Sokan sok mindent állítanak a The Americans-ről, de titeket ez ne érdekeljen. Mondják azt, hogy az első évad magasabb minőséget is hozhatott volna, hogy nem volt elég pörgős, hiteles, hogy a fordulatok nem mindig működtek olyan szépen (a nézettsége meg alapból lehetett volna magasabb is), ésatöbbi. De nem érdemes hinni ezeknek a véleményeknek – főleg, ha szeretitek a kémjátszmás sztorikat, a nyolcvanas éveket vagy a hidegháborús témát, esetleg mindjárást (hozzám hasonlóan) mindhármat.

Mert a The Americans-t be kell próbálni, és aztán kell róla véleményt mondani. És örülni kell neki, mert hidegháborús, kémes és szovjetes anyagok mostanában nem sorjáznak. És rá kell csodálkozni, hogy hoppá, Roland Emmerich is játszik benne, meg arra is, hogy itt van a Holly Taylor is a The Killingből (mert a The Killinget is nézni kell ám!)… No, és persze lángos, tejföl, kisfröccs…

Na, a lényeg az, hogy az FX új, januárban startolt anyagának szinopszisa szerint 1981-ben vagyunk. Washington DC, kertváros, csinos, negyvenhez közelítő mintaházaspár, két gyerekkel. A korabeli kapitalista életpálya csúcsát képviselik – utazó ügynökösködésből (egy helyen melóznak) remek kis kérót tartanak fenn, első osztályú a kocsijuk (valami menő Oldsmobile-juk van, ha jól emlékszem – de most lusta vagyok visszakeresni) és a gyerekeknek tényleg túlzás nélkül mindenük megvan, ami 1981-ben meg lehet egy gyereknek. Egyszóval nem Bundy-éknál vagyunk – hanem Jennings-éknél.

Csak hát, ugye, van itt egy kis szépséghiba az american dream tekintetében – Elizabeth (Keri Russel – eddig csak pozitív szerepkörben láttam, de ennek a bonyolult nőnek a bőrébe bújva is igen nagyot alakított) és Philip (Matthew Rhys – ilyen sokrétegű figurához szerintem még neki sem volt szerencséje, de sikerrel veszi az akadályokat) valójában egészen más témában utaznak, mint az utazó ügynökösködés (de rossz szóvicc…). Az ugyanis fedősztori csupán. Hőseink valódi neve Nagyezsda, illetve Mísa, s mit tagadjam: szovjet alvóügynökök. Mint később kiderül, a hatvanas évek elején lettek „átdobva” és az álcájuk annyira védett, hogy ahhoz képest a legkeményebb tanúvédelmi program is csak bölcsis teazsúr.

Nagyezsda és Misa nem olvasgatja esténként Brezsnyev elvtárs háborús emlékiratait, nem belez ki kapitalista gyerekeket a pincében és nem ők állnak a Reagan elleni sikertelen merénylet hátterében sem… – Valahol a neten viszont azt írta egy orosz fórumozó, hogy: végre egy sorozat, ahol nem vérengző bestiákként vagy idióta zombikként ábrázolják a KGB ügynököket. És tényleg: E és P háromdimenziós karakterek. Pl. képesek zsarolni valakit a gyereke életével, de képtelenek megindokolni önmaguk számára, hogy miért is csinálják, amit csinálnak. Évtizedek óta vannak ideát, és a munkájukat, a cselekedeteiket már sokkal inkább a megszokás és a lojalitás (amibe egyre inkább belefásulnak) motiválja, mint a fanatikus párthűség (főleg, hogy az emlegetett párt mindkettejükkel művelt csúnya dolgokat). A széria emellett persze azt sem rejti véka alá, hogy milyen skizofrén helyzet, hogy miközben hőseink Amerika Kapitánynak igyekeznek betenni nap, mint nap, a gyerekeiket (akik egyértelműen az övéik) arra a kapitalista életstílusra nevelik, amelynek azért még mindig hisznek a végső pusztulásában… 

A remek főkarakterek mellett briliáns mellékfigurákat is kapunk. A már emlegetett Noah Emmerich alakította Stan (csak azért sem lesz itt American Dad-es poén!) Beeman egyértelműen a legkiemelkedőbb közülük. Ez a pasas előbb-utóbb hőseink nemezise lesz (nem is lehet majd másként, a készítők nem hagytak kétséget efelől!). A pilotban frissen a szomszédba költöző CIA ügynök ugyanis házaspárunknál lényegesen keményebb fanatikus, irtózatos mennyiséget melózik össze és a szorgalma láttán még Sztahanov elvtárs is elszörnyedne. Az ő képességeinek köszönhető az is, hogy már történetünk kezdetén sikerül, egy terhelő információ révén, egy meglehetősen csinos – de még milyen csinos! – szovjet követségi alkalmazottat, Ninát (Annet Mahendru) megszereznie saját privát informátorának. (Rajtuk kívül egyébként még számos remek színész játszik kiválóan a szériában – pl. Margo Martindale, Alison Wright, Richard Tomas és Maximiliano Hernandez.) 

S hogy a fentebb felsoroltakon túl miért érdemes még nézni Joseph Weisberg (a Falling Skies és a Damages írója) kreátor anyagát? Nos, ha egy dolgot kéne mondanom, akkor az az atmoszféra lenne. Amellett, hogy a zenék és a szerencsére visszafogott öltözékek, illetve használati tárgyak hozzák az 1981-es fílinget, a spiclitechnika és a kémcuccok is nagyon közel állnak a korabeli valósághoz. Általában az anyag elég hiteles – példának okáért mindkét oldalon megy a bénázás, mindkét oldalon követnek el hibákat és mindkét oldalon emberek dolgoznak. Még ha olyanok is, akik elég csúnya dolgokat képesek megtenni, mielőtt hazamennének vacsorázni a családjukhoz – csak emberek. És pont e hitelesség miatt van az, elsősorban, hogy sokakkal ellentétben én nagyobb jövőt jósolok a sorozatnak, az alacsony nézettséget az egyelőre szűk körű ismertségnek betudva. Vagyis egy olyan állapotnak, ami, remélem, rövid időn belül visszájára változik majd, és a The Americans kitör a rétegstátusból. Én a magam részéről ezzel a kis (amúgy már régen beígért) írással igyekeztem hozzájárulni a vágyott fordulathoz… 

- Szöllő -