történetet tárgyal (igaz, jóval fifikásabb anyagokon iskolázódott figyelmünknek azért nem nehéz előre látni a fejleményeket már a film elejétől kezdve), erős karakterekkel, megbízható színészekkel, pár szép, igényes vizuális és dramaturgiai megoldással megspékelve a végeredményt – de mindezeket leszámítva nem emelkedik egy milliméterrel sem a „Hitchcocki középszer” szintje fölé. (Ezalatt természetesen nem valódi középszerűséget értek, hanem azt az amúgy jelentős színvonalat, amit direktorunk csak ritkán múlt alul munkálkodása során, viszont felöl számos esetben).

Az elmondottakon túl még feltétlenül meg kell említenem: e mozinak inkább érdekessége, mint hibája, hogy a suspence szituációk markáns erejét itt sok minden tompítja – nem érezni annyira azt, hogy az eseményeknek óriási tétje van. Ennek az egyik oka talán az, hogy a cselekmény során több csatornán keresztül is, szinte folyamatosan érkezik a sajátos, finoman tálalt Hitchcocki humor megannyi elsőrangú megnyilvánulása, a főhős fenyegetettségét hangsúlyozó pillanatok markáns élét csökkentve.

S ami még érdekessé teszi a Tébolyt: ebben az 1 óra 50 percben Mesterünk privát szexuális forradalma is eléri tetőpontját. Az igencsak egyértelmű utalásokon túl a film készítésének időpontjáig ívelő mainstream-filmtörténet egyik legerősebb nemi erőszak-jelenetével (mai szemmel persze már nem olyan durva, de akkor még annak számított) támad, illetve annyi női mellel, ami egy korabeli exploitation-mozinak is díszére vált volna..

Nos, ennyire futotta bevezetés gyanánt – és akkor jöjjön a folytatás az ígért képekkel, és persze némi elkerülhetetlen spoilerrel…

Az MIB előtt, Jacob előtt, a Sziget elköltöztetése és az Otherek, a 70-es évekbeli DHARMA-küldetés és a „We have to go back, Kate!” előtt, amikor még nem tudtuk, ki és micsoda a füstszörny, mert csak egy morajlást hallottunk a fák között – akkoriban még csupán az alapcsapat volt itt nekünk.

Boldog idők!

Még azt hittük, hogy a Lost című sorozat valami Számkivetett vagy Robinson Crusoe újragondolás lesz – még nem sejtettük, hogy mi vár ránk. Minden idők kezdetén voltunk, s pillanatnyilag pusztán az Oceanic 13 katasztrófája és a 48 túlélőjének sorsa lebegett a szemünk előtt – no meg az a néhány főkarakter, akik közülük kerültek ki. Ők az alapcsapat, ők minden kezdet kezdetei a Lost történetében, de nélkülük sosem jutottunk volna el oda, ahova eljutottunk, s nélkülük sosem kedveltük volna meg annyira ezt a halhatatlan történetet. Rájuk emlékezem most nem kevés – természetesen spoilerekkel vegyített – nosztalgiával…

(Alacsonyabb üzemmódra kapcsolok Lost-os írások tekintetében – ha minden igaz, hetente egy-kettőre számíthattok majd tőlem – és az eddigieken túl összesen még max. 7-8 db-ra. Most sem aprózom el, mi?)