Az év első bejegyzését HGD kolléga szállította nektek Wonderwoman '84 (2020) kategóriában. Én még mindig nem mertem lecsekkolni azt a mozit, főként a túlzottan negatív kritikák miatt - viszont kétezerhuszonegy első Szöllő-írásának keretében törlesztenék egy adósságot, amire még az 25th Hour (2002) kritika első részében hívtam fel a figyelmet (a második valamikor tavasszal érkezik): ez pedig Edward Norton 2019-es mozija, amelynek ő maga egyaránt volt rendezője, forgatókönyvírója és főszereplője: a Motherless Brooklyn.

A WW '84-hez hasonlóan visszafogott, mérsékelten lelkes kritikákat kapott ez a mozi is (bár a kettő stílusa és súlycsoportja között nyilván jelentékeny a különbség). Míg amott a végeredmény gagyulási együtthatója, addig itt alighanem Norton személye indokolta, hogy a hivatalos ítészek elég hűvösen fogadták a projektet. Hiszen, ahányszor EN rendez, vagy főszerepel, illik extrém magasra helyezni a mércét és minimum egy új Harcosok klubját (1999) vizionálni.

Ehhez képest, amit kaptak (kaptunk) az egy sajátosan lassú hömpölygésű, Amerika hetven évvel ezelőtti múltjába helyezett történet volt. A Tourette-szindrómás főkarakter ugyan bizonyára erős, markáns vállalásnak tűnt, és nem kétlem, hogy lehetett volna még többet is kezdeni azzal, hogy a főhős olyan betegségben szenved, amelyet a cselekmény bonyolódásának idején még diagnosztizálni sem nagyon tudtak, így aztán még a nevét sem nyerte el.

De sokkal jobb így, hogy ez a szerencsétlen körülmény nem töltötte be és nem árnyékolta le a képsorokat: sietve leszögezném ugyanis: ez nem egy olyanaféle fogyatékos tematikájú mozi, amelyet már direkt az Akadémia könnycsatornáihoz terveztek. A főhős, bár küzd bizonyos hátráltató körülményekkel az életben, de nem rokkant, és főleg nem sajnálni való. Tökös figura, aki magánnyomozó, ráadásul nyakig beleáll a kor egyik legkeményebb sztorijába: a várostervezésbe.

Igen: bármilyen hihetetlen, a második világégés után öt-tíz évvel ez volt az egyik legkeményebb belháborús hadszíntér az Újvilágban. Hogy miért is számított ennyire ütősnek ez a problematika akkoriban, arra csakúgy kitérek majd az alábbiakban, mint arra, hogy hogyan lehet a fogyatékkal élést ízlésesen filmvászonra vinni: úgy, hogy a mese, még ha mese is: éppen hihető és hiteles maradjon.

Újabb elfelejtett aktualitás(ok) a Borostaszerinten: folytatás lejjebb, kifejezetten spoileresen következik!

Az idei évben nem voltunk elkényeztetve szuperhős filmekkel (úgy összességében mozifilmekkel nem). De tegnap végre időutazást tehettünk 1984-be (no nem teljesen a George Orwell által megálmodott univerzumba), lássuk az erről készült úti beszámolót...

Nem gondolnám, hogy egyike volnék azoknak a lovagok-nak, akik csak úgy azt mondják: "ni!" "visszatértem!" - hogy aztán rögtön el is tűnjek a balfenéken. Ugyanakkor való igaz, hogy a december elején született, az eddigi számokhoz képest hirtelen döbbenetes mennyiségű látogatót hozó (amiért még mindig rendkívüli köszönettel tartozunk Nektek), a 30 ezüst pilotjáról szóló közös írásunk óta kicsit belassultam. Az év vége, az ünnepek, a tschalád, az általános gazdasági stressz, ami rekettyetervezőket és -berendezőket is sújtja - egyszóval a szokásos okok nyilván engem sem hagytak érintetlenül - és persze a járványhelyzetet se hagyjuk ki a pakliból. Igaz, ami igaz: HGD kollégám két poszttal is jelentkezett azóta - ugyanakkor az én esetemben sem beszélnék semmiféle eltűnésről, és szó sincs róla, hogy a csúcson akarnám abbahagyni, mivelhogy abbahagyni sem nagyon szeretném...

De akkor mi történt? - Szó sincs arról, hogy félbehagynám, amit elkezdtem: vagyis éppen, hogy arról van szó. A késlekedésem elsődleges főként egy bizonyos poszt volt: ugyanis, bár először elképesztő elánnal temetkeztem bele a 25th Hour kapcsán írott, monstre elemzésem első részének folytatásába, kisvártatva mégis megfeneklettem és azóta sem sikerült igazán elmozdulni a holtpontról a terjedelem és tartalom tekintetében nem éppen ambíció nélkülinek mondható vállalkozás vonatkozásában.

Bár a fuccs jeleit hamar felismertem, mégis minden alkotással foglalkozó ember (ha lehetek ennyire szerénytelen) örök hibájába estem: úgy döntöttem, minden áron erőltetni próbálom azt, ami egyáltalán nem megy. Végül annyira a foglyává váltam ennek az erőfeszítésnek, hogy körülbelül meg is maradtam a nekigyürkőzés állapotában.

Persze végül is rájöttem, hogy nem mehet így tovább: s aztán eszembe is jutott, ami egy ideje már amúgy is ott motoszkált: valamilyen formát adni a leltárnak, melyet elengedhetetlenül meg kell, hogy ejtsek. Volt ugyanis nekünk ennél a mostani nyúlfarknyinál egy sokkal hosszabb és jelentősebb távollétünk, ami 2015. májusától 2020. októberének végéig tartott. Öt éven keresztül... 

Mivel ebben az időszakban irtózatos mennyiségű esemény történt a mozik és televíziók háza táján, már régóta adósnak érzem magam, hogy valamiféle körképet próbáljak nyújtani az ezalatt történtekről. Ezért úgy döntöttem, a szimbolikus évzáró írást a blogon (most már így, hogy a 25th Hour-projektet egyelőre felfüggesztettem) ennek a témának szeretném szentelni.

Fussuk át még egyszer ezt az öt éves ciklust: ennek szellemében a következőkben megeresztenék pár széljegyzetet az említett dátumok által közrefogott időszak filmjeiről, televíziós projektjeiről, illetve jelenségeiről - beleértve néhány időközben beérett, illetve kiteljesedett színészi és rendezői életutat is. Mivel azonban ennek a visszatekintésnek is szeretném megadni a módját (értsd: még az egybekezdéses formátum dacára sem tudom a a dolgokat egy kicsit nem bő lére ereszteni), az első rész most, az óév utolsó napján, a következő kettő pedig az újesztendő első napjaiban fog megérkezni a blogra.

Persze sem azzal nem akarok hízelegni magamnak, hogy általuk át tudom fogni ezt az öt évet, sem pedig azzal, hogy belőlük összeáll valamiféle narratíva. Felvezetőnek és gondolatébresztőnek viszont tökéletes lesz valami fajsúlyosabb folytatáshoz - egy talán kicsit termékenyebb és izgalmasabb kétezerhuszonegyhez (örök optimista vagyok, bocsánat). És ahhoz is, hogy lezárjuk azt a finoman szólva is brutális kétezerhúszat, amiből, azt hiszem, most már végérvényesen mindenkinek éppen elég jutott...

Szóval, innen a fa árnyékából, a bejgli maradéka mellől és a mécsesek békésen pislákoló fényében vessünk még egy pillantást arra, honnan is jöttünk és merre is tartottunk az elmúlt öt esztendőben - meg, hogy egyáltalán adott-e nekünk valamit ez a fél évtized - és ha igen, mi a fene volt az.

Hát nem tudtam magamat kivonni a hírverés alól és megnéztem a MIDNIGHT SKY-t, nem mondom, hogy bár ne tettem volna, mert jó volt háttérzajnak, de nem emiatt a film miatt fog a távoli csillagokat vizsgáló műszerünk megörülni...

Ödrög szállt le közénk, hogy felforgassa az álmos kis spanyol falu lakóinak életét, akkor lássuk hogy mire jutott az első évad második és harmadik részében...

Az bizony két ujjam van a fotón és büszkén felvállalom őket, ahogy azt is, hogy elolvastam Connie Bruck 400 oldalas bestsellerjét, amely 1988-ban jelent meg első alkalommal és a DREXEL BURNHAM kerekesdőház (ha úgy tetszik bank) tündékléséről és viharos bukásáról szól...

Amikor Olaszországban a hetvenes évekre lezárult a művészfilmek nagy korszaka (szépen lassan, egymás után halkult el Fellini és Antonioni hangja, Pasolinit pedig egy merénylő fizikálisan is végleg elnémította) néhány év különbséggel megjelentek a placcon a horrofilmek. A társadalmi és közérzeti bizonytalanság, ami letekerte a szerzői film modernista stílusművészeinek potmétereit, életre hívta a horrormozik aranykorát: Lucio Fulci és a zombifilmek, vagy Luca Guadagnino és az esztétikus horror világa nyert teret és lehetőséget a kibontakozásra - és persze ez volt Dario Argento felemelkedésének ideje is.

Spanyolországban az elmúlt másfél évtizedben valami egészen hasonlóra került sor. Emlékszünk az ezredforduló művészfilmjeire: Julio Medem és a Szex és Lucia, no meg az Egy éjszaka Rómában. Bigas Luna könnyed erotikus tételei a kilencvenes évek elejéről. És persze a mind közül leghíresebb: Almodóvar mozijai ugyanekkorról, a harsányan ordító világos színeikkel. De ott volt még Laura Mañá és a Megváltó szex - vagy Woody Allen könnyed kiruccanása, a leckét hibátlanul felmondó, szinte túlságosan is színes, már-már fel-színes Vicky Cristina Barcelona. Mindenhol jólét, nyugalom, felszabadultság: a történelem vége életérzés és olyasfajta ellágyulás, mint amilyet az ember egy igazán kiadós orgazmus után szokott érezni...

Persze a mélyben végig megvolt a horror vonulat, gyakorlatilag Buñuel Andalúziai kutyája óta, de a kilencvenes évek prosperáló légkörében szabályosan elszenderedett ez a műfaj. A "belle époque" ezredvégi éveibe szinte villámként csaptak be Aménabar filmjei, köztük a legelső nemzetközileg is jegyzett darab, a Nyisd ki a szemed, ahol a főhős éppen úgy kellett, hogy szembesüljön a baleset okozta súlyos arcsérülése következményeivel, mint a társadalom kisvártatva a különféle válságtényezőkkel. Az új évezredre Aménabar továbbra is ontotta az erősebbnél erősebb hangulatú mozijait, miközben Almodóvar is eldarkosodott. Az új generáció pedig már hozzájuk képest választotta meg a maga még sötétebb tónusait.

Amikor a mexikói Guillermo del Toro kétezerhétben jelképesen "hazatért"  A faun labirintusá-val (a mozi gyakorlatilag egy spanyol történelemmel megterhelt horrormese), kézőbb az Oscar-t is besöprő filmjének magvai már termékeny földbe hullottak... - Hogy csak a kétezerhetes termést nézzük: már ott voltak a placcon azok a jellegzetesen ibér ízt képviselő horror-alkotók, amilyen Juan Antonio Bayona is. Filmjét, a The Orphanage-et maga Del Toro karolta fel és kezdte el forgalmazni a saját produkciós cégén keresztül. A nagy hype-nak köszönhetően ez az alkotás már a nemzetközi piacon is jócskán hozott nézettséget. De még nála is nagyobbat szólt ugyanabban az évben Paco Plaza és Jaume Balagueró mozija, a [REC], ami egyfajta spanyol Blair Witch Pjroject / Ringu keverékként tudott előidézni zsigeri rettegést a nézőjében (sajnos a folytatásokról ez már nem igazán mondható el)...

Egy "békésebb" korszak után a gazdaságban is válságos évek vették kezdetüket, ami valóságos robbanást hozott a sötétebb tematikájú, egyre erőteljesebb horrorélmények tekintetében: nemcsak a való életben. Az új korszak direktorai minden létező médiafelületen bombázták a nézőiket, mennyiségre is elképesztőnek számító agymenéseikkel. Közülük az egyik legtehetségesebbnek egyértelműen Álex de la Iglésia bizonyult, aki a kilencvenes években még kis költségvetésű, fekete humorú akciómozikkal próbált befutni, melyek szinültig teltek a rá jellemző feketehumorral és a pokoli szórakoztató, egyre brutálisabb ötletekkel - így már csak idő kérdése volt, hogy a perverz képű manusz érdeklődése is a horror felé forduljon, aminek legékesebb bizonyítéka a Las brujas de Zugarramurdi (2013) című brutális kutymákolmány lett, ahol egy metálszürkére festett, Jézusnak öltözött fickó körül eszkalálódtak az igencsak elszabadult események... - A következő lépés most már az volt, hogy a horrorsorozat műfaja is megtalálja magának az alkotót. (Hogy miért veszedelmes ez a terep (mármint, a horrorsorozatoké), arra hamarosan részletesebben is ki szeretnék térni.) Most legyen elég annyi, hogy Iglésia a 30 ezüst (2020-) nyitóepizódjában ügyesen elkerült minden Szküllát és Karübdiszt, amelyek ölelő karjaiba ilyenkor bele lehet futni: ráadásul parádés cigánykerekekkel és nyaktörő hátraszaltókkal oldotta meg mindezt.

Legalábbis ez az én (Szöllő) véleményem. De nemcsak az enyémet olvashatjátok el majd lejjebb, de HGD barátom is hozzáteszi a magáét. Annyit már most elárulhatok, hogy összességében mindketten élveztük, amit láttunk...

Bennem egy nagykérdőjel maradt, hogy lesz-e ennek a sorozatnak folytatása a blogon (hajlok rá, hogy nem). Lássuk, hogy miért is, mi votl a legnagyobb problémám vele...

A Zuniverzum abból a (szemfüles) megfontolásból készült el, hogy a mostani karantén kapcsán rengeteget hangoztatják, hogy az mekkora kárt tesz az az emberi kapcsolatainkban. De mi történik olyankor, amikor a házasságunk már rég elromlott és az egyedüli valódi kapcsolatunk a szeretőnkkel van. Hogy vészeli át két a tilosban járó családanya és családapa, ha egyik percről a másikra a szerelmi légyottjaik lehetőségei beszűkülnek pár a kocsiban, erődben való beszélgetésre. Mialatt a lelassuló időben maguk is rákényszerüljenek arra, hogy számot vessenek (valódi) érzelmeik kapcsán. Persze az alig 30 perc játékidő elég nagy korlátot jelent, és sokkal jobban hasonlít a pár szemünk előtt lepörgő jelent végzős hallgatók vizsgafilmjére, de a pár mondatos beszélgetések és (képileg is) erős befejezés emlékeztet rá, hogy néha valóban nem árt lelassulni és kicsit az érzelmeken elmorfondírozni, ahogy csak a magyar filmek képesek rá...

HGD- 5/4

Kövess be minket fbn is, hogy időben értesülj a legfrissebb posztokról.

A harmadik rész után (akár) hatalmas robbanásra (is) lehetett (volna) számítani a The Undoing történetmenetében.

Valahogy úgy képzeltem, hogy most már aztán tényleg nagyon beindulnak a cselekménnyel, kiterítik a lapokat, felpörgetik a játékot, pofán csapnak egy fagyasztott heringgel - szóval, hogy történik végre valami. Ha valahol, akkor az évad felénél, és különösen is egy dráma-tematikájú minisorozat esetében, illenék istenesen megpörgetni a motollát. Ilyenkor kellene bekövetkezni annak az állapotnak, amit az angol úgy nevez: flourish. A színészeknek, a készítőknek és a cselekménynek is most kellene megmutatnia önmagából a maximumot. Ehhez képest a negyedik rész kifejezetten langyosnak bizonyult, az ötödik pedig, bár határozottan tudott újat mutatni, egy nagyjából már beárazódott projekt elemeit variálta, amely összességében kifejezetten szórakoztató, de nem túlságosan nagyra törő szériaként szuperált.

A The Undoing tulajdonképpen ugyanazokkal az összetevőkkel operál, mint az eddigiekben: erényeit leginkább a thriller-műfaj terén csillogtatja meg: kivéve ugyanis az 1x04 zárását a cliffhanger-ek eddig minden epizód végén kifogástalanul működtek és határozottan inspiráltak a folytatásra. A projektnek van bizonyos lendülete, ami hajlamos leülni, de mivel minisorozatról van szó, az ilyenek idejét is csak jelenetekben mérhetjük. Az atmoszféra már nem olyan pszichotikus, mint az elején volt, de ennek az is oka lehet, hogy nagyjából tisztába jöttünk a legtöbb információval. Ám azért még mindig kellemesen thrilling az élmény. Mivel David E. Kelley tételről van szó, így nyilvánvalóan nem maradhat el a szappan és a tárgyalótermi dráma műfaja sem (mindkettőben emlékezeteset alkotott a Mester). Ezekből is kapunk eleget - efelől nem kell majd aggódnunk. Utóbbi nyilvánvalóan fajsúlyosabb, előbbi nélkül viszont valahogy mégsem tartana össze sehogy sem ez a történet. A szappan itt kvázi habarcsként funkcionál (hogy egy érdekes képzavarral éljek). És mindez ennyi: és még csak véletlenül sem több.

Összességében egyértelművé vált az, hogy a The Undoing nagyon nem akar világot váltani, de még csak egetrengető fordulatokat sem meghúzni (kivéve persze, ha az ötödik rész zárása ténylegesen arra utal, amire csak gondolom, hogy utalhat): az első rész alapján még reménykedtem a társadalomrajz kibontásában: a második alapján a tényleges őrület elszabadulását vizionáltam: a harmadik után pedig arra számítottam, hogy az igazán álleesős/pofáncsapós történések ideje érkezett el, amelyek a szereplők életét minimum fenekestül forgatják fel. Ehhez képest van egy konvencionális ritmikára, habár többnyire igen elegánsan megkomponált anyagunk, rengeteg bűntudatos Hugh Grant-pofával, elkerekedett Nicole Kidman-szemekkel, és egy voltaképpen még mindig kőkeményen játszó Donald Sutherland-del (a karakter és a színész is badass, ez nem kérdés).

Mindezeket kifejezetten élmény figyelni. Alant, persze spoileresen - a képesszé, úgy tűnik, már nálunk is beárazódott műfaját választva - azt is kifejtem, miért...