Új év - új fogadalmak, célok, vezérelvek... - ezzel a mondattal indult volna ez a cikk, ha újévkor kerül ki az oldalra. De nem így történt. Éppenséggel Húsvét is elmúlt, mire végre pontot tettem a Borostaszerint hiányzó öt évének és öt hónapjának krónikáját sommázó válogatásunknak ezt a bizonyos második részének végére (az elsőt itt találjátok, a harmadik résszel pedig még igyekszem bevenni a hajtűkanyarokat tavasz végéig (mivel az a legnagyobb, ezért két kisebb etapban fog majd kiérkezni a blogra), de ígérgetni azért nem merek - főként az előzmények ismeretében), ahol abc sorrendben tárgyalom a korszak (számomra) legfontosabb filmes és sorozatos fegyvertényeit, ezúttal Deepfake-től Narcos-ig, tekintélyeset előrehaladva az a és z közötti számegyenesen. Igen: az első valóban lényegesen rövidebb volt. Kemény, sokmenetes mérkőzés kerekedett a másodikból, minthogy annyi alapvetés zsúfolódott össze a d-től az n-ig. Mégis megérte a fáradságot: mert ez a cikk végül azon a színvonalon készülhetett el, amelyet jómagam szántam neki és olyan elemző részletekkel alaposan tűzdelve, amit elkerülhetetlenül szem előtt kell tartania annak, aki olyan opus-okról szeretne beszélni, mint az Expanse, a Joker, vagy a Knives Out. Szóval elő a pengékkel, akarom mondani a farbával, és lássuk, mit tartogat nekünk az az elveszett öt év, amikor BorostaTM és Szöllő (furcsa és kissé bizarr dolog többes szám harmadik személyben beszélni magunkról), bár a kor ütőerén tartotta ujjait, e blog keretei között még sem tudott, vagy akart (ki tudja, melyik a helytálló?) számot adni erről e képességéről...

*

Új év? Új célkitűzések? Vagy mégsem? - Már akinek. Az én esetemben az óév törekvései szépen velem tartottak a folytatásban is, ráadásul majd két hónapon keresztül szunnyadtak, igencsak jóízűen. Jót tett a téli álom, mert a nagy szünet után három cikkel is jelentkeztem, melyek közül az egyik címlapos is lett a blog.hu-n. De azért az adósságaim száma így sem csökkent - és egy újabb hónap eltelt, már húsvét is elmúlt, mire erre a régóta esedékes törlesztőrészletre keríthettem sort... - Mert persze itt van még a 25th Hour kritika második része, melyet már eleve két hónapja gyúrtam, dagasztottam, mint valami másodosztályú kézműves pék - mikor végül is négy hónapra pihenni küldtem. Jelentem: lassan muszáj lesz újra hozzányúlnom a novemberben megkezdett projekthez - de még hagyom egy kicsit érni, hátha jobban összefodrozódnak az esszenciák (nem tudom, létezett-e valaha olyan pékáru melynek fél éves érlelés jót tett volna, de hagyjuk helyben ezt a hasonlatot)... - Aztán itt van még az is, amiről ti nem tudtok (nem is tudhattok), hiszen egy el(r)ejtett facebook-posztot leszámítva nem is írtam róla ezidáig: várható ugyanis még egy meglepetésanyag egy rendkívüli jelentőségű sorozatról, melyet négy epizódban tervezek majd nektek tálalni (minthogy maga a sorozat is négy évados, és így adja magát az évadonkénti taglalás) - nade kellő csapást a kellő időben... - Mert ami most igazán lényeges, az nem egyéb, mint, hogy végre elkészült az Öt év A-tól Z-ig projekt második fejezete, amelyet itt és most prezentálnék nektek, frissen, forrón (hiszen nem bosszú ez, hogy hidegen tálalva legyen a legjobb - mint azt az ismert klingon közmondás tartja). Tudjátok: ez az az éppen Szilveszter napján indult rendhagyó kezdeményezésünk, mely három részes terjedelemben azt az öt esztendőt és öt hónapot öleli fel, amely kétezertizenöt májusa és kétezerhúsz októbere között eltelt: arról a hosszú időszakról beszélünk, amikor a Borostaszerint blog egyáltalán nem frissült új tartalmakkal.

Szóval az a bizonyos öt esztendő, tizenöt májusától húsz októberéig: hogy is volt? - Alaposan meg kell dolgozni azért, hogy a zavaros és sok rétegben összegyűlt emlékeket az ember valamiképpen rendszerbe tudja foglalni. Hiszen, teszem azt, ez volt például az az öt év, amely nagyjából-egészében azzal indult, hogy a retrowave hatalmas robajjal, egy száguldó motorról triplaszaltósan lerepülve ugrott fejest a filmvilágba: a Kung Fury, amely ennek a kulturális fegyverténynek nyitó sortüzét biztosította, kétezertizenöt májusának végén került ki készítői keze közül. A lényegében az y betűs videómegosztóra kalibrált alkotásban a pengeéles szövegek pörgős szintizenére hangolva csakúgy nagy lendülettel pattogtak ide-oda, mint ahogyan a szereplők repkedtek házfalakról és autókról, dacolva a közegellenállással és a rekeszizmok tűrőképességével.

Persze a poénos felütést követően egyre rétegzettebben artikulálódott a jelenség. S minél fragmentáltabbá vált, annál erősebb reprezentánsa lett az emlegetett öt esztendőnek. Mert bár igaz, hogy a hardcore 80's nosztalgiahullám csak egyike volt az öt év nagy folyamatainak, de a produktivitásán mégis lemérhető, milyen produktív volt maga a periódus. A Kung Fury-t ugyanis egy jóval érettebb alkotás követte, amely hatását tekintve is lényegesen nagyobbat szólt: a kétezertizenhatban indult Stranger Things-nek bérelt helye van a listánkon. Igaz: a kétezerhúszban egyszerre harmincévessé lett nyolcvanas évek számos projektet megihlettek azelőtt is (ilyen volt egyik régi kedvencem, a The Americans, vagy a Halt and Catch Fire - esetleg a már mindenki által elfelejtett The Carrie Diaries), de a nosztalgialavina igazán a ST után indult meg (ld. az egyik leggyönyörűbb példát, az AHS '84-et, vagy az olyan virtuóz kísérleteket, mint a Glow). De aligha véletlen, hogy, mikor az egyik legkultikusabb sorozatnak a nosztalgiafaktort be kellett hoznia a képbe, merre fordult - s hogy a kérdéses fél évtized egyik legfontosabb geek alapműve épp olyan intenzitással aknázta ki a témát, mint a legmasszívabb kultfilm, mely egyébiránt egy fiktív/párhuzamos nyolcvanas években játszódik. És akkor még nem is beszéltünk az új Star Wars mozik némelyikéről, vagy arról a bizonyos, szintén SW-s égisz alatt készült sorozatról, azzal a bizonyos baby-vel, amely sokakkal ellentétben engem egyáltalán nem érdekel (előre jelzem: nagyon szőrmentén lesz itt csak szó mindarról, ami csillagokháborúja-fronton történt)...

Az egyre erőteljesebb hullámokban lecsapó 80's nosztalgia végeredményben csak egy jelenség volt abból a tíz-tizenötből, amely a korszakot masszívan jellemezte: de ezen is lemérhető milyen minőségben dúskálós, gazdag éra volt ez, s hogy mennyi mindenben tudott újat és jelentőset mutatni... - Persze a produktivitásnak is vége szakadhat egyszer: mondjuk világjárványok idején. Mert hiszen az emlegetett öt év az indulással szemben tudvalevőleg már jóval kevésbé bohókás hangulatban zárult. A való életben elszabadult pandémia hozta változások ténylegesen rendkívüliek, az egész társadalmat és kultúrát felforgatóak lettek, s a filmes/sorozatos világot sem hagyták érintetlenül. Elég itt a mozik világában támadt kavarodásra gondolnunk: a gyöngyvászon- és vetítőgép-tulajdonosok ugyanis, amint zárni kellett, zártak - s amint újranyithattak, újranyitottak. Utóbbi esetben azonban nehéz feladatnak bizonyult a fejlődés, vagy akár csak a bevételkiesések pótlása, hiszen hiába várták a nagy blockbuster-eket. (Ami végül is a rövid, néhány hónapos enyhülés idején mégis napvilágot látott, arról tán jobb nem is beszélni - s ami nem, azon tán jobb nem szomorkodni). Végül kínjukban már a hatvanas-hetvenes évek ősklasszikusaihoz is hozzányúltak, hogy legyen mit vetíteniük. Aztán, amikor rosszabbodott a helyzet, ismét lehúzták a rolót. De ez már akkor történt, mikor újraélesztettük a Borostaszerintet a tavalyi év októberében. A második zárást megelőző időszak egyik utolsó nagy premierjéről, a Russel Crowe egy őrült napját taglaló Tébolyról HGD kolléga már elkövetett egy elemzést.

A gyilkosan hullámzó, szélsőségesen dúvadszerű idegállapotba került Crowe-alteregó jól rezonált a COVID-19-es vírusverzió miatt (mintha csak az évtized elejéről Södeberg Fertőzés-e kelt volna életre, amely nem véletlenül lett olyan népszerű a pandémia első hónapjaiban) bevezetett korlátozások keltette nyomasztó feszültségre. Az egyéni és kollektív indulatok remek példára leltek a tajtékzó, bosszúszomjas kisember eposzában, akit régóta nem láttunk ilyen kíméletlennek és hajthatatlannak, ha apró, s egyúttal örök sérelmeit kellett megtorolnia. Ugyanakkor arra az őrületre, ami most elszabadult (a járvány és a nyomában jelentkező gazdasági világválság), aligha találtuk meg még az igazán adekvát filmes válaszokat - s ha mégis vannak ilyenek, azokat olyan forrásvidéken leljük fel, mint mondjuk a "régi jó" Leftovers-é (2014), amelyben a mindent átformáló globális tragédia okozója korántsem egy vírus (hanem az emberiség két százalékának nyomtalan eltűnése), az elvesztett lelkek nyomán az egyéni sorsokra nehezedő elementáris hatások ábrázolása mégis örök és múlhatatlan, érzelmi terhelését tekintve pedig olyan brutális, elementáris, mint amilyennek a kétezerhúsz márciusa óta eltelt időszak a mi életünkre nézve bizonyult... 

Persze a válságok mindig változásoknak nyitják meg az utat. Amikor elkezdődött ez az öt év, még azt hittük, hogy a mozik legnagyobb tragédiája az lesz, hogy a 3D jelentette szemfényvesztés nem fogja beváltani a hozzá fűzött hatalmas reményeket, s ez jelentősen erodálni fogja a nézőszámok adatsorait. Mostanra viszont azt látjuk, hogy a moziknak sokkal több fejtörést okoz, egy egyelőre ésszerű keretek között tartott, mégis globális méretű válsághelyzet, amely az embereket a négy fal közé kényszeríti és, mivel a televízió már unalmas és régimódi dolog, az online streaming szolgáltatók kínálata felé orientálja. A televíziónak ráadásul egy másik virtuális kihívója is akad: az y betűs videómegosztón kialakult platformok döbbenetes mértékű fejlődése, ami elviekben ma már bárkinek lehetővé teszi, hogy megalkothassa a maga televízióját - amennyiben megvan hozzá a kellő bázisa, tehetsége, vagy éppen pofátlansága. Egy Kung Furry-t (persze a főszereplő David Hasselhoff gázsiját leszámítva) ma már jóval könnyebb lenne összerakni, jóval kevesebb energiával és pénzből (úgy fest, körbe is értünk a spirálpályán), mint annakidején (s döbbenetes, hogy az az annakidején csupán öt esztendeje volt)...

Borzongatóan izgalmas időszak: mindenki kihív mindenkit a pástra: a történelem a filmkészítést, a streamerek a mozikat, a youtube a televíziókat: sűrű és változó korba léptünk. S valóban: ha úgy tetszik, ez a periódus minden értelemben climax-érának tekinthető. De éppen ezért izgalmas és érdekes. És éppen ezért jelent pazar kihívást számunkra, hogy ismét áttekintsük fejleményeit... - Úgyhogy ne is f*ssuk tovább a szót úticél nélkül: hanem folytassuk azt a bizonyos ABC-t, hogy a deepfake technikai forradalmától a Narcos sorozattörténeti mérföldkövéig csévélve a szalagokat újrajátszhassuk a fél évtized néhány fontos jelenségét, filmjét és alkotóját - címszavakban, a hosszú, tartalmas(nak szánt) bekezdésekben. - Ezt tudjuk nyújtani nektek így a tavasz közepe táján, a reggeli fagyok miatt még elgémberedett tagokkal, a posztkovid-szindrómától még kissé fejbe kólintva, de már határozottan májusváró hangulatban, továbbá pedig jó hosszan és tartalmasan, (lehetőleg) spoilerek(, vér és veríték) nélkül.

Nos: áll a deal?

D, mint deepfake. Pontosabban De Niro és a deepfake. A jelenség ugyanis akkor robbant olyan nagyot (ha az online pornóban történő megjelenését nem számítjuk), mikor kiderült: míg a Scorsese egyfajta nagy, összegző moziájának tekinthető The Irishman (2019) hivatásos mágusai igencsak középszerű munkát végeztek, amikor a filmbéli De Niro-karaktert (Frank Sheeran) meg kellett fiatalítaniuk, addig jóformán amatőr videósok a youtube-on milliószor eredményesebbek tudtak lenni ebben a tekintetben. Az, hogy emberek effektíve otthonról, még ha olyan profi szoftverekkel és akár csiszolt tudással is, de simán lenyomtak hivatásos brigádokat, szinte jelképszerű a fél évtized tekintetében. Hiszen magunk is láthattuk, ahogyan videómegosztós csatornák nézettség tekintetében inasba raknak egész tv-csatornákat: láthattuk, ahogyan az amatőr státuszból alig kinőtt youtuberek vérprofin bánnak szinte bármilyen alapanyaggal: láttuk a platform és a videó-előállító eszközök elképesztő fejlődését. Láttuk mindezt, és természetszerűleg lenyűgözött minket. De azt se feledjük: a deepfake-en ugyanúgy esszenciálisan meglátszik az alakítás minősége, mint az eredeti felvételeken (itt még mindig nem feltétlenül a pornó a legjobb referencia). Egyértelmű például, hogy Rami Malek még akkor is hatalmas színész, ha soha életében nem plasztikáztathat magának Freddie Mercury arcot: és az is, hogy De Niro akkor is képes lesz még nagy dolgokra, ha már a ash-t is ass-nek mondja... - S ha már ezt ilyen bátran megelőlegeztük neki, hát azt is tegyük hozzá, hogy néhol megnyilvánuló technikai esetlensége dacára a The Irishman még így is egy igazi, enciklopédikus gazdagságú Scorsese nagytotál. Az Al Pacino által markáns hétpróbásként megjelenített Jimmy Hoffa, az amerikai szakszervezetek történetének legnagyobb birodalomépítője eltűnésének története persze csak keret ahhoz, hogy a hetvenes kötőjel kilencvenes évek nagy generációjának talán legtitánibb óriása még egyszer kiélhesse a Casino-ban (1994) és a Godfellas-ban (1990) megcsodált alkotói képességeit. A The Irishman-ben nincsen semmi új trükk - mint láthattuk, a deepfake maga sem sikerül valami meggyőzőre. (Sokan mosolyognak azon, hogy hiába a digitális fiatalítás, ha De Niro úgy verekszik már, mint egy nehézsúlyú fóka.) Mégis: aki hozzám hasonlóan ezredszerre is szereti körbecsodálni, ahogy az a bizonyos hajdani csodacsapat (De Niro/Pacino/Pesci/Keitel) végrehajtja ugyanazokat a brilliáns akciókat: bizisten nem fog csalódni...

Dzs, mint Dzsóker. És akkor most előhúzzuk azt a bizonyos kártyát. Na nem azt, amit Jim Gordon felügyelő mutatott a címszereplőnek a Batman Begins végén: az még egy másik évtized emblematikus mémje volt. A kétezertizes évek új lapjárással csaptak le a gyanútlan zöldfülűekre és a szőröstökű profikra (ezt loptam, de jó helyről) egyaránt, s a DC univerzum különben is van olyan rétegzett entitás, hogy különféle előadásmódokban egymással párhuzamos dimenziókat és/vagy narratívákat jelenítsen meg. Így kaptuk meg Nolan/Bale Batman-je után a fájdalmasan középszerű Batflack-et (élt: egy-két évet), majd legújabban sor kerülhet arra, ami tíz éve még egy nagyon rossz viccnek tűnt volna: hogy Mr. Csillámvámpír játssza el az eddigieknél többnyire darkosabbnak tűnő Batman-figurát (2?2?)... - De a "gonoszoknak" sem jutottak osztályrészül izgalmasabb színeváltozások. 2015. májusa és 2020. októbere között két új Jokert is bemutattak a nagy stúdiók és egyet az ABC csatornán futó Gotham című sorozat is elénk állított (na nem éppen példakép gyanánt). A leggyengébb próbálkozás alighanem Jared Leto-é volt a Suicide Squad-ból (2016): ez a kokaintól túlpörgött, teljességgel hibbant, pattogós gyümölcspoloska épp úgy mindenestül katasztrófának bizonyult, mint a film, amely felvezette, és végül ki is csinálta őt. (Ha az őrület és a tehetség koegziszenticáját akarjuk szemügyre venni, milliárdszor inkább nézzük meg a projekt Harley Quinn-jének hátborzongatóan elragadó alakítását (Ragadozó madarak (2020) - Margot Robbie nevét sem lehet kispórolni a fél évtized nagy felfedezettjei közül). A Gotham Joker-e már sokkal meggyőzőbb jelenség. Mivel ez egy előzménysorozat, Jerome és Jeremiah Valewska (Cameron Monaghan), a karakter sorozatbéli alteregói, még tizenévesek. A mindenkori Jokerek mindenkori teljes kiszámíthatatlansága és randomitása azonban már tökéletesen megtestesül ebben az enfant terrible dupla-alakításban is... - Arthur Flack (Joacquin Phoennix) viszont minden eddigihez képest markáns váltást demonstrál. Bár a DC filmek némelyike (így a Nolan alapvetések) alkalmasint feladatuknak tartották, hogy realistább szuperhős-olvasatokat tálaljanak - illetve hasonló törekvéseket igyekezett felmutatni több Marvel mozi is (bár igazán ez csak a később még említendő, James Mangold-féle Logan-nek (2017) sikerült), a 2019-es Joker mindenkit épp úgy a földhöz csapott, mint ahogyan a filmbeli utcakölykök teszik a címszereplővel már a főcím képsoraiban. Todd Philips a mozi monstre kultúrjelenséggé avanzsálódott volta miatt bekövetkezett túlmémesítettsége dacára sem túlpörgetett munkája azért olyan hatásos, mert a nézőit egy mentális hullámvasút-on zötyögteti végig: s ezáltal azonosulásra készteti a gonosszal. Arthur Flack Joker-e ugyanis egy súlyosan, mélyrétegeiben sérült ember, akit csak még inkább összezúz a társadalom nemtörődömsége, az intézményrendszer érzéketlensége és a mindennapi élet kegyetlensége. De ahelyett, hogy kizuhanna a menetszéllel, a végén mégiscsak előlép, betáncol a színpadra, és egy jól irányzott lövéssel kifekteti azt a bizonyos társadalmi közmegegyezésen alapuló normalitást, mely őt semmibe vette és senkinek nézte, s ami annyira elveszítette már normalitás-jellegét, hogy megérett az abnormalitás ellentámadására... - A rendkívül hatásos mozi egy rendkívül aktuális, közös társadalmi alapélményt jelenít meg: s ezt olyan következetesen, sokoldalúan teszi, hogy végül is tökéletes Rorsach-táblává válik. A zseniális zenével, erős képekkel és egy fiktív nyolcvanas éveket Scorsese-i lüktetéssel megidéző programmozi bármilyen programnak zászlaja lehet, mely szeretné kifejezni a társadalmi viszonyokkal szemben érzett mélységes elégedetlenségét. Incelek csak úgy felhasználták az elmúlt szűk másfél évben proklamációjukként, mint társadalmi igazságtalanságok, megkülönböztetések ellen küzdő mozgalmak hívei: sőt, még forradalmak mémjeként is megjelent Joacquin Phoenix (nagy szerep nagy színész nélkül nem létezhet) jellegzetes arcfestése. A V for vendetta (2005) anonymus-maszkja óta nem láttunk ilyen hatásos mémet, pedig az a mozi idén már tizenhat éves lesz... - A balladisztikus, hiperrealistának maszkírozott alkotás nem minden ízében tökéletes, viszont atmoszférája (köszönhetően Hildur Guðnadóttir a már a Csernobil esetében (2019) is magasztalt zenei zsenijének) annyira markáns és erőteljes, hogy nem tud nem a hatalmába keríteni. Amikor HGD-vel annak idején megnéztük a moziban, a stáblistánál energikusan felpattantam, miközben annyit tudtam mondani Arthur Fleck-i megszállottsággal bámulva a már a stáblista neveivel megtöltött vásznat: "hát ez k*rva jó volt!". Ma már talán érettebben tudom megfogalmazni a reflexióimat, de alighanem még eltelik majd némi idő, amíg (a tervek szerint több kritikában is) fel fogom tudni dolgozni a mozi jelentette élményt és ki is fejthetem, miben is jelent újítást a már említett mentális hullámvasút koncepciója, amelynek a Joker brutális, mégis intenzív lüktetése egyik legmarkánsabb meditációs objektuma ...

E, mint Expanse. A fél évtized egyik legnagyobb sci-fi élménye épp úgy nem igényel túlzottan részletező kifejtést, mint ahogyan a legfájdalmasabb "tudományos-fantasztikus" mozgókép esetében (Alien: Covenant (2017)) sem volt szükség érzelmes lírai előadásmódra. Az Oblivion és a  Gravity (mindkettő 2013-as), illetve az Interstellar (2014) után az űrhajós sci-fik léptéke a nagytotálok dacára is érezhetően kisrealistább lett (ld. Arrival, 2016), és ez a tévés projektek tekintetében is érezhetővé vált. Persze már a korábbi évtizedek is megágyaztak ezeknek a folyamatoknak: míg a Star Trek univerzum (1965-) egy pozitivista, tudományos világkép által áthatott jövőt vázolt fel, addig a Battlestar Galactica (2003-2009) egy sok tekintetben már igencsak sötét tónusú (elő)történetet mesélt el az emberiséget tizedelő gépeivel és apokalipszisaival együtt, ahol előtérbe kerültek a társadalmi vonatkozások és a politikai alkudimenziók. Ám amíg története során mindkettő hatalmas távolságokat járt be - addig az ominózus öt év sciencefiction-je kisebb fizikai léptékekben és közvetlenebb viszonyulásokban is tudott gondolkodni, még a nagyszabású, epikusabbnak szánt anyagok tekintetében is. A sci-fi nem természettudományos értelemben lett realistább, hanem új ösvényeket tárt fel magának az általunk is ismert társaddalmi jelenvalóság megközelítéséhez (Annihilation, 2018). Az Arrival például a kapcsolatteremtés, az Annihilation pedig az emberi státusz kérdéskörét járta körül, sok más anyag pedig kétségkívül a társadalomtudományos szempontok felé kezdett nyitni. A BSG összetettségéhez és gazdagságához foghatót ugyan nem sikerült alkotni ebben az fél évtizedben sem, de az olyan ambiciózus kísérleteken túl, mint a Raised by Volves (2020-) alighanem a The Expanse (2015-) jutott legközelebb ehhez az opcióhoz. Már a címválasztás is remek, hiszen a történet értelmezhető az emberiség expanziós vágyálmainak egy az egész naprendszerre kiterjesztett allegóriájaként is. Az ismerős/ismeretlen e sajátos kombinációja (a naprendszer kínálta léptékek korlátainak és távlatainak dimenziója) az egész sorozatot áthatja. Sok karakter, idézethely és elbeszélésmód is ismerős lehetet, kapunk western-narratívát (Firefly (2002)), kapunk társadalmi konfliktusokat (mint a BSG megannyi epizódjában), s nem spórolunk a politikával sem (igaz, a Raised by Volves-nál talán kevésbé didaktikus, sokkal pragmatikusabb formátumban tárják elénk a különféle leckéket). Az űrhajók és dizájnok nem mellesleg gyönyörűek, a képek  és a zenék szépek, a narratíva komolyan vehető: senki ne gondoljon tehát semmi fapasdosra. Inkább valami olyasmire, ami az ezerszer megismert narratív elemeket képes új fénytörésben láttatni, s ez által friss dimenzióit megmutatni. Ennyi lenne a feladat minden valamirevaló sci-fi előtt igazából - miért sikerül mégis olyan ritkán megvalósítani?

F, mint Fsociety! - "Hello, friend!" - halljuk Rami Malek (Elliot Alderson) nyugtalanul vibráló hangján, és már tudjuk, hogy megint valami nagyon elb*szott következik. Tudjuk, hogy ami jön, az bizony fájni fog, a húsunkba hatoló horgas tüskék módjára... - Sam Esmail olyasmit alkotott meg a Mr. Robot (2015-2019) négy évadának segítségével, amire álmunkban sem gondoltunk volna. A maga módján társadalmi sci-finek, a társadalmi elégedetlenségekre reflektáló anyagnak induló széria fokozatosan vált egyre személyesebbé, s ez által egyre kínzóbbá és fájdalmasabbá - s mire idáig jutottunk, már épp olyan késő volt kiszállni a hullámvasútból, mint ahogyan Elliott számára sem kínálkozott más út, mint végigmenni (néha száguldani, néha botorkálni) a különféle gyötrelmeken. És itt a gyötrelmek sem mindennapiak: jelenleg nem tudok sorozatról, ami ilyen messzire elment volna az egyéni és közösségi konzekvenciák szempontjából, ahol ennyire elkapták volna a pszichés sérültség és függőség karakterisztikáit és ennyire falhoz csaptak volna egy-egy fordulattal, mint a Trónok harca (2011-2019) 3x09-ét inasba küldő Mr Robot 4x09-ben. A Mr. Robot távlatai messze túlnőnek az általa átfogott fél évtized keretein: korszakos elbeszéléssé nőnek, mely talán még generációk múlva is képes lesz megdöbbenteni, visszarettenteni, vagy magához vonzani. Ami a húszas éveknek volt Joyce Ulysses-e, vagy a kilencvenes éveknek David Foster Wallace Végtelen tréfája, az a kétezertizes éveknek a Mr. Robot. S hogy miért is gondolom így: nos ezt szeretném majd kifejteni a cikk bevezetőjében emlegetett négy részes anyagban. Merthogy - igen - az a bizonyos "rendkívüli jeletőségű sorozatról" szóló összeállítás (minek húzzam tovább a dolgot?) a Mr. Robotról fog szólni. Elöljáróban legyen elég annyi: egy összefogott, egységes, hibátlan érzékkel tálalt művészi egység egyes elementumait vesszük majd górcső alá: s olyasmiről kell majd színt vallanunk, amihez foghatót az új évezredben eleddig csak nagyon ritkán láttunk. A sorozatok közül talán a már emlegetett "régi jó" The Leftovers tudta megközelíteni ezt a színvonalat: de még ott sem volt minden ennyire magától értetődő. Egy sérült emberiség története egy sérült ember szemein át, s a látás fejlődése és gyógyulása, ami végül is épp úgy összezúzhat, mint amennyire gyógyítani képes... - A nagy történetek mindig egyszerűek: a nagy mesék mindig sűrítettek és elementumaikban őrzik a fundamentumot. A nagy mesék mindig kegyetlenek és következetesek. S ami már most a Mr. Robot című mesét illeti: a magam életében bizony nem találkoztam semmi kegyetlenebbel és következetesebbel...

G, mint Gal Gadot. Minden korszaknak megvannak a maga ideáljai - férfiban és nőben is. A kétezertizenöt májusa és kétezerhúsz októbere közötti évek nagy nőideálja egyértelműen Gal Gadot volt - nem véletlen, hogy az ő neve két éven keresztül a legnépszerűbb keresőkifejezésnek számított az egyik jegjelentősebb pornóoldalon  a "fake" kategóriában (a vonatkozó cikket nem találtam meg, így csak emlékezetből írok - a vonatkozó információt pedig természetesen egy ismerősöm másodfokú ismerősének harmadfokú rokonától kaptam, éjszaka, egy sötét sikátorban, sárga borítékban - vagy nokiás dobozban, már nem emlékszem pontosan). Az izraeli hadsereg tisztjéből modellé, illetve színésznővé avanzsáló GG egyetlen karakternek és igazából egyetlen mozinak köszönheti lehengerlő győzelmét - bár  gyöngyvásznon kibontakozó carriére-jét lényegében a Halálos iramban ciklus egyik mellékszerepében kezdte, még a kétezres években. A DC-nek az a vonulata, amely az Acélember (2009) című mozival vette kezdetét, majd a Batflack megjelenésével folytatódott, benne találta meg talán egyetlen igazán emlékezetes karakterét. A Gal Gadot alakította Wonder Woman ugyanis elképesztő sebességgel vonzotta magára a tekinteteket, és tette mindezt nemcsak adottságai révén, hanem egy szórakoztató, sziporkázó alakítással és ügyesen adagolt humorbonbonokkal. Bár a karakter már feltűnt a Batman versus Superman-ben (2016), és a legfrissebb Igazság ligája (2017) filmben is megcsillogtatta pajzsát és fejékét (valahol több is, mint freud-i, hogy majdnem "fenekét" írtam a "fejékét" helyett), igazi, nagy dobása mégis önálló mozifilmje volt (2017). A Wonder Woman egy fantasy, komikus és egyszersmind szuperhős tematikájú sztorit helyezett első világháborús díszletek közé. Patty Jankins rendező és forgatókönyvíró, aki a kétezerhármas Szörnyeteggel (Drew Barrymore címszerepe), már bizonyított, itt is hatalmasat hajított. A mozi szórakoztató volt, sokszínű, Chris Pine pedig remek patnere volt GG-nek. Kár, hogy a folytatás, mint hírlik, már nem ütötte meg azt a bizonyos mércét. Azért a címszereplőtől még ennek ellenére is elvárunk egy-két könnyedebb alakítást - és ki tudja, talán drámai szerepekben is meg tudja majd mutatni, mire képes. Hiszen, teszem azt, ha Sascha Baron Cohen-nek sikerült...

H, mint Horrorsorozatok. Először is ott vannak a hivatásosak, köztük talán a legnagyobb veterán (ha a legutolsó emlékeim szerint kissé megfáradt Supernatural-t (2015-2020) nem számítjuk), az American Horror Story (2011-), ami már kereken tíz éve van képernyőn. Őrület, hogy amikor legutoljára írtunk róla, még a negyedik szezonjánál tartott - és őrület, hogy Ryan Murphy és Brad Falchuk projektje még mindig győzi szuflával. Hoteles évad, szektás évad, indiánbabonás évad, apokalipszisévad, nyolcvansasévekévad - és így tovább... - Igaz, a széria a markáns horrortematikák, az intenzív borzongatás és a még mindig hagyománynak számító Halloween-i duplarészek ellenére tulajdonképpen továbbra is megmaradt/megmarad a thriller/sick stories vonalon, s rendre markáns erotikus tartalmakkal ostromolja az érzékszerveinket... - Minden, csak nem horror: azt kell, hogy mondjam, alighanem itt van az eb elhantolva. Mert a széria vonalvezetésének alakulása remekül leképezi mindazt, ami az ominózus öt évet oda és vissza jellemzi televíziós/streaming-es horrortematikák terén, az általában véve inkább thriller-karakterisztikákat hordoz, és kevésbé a félelmeink feneketlen és igencsak sötét kútjába hatol alá, mint inkább a bizarr/beteg históriák mezőnyét igyekszi erősíteni. Vaskos kivételt képez a mesteri újragondolásnak tekinthető Ash vs Evil Dead (2015-2018) ahol egy valamikori horrorciklus kapcsán támasztották fel a klasszikus műfaj elemeket - és azt kell mondjam, mesteri munkát végeztek. A széria három évada külön (fekete) misét érdemel, melyet előbb-utóbb szeretnék is elmondani a benne elkárhozott lelkekért. De előtte még van egy-két elmaradt kötelesség, amit illenék teljesítenem. Itt van mindjárt példának okáért a Stephen King által kiötlött, több regényében is visszatérő városba helyezett széria első két szezonja - Castle Rock (2018-) - amely szintén inkább a cselekményvezetésben képes - néhol - remekelni, és sokkal kevésbé sorjázik benne a horrorshow-ság. De ugyanezt tudják az olyan projektek is, mint a Nos4a2 (2019-), ami egy régi, szinte már elfelejtett szörnyet támasztott fel haldokló porából (és egyben a kétezertizes évek második felére szépen megfogyatkozott vámpíros anyagok egyik szép reprezentánsa), vagy a The Haunting of the Hill House (2018-) ami egy erős pszicho-vonalas minisorozatos kezdés után egy alighorroros második évaddal ábrándította ki a népeket... - Viszont, ami számomra sokkal izgalmasabb: itt vannak még a hivatlanok is. Az  y betűs videómegosztó felülete ugyanis megmutatta azt, amit már régóta lehetett sejteni: hogy a horror igazi útja a mozis/televíziós konvenciók felrúgása. Minél kifacsartabb és abnormálisabb valami, annál jobban tud működni. Ha így gondolkodunk, nos,  bátran tekinthetjük egyfajta horrorsorozatnak azokat a különféle csatornákat, amelyek közül jónéhány már kétezertizenöt májusa előtt is létezett (ez itt csak egy-két alaptétel a sokaságból) azután viszont gombamódra szaporodtak el, s amelyek közül alighanem a 2h32 (2016-) rendelkezik a legerősebb koncepcióval. A csatornára a videók rendszertelenül érkeznek, de amerikai idő szerint mindig adott hónap huszonharmadikán éjjel két óra harminckettő perckor kerülnek ki (kihasználva a huszonhármas számmal kapcsolatos babonákat). A rövid, másfél-két perces szkeccseket minden magyarázat nélkül kapjuk az arcunkba: a látszólag kontextus nélküli, ügyes és cseppet sem konvencionális rémisztgetésekből, ahol különféle szörnyek jelennek meg előttünk és különféle dolgokat művelnek, lassan kibontakozik előttünk a történet. A széria (bátran nevezhetjük annak) újdonsága, hogy minden történést voltaképpen vagy egy szörny nézőpontjából mutat meg nekünk, vagy objektív látószöget kapunk: az áldozatoknak többnyire csak végtagjait látjuk (jellemző eleme a "szériának" a kézfétis) és vérfagyasztó ordítását halljuk - s a videók sokszor nem is értelmezhető történések, hanem "barátságos" hangulatmontázsok különféle, nem ritkán a húszas éveket idéző zenei körítéssel megkoronázva. Semmit nem tudunk a csatorna készítőiről, s arról sem bírunk különösebb háttértudással, honnan szedik össze a pénzt egyes jelenetekhez, mégis elképesztően szépen fényképezett, kidolgozott koncepcióval bíró és hátborzongató horrort kapunk, klisék nélkül: s ez éppen az a dolog, amit a hivatásosok nem képesek megvalósítani, a sokat szidott jumpscare-ek nélkül, sokkal inkább a pszichológiai kiakasztás módszertanát követve. A későbbiekben hosszabban is szeretném feldolgozni azt, miért tud rettenetesen jól működni a youtube-os horror, s miért küldi sarokba kukoricára térdepelni a tévés és még inkább a mozis változatokat - de az egyik összetevő alighanem éppen a rövidség és a kreatív nézőpontok koegzisztenciája, amire a 2h32-nél kevés jobb példát lehetne találni (talán a Local 58 lehet még hasonló - 2018-).

I, mint It. Persze a kisebb, kevésbé jelentős erőforrásokkal operáló horrorok mellett nem szabad megfeledkeznünk az emlegetett fél évtized nagy, epikus horror-opuszáról sem. Persze aligha lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy több figyelemreméltó ciklus tobzódása is igen jól jellemzi az időszakot (lásd többek között a különféle Annabelle- és Démonok között-mozik már megidézett szövevényeit), ám egyik sem sikeredett olyan monumentalitásra, mint a Stephen King egyik legismertebb klasszikusán alapuló It a maga két epizódjával (2017, 2019) és összesen több, mint négy órás játékidejével. A könyvnek már létezett egy ezerkilencszázkilencvenegyes, konvencionális mivolta ellenére is kissé bizarr televíziós feldolgozása. Míg amaz a regény narratívájának megfelelően külön kezelte a történet gyerekkori és felnőttkori szálát, az új It első része a gyerekkori eseményekre fókuszál, míg a második a felnőttkoriakat dolgozza fel. Hogy ez szerencsés vállalás volt-e a két részre bontott, lényegében egyetlen négy órás eseményfolyamot árasztó mozi kreátorainak részéről, az mindenképpen kérdéses: a Maine állambeli fiktív Derry-ben játszódó, egy ötfős társaság a címszereplő pusztító démon által meghatározott gyerek- és fiatal felnőttkorát a középpontba állító cselekmény izgalmassága ugyanis éppen abban rejlett, hogy a gyerekkori történéseket a felnőttkoriakkal párhuzamosan, flashback formátumban feldolgozó storyline végig ébren tartotta a néző izgalmát. A filmek közül viszont, míg az első valóban és a szó minden értelmében pusztítóra sikeredett, a második a remek színészek (például a zseniális James Mcavoy, vagy Jessica Chastain) meggyőző jelenlétének ellenére is túl hosszúnak és fellengzősnek bizonyult. Míg a nyolcvanas évek végén játszódó sráckori (nemcsak az egyik gyerekszínészt sikerült átmenteni a Stranger Things-ből, de az évtized hangulatából is valamicskét) első rész egyszerre hozott erőset retro, pubertáskori comingofage és horrorfaktor tekintetében, addig a közelmúltban játszódó második rész szerkezete széteső, a narratíva és a színészek már kiemelt nagyszerűségének ellenében egyaránt kontraproduktív lett. A horrofilmek cselekményétől persze alapjáraton nem vár egetrengető újításokat az ember - de az It nemcsak a horrort vállalta be, hanem sokkal többet is annál: személyes, mélyen szántó és gazdagon kirajzolódó emberi drámát, melyet a gyerekkortól a felnőttkorig szeretne bontakoztatni - s ami számára végeredményben  igencsak legyőzhetetlen feladatnak bizonyul: az első rész különleges tálentumait (elsősorban a kiváló egyensúlyérzéket az egyes cselekményelemek adagolásának viszonylatában) a második rész már képtelen volt leszámítolni. Így a démonnal való végső nagy leszámolás sem ütött már akkorát, és a Bill Skarsgård által, bátran kijelenthetem, mesterien hozott főgonosz, a Pennywise nevű mémek millióiért felelős sátáni lény pusztulása már nem okozott olyan katarzist, mint amilyet az első részbéli felbukkanása hordozott. A két filmből összeálló nagyszabású produktum azonban még így is megsüvegelendő teljesítményt jelent. Bár horrorélmény tekintetében nyilvánvalóan köröket vernek rá a fentebb megidézett youtube-csatornák, és más produkciók is képesek a látványos előzés műveletére, de az It egyvalamire egészen biztosan alkalmas marad: hibái és kisebb bukásai dacára mégis végig képes marad az epikus és elementáris hatáskeltésre.

J, mint Jessica Jones. De hagyjuk a fenébe Pennywise-t, és beszéljünk inkább Killgrave-ről. Az előbbihez hasonlóan szintén beszélő nevű karakter a Marvel (és itt most kéretik az irónia-potmétert maximumra feltolni) "másodvonalas" Netflix sorozatainak egyikében David Tennant hidegrázós prezentációjában jelenik meg előttünk, a Jessica Jones (2015-2019) főgonoszaként. Ez a sértett és feneketlen éhségű figura különleges képességének köszönhetően úgy irányít másokat, ahogyan Adam Sandler az időt a Távkapcsban (2006), s a sorozat készítőinek köszönhetően felejthetetlenül sötét atmoszférát sűrít maga körül... - A Jessica Jones szépen illeszkedik abba a bizonyos, imént említett "másodhegedűs" vonulatba, amelyet a Daredevil indított útjára. Nem a kétezerhármas, sokak által mértéktelenül lehúzott (szerintem egyébként egészen szórakoztató) filmverzióra gondolok, hanem a sorozatra (2015-2018), amely jelentős erőforrások befektetésével leporolta, kisuvickolta és határozottan rendbe hozta a rég nem látott piros szuperhősruci renoméját.  A vak ügyvéd, titokban igencsak meggyőző képességekkel bíró szuperhős, aki meggyőződésből, és nem tiszteletdíjért látja el feladatát, Hells Kitchen kisebb és nagyobb uraival kell, hogy megbirkózzon, s mind epikusabb ellenfelekkel megmérkőzzön (a főcím ismét önmagáért beszél), még akkor is hihetőbb figura az aktuálisan futó mainstream Marvel-fickók/fikciók kétharmadánál, ha a grállovagkodása néhol igencsak megmosolyogtató. Annak dacára is az, hogy a grállovagból szépen lassan egyre dörzsöltebb önbíráskodó válik, s a folyamat világosan, szépen, egyértelműen rajzolódik ki előttünk, súlyozott mértani középként funkcionáló supporterekkel és egy kellőképpen árnyalt ellennel megtámogatva. A projektet futtató Netflix már az első évad végén meg volt győzve arról, hogy a mozivásznon időközben végjátékos lendületűvé fokozódó (csak épp tökéletesen tartalmatlanná fodrozódó), látványos Marvel giga-sequelekkel szemben az egyszerűbb, hihetőbb, a saját atmoszférájukba mindig elegánsan belesimuló és onnan csak ritkán kimozduló, bátran mondhatjuk, kvázi plebejus (végeredményben minden hős a nép egyszerű iafia - avagy azokat képviseli) szuperhőssztoriknak igenis van jövőjük. A Daredevil univerzumába illeszkedő sztorik közül azonban egyedül a Jessica Jones tudott kiemelkedni. A Luke Cage (2016-2018) az ellenségépítés kudarcába, a Punisher (2017-2019) a saját csapdáiba újra és újra beleeső projektként funkcionált/diszfunkcionált, az Iron Fist (2017-2018) kifejezetten felejthetőnek bizonyult, az öt széria összes címadóját egy tető alá összehozni hívatott Defenders (2017) pedig a túl erős háttérsztorival bíró főarcok összeegyeztethetetlensége miatt hamar összerogyott a limbóléc alatt. Igen: a probléma általában egyik sztori esetében sem a főkarakterekkel és nem is az atmoszférával akadt: a Luke Cage példának okáért épp olyan markáns levegőjű Harlem-et mutatott fel, mint a Daredevil Hells Kitchen-je: mindössze a sztori vált alkalmasint szuperhőshöz méltatlanná és dágványosan unalmassá. Öt éves időszakunk végére ez a vonulat kifulladt, egyvalamit azonban mégis ékesen bizonyított: nem kell ahhoz bántóan kisrealista cselekményelemeket sorakoztatni, hogy egy Marvel sztori megmaradjon a saját kis világán belül és ne legyen mindig a tét Amerika (és a világ) megmentése is egyúttal... - Itt van példának okáért az egész kis csapat legszórakoztatóbb egyénisége, a fentebb említett Killgrave nemezise (azaz, hogy inkább Killgrave az ő nemezise), Jessica Jones. Mindenekelőtt Kyrsten Ritter alakítását kell szuperlatívusz-szerűen kiemelnünk: erősen és konzekvensen tudott ugyanis megjeleníteni egy olyan karaktert, akiben rengeteg ellentét és pszichikai instabilitás lakozik különleges képessége és a múlt frusztrációi miatt. Ezt a figurát nagyon könnyű lett volna túlhisztizni, könnyű lett volna magasra csavarni a potmétert és kiengedni egyszerre minden frusztrációt, hadd szóljon nagyot a hatlövetű. Ehelyett KR megmaradt bizonyos elegancia birtokában: karakterében hordozni tudta egy magánnyomozó fegyelmezettségét és kiegyensúlyozottságát, miközben valami hallatlanul csípős iróniába tudta feloldani a karakter instabil vonatkozásait, mely annak fűszerességét is nagyban fokozta. Ez az egyensúlyképző irónia és finom humor jól állt a sztorinak, amely, mint minden, a magánnyomozói tevékenységet feltérképező mozgókép esetében, valamelyest noir-osnak mondható. De, bár a sötét színek különféle árnyai erősen túltengenek benne, a szénfekete múltú (és hajú) főkaraktert remekül ellenpontozta Rachel Taylor kiegyensúlyozottabb magasszőkéje, aki köszönte szépen, jól el volt a bőrében és remekül hozta egy női sideclick minden jellegzetességét. Kellettek is a humorbonbonok, hiszen az első évad második felére egyre darkosabb lett a felhozatal: az 1x08 pedig egészen konkrétan az egyik legsötétebb szuperhősös sorozatepizód lett valaha. Amint a már emlegetet Killgrave (JJ nemezise) megjelent és akcióba lendült, protagonistánk élete fenekestül fordult fel és ezzel belépett a valódi, meglepő mélységeket megjárni képes dráma... - Jessica Jones sajnos csak az első évadban tudott emlékezetes lenni - a másodikban már nem valósult meg a csillagok itt leírt szerencsés együttállása (a noir, a humor és a dráma kivételes elegye), ezért kénytelen voltam kaszálni az anyagot. Kár... - Pedig a főcím szexepilje önmagáért beszélt. S a JJ még így, hibái dacára is, az öt év egyik legjobb szuperhősös vállalkozását demonstrálta: messze a legszórakoztatóbb és a legfűszeresebb tudott lenni, miközben nem rugaszkodott el végletesen a valóságtól és megmaradt a saját körein belül. Ha a Marvel-mozik ilyenek lennének, talán még be is ülnék egyre-kettőre... - Talán...

K, mint Knives Out. S ha már Jessica Jones-ró szóltunk, aki ugyebár hősháttere szerint egy magánnyomozó, nehéz nem megemlítenünk, hogy az autentikus nyomozós/krimiműfaj nagyrészt kifulladt az említett öt esztendőre. Persze ez a vonulat évtizedek óta egyre kisebb amplitúdóval dolgozik: nagy klasszikusai, Conan Doyle és Agatha Christie, majd a film noir aranykora után a tévésorozatok az elmúlt évtizedekben immár végletesen csúcsra járatták a műfajt. Nincs az az ötlet és helyszín, melyet nem sütöttek még el legalább kétszer és amelyet nem recycling-oltak legalább egyszer. A sztorik, a cselekményelemek tehát a régiek maradtak: a vonatkozó opuszok most már leginkább a stílus, az előadásmód tekintetében tudtak újítani, amire a BBC Sherlock-ja (2010-2017) volt a legékesebb bizonyíték. Ugyanakkor a fordulatok úgy fogyatkoztak, ahogyan az átívelő és epizodikus szálak és vonulatok egymást koptatták agyon a narratívákban, a flúgos, furcsa, bizarr, ellenszenves és disturbing karakterek a végletekig lettek pörgetve, s a kétezertizes esztendők második felére már a korábban olyan újítónak bizonyuló skandináv krimik is egyre közhelyesebbé váltak, nem is beszélve azok amerikai újragondolásairól. Ezek után már nagyon nehéz meglepni minket: s éppen ezért olyan elképesztő, hogy Rian Johnsonnak ezt egy kifejezetten konzervatív alapszituációt vázoló alkotással sikerült elérnie. És éppen annak a Rian Johnsonnak, aki némely pozitív előjelű narratív próbálkozások, illetve egy nagyon konkrét bukás után energiáit képessé vált egy kétségbevonhatatlanul kiváló produkció, a Knives Out (2019) narratívájának előállításába átcsatornázni, és a klasszikust brit zsánert csúcsra pörgetett fordulatszámmal felajzani. Hiszen gondoljuk csak meg(, proletárok): a projekt egészen konkrétan a legklasszikusabb Agatha Christie-i erényeket villantja - s ez annál lenyűgözőbb, minthogy Agatha Christie-nek immár legapróbb történeteivel is befulladt, s legnagyobb történeteinek újrahasznosításáva  pedig egyenesen befuccsolt az évtized filmszakmája (Murder on the Orient Express (2017)). A Knives Out egy olyan remekmű, amely briliánsan mondja föl éppen azt a leckét, melyet AC annak idején az Orient Express-szel, vagy a Halál a Níluson-ban feladott: hogyan kell számos karaktert (igaz: ne tévesszük meg magunkat azzal, hogy egy krimi narratív fogásait, melyek abban merülnek ki, hogy éppenséggel emberi arcot öltenek, indítékokat reprezentálnak, s ekként beszélnek és/vagy nyilvánulnak meg, karakternek nevezzük) mozgatni úgy, hogy azok újabb és újabb változókkal és állandónak hitt polarizációik meghazudtolásával tévesszenek meg minket az elbeszélés kibontása során. A Knives Out azonban képes arra, hogy valódi karaktereket demonstráljon: mert például nem is lehet kétségünk afelől, hogy a dúsgazdag írónábob meggyilkolása körüli nagy családi rejtélyt kibogozni hívatott Benoit Blanc felügyelő szerepében Daniel Craig alakítása valóságos jutalomjáték (nem véletlen, hogy Netflixék éppen most szerződtették a karaktert és a brand-et állandóra). A megfáradt, kiégett Bondok (köztük a fájdalmasan felejthető legutolsó) után valódi élmény figyelni ezt a fickót, ahogyan valósággal lubickol a mániákus figyelemmel és elképesztő logikával megáldott mesterdetektív kipirult álorcája mögött. De itt van még a nem kicsit őrült Toni Collette, a jófésült szociopata mosollyal megáldott Chris Evans (a sok fáradt, vagy szimplán röhelyes Amerika kapitány után milyen friss alakítás!) és az újabb és újabb meglepetéseket tartogató Ana de Armas (ő is egyike az öt év nagy felfedezettjeinek: a Blade runner 2049 (2017) óta megjegyeztük, milyen érzékeny és érzéki jelenség) a nagy író kis titkárnőjének ügyesen felépített - mint kisvártatva kiderül - korántsem mellékszerepében. A brilliáns logikát és az elképesztő, bombasztikus spirális lépcsőzetességgel tálalt cselekménycsavarokat, valamint a kiváló színészi játékot pedig primus inter pares egészíti ki az elsőrendű humor, amely angolos eleganciával siklik végig az előadásmód játékos, mégis rendkívüli beleérzéssel kialakított karosszériáin. A Knives out éppen időben érkezett: kicsivel a pandémia megjelenése előtt, a békeidők utolsó igazán elegáns és parádés tálalású mozijaként. Én magam ezt a filmet láttam utoljára moziban, mielőtt beütött ama végső harag napja... - Jó választás volt...

L, mint Logan. A szuperhőstematikát természetesen több irányból is kihívás érte az említett öt esztendőben. Azért írom azt, hogy természetesen, mivel éppen erre az öt évre esett a zsánerek markáns deheroizációjának időszaka. A hősi pátoszok és kiállások dagályba fulladt unalma után elkezdtek olyan színvonalas és bátor kezdeményezések feltűnni az ég színén (és fonákján), mint a The Boys (2019-), amelyek immár bátor és gátlástalan módon űztek gúnyt a végjátékig hajtott (mondhatni, hiszterializált) Marvel-mozik metanarrítávájának tetőzésével és az újravágások ellenére sem menthető DC-túltolásokkal párhuzamosan, az egész szuperhős-rögeszméből. A Logan (2017) viszont egészen más úton indult el: Marvel film volt ez is, csak éppen az X-Men filmek közül való. Ezek pedig alapvetően más világot reprezentálnak, mint a Marvel univerzum mainstream vonulatai. Ebben a kontextusban ugyanis mutáns létformának lenni nem feltétlenül leplezetlen életöröm: sokkal inkább szüntelen küzdelem. A X-Men karakterek előbb identitásuk rejtett mivoltának megőrzéséért áldoznak be egy normális életet, majd pedig, miután identitásuk felfedésre kerül, kirekesztésük és üldöztetésük ellen kell fellépniük. Az X-Men-ben tehát központi kérdés az, hogy a különleges képességek éppúgy jelenthetnek átkot, mint feloldozást: épp úgy vezethetnek diadalhoz, mint vereséghez. Az egyik X-Men főkarakter, az emblematikus Logan történetének ez az epikus lezárása pedig átkot is, feloldozást is bőven tartogat hősének. Az a cselekményív, ami több, mint másfél évtizeddel korábban a legelső X-Men mozival vette kezdetét, vagyis: amelyben Logant, azaz Rozsomák-ot legelőször játszotta el Hugh Jackman, ebben az opus magnumban szimbolikus lezárást nyer. Szebb napokat látott hősünk, aki életének delére masszív alkoholistává vált, az immár üldöztetésnek kitett mutáns faj egyik utolsó mohikánja. Küldetése, hogy e faj továbbélését minden áron s minél hatékonyabban segítse elő... - A Logan nem kisrealista tétel: narratívájában és látványelemeiben is megőrzi a klasszikus szuperhősmozik jellegzetességeit. Mégis: a James Mangold alkotásában sok az egyszerű emberek egyszerű életével rokonítható vonás: a saját dugájába dőlt, szerencsétlen és üldözött figura kell, hogy itt megtalálja társadalmi viszonyrendszerei újrhangolásának lehetőségét  (akárcsak Michael Keaton a Birdman-ben (2014)): a felelősség formanyelvében való megfogalmazódás lehetőségét. Partnere az immár képtelenül idős Xavier professzort alakító képtelenül idős Patrick Stewart, és a képtelenül fiatal Laura (a szintúgy képtelenül fiatal Dafne Keen talán első komoly szerepe), aki Loganhez hasonlóan mutáns, mégpedig nem is csekély erővel rendelkező fajta, bár ezt az erőt még igencsak nehezére esik kontrollálni... - Mangold alapvetése kisebb-nagyobb hibái ellenére is lenyűgöző eposz, ami az álarcos-egyberucis péniszparádé helyett a férfiasság egy csöndes, a felelősségről és következetesen végigvitt, szívós munkával helyrekalapált életpályáról szóló, beteljesült karakterisztikáját jeleníti meg (mint azt Szirmai Gergely vonatkozó videójában nagyrészt kifejtette). Ebben a tekintetben ez a mozi egészen unikális, nem, hogy az öt esztendő, de az elmúlt évtizedek termésében is. S mint ilyet, nem hagyhatjuk le a lajstromról sem. Ugyanakkor általa Mangold immár második számú opus magnumával találkozhatunk a listán: a first of all Ford vs Ferrari (2019) meglepően hasonló dilemmákat feszegett: a férfit ott is a felelősség és az elhívatottság, valamint a változtatni akarás képessége jellemezte, ami a f*sz körméreténél és hosszúságánál is lényegesen fontosabb tulajdonsága a maszkulinitásnak - s mégis fájóan hiányzik a kortárs filmpaletta vonatkozó paraméterei közül...

M, mint Magyar Oszkár. Egy középkaliberű magyar producer egy borsos cannes-i vacsora árában fogadott egy szkeptikus hazai filmrendeződvel kettőezertizennégy körül, hogy az évtized végéig legalább egy shortlist-es (azaz egy adott kategóriában a legjobb öt közé került) film sorol majd be az Oscar-várományosok mezőnyébe. Akkori állás szerint az utolsó, az Akadémia által díjazott alkotás ezerkilencszázkilencvenegyben készült, s az is csupán egy félhivatalos rövidfilm-diák Oscar-t nyert. Egyszer volt, hol nem volt... - hirdette az egykori kisfilm címe, és nem gondolta senki, a legkevésbé sem, hogy záros határidőn belül nem kell többé nosztalgiázni, ha Magyar Oszkárról van szó. Aztán kétezertizenhatban történt valami: én megkaptam életem legjobb állását (ahol azóta is dolgozom), a magyarok megsüvegelendő menetelést produkáltak a foci eb-n, és: csárdás... - Nemes Jeles László Oscar-t nyert a Saul fiával (2015). Nem kérdés, hogy a holokauszt-tematika mindig hálás téma, ha Oscar-ról van szó. Spielberg felejthetetlen erejű Schindler listáját (1993) épp olyan elánnal repítette a csúcsig a Los Angeles-i filmakadémia, mint Polanski erős közepes A zongoristáját (2001). A Saul fia különlegessége, hogy ez a mozi valóban újító szemléletű: tabutémákat feszeget, eszköztelen és kíméletlen történetében pedig az emberi kiszolgáltatottságról mesél, premier plánban, brutális közelségből és erővel lüktető képekkel. Röhrig Géza címszereplője már-már belesüllyedne a sorstalanság állapotába, ha nem volna valami nagyon fontos, ami még a pokol tornácán is megéri a küzdelmet: megmenteni saját fiát a biztos és elkerülhetetlen végtől. A Saul zaklatott szubjektív kamerája sajnos a szerzőnkkel maradt következő mozijában is. A felejthető Napszállta (2018) egy békebeli történet és egy erőteljesen női film, s mint ilyennek, kifejezetten rosszul áll a Saulból megszokott narratív fogások alkalmazása... - Az új évezred első Magyar Oszkárjának érdemeiből azonban ez mit sem von le: ráadásul csupán a kezdetét jelenti egy kétségkívül meggyőző menetelésnek. A következő években olyan mozik jutnak be shortlist-re, mint Enyedi Ildikó legszebb filmje, a gyönyörűen fényképezett, érzékeny Testről és lélekről (2017), majd Tóth Barnabás kétszer egymás után: az Osvárth Andrea miatt felejthetetlen Susotázs (2018) és a Szőke Abigél miatt felejthetetlen Akik maradtak (2019) rendezőjeként, utóbbival a "legjobb idegennyelvű film" kategóriában indulva. Még a Diák Oscar-t sem hagytuk békén: Kovács István Ostrom című alkotásával (2018) ismét elnyerte a díjat. Végül pedig azt sem szabad elfelejtenünk, hogy 2017-ben elhódítottunk egy legjobb élőszereplős rövidfilmnek kijáró díjat Deák Kristóf és Udvardy Anna Mindenki (2016) című szépséges, bár kissé logikátlan etüdjével... - A magyar Oscar-várományosok és nyertesek elképesztő menetelése ékes bizonyítéka annak, hogy az Andy Wajna által kétezertizennégyre berendezett filmes támogatási rendszer képes volt értékes és maradandó alkotások kitermelésére (pedig mennyi aggodalom és sértődés előzte meg a rendszer létrejöttét!) és a tehetségek felkarolására. Kár, hogy azóta sok minden változott: például Wajna elhunytával új emberek kezébe került az általa kialakított rendszer. Kérdés: vajon őutána meddig tart még a magyar film említett nagy menetelése? A válaszlehetőségek sajnos nem túl kecsegtetőek... (Gondoljuk meg, proletárok: a Szovjetunióban például az Eizeinstein, Vertov és Pudovkin fémjelezte montázsiskola remekműveit ócska sztálinista propagandafilmek váltották fel - s ez az analógia bizony rendkívüli aktualitással bír...)

N, mint Narcos. Minden korszaknak megvannak a maga maffiatörténetei, mert minden korszaknak megvannak a maga maffiózói. Mindig megvan a társadalomnak az az egyébiránt illegális tevékenységből magát fenntartó szegmense, mely már túl nagy ahhoz, hogy törvényen kívüli legyen, s így képessé válik maga írni az új törvényt. A maffiavezért ugyan időnként ceasear-nak hívják, máskor cárnak, megint máskor pedig nemzetvezetőnek, vagy el Patron-nak - hisz Francis Ford Coppola remekművéből, a Keresztapa-trilógiából (1972, 1974, 1990) tudjuk, milyen vékony lehet a mezsgye, mely a maffiavezért a hivatásos politikacsinálótól elválasztja. Különösen így van ez a harmadik világban, ahol a társadalom leuralásának módszertana sokszor merőben maffiakaraktert követ. Mexikóban, ahol a kartellek emberfejekből raknak piramisokat - és Kolumbiában, ahol a közbiztonság, mint fogalom, mintegy negyed évszázadra megszűnt létezni, amikor a különféle kartellek vették át a hatalmat az ország felett és vérrel áztatott kokainnal írták meg az ország történelmét. A nyolcvanas évek elejére kiemelkedő Medellín-kartell, majd a kilencvenes évek közepén csúcsra jutó Kali-kartell vitte a legtöbbre: előbbi vezetője, bizonyos Pablo Escobar több, mint tíz esztendőn keresztül volt országa nem hivatalos miniszterelnöke, aki nem keveset tett szülővárosa (a kartell névadója, a dimbes-dombos Medellín) felvirágoztatásáért és a szegénység, ha nem is szisztematikus, mindenesetre rövid távon hatékonynak bizonyuló felszámolásáért. Más kérdés, hogy közben valóban vérrel áztatott kokainnal írt történelmet s pocakos, kiscézár-karaktere olyannyira mélyen beleitta magát az ország életébe, hogy ténykedését - hogy mást most ténylegesen ne is említsünk - még huszonöt évvel halála után is nyögi hazája élővilága...  - A legsikeresebb kokainkirály történetét (látnoki erővel) éppen abban az öt évben látták jónak leporolni a kisebb és nagyobb stúdiók, amikor a Borostaszerint szüneteltette szolgáltatásait. 2017-ben például Javier Bardem és Pénelopé Cruz főszereplésével forgattak filmet az el patron életéről. A film nem lett rossz, de határozottan megkésett: addigra már kijött a Netflix zseniális Narcos-ának második szezonja is (2015-2017). A már csupán zenéje miatt is felejthetetlen széria nem kisebb feladatot vállalt magára, mint, hogy Escobar-t a középpontba állítva feltérképezze és részletező, mondhatni, szinte történészi pontossággal bemutassa a Medellín-kartell felemelkedésének és bukásának nagyszabású történetét, majd a bukásán nagyra hízó Káli-kartell végzetét is elbeszélje. A sorozat persze nem lett történelemkönyv: a hőseinket levadászó FBI-os faszik narrációjában elbeszélt történet (az azóta csakugyan nagyra nőtt Pedró Pascal többek között itt vált igazán emlékezetes karakterszínésszé) egy kokainnal, vérrel (és némi ondóval) futtatott nagyszabású elbeszélés, mely kellő alapossággal és mélységgel bocsátkozik a szappanoperákat meghazudtoló sűrűségű legendárium szétszálazásába, de alapjában véve mégis megmarad szórakoztató, erőteljes és rendkívül férfias mesének egy emberről, akit saját karizmája olyan messzire ragadott el, hogy végül azt hitte, bármit megtehet - pedig ekkor már egész élettere néhány négyzetméterre szorítkozott és mindenki elmaradt mellőle. Bardem bizonnyal több spirituszt visz a figura prezentációjába, ám Wagner Moura jelenléte sokkal erőteljesebb: hiába a mind tekintélyesebb pocak, a kilencvenes évek borzalmas pulóverei és a családapa-bajusz: játéka nyomán egy igazán kíméletlen és gátlástalan, visszafojtott pillanataiban is szinte robbanó spiritusz és habitus jelenítődik meg előttünk, rendkívüli plaszticitással és meggyőző erővel. Ő maga az a fojtott, ki-kirobbanó indulat, mely a történelemformálóknak épp úgy lehet felemelője, mint bukásba hajszolója. Nem titok: Escobárt tizenötéves országlása végén szitává lőtték egy medellíni ház tetején: mégis: még annak is okvetlenül elkerekedett szemmel kell bámulnia a Narcos képsorait, aki már minden apró részletet ismer. Ma is megdöbbentő, magával ragadó és elborzasztó történetet beszél el a sorozat három évada, s méghozzá olyan szintű hitelességgel, ami még a kilencvenes évek borzalmas pulóvereit is egy hősköltemény méltó kellékévé avatja. Amikor kétezertizenöt őszén, a mandulaműtétem után a Honvéd Kórházban utolsó szabad havi netes gigabájtjaimat felemésztve pörgettem végig a széria első évadának tíz epizódját, két dolgot döntöttem el: hogy ez életem egyik legintenzívebb sorozatélménye, és, hogy eszemben sincs Kolumbia közelébe menni. Ez a két megítélésem azóta sem változott: jottányit sem...

Folyt. köv.

Szöllő