Nem gondolnám, hogy egyike volnék azoknak a lovagok-nak, akik csak úgy azt mondják: "ni!" "visszatértem!" - hogy aztán rögtön el is tűnjek a balfenéken. Ugyanakkor való igaz, hogy a december elején született, az eddigi számokhoz képest hirtelen döbbenetes mennyiségű látogatót hozó (amiért még mindig rendkívüli köszönettel tartozunk Nektek), a 30 ezüst pilotjáról szóló közös írásunk óta kicsit belassultam. Az év vége, az ünnepek, a tschalád, az általános gazdasági stressz, ami rekettyetervezőket és -berendezőket is sújtja - egyszóval a szokásos okok nyilván engem sem hagytak érintetlenül - és persze a járványhelyzetet se hagyjuk ki a pakliból. Igaz, ami igaz: HGD kollégám két poszttal is jelentkezett azóta - ugyanakkor az én esetemben sem beszélnék semmiféle eltűnésről, és szó sincs róla, hogy a csúcson akarnám abbahagyni, mivelhogy abbahagyni sem nagyon szeretném...

De akkor mi történt? - Szó sincs arról, hogy félbehagynám, amit elkezdtem: vagyis éppen, hogy arról van szó. A késlekedésem elsődleges főként egy bizonyos poszt volt: ugyanis, bár először elképesztő elánnal temetkeztem bele a 25th Hour kapcsán írott, monstre elemzésem első részének folytatásába, kisvártatva mégis megfeneklettem és azóta sem sikerült igazán elmozdulni a holtpontról a terjedelem és tartalom tekintetében nem éppen ambíció nélkülinek mondható vállalkozás vonatkozásában.

Bár a fuccs jeleit hamar felismertem, mégis minden alkotással foglalkozó ember (ha lehetek ennyire szerénytelen) örök hibájába estem: úgy döntöttem, minden áron erőltetni próbálom azt, ami egyáltalán nem megy. Végül annyira a foglyává váltam ennek az erőfeszítésnek, hogy körülbelül meg is maradtam a nekigyürkőzés állapotában.

Persze végül is rájöttem, hogy nem mehet így tovább: s aztán eszembe is jutott, ami egy ideje már amúgy is ott motoszkált: valamilyen formát adni a leltárnak, melyet elengedhetetlenül meg kell, hogy ejtsek. Volt ugyanis nekünk ennél a mostani nyúlfarknyinál egy sokkal hosszabb és jelentősebb távollétünk, ami 2015. májusától 2020. októberének végéig tartott. Öt éven keresztül... 

Mivel ebben az időszakban irtózatos mennyiségű esemény történt a mozik és televíziók háza táján, már régóta adósnak érzem magam, hogy valamiféle körképet próbáljak nyújtani az ezalatt történtekről. Ezért úgy döntöttem, a szimbolikus évzáró írást a blogon (most már így, hogy a 25th Hour-projektet egyelőre felfüggesztettem) ennek a témának szeretném szentelni.

Fussuk át még egyszer ezt az öt éves ciklust: ennek szellemében a következőkben megeresztenék pár széljegyzetet az említett dátumok által közrefogott időszak filmjeiről, televíziós projektjeiről, illetve jelenségeiről - beleértve néhány időközben beérett, illetve kiteljesedett színészi és rendezői életutat is. Mivel azonban ennek a visszatekintésnek is szeretném megadni a módját (értsd: még az egybekezdéses formátum dacára sem tudom a a dolgokat egy kicsit nem bő lére ereszteni), az első rész most, az óév utolsó napján, a következő kettő pedig az újesztendő első napjaiban fog megérkezni a blogra.

Persze sem azzal nem akarok hízelegni magamnak, hogy általuk át tudom fogni ezt az öt évet, sem pedig azzal, hogy belőlük összeáll valamiféle narratíva. Felvezetőnek és gondolatébresztőnek viszont tökéletes lesz valami fajsúlyosabb folytatáshoz - egy talán kicsit termékenyebb és izgalmasabb kétezerhuszonegyhez (örök optimista vagyok, bocsánat). És ahhoz is, hogy lezárjuk azt a finoman szólva is brutális kétezerhúszat, amiből, azt hiszem, most már végérvényesen mindenkinek éppen elég jutott...

Szóval, innen a fa árnyékából, a bejgli maradéka mellől és a mécsesek békésen pislákoló fényében vessünk még egy pillantást arra, honnan is jöttünk és merre is tartottunk az elmúlt öt esztendőben - meg, hogy egyáltalán adott-e nekünk valamit ez a fél évtized - és ha igen, mi a fene volt az.

#, mint cancel culture. Az öt év fejleményeinek egyik legfontosabbika mindenképpen egy szimbólummal kezdődik, ami megváltoztatta a mozikultúrát. Magam sem vitatom, hogy a filmes világban tetőző, az intézményrendszer által sokáig sikeresen életben tartott nemi erőszak-formulák leleplezése, mely a kétezertizenhét őszén robbant metoo-botrányokkal vette kezdetét (Harvey Weinstein-ért egy könnycseppet sem ejtettünk), szükséges és jótékony folyamat is volt, ugyanakkor döbbenetes következményekkel járt. Elég volt valakinek a homlokára rásütni a # bélyeget, vagyis rámondani, hogy erőszakolt/molesztált, vagy akár csak csúnyát mondott, s az illető máris el volt távolítva a filmes köztudatból, mint az történt az annak idején Steve Martinnal (aki csak beszélt), Louis CK-vel (aki engedélyt kért, mielőtt bármit tett - a telefonban), vagy Kevin Spacey-vel (az ő kiírása miatt nem fejeztem be a House of Cards-ot - pedig régen még mennyit foglalkoztam a sorozattal!), legújabban pedig Johnny Depp-pel, akinek elsöprésére, úgy tűnik, volt élettársa, az amúgy kifejezetten tehetségtelen Amber Heard esküdött fel. Évtizedes szinten százezerszer bizonyított életművek lettek felülírva pillanatokon belül, alkalmasint csupán másodhegedűs gruppie-k harmadosztályú vádjai alapján, melyek a jog előtt sokszor nem is, kizárólag a sajtó hasábjain és a közvélemény vérgőzös reakciói által mérettek meg. Mindez: a következmények tükrében és az eljárások jellegét tekintve is: szimplán hátborzongató...

1, mint The First Man. Ha úgy veszem, Damien Chazelle-nek még akkor is sokat köszönhet a blog, ha a Whiplash-kritikámat jogsértő tartalomra hivatkozva annak idején le is törölte az y betűs videómegosztó. Az említett mozi ugyanis igen nagy hatással volt a kritikusi magatartásomra: többek között e hatás következtében megtanultam mögé nézni annak, ha egy mozi fellelkesít és be tud húzni a saját világába. Megtanított arra, hogy ilyenkor mindig az legyen az első dolgom, hogy azt keressem, a szerző és a színészek milyen eszközökkel tudják mindezt elérni nálam és másoknál. Feltérképezni a hatáskeltés mechanizmusát. Ehhez képest érdekes, hogy a fiatal direktor a 2016-os La La Land-del már nem tett rám semmilyen különösebb benyomást - ellentétben a 2018-as The First Man Neil Armstrong biopic-jével, amely azért elég feszesre sikeredett. Az orr- és füljáratokig hatoló hiperközelikre épülő szerkesztésmód és az emberi drámát az emberiség drámája elé helyező izgalmas perspektíva (ezúttal az ember lépése nagyobb, mint az emberiségé) sűrű atmoszférát teremtett. A személyes dráma megdöbbentő: és itt nemcsak a főszereplő Ryan Gosling hozott nagyot, hanem partnere, a szintén éppen ebben az öt esztendőben beérett Claire Foy is. Ez a mozi ugyanakkor talán abban a legnagyobb, hogy megmutatja: a holdraszállás nagyszabású eseménysora még a brutális túlszervezettség ellenére is milyen kevesen múlott és mennyi mindenen csúszhatott volna el. Erre sem tudok mást mondani, mint, hogy hátborzongató...

2, mint Passió 2. Ami a Family Guy-ban még csak poén volt, az már készül egy ideje Mel Gibson vegykonyhájában: Jim Caviezel-lel forog, és már az utómunka stádiumában volna (ha nem jön a pandémia) a Resurrection, tehát a szintén a színész/rendező által jegyzett Passió folytatása. Emlékszünk a Passióra: szükségtelenül volt zsigeri és leegyszerűsített, a látszólagos hitelesség ellenére is fájdalmasan egysíkú, pusztán a kínzásokra és korbácsok okozta nyílt sebekre redukált ábrázolása Jézus Krisztus szenvedéstörténetének. Ugyanakkor emlékszünk Mel Gibsonnak jóval sikerültebb mozijaira is: köztük az egészen frissnek mondható, 2016-os Hicksaw Ridge-re, például. Ez egy remek, tömör, és az elvei mellett következetesen, de nem irritatív csaholással kiálló alkotás volt, ami végül még felemelő is tudott lenni, az egyébként Gibsonra jellemző giccs és túlzások nélkül. Csak imádkozni tudunk, hogy a Passió 2. esetében Mel Gibson itt megtapasztalt jó ízlése győzzön az első részbéli rossz felett - de többet sajnos nem tehetünk ennél. Talán annyit még feltétlenül, hogy majd konstatáljuk a véleményünket - ha egyszer végre alkalmunk kínálkozik rá, és a mozikban láthatjuk a végeredményt...

3, mint Három óriásplakát Ebbing határában. Martin McDonagh korunk egyik legemlékezetesebb drámaírója és filmes szerzője. Anno a 2012-es Hét pszichopata és a si-cu-nál még nem igazán éreztem rá arra, mekkora macher-rel is állunk szemben. Ehhez feltétlenül szükségem volt a Három óriásplakát 2018-as és az In Bruges 2019-es (11 év késéssel bekövetkezett) abszolválására. McDonagh humora savas, maró, kíméletlen kémhatással dolgozik ennek a mozinak az anyagán. S itt is, mint szinte minden alkotásában, a végzetnek egy kiszemelt, kegyetlen szakértelemmel előmelegített játékszere, akit végigrugdosnak a történeten - s a végén "mint rossz lányra meleg sírás! / Úgy szakad rá a megváltás!" - próbál dacolni magával a végzettel. Francis McDormand karaktere sem hagyja magát a roston ropogósra sülni. De pechére a nyomasztó közép-nyugati kontinentális közeg benne is épp úgy megtalálja saját, külön bejáratú áldozatát, mint Sam Rockwell karaktere a film legbrutálisabb jelenetében a helyi lap firkászaiban... - Kíméletlen történet az oldásról, a kötésről és a feloldozhatatlanról..

5, mint V. Henrik. Timothée Chalamet az öt esztendő egyik legváratlanabb meglepetése. Felejthető, a legkevésbé sem emlékezetes mitugrász kölyöknek tűnik az egyik pillanatban, akiből a másikban váratlan és megdöbbentő képességek törnek elő. A fiatal V. Henrik épp ilyen valószerűtlen fickó lehetett a saját korában - senki sem számított rá, hogy a csípős nyelvű kis kurafi jelleméből egy káprázatos képességekkel rendelkező stratéga bontakozik elő, aki az azincourt-i csatában tönkreveri az akkoriban híresen lezúzhatatlannak hitt francia lovagokat, s ezzel új fejezetet kezd a százéves háborúban. A The King című 2018-as Netflixes projektnek persze csupán cselekményvázát írtam körül: a részleteiben ugyanis egy káprázatosan megkomponált páncéloktól hidegszürke csatatereken és sötét szándékoktól félhomályos belsőkben bontakozó történelmi sztorit kapunk arról, milyen pokoli nehéz is uralkodni embertársaink felett, s hogy e magatartás elsődleges feladatát mindig az önmagunk fölötti uralom tartogatja. Aki uralkodik magán, az megtanulja felfedni az árulást és leigázni a nagyravágyást másokban. Akár csak Chalamet legújabb mozijának főkaraktere, Paul Atreides, aki szintén nagyon fiatalon lép, szintén hatalmasat, a valódi hatalom birtoklásának képessége felé. Itt (s remélhetőleg majd ott is): színész és a karakter eggyé válik - mi meg csak pislogunk, hogy miket tud ez a kis taknyos...  

6, mint Le Mans '66. James Mangold változatos életművű rendező, ám mégis jónéhány alapvetés kötődik a nevéhez. Az egyik, a véleményem szerint méltatlanul alulértékelt a 2007-es Börtönvonat Yumába, ahol Christian Bale kegyetlen spirituszt szolgáltat a nagy dolgokba keveredett, de igaza mellett a végsőkig kitartó vadnyugati kisember szerepéhez - a másik a 2017-es Logan, ahol Mangold olyan komolyan vehető szuperhős-eposzt kreált, hogy egy idő után azon kaptam magam: egyfajta filmnovella tanulmányozásába fogtam, amikor beültem rá a moziba. Mindkét projektben közös az, hogy meggyőzően markáns férfifőhősöket mozgat - s még hangsúlyosabban tapasztalhatjuk ezt a direktor 2019-es szerelemgyerekénél, amelynek ő volt a mindenese: rendező, forgatókönyvíró, producer egy személyben. A Le Mans '66-nak már a címe is komoly karriert futott be: a végleges verzió ugyanis lényegében majdnem Ford vs Ferrari lett, pedig a film nem a két nagy autógyártó 1966-os, legendásan pokoli Le Mans-i megmérettetését helyezi előtérbe, hanem két alkotó ember termékeny együttműködését, akik alkalmasint a Ford zsugori és fantáziátlan moguljaival szemben vihetik győzelemre a cég csapatát, akár még a Ferrari ellen is. Mangold korábbi dolgaihoz képest itt ismét annyira túlteng a tesztoszteronmutató, hogy az éppen úgy vethetné szét az alapanyag vázát, mint a filmbéli végsőkig gyorsított száguldó tesztszekerek fémkarosszériáját az időnként elkerülhetetlenül bekövetkező robbanások. Ám erre mégsem került sor: a Le Mans '66 elejétől a végéig hibátlannak bizonyult. Christian Bale és Matt Damon: a kreatív autóversenyző és tervezőmérnök nagyszabású együttműködése úgy tette számomra elképesztően izgalmassá a végeredményt, hogy egyébiránt egyáltalán nem érdekel az autóversenyzés. Ám itt minden pillanat dob egyet a tűzre: a zseniális poénoktól is csak nő a feszültség és jobban átérezzük a küzdelem tétjét amit a kreativitás szemünk láttára a saját és céljai érvényesüléséért folytat... - Több ilyen klasszikus, sistergős férfifilmet: százat, ezeret. Nagyon hiányzik a placcról az ilyesmi, főleg a # óta...

7, mint 1917. Többszöri próbálkozásra sem tudtam végignézni az 1917-et. Tisztában vagyok vele, mekkora bravúr egy még akár csak látszólagosan is egysnittes háborús filmet elejétől a végéig hibátlanul, gyönyörűen felépíteni. Ha kell, csak úgy leborulok Sam Mendes rendező, mint az operatőr Roger Deakins képességei előtt: de egy igazi háborús mozinak nem az ilyen bravúrokról kell szólnia (még ha olyan bravúrosan szórakoztató is, mint teszem azt a Piszkos tizenkettő). Az 1917 megsüvegelendő technikai bravúrossága miatt kapott helyet ebben az összefoglalóban, s mert az első pár perce tényleg egészen feszültre és meggyőzőre sikeredett: de éppen az hiányzik belőle, ami a jó háborús filmet teszi: a kontextus. Kubrick Paths of Glory-ban sokkal többet mutat meg a katonai igazságszolgáltatásból, mint a csatákból, mégis százszor izgalmasabb 1st World War alapvetést alkotott: mert volt üzenete, s az nemcsak valamiféle hevenyészett pacifizmus (mint a szépségkirálynőknél a világbéke áhítása), hanem a történeti szövegkörnyezet szövevényébe ágyazott humánum küzdelme. De tudok én mondani sokkal frissebb példát is: mind a mai napig nem láttam ugyanis emlékezetesebb első világháborús mozit Jean-Pierre Jeunet remekénél, a Hosszú jegyesség-nél. Ha úgy veszem, hosszúsnittek ide, káprázatos csatajelenetek oda, még technikai szempontból is elegánsabb az 1917-nél - pedig tizenhat évvel ezelőtt készült. S hogy miért? - Mert van kontextusa, van humora, van ereje, művészi víziója és szépsége, mindenekelőtt pedig egy utánozhatatlan, félreismerhetetlen stílusa. Ez adja egy film hitelességét, nem az észveszejtő kameramozgások és az utolsó tisztikeresztig hiteles egyenruhák...

A, mint Anyám! Szimbolikusnak érzem, hogy éppen néhány nappal azelőtt szakított velem életem ezidáig talán legnagyobb szerelme (hoppá, nekem még ilyenem is volt!), hogy HGD barátommal megnéztük volna Aronofsky kíméletlen, brutális, mégis a szó minden létező értelmében hatalmas moziját 2017. esős őszén. Aronofsky mesterműve ugyanis (bár neki melyik mozija nem mestermű?) éppen arról szól, hogy az alkotó férfit miként ihleti meg múzsája egészen addig, míg csak meg nem érti az alkotás árát, s ez által nem válik végül maga is az alkotás martalékává? - Magam, mint alkotó, vonatkozó publikációmat az Irodalmi Jelen hasábjain éppen egy évvel ezután jelentettem meg, s annak egyik fő analógiáját éppen ez a mozi adta (s áttételesen éppen az a szerelem). (Megtiszteltetést jelent az is, hogy ez az írásom éppen Röhrig Géza, a Saul fia főszereplőjének versei után kaphatott helyet - erről a moziról még lesz szó a későbbiekben.) És akkor itt most pontos idézet következik önmagamtól: "Bár a szubjektív kamera nem a Javier Bardem alakította alkotót követi nyomon, hanem Jennifer Lawrence megszemélyesítette asszonyáét: a nézőpont mégis alkotói. A Nő csupán alkotás, ahogy az egész filmben minden és mindenki az. A rendezőé, aki most titkos megfigyelőként kínálja fel nekünk saját nézőpontját, nem mindennapi gesztus által megvalósítva egy egészen különleges önátadást. Önátadásról van szó: az alkotás és az alkotó megértésének lehetőségéről, melyet épp egy pszichothriller műfaji keretébe ágyazottan, s cseppet sem tálcán kínál nekünk. A katarzis vámját itt is le kell róni, mint Aronofsky összes kérlelhetetlen s megmásíthatatlan filmjében. A Mother! az alkotásról szól: annak folyamatáról, kiteljesedéséről és lassú agóniájáról, majd végül kétségbeesett/kétségbeejtő pusztulásáról: csoda lenne, ha mindez nem volna katartikus?!" - folytatás a vonatkozó írásban. Itt, most legyen elég még annyi, hogy aligha készült fontosabb módszertani alapfilm a Felforgatókönyv óta, s aligha van Aronofsky-nak összetettebb mozija. Megkerülhetetlen alkotás, az említett öt esztendő egyik legfontosabbja...

B, mint Battle of Winterfell. Nagy volt a kísértés, hogy csupán egy szénfekete képet tegyek be ide illusztrációként: hiszen legendásnak mondható az utolsó évad harmadik részének az a csatajelenete, amiből effektíve alig láttunk valamit a végtelenül bénán fényelt éjszakai felvételek miatt. Ez az élmény valahogy sokunk számára eleve jelképessé vált az utolsó évadokra nézve: sötét van, alig találni valamilyen fényforrást, s az is kész csoda, ha néha egy-két eltévedt pászma, csak nagyon-nagyon messziről, de mégiscsak láttatni engedi Martin zsenialitását... - Pedig hát el sem tudom mondani igazándiból, mit jelentett nekem a Trónok harca. Elég csak lefuttatni a keresőszót a blog főoldalán, hogy láthassátok, milyen sokat. Effektíve az utolsó cikkünk, s egyben utolsó videónk is, az öt éves hosszú szünet előtt, a Game of Thrones-ról készült - s aligha van sorozat, amelynek több vizuális anyagot szenteltünk volna. Ez volt az egyik utolsó televíziós produkció, ami igazán magába tudott szippantani: amikor ezelőtt hat esztendővel két hét alatt ledaráltam az első négy évadot, azt nem is nagyon tudom semmihez hasonlítani. És szó sincs róla, hogy a későbbieket ne élveztem volna. Hiszen addigra már kötődtem annyira a karakterekhez és a történethez, hogy akkor is végigvitt volna a lendület, ha a világ legrosszabb folytatásait kaptuk volna. De erről így önmagában szó sincsen... - Amiről viszont mindenképpen beszélni kell, az az, hogy a projekt készítői nem bírták kivárni, amíg Martin megírja a folytatásokat: s a hatodik évad közepétől már ők maguk építgették tovább az akkorra már őskontinensnyire terebélyesedett brand-et. Sajnos: mert ahogyan távolodtak Martin szellemétől és gondolatai sűrűségétől, úgy lett a végeredmény egyre közhelyesebb, unalmasabb és Battle of Winterfell-ebb. A hibákat napestig lehetne sorolni az ötödik évad főverebével (nem Jonathan Pryce alakításában volt a hiba) kapcsolatos döntésképtelenségtől kezdve, Daeneris (Emilia Clarke) túlhirtelen megőrülésén át a széria szabályos eltöketlenedéséig, amit semmiben sem lehetett inkább tetten érni, mint, hogy a hatodik évadtól gyakorlatilag elfogytak az addig olyannyira sűrű szexjelenetek... - Egy korszak tavaly nyáron végül is mindenképpen lezárult. A tél beköszöntött, a falat áttörték a jégzombik, az éjkirály megérkezett - ésatöbbi. Sőt: jobbat is mondok: ugyanis a tél elmúlt - csak mire bekövetkezett az úgynevezett végjáték, mindez épp olyan érdektelen volt már, mint a válasz az egykori kérdésre: How I met Your Mother...

C, mint Covenant. És egy újabb csalódás. Mert bármennyire jó film is lett volna önmagában a 2017-es Covenant: bármennyire is nagyot hoz Michael Fassbender elképesztően virtuóz kettős android-szerepében (David és Walter): a cél mégiscsak a Prometheus folytatása lett volna: prequel saga-építés az Alien-mozikhoz. Nos, jelezném, hogy ez a koncepció elvérzett a struktúrálatlanság amorf alakzatai között. Kár is rá a szót vesztegetni: a Covenant, Fassbender emlegetett jutalomjátéka és az android-téma káprázatosan éleselméjű parafrazeálásán túl is: az elmúlt öt év egyik legbutább agyzsibbasztása volt az a kategóriás produkciók világában. Kár is rá több időt vesztegetni...

Cs, mint Csernobil. Ezt viszont nem lehet két szóban elintézni. Mert van az a mozgóképes produktum, ami briliánsan jár körül, dolgoz fel, tesz izgalmassá és felejthetetlenné egy témát. És van a ritka alkalom, amikor a körüljárás, a feldolgozás, az izgalmas és felejthetetlen: már kevésnek bizonyul. Van az a ritka alkalom, amikor a médium túlnő önmagán és revelációvá lesz. Különösen a história kivételes eseményei adnak lehetőséget erre: de csak ritkán, amikor minden együtt van. Ritkaság a filmtörténetben. Persze a Bukás-tól senki sem várja el, hogy váltsa meg a német népet történelmi szenvedéseitől: éppen úgy, ahogyan a Schindler listája sem teheti ezt meg a zsidókkal. Mégis mindkettő egészen közel jut ehhez az eredményhez. De egyiknek sem sikerül az, ami a Csernobilnak igen... - Az egy dolog, hogy ebben a 2019-es sorozatban az utolsó hamutartó és Lenin mellszobor is a helyén van: az is egy dolog, hogy az elnyűtt, reménytelen, lepusztult, vagy akár alkoholista pofák úgy lettek megdöbbentően kelet-európaiak, hogy csupa nyugati színész játssza el őket. Valami sokkal több és nagyobb történik meg itt: olyan ez a miniszéria, mint a felvételek, amelyeket egy az erőműben dolgozó alkalmazott a szarkofág mélyén készített, és még sokkal több is: a katarzis szintjére emeli az elmondhatatlant: azt a katasztrófát, amely nem 1986-ban történt a kettes számú reaktorban, hanem mind a mai napig tart: a következményeket csak lelassítani és némiképp kontrollálni sikerült, de nem vetettek véget nekik... - Ez a hátborzongató gondolat és mindaz, ami a katasztrófához vezetett: a hazugságok és kognitív disszonancia redukciók egész sora: olyan átütő erővel jelenik meg a képsorok lélegzetvételében és Hildur Guðnadóttir fojtogató soundtrack-jében és minden idők legerősebb narratív befejezésében, hogy arról nem is nagyon lehet beszélni. Nem is nagyon lehet elmondani, hogy ez a széria micsoda érzékkel egyensúlyoz a történelem, a fikció és az elmondhatatlan között. Nem hiszem, hogy bármi készült ebben az öt évben, amit ehhez akárcsak hasonlítani lehetne. De jobbat is mondok: nem hiszem, hogy bármi készült az én életemben, ami ilyen mélységig feldolgozott volna egy ennyire fontos témát... 

*

De itt és most legyen elég ennyi: a Csernobilról úgyis beszélnünk kell még, s talán a lista más tételeivel is foglalkozunk még itt-ott. De nem idén. Idén befejeztük.

Jövőre folytatjuk: addig is: Boldog Új Évet Mindenkinek!