Valóban beárazódtak: ahogyan korábban írtam. Kérdés, kedvünkre való-e még ez az árajánlat? - Minden, amit a The Undoing-ról (2020) idáig írtunk, itt elolvasható - a finálé kritikája pedig az alábbiakban következik...

*

Amikor elkezdtem írni róla, még alig néhány követője volt a miniszériának. Mostanra ezek száma jelentősen felkúszott. Konkrétan a karantén, az új mozifilmek hiánya, a húzónevek jelenléte és az elképesztően masszív hype alaposan megtette a hatását. A magyarul Tudhattad volna címen futó projekt hatalmasat ment és idehaza is nagyon szép nézettségeket tudott produkálni: konkrétan az HBO legnézettebb szériája lett a tavalyi évben.

Pedig az az igazság, hogy a The Undoing összességében messze nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az egyes epizódok során rendkívüli súlyú, nagy ígéreteket kaptunk, amelyek azonban egyszerűen elúsztak a szemünk előtt. A narratíva egy ponton túl már nyilvánvaló vég felé gravitálódott (s itt új értelmet nyer az a bizonyos sokat kárhoztatott tudhattad volna cím: hiszen legkésőbb a felétől sejteni lehetett, merre fog fejlődni a történet, amivel végül is nem okoztak meglepetést - én mégis reménykedtem egy csavarosabb zárásban), a befejezés pedig minden szempontból konzervatív előadásmóddal bírt (a szó cseppet jó értelmében). A The Undoing hiába is szeretett volna kellőképpen scandalous és spicey lenni: a szereplőkhöz hasonlóan, akik a szüzsében megjelenő fordulatok hatására komoly nehézségeket voltak kénytelenek elszenvedni, bizony valamelyest ez a miniszéria is kudarcot vallott.

A jurisdikcionális csűrcsavarhoz igencsak kóstáló David E. Kelley projektje lévén a legnagyobb brillírozások itt is a tárgyalóteremben zajlottak - a magánéleti momentumok viszont rendre fájóan életlenre és elmosódottra sikeredtek. A zárlatra a széria bizony elérte nálam, hogy a benne szereplő ügyvédkarakterek sokkal jobban elkezdtek érdekelni, mint mindenki más. A ballonos, szókimondó borz - a vád kárörvendésre és kíméletlenségre hajlamos kukaca - a védelem a vád bemocskolására szakosodott, kíméletlen és őszinte, brutális harcérzékkel támadó leopárdja... - Csupa remek jogidráma-típus. Kérdés, hogy rendben van-e ez így? Okés-e az, hogy, amikor egy Nicole Kidman-re, Hugh Grant-re, Donald Sutherland-re hárulna a brílirozás munkaköre, akkor a mellékvonulatok jobban izgatnak a fő talányoknál?

Válaszok, azaz kitaposott bohóccipők és eltaposott életek a tovább mögött 7+1 képben (a már megszokott fotoesszé formátumban összegezve)...

Grace? Te vagy az? Nicole Kidman-t már sokszor láttuk megborulni, de az itt ellesett pillanat mégsem a Dogville-ből (2003), a Más világból (2001), vagy a Csábításból (2017) való... - Amilyen erélyesen és ellentmondást nem tűrően tudja hozni a mindenben perfekcionista, kispolgári életét tökéletesen uraló stepfordi feleség őstípusát, legalább olyan elborultan tud megnyilvánulni, ha a körülmények úgy hozzák és elharapódzik a helyzet. Itt azonban a helyzet elharapódzásáról szó sincsen. A képlet immár egyszerű - egy pszichopata férj, Jonathan (Hugh Grant) eltette láb alól a szeretőjét, brutális módon agyonpüffölte egy kalapáccsal, a kalapácsot elrejtette a család egyik birtokán, a fia pedig megtalálta a gyilkos szerszámot, amelyet kétszer is kimosott a mosogatógépben, csak mert meg akarta védeni az apját, mivel szinte biztos volt abban, hogy ő a gyilkos - majd elrejtette a szekrényében, ahol Grace, aki történetesen ugyebár Jonathan felesége, megtalálta azt... - Na jó, ez így leírva esetleg durvának hangozhat (talán, kissé) - összességében mégis fájdalmas, hogy Kidman mennyire csupán csak azt a tehetetlenséget és rettegést tudja megszemélyesíteni a minisorozat fináléjában, amit a záróepizód imént körbeírt nyitójelenetében demonstrál s amit már annyiszor láttunk tőle, hogy egy kicsit talán kezdjük már unni. A korábbiakban arra számítottam volna, hogy mind ő, mind a cselekményben betöltött szerepe el fog durvulni. Hogy húz valami merészet, váratlant, meglepőt - de minderre nem került sor. Megszemélyesítésében egy immár tehetetlen, a körülményekkel szinte passzívan szembesülő nő beletörődését szemlélhetjük a lehető legsztoikusabb nyugalommal: már nem számít mindaz, amit korábban írtam róla. Vagy én láttam bele túl sokat, vagy ő (és a kiötlői) fáradt(ak) el rettenetesen a végére...

Torzók. Számomra különösen fájdalmas volt látni, hogy Donald Sutherland, akinek nagyapa figurájában pedig annyi lendületes és izgalmas vonatkozást láttam, végül is nem tudott emlékezetessé válni a fináléban sem. Eleinte úgy tűnt, a karaktere bőven bír potenciállal és tartalommal - hogy legalábbis a tapasztalatával számottevően hozzá tud járulni az események alakulásához, de ilyesmiről sajnos szó sem volt. A legtöbb szereplőhöz hasonlóan ő is légüres térben mozgott, és maga sem kínált semmilyen viszonyítási pontot. Lilly Rabe, akitől annyi mindent láthattunk már, szintén csak a jófej barátnő szerepét hozta-vitte, semmi többet. És hát Kidman - talán ő a sorozat legfájóbb vesztesége... - Fájdalom leírni, de összességében egyikük sem szállított semmi extrát, pedig mindegyiküknél be volt lengetve valami plusz lehetőség. Sutherland-nek minden erőteljes, dühös, vagy szarkasztikus pillanatát káprázatos volt nézni - Rabe minden febukkanása egy-egy ígérettel szolgált, hogy talán majd most játékba hozzák valamely cselekményelem kapcsán - Kidman pedig sokat dícsért kosztümjeivel és tágra zárt szemkontaktusaival maga volt a megtestesült kaland, játék, kockázat... - Miért, hogy végül semmiből nem jött be semmi sem? Ha legalább egy icipici - egy icike picike...

A dögevő alig leplezett öröme. Azt hiszem, idáig egyáltalán nem is írtam Sofie Gråbøl teljesítményéről. Fura: pedig ez a nő egyszerűen sziporkázott Catherine Stemper, a vád képviselőjének szerepében. Azt hiszem, ha párhuzamba állítom a mindössze rövid epizódszerepeket kapó kirendelt védőt, a Borzot (Douglas Hodge), a vérszagra gyűlő vérprofit, Hailey Fritzgerald-ot (Noma Duwedzeni) és a vád ügyesen leplezett álszentségét, amelyet CS karaktere olyan mesterien testesített meg: velük, hármójukkal bőven el tudtam volna képzelni egy százszor izgalmasabb spinoffot, mint amit a The Undoing mainstream-je kínálni tudott. - A borz, a leopárd és a kukac... - OK, ez a cím csak a kilencvenes években hangzott volna menőnek. A koncepció viszont így visszagondolva százszor izgalmasabbnak tűnik, mint a főcselekmény. Mennyi lehetőség: egy epizodikus széria, ahol mindig másikuk kerül reflektorfénybe egy-egy kisebb jogeset felett vitatkozva - vagy egy átívelő szálas, ahol évadonként sorra bukkannak fel mindhárman egy-egy fajsúlyosabb ügy környékén. S ha David E. Kelley csinálja, az előzmények nyomán még meg is szavaztam volna neki a bizalmat. Hiszen, aki az Ally McBeal-ért (1997-2004) felelős - könyörgöm... - Miért múlik el nyomtalanul a világ dicsősége?

The Act. És ha már itt tartunk, van még valaki, aki határozottan felkeltette a figyelmemet. A nyilvánvaló férfiszempontokon túl (fújfúj, mondanák a feminista filmítészek és Keira Knighley), melyek természetesen rendkívül szexisták és avétosak, mondjuk ki azt is, hogy Mathilda de Angelis jól játszott. A titokzatosságot, a félelmet és a leplezetlen életéhséget egyszerre meg tudta jeleníteni puszta minimalista mimikával és apró, finom gesztusokkal. Amikor pedig megmutatta, amije van, azt is olyan visszafogottan tudta megvalósítani, hogy az még az objektív tekintetet is okvetlenül le kellett nyűgözze. Benne sok potenciált érzek még, és igyekszem figyelni, merre visz az útja a továbbiakban. Nagy ígéret (lehet belőle).

A sarokba szorított pszichopata tekintete. Azt hiszem, a főkarakterek közül egyedül Hugh Grant tudott valódi meglepetést okozni. Hogy az ő karaktere lesz a gyilkos, az lényegében a miniszéria második felében már nem lehetett kérdés. Valódi élmény volt viszont figyelni, ahogyan a megbánás egész fegyvertárával támadt környezetére, ahogyan manipulálta és megdolgozta a körülötte élőket, az őt védők és támadók egész csatasorait könnyedén maga köré gyűjtve. Ahogyan próbált hízelegni és megbánást tanúsítani, felmutatni a józan cselekvés és a mély, elemi megélés látszatát, s mindeközben a felszín alatt nem érintette meg semmi, abban volt valami egészen virtuóz és fortitudinis. Egy jó szövegkönyvből és egy konzekvens narratívából azonban határozottan többet tudott volna kihozni, s így, összességében ő is torzó maradt... - Azt viszont egészen kategorikusan ki kell jelentenem, hogy, amit korábban állítottam róla, az részben igazságtalannak mutatkozott. Itt nem csak a szokásost kellett bevetnie, a tőle megszokottat, a hétköznapit, amiben már idáig is lubickolt: hanem annál valami sokkal többet. Sokkal érettebb, többrétegű, időnként meglepőeket hozó figurát kellett alakítania, amikor magára öltötte a hidegvérű pszichopata gyilkos szerepét, aki egyben figyelmes és intelligens gyermekorvos is... - Még bírkózom a szavakkal. Mindenesetre eztán őt is figyelni fogom. Kb. hasonló gyanakvással, mint ahogyan ő teszi ezen a képen... 

Amikor a lélekorvosból lesz a páciens. Az, hogy NK hatásosan tudta megjeleníteni az őrületet, ellenben egyáltalán nem nóvum. Az, hogy a birodalmi kondícionálás törékeny üvegedénye ki fog csúszni a keze közül, hogy rendesen meg fog billenni az a hit, amelyet a saját tévedhetetlenségébe vetett, s ami csak úgy sütött azokból a mondatokból, amelyekkel méregdrága óradíjakkal dolgozó pszichiáterként pácienseit próbálta traktálni, akarom mondani helyre rakni: nem lehetett meglepetés... - Az érdekelt volna, meddig lehet elvinni egy ilyen karaktert: s ebből kaptuk éppen a legkevesebbet. Azt hiszem, ebből a karakterből már kihozta a maximumot. Legközelebb mást szívesebben látnék többé...

Minek lehet kitenni egy gyereket? Számomra végül is az vált a legfelkavaróbb vonatkozássá a sorozat tekintetében, hogy mennyi mindennek tették ki az eljárás során, s még hozzá milyen álszent felelősségtudat-megjátszással, valójában pedig totális felelőtlenséggel nemcsak a vádlók és a védők, de még a szülők is: a gyerekeket. Mennyire be voltak vonva minden döntésbe, mennyire ott voltak minden eseménynél és mennyire nem kímélték meg őket, még a legszaftosabb részletektől sem. A felelősségtudat demózása csupán még kellemetlenebbé tette az egészet, s még furcsábbá, kiszolgáltatottabbá az érzést, melyet ezeknek a gyerekeknek védtelensége támasztott bennem. E vonatkozásnak alighanem csúcspontja volt ez a jelenet: ahol Jonathan úgy vitte kocsikázni a saját fiát, mint valami családi kiránduláson - el akart adni egy hamis látszatot annak, aki elől ezidáig is képtelen volt bármit is elrejteni. S ki tudja: talán nem is akart... - Nos, azt hiszem, erre mondják manapság a fiatalok, hogy: csicskagyász... 

A bukás, mint eldöntött tény. Azt hiszem itt, ebben a pillanatban omlott össze a védelem utolsó mentsvára. Noma Duwedzeni karakterének dühe, ahogyan az utolsó momentumig próbált küzdeni az ellen, amit végül éppen az árult el, akit ő a saját játszmája leghatásosabb eszközeként kiszemelt: nos, egyszerre volt önleleplező és kiábrándító. Lám, a leopárd sem verhetetlen, még a saját terepén sem... - A széria sem volt az. Pedig minden adottnak tűnt: NYC, mint ezerszer látott, mégis új aspektusokból megmutatható helyszín - a felső tízezer világa, mint valami olyasmi, amin még az is álszent módon képes legeltetni a szemét, aki egyébiránt örök hűséget fogadott a proletárforradalom szent ügyének - az erotika, a borzongatás, a már emlegetett scandalous és spicey érdekes, vibráló elegye. A remek főkarakterek, a nézők éhsége, a csatorna hype-ja... - És mégsem állt össze: mégis torzók, nyomasztóan kiegészítetlen törtrészek összege lett a végeredmény. Őszintén sajnálom. Talán ettől, most, tényleg többet lehetett volna várni...

- Szöllő -