Az MIB előtt, Jacob előtt, a Sziget elköltöztetése és az Otherek, a 70-es évekbeli DHARMA-küldetés és a „We have to go back, Kate!” előtt, amikor még nem tudtuk, ki és micsoda a füstszörny, mert csak egy morajlást hallottunk a fák között – akkoriban még csupán az alapcsapat volt itt nekünk.
Boldog idők!
Még azt hittük, hogy a Lost című sorozat valami Számkivetett vagy Robinson Crusoe újragondolás lesz – még nem sejtettük, hogy mi vár ránk. Minden idők kezdetén voltunk, s pillanatnyilag pusztán az Oceanic 13 katasztrófája és a 48 túlélőjének sorsa lebegett a szemünk előtt – no meg az a néhány főkarakter, akik közülük kerültek ki. Ők az alapcsapat, ők minden kezdet kezdetei a Lost történetében, de nélkülük sosem jutottunk volna el oda, ahova eljutottunk, s nélkülük sosem kedveltük volna meg annyira ezt a halhatatlan történetet. Rájuk emlékezem most nem kevés – természetesen spoilerekkel vegyített – nosztalgiával…
(Alacsonyabb üzemmódra kapcsolok Lost-os írások tekintetében – ha minden igaz, hetente egy-kettőre számíthattok majd tőlem – és az eddigieken túl összesen még max. 7-8 db-ra. Most sem aprózom el, mi?)
„Three days ago we all died. We should all be able to start over.” (Jack Shephard, 1. évad 3. rész)
Jack Shephard (Matthew Fox): A pásztor. Ha nincs miért felelnie, keres magának valami pátyolgatnivalót – ezt még a sziget előtti, orvos-korszakából örökölte. A vezetőknek az a demokratább, de korrektebb fajtája – mint Rick a Walking Dead-ben. De, ahogy a zombi apokalipszis hatására seriffünk, úgy lassan ő is átmegy „This is not a democracy anymore”-üzemmódba. – Persze valahogy és valahol mégis megmarad felelősségteljes és hűséges jellemnek – habár néha már-már elviselhetetlen mintaapa tud viselkedni (ilyenkor a hisztijei nehezen tolerálhatóak). Ettől függetlenül e történet egyik legösszetettebb és legtöbb rétegű protagonistája – a tudomány emberéből lassan a hit emberévé avanzsál (de erről a dologról majd máskor), és végül ő is megleli a maga békéjét. Matthew Fox remekül hozza ezt a figurát, a színészi játéka árnyaltsága és a képességei, a karakter alapvető fontosságán is túl, lépésről lépésre teszik egyre nélkülözhetetlenebbé Shephard doktort a sorozat számára.
John Locke (Terry O’Quinn): Először pedofil rajztanárnak vagy kopasz úszómesternek néztük. Aztán másodszorra előrántott egy egész betárazott késkészletet és felajánlotta, hogy majd eljár vadászni, hogy legyen mindig friss vadashús a lostie-k asztalán. Csak bámultuk a vakmerőségét és a markáns fizimiskáját. Majd még nagyobbat néztünk, mikor kiderült, hogy többet tud a Szigetről, mint bárki más a túlélők közül. Aztán elég mérgesek lettünk, mikor otthagyta a tanítványául szegődött Boone-t a pácban, pedig még nem tudjuk, hogy ez pusztán a kezdet. John Locke elhivatottságának, hitének és ambícióinak, de főleg pálfordulásainak ugyanis nincsenek határai. Nem volt karakter a hat évad során, aki ne került volna összetűzésbe vele és nem volt, akivel ne lett volna legalább egy családias, fraternizálós pillanata. A hat évad során? Nos, nem egészen… - Az ötödikben Locke ugyanis meghalt, hogy teste főgonoszunknak, az MIB-nek vagy leánykori nevén, a füstszörnynek adjon új életet és minden eddiginél több karizmát. – Régi mosolygós hősünket így csak a finálé purgatóriumában láthatjuk viszont, amint Ben elrebegi neki, hogy ő mindig is irigy volt rá, mert különleges. Valóban különleges. Nincs valami sok ilyen páratlanul gazdag jellemű karakter a sorozattörténetben. Locke a Lost lelke. Ezért van az, hogy már eddig is sokat beszéltem róla, és ezután még többet fogok. Tehetem pedig mindezt azért, mert Terry O’Quinn a karaktert mesteri érzékkel prezentálta nekünk. Ha nem így lett volna, nem is lenne értelme beszélnünk a figuráról sem…
Hugo ’Hurley’ Reyes (Jorge Gracia): Ez a dude is különleges – hiszen történetünk legszerethetőbb és egyik legizgalmasabb válik dacára annak, hogy meglehetősen súlyos egyéniség. Ez nagy öröm, hiszen a mainstream film legtöbbször, pimasz és visszatetszően képmutató módon, nem tud mit kezdeni az ekkora testsúlyfelesleggel (itt persze most elsősorban a drámai jellegű történetekre gondolok, nem a bárgyú vígjátékokra és sitcomokra). Hugo viszont már az első évadtól kezdve egy, a végzet által sújtott figurává válik a többi közül, ráadásul igen hamar az egyik legnélkülözhetetlenebbé válik. Egyrészről minden fontos eseményben kulcsszerep jut neki (a végén már ő lesz Jacob szócsöve!), másrészről hihetetlenül sokat tesz azért, hogy összetartsa a csapatot. Nagyon őszinte barát (Charlie-val pl. elválaszthatatlanok), ráadásul a remek humora nagyon sokat hozzátesz a történethez. Jorge Gracia igazán kitett magáért – hatalmas respect ennek a kiváló színésznek.
Kate Austen (Evangine Lilly): Az ezerarcú Kate. Komolyan – ez a nő egy igazi kaméleon. Elképesztően gazdag és összetett a személyisége, nagyon-nagyon jó, hogy ő lett az egyik legfontosabb főkarakterünk ebben a történetben. Kezdetben egy talpraesett, de aranyos lyánykának tűnik, ám aztán elég hamar megtudjuk, hogy a repülőn egy foglárral utazott kart bilincsbe öltve. És nem is ok nélkül, iszen eltett láb alól egy-két embert. Persze aztán megismerjük az igazi történetét, és akkor már azt mondhatjuk, hogy a motivációi tulajdonképpen érthetőek voltak. Körülötte sosem egyszerű a helyzet, Jack és Sawyer rengeteget marakodnak érte – míg végül Jack győz, pedig elvileg Sawyerrel sokkal közelebb állnak egymáshoz… - Ezt a hihetetlenül erős női karaktert egy rendkívül jó képességű női színész alakítja – Evangine Lilly igazán kitett magáért, és sikerült élethűvé varázsolnia Miss Austen mind az ezer arcát.
James ’Sawyer’ Ford (Josh Holloway): Sawyer egy fogalom. A nők azért szeretik, mert hajlamos sokat mutogatni izmos felsőtestét – én azonban, férfitársaimmal együtt, valószínűleg azért, mert a beszólásai nélkül a Lost, de különösen is az első évadai, jóval szegényebbek lennének. Ez a pasas tehát is úgy kell ennek a sorozatnak, mint a víz a sivatagi átkeléshez. Ami a történetét illeti – neki is megvan a maga kemény múltja, s ez Kate-tel rokonítja, de néhány kitérő (pl. Anna Lucia) után végül csak Otherville szépségkirálynőjénél, Juliette-nél állapodik meg. Tény: Elizabeth Mitchell legalább annyira jó nő, mint EL – de a történet- és karakterfejlődés tükrében kissé érthetetlen, hogy nem Kate lesz a babája a legvégére. Apropó: karakterfejlődés. Sawyernek van ilyenje. Szép lassan ugyanis, erőszakos és önző faszingerből (aki mindig mindent magának halmoz fel, és utána mindig mindenért közelharcot kell vívni vele) igazi hőssé formálódik. Bár végig megmarad a rosszfiús profilja, végül csak képes lesz megtanulni uralkodni magán. (Igaz, ez az út mindnyájunk nagy örömére elég hosszú – óriási pl., hogy még az ötödik szezon elején is minden alkalommal legyapja Daniel Faraday-t, amikor a tudós valami érthetetlen szót használ a jelenlétében. Az ilyen és ehhez hasonló szekvenciákért is áldassék hát Josh Holloway neve jöttében-mentében!
Sayid Jarrah (Naveen Andrews): Az iraki hadsereg vallatótisztjeként, sőt, terroristaként is működött régebben – és időnként vissza is tér erre az útra (mondjuk, mikor a negyedik szezonban Ben saját, különbejáratú bérgyilkosává avanzsál). Egyébként az egyik legpraktikusabb gondolkodású figura – egy seregnyi dolog neki jut eszébe először a lostie-k közül. A pilottól kezdve állandóan rádióamatőrködik, szervez, tesz-vesz. Nem vezető típus, inkább szürke eminenciás, aki – viszont – egy Naszreddin Hodzsás bölcsesség elsütésére bármikor készen áll. Az esztétikusan tálalt bon mot-ival vonzza magához az alapcsapat látszólag legbutább, valójában az egyik legérdekesebb női tagját: Shannon-t. Szép párt alkotnak – nagyon szomorú voltam, mikor itt hagyott minket. – Szemben Sayid-dal, aki végig maradt, és, akit, amúgy, iraki férfiú létére az indiai Naween Andrews alakít – igaz, vitán felül remekül, sőt, még egy kis mókás akcentust is hozzápakolva az így sem szegényes összképhez.
Jin és Sun Kwon (Daniel Dae Kim és Yunjin Kim): Hihetetlen mennyit sajnáltuk annak idején, az első évadban szegény Sun-t, hogy egy bántóan patriarchális fráter feleségeként kell tengetnie sivár napjait. A Lost koreai párosáról persze aztán kiderült, hogy nem egészen úgy áll a dolog, mint hittük – és a helyzet jóval bonyolultabb. Mikor megismertük ugyanis tragédiáktól sem mentes előtörténetüket, megértettük, hogy miért van bennük annyi frusztráció, és csakhamar Jin-t, a házaspár férfitagját már legalább annyira megkedveltük, mint Sunt. Kisvártatva máris elmorzsoltunk pár könnycseppet, ahányszor felcsendült gyönyörű zenei témájuk, s már zokogtunk a negyedik évad végén, Jin halálakor – és aztán meg ujjongtunk, mikor kiderült, hogy mégsem halt meg. Potyogtak a könnyeink, amikor a hatodik évad fináléja előtt két résszel végül mindketten befejezték földi pályafutásukat Widmore elárasztott tengeralattjárójában, és úgy szintén, de akkor már örömünkben, mikor a fináléban ismét egymásra találtak. A Lost egyik második legaranyosabb szerelmespárja (az elsőről mindjárt szót ejtek!) voltak ők – a dinamikájuk mindig sokat hozzátett a történethez – nagyon hiányoznak…
Charlie Pace (Dominic Monaghan): Rajta is röhögtünk kezdetben – hiszen Monaghan volt Trufa a Gyűrűk Urából, és ezért képtelenek voltunk komolyan venni. Ehhez képest három évad alatt, nemcsak megkedveltük a karaktert és nemcsak vele azonosítottuk innentől kezdve magát a színészt is, de pokoli érzés volt, mikor az említett szezon végén mégis búcsút kellett vennünk tőle. Szemét írói húzás volt ez, mérgesek vagyunk miatta – de most már kár zsörtölődni a sorozat egyik legmókásabb karaktere kapcsán, akinek mindig, minden körülmények között volt valami király beszólása. S ha még Hurley is ott volt a terepen…
Claire Littleton (Emilie de Ravin): Kár mérgelődni amiatt is, hogy Claire nem szerepelt többet az utolsó évadokban, s mikor a hatodikban ismét előkerült a dzsungelből, hibbant és kócos hajléktalanként láthattuk viszont, akit főgonoszunk hű követőjeként ismerhettünk meg. Pedig Claire milyen édes volt, a nagy pocakjával, meg a mogyoróvajas pofikájával az első szezonokban! Charlie-val együtt a legcukibb pár voltak a világon – örülök, hogy legalább a fináléban ekként láthattuk viszont őket és egy megható reunion-nal némiképp kiköszörülték az írók a fentebb említett csorbát.
Boone Carlyle (Ian Somerhalder): Most mondjam azt, hogy Boone korai eltávozása is felpaprikázott kissé? Nem mondom – ő is egy áldozat volt, amelyet a Sziget megkövetelt. Egyetértek Locke-kal… – Somerhalder figurájában első pillanattól kezdve tengernyi potenciál lakozott: a temperamentumos viták féltestvérével, Shanonnal a Lost első részeinek igazi ecetsavát és cayenne-borsát adták. Még izgalmasabbá vált az öreg harcos, mikor Locke mentoráltjává szegődött, akivel együtt ásták ki azt a bizonyos bunkert, meg fedezték fel Mr. Eko-ék gépét… Kár, hogy ez lett Boone veszte – ki tudja, mit művelhetett volna még a későbbi szezonokban…
Shannon Rutherford (Maggie Grace): Hisztis plázacica? Első látásra úgy tűnhet. – Csini szőke, hosszú lábakkal? Ennél is sokkal több. Shannon hihetetlenül dinamikus karakter volt – hasznavehetetlen, elkényeztetett kishölgyből gyorsan vált izgalmas, a történet dinamikáját nagyban befolyásoló női protagonistává. Tőle is túl korán kellett megválnunk…
Michael Dawson és Walt Lloyd (Malcolm David Kelley): WAAAAALT! WAAAAALT! Ha ott lettem volna a Szigeten, tutira lelövöm Michael-t, még mielőtt aljas mocskos árulóvá válik (ezt csak azért sem szívom vissza!). Walt úgyis remekül el volt Locke-kal, meg Boone-nal, nem volt szűksége a vérszerinti apja szerencsétlenkedésére. Lehet, hogy kegyetlen vagyok, ám a Lost összes antagonistáját felettébb kedveltem – viszont Michael viselkedésétől kezdettől kinyílt a bicska a zsebemben, és már ekkor sejtettem, hogy valami csúnya dolgot fog csinálni. Azt persze nem, hogy ekkora rondaságot. Igaz, később, mikor a negyedik évadban feláldozta magát a többiekért, törlesztet, de ettől még nem fogom jobban csípni a pasast, sajnálom… - Nekem ő volt a Lost igazi gyűlöletes rákfenéje – és állati boldog voltam, mikor a második évad végén távozott a terepről. (Persze ez korántsem jelenti azt, hogy a Harold Perinneau nem alakította volna remekül a figurát! Sőt!)
Folyt. köv.
- Szöllő -
