Rendben, erre valóban nem számítottam.
Az első rész alapján azt hittem, feszes akciósorozattal lesz dolgunk, amely a Közel-Kelet egyik legforróbb pontján játszódik (még mindig a Törökország közelében található, az ISIS és a Kurd Milícia által felváltva uralt szíriai határsávról van szó, az idő pedig változatlanul a kétezertizennégyes esztendő). Aztán a folytatás alapján úgy tűnt, a karakterdráma felzárkózik az akció mellé, és, különösen az egyes főbb szereplőkre vonatkozó flashback-ek által nagyobb teret nyer. Az ötödik résztől viszont fokozatosan kiderült, hogy itt bizony kőkemény kémjátszmáról van szó, nem is akármilyenről. De a helyszín, az idő, az események egymásutánja és a megismert karakterek izgalmas összejátszása végül főként nem is a gyakori összecsapások és a ritka ölelések egymásutánjában, hanem a drámai közelikben oldódik fel: a színészek megdöbbentően jól használják az arcukat (a fináléra jónéhány csepűrágó nevét illik majd elsajátítanunk), a kamera pedig alaposan meg is mutatja nekünk ebbéli adottságaikat. A motivációk ez által olyan közel kerülnek a nézőhöz, hogy, ha elkapja a lendület, az évad végére teljesen bevonódik a szereplők életébe, döntéseibe és sorsába.
Miközben egyre közelebb kerülünk az egyes karakterekhez, úgy néha egészen eltávolodunk attól, aki eredetileg a történet főhőse volt - Antoine (Félix Moati - aki rendületlenül vágja a Röhrig Géza-pofákat) már szinte részévé vált a sivatagi nagytotáloknak. Magára öltötte a kurdok sálját, a szinte kötelező homokréteget a bőrén és az arcán, megtanult bánni a fegyvereikkel, sőt, még néhány szót is elsajátított a nyelvükből. Mindezt csupán azért, hogy megtalálja Annát (Mélanie Thierry), halottnak hitt, messze-messze elkóborolt testvérét, akiről időközben olyan sok részlet derül ki, hogy már azt sem tudjuk nagyon, mit gondoljunk felőle. És aztán még itt vannak a többiek: kurdok, ISIS-tagok, profik és amatőrök, no meg a szálakat a háttérben mozgató titokzatos nevető harmadik borostás, vagy éppen sima fizimiskája...
A No Man's Land (magyarul még mindig kivételesen meggyőző számomra a Senkik földje title - egyre inkább hajlok arra, hogy az utóbbi évek egyik legszerencsésebb címválasztásával van dolgunk) néha veszít ugyan feszességéből, vagy eleganciájából, de összességében az egész évadon végigvezet egy tisztességesen kidolgozott narratívát, aminek a fináléra valódi tétje és kifutása lesz. Ha el tudjuk neki hinni mindazt, amit mutat nekünk, olyan hajtűkanyarokban lehet részünk, mint amilyeneket a sorozatbeli Anna végrehajt, amikor jellegzetes kézmozdulatával copfba fogja a haját (ne feledjük el: erről a mozdulatról ismerte fel Antoine egy szíriai híradófelvételen és innen indult ki minden elfajulnivaló)...
Ez nem a Homeland: ez annál is sokkal keményebb. Körülbelül épp annyira kemény, mint a kába kő széle...
Cherchez le..
A sorozat egyik legnagyobb erénye alighanem az, hogy emlékezetes, erőteljes nőkaraktereket teremt. Itt van mindjárt Sarya (Souhelia Yacoub), akit a rokoni szálak sodornak a kurd harcosok közé. Gyerekkorában és tizenévesen Párizsban élt, öt percre Antoine-től, mégsem találkoznak soha: és mégis éppen ők fognak "összejönni". Sokatmondó ez a körülmény: a Senkik földjének történetvezetésében ugyanis rengeteg múlik a véletleneken, az apróságokon: úgy, ahogyan nagyjából ez az életben is szokott lenni.... - Vannak azok a bizonyos "filmes véletlenek", amelyek elidegenítenek, hiszen hiteltelenek, túlzók: ilyen az, mikor a megbántott barátnőt a bocsánatért esedező fiú még éppen elcsípi a repülőtéri beléptetőkapu előtt. Itt azonban szó sincs ilyesmiről: ebben a tekintetben a projekt meglepően kisrealista. Ezek a nüanszok életszerűek és sokszor egyenesen következnek a karakterjellemzőkből...
Saryát a szülei döntései és útkeresésük kudarcai sodorják bele a kurd ellenállási mozgalomba. Az ő jellemereje azáltal feljlődik ki, hogy meglátja a lehetőséget önmaga fejlesztésére a hadseregben: de ez a hirtelen elhatározás mindössze annyin múlik, hogy elcsíp egy csapat hazatérő katonát, és igencsak hosszan megakad a szeme a marcona hadfiakon. A mozgalomban képességes és rátermett csapattaggá válik, az egyik legfontosabb kódot azonban (nem szexelünk bajtársakkal) mégis megszegi.
Kiforrott, erős nőkarakter, de van, amire ő sem tud nemet mondani. Nem tudjuk, végül is mi sodorja össze (a közös élményeken kívül) Antoine-nal, de a legtöbbször továbbra is nagy, kisfiú szemekkel pislogó francia és közte mégis kialakul valamilyen sajátos kémia, majd intenzív kötődés, ez pedig a férfit akkor is ott tartaná a kurd kommünárok között, ha az időközben megkerült Anna hajlandó volna vele visszatérni Franciaországba és a civilizációba. Ezt semmi sem mutatja jobban, mint a reakciója, amikor Sarya közli vele, hogy eltitkolta előle Anna kilétét. Ő ugyanis, akinek ez esetben illenék igencsak felháborodnia, mindössze annyit tud mondani, hogy nem haragszik. Anna volt tehát az ok, de nem ő a cél: legalábbis Antoine számára...
Mert számunkra az igazi meglepetést éppen Antoine testvére, Anna tartogatja. Az ő flashback-epizódja, az 1x06 egyértelműen kiemelkedő darab, némiképp kibővítve akár önálló filmként is megállná a helyét. A történet szerint a fiatal nő régészként dolgozik Egyiptomban és próbálja elfelejteni az évekkel korábban történteket (Antoine kvázi kiadta Iránnak Anna forradalmár barátját, akit azonmód börtönbe zártak és kivégeztek - ezért nem áll szóba többé vele), mikor belefut egy fickóba, akivel csak egyszer-kétszer kell találkoznia ahhoz, hogy egyszerre Teheránban találja magát.
A gyanúsan somolygós pasas, akinek elég meggyőző rábeszélőképességet adtak az istenek, azt állítja, hogy egy humanitárius célokért küzdő alapítványt képvisel, és az egyik iráni tagjuk közel került a lebukáshoz. Anna ajánlkozik a feladatra, hogy segít neki becsempészni egy hamis személyit, és ezáltal hozzájárul, hogy biztonságosan kijuttathassák az országból. De a veszélyesnek tűnő vállalkozás valójában csak teszt: Anna megfigyelőkészségét és emberismeretét mérik fel általa. Mivel ő végül is rájön erre, átmegy a vizsgán. Most már az izraeli Moszad (a férfi által képviselt valódi "alapítvány") teljes értékű tagja lehet...
Mélanie Thierry jelenléte hátborzongatóan erős. Igencsak hatékonyan, néhány apró eszközzel is tűpontosan képes megjeleníteni az átváltozás egyes árnyalatait. Az Egyiptomba került Anna érzékenysége még könnyen formálható: miközben elszigetelődött családjától, egyedül keresi az élete megújult értelmét. A Teheránban kémfeladatokat végző Anna már céltudatos, cselekvő, a sorsát saját törekvéseiből kibontó egyéniség: talált valamit, ami csakugyan hozzá méltó célnak tűnik.
A megbízóiban mélységesen csalódott Anna (titkos iráni urániumlaborok elleni kutatásait a Moszad terrorcselekményekhez használja fel, amelyeknek civil áldozatai is lesznek) viszont már nem tud szabadulni a függőségtől: az adrenalin és a folyamatos mozgás, a könnyűléptűség sajátos, mániákus és addiktív életérzése, a kalandra szomjazó általános emberi (női?) vágyai: végül az Egyiptomban megrendezett álhalál után a kurdokhoz való csatlakozása és a kíméletlenség, amit a harcban tanúsít... - Mindez a valahová tartozni vágyás és a mindentől elszakadni akarás furcsa kettősét teremti meg. Tartozni és elszakadni, kötődni és magányosan harcolni: mindezt egyszerre akarja, vágyja és cselekszi.
Ez a furcsa kettősség: az igényeknek ez a vibráló ellentéte és összefonódása teremti meg kurd alteregóját: Samaran, a kígyótestű istennő nevét választja mozgalmi névnek, a gyilkos oltalmazó-t: részben egy valóban igaz ügyért küzd, részben viszont a saját ösztönlényében lakozó kegyetlenséget szabadítja (f)el legális keretek között. Frusztrált, de kíméletlen, kegyetlen és gyors: amikor Antoine meglátja ezt az énjét, hátrahőköl. Végül mégis kénytelen megbarátkozni vele: ahogyan azzal is, hogy Anna nem megy vissza. Számára már nem létezik ígéret földje: neki már csak a senkik földje maradt...
Tíz perc alatt, minden faxni nélkül
Müller Gestapo Standartenführer büszkélkedik így a Tavasz tizenhét pillanata című szovjet háborús kémsorozat egyik legerősebb jelenetében, amikor negyvenöt március végén bevallja Stirlitz Obersturmbahnführernek (aki valójában Iszajev szovjet mesterkém), hogy már semmiben sem hisz, legkevésbé a Führer győzelmében - de abban igen, hogy a hitetlenségéből szőtt nagymonológjával tíz perc alatt beszervezte riválisát (Stirlitzet), akit előtte egész nap puhított a Gestapo börtönében. - Tíz perc alatt, minden faxni nélkül... - Bár Müller, aki amúgy kiválló káderező hírében állt, nem is sejtette, milyen távol állt az igazságtól...
Simon, vagy Stanley (James Purefoy - egy kémnek mindig legalább két neve van) azonban nem csak vízionálja azt, hogy tíz perc alatt bárkit be lehet szervezni, hanem meg is csinálja. Holott elképesztően tenyérbemászó alak. Annának úgy mutatkozik be, mint egy humanitárius segélyek elosztásával foglalkozó alapítvány pénzügyi guruja. Elsőre egyáltalán nem nyeri el a nő el a tetszését (azonnal leveszi, hogy nem úgy néz ki, mint aki humanitárius célokért küzd): aztán végül mégis eléri azt, hogy Anna maga ajánlkozzon, hogy segít neki egy veszélyes küldetés végigvitelében. Igen: ő az az ember, aki Annát Teheránba küldi: ő az, aki megszervezi az "álhalálá"-t Kairóban és ő az is, aki eljuttatja a harcoló kurdok közé, mint a Moszad legtehetségesebb ügynökét. Simon, vagy Stanley ugyanis a Moszad tagja: a világ egyik legbefolyásosabb titkosszolgálatáé, mely éppen úgy jelenik meg nevető harmadikként sok Izraelen kívüli konfliktus során, mint Nagy-Britannia a tizennyolcadik század európai háborúiban.
Simon, vagy Stanley pedig az az ember, aki ennek a szervezetnek az égisze alatt gyorsan és megbízhatóan állítja össze a káderlapokat, választja ki a rátermetteket a megfelelő feladatra, és juttatja őket célba, akár a világ egy teljesen másik tájékán is. Hiszen ő az is, aki felépíti Nasser-t (James Krishna Floyd): az ISIS legfelsőbb köreibe bejáratos aduász titkos megbízottat. Ráadásul őt még sokkal egyszerűbben szervezi be, mint ahogyan Annát megkörnyékezte: kvázi megzsarolja azzal a kínos ténnyel, amiért a fiatal tisztet eltávolították az Egyesült Királyság hadseregéből: hogy nem volt hajlandó tüzet nyitni egy muszlimra, amit pedig adott helyzetben kötelessége lett volna megtenni. Simon, vagyis Stanley mindent tud: azt, hogy a hadseregből frissen hazatért Nasser barátaival már az ISIS területére készül disszidálni, de azt is, hogy Nassernek, ha velük tart, bizonyítania kell majd, hogy mennyire igazhitű effendi (hiszen a gyaurok első sorában szolgált!). És Nasser alapvetően jó katona: ezért bizonyítani is fog. Tudja, hogy fiatal és ambíciózus, és, hogy éppen az ilyenekre van szüksége az ISIS-nek: ezért előbb, vagy utóbb szükségképpen be fog jutni a belső körökbe.
Általában véve tudja tehát, hogyan hozza mozgásba a szálakat annak érdekében, hogy Izrael malmára hajthassa a vizet. A kulcsszó az érzelmi befolyás megszerzése. Nasser-rel rendkívül kifinomult eszközök útján tudatja, hogy nincs más lehetősége, mint csatlakozni. Annát pedig szintúgy rendkívül visszafogott módon befolyásolja, hogy hajtsa végre mindazt, ami utána pedig annyi áldozattal jár. És ő az, aki elintézi azt is, hogy Anna ne boruljon ki, amikor megtudja: mennyi is az az áldozat pontosan, s hogy vannak-e köztük civilek? Simon, vagy Stanley az a játékos, aki pontosan ért hozzá, hogyan tegyen másokat játékossá. Kiváló MLM-ügynök lehetne - parádés menedzser - de ő mégis ezen a területen helyezkedett el. És lám: most ő keveri a kártyákat a senkik földjén. Akinek ő nem osztott lapot, annak érdemes elgondolkodnia azon, nincs-e veszélyben az élete. Mégsem teszi meg egyikük sem, hiszen valójában nem is tudnak róla...
A senkik közül ő a legnagyobb senki: aki soha ott se volt. Aki soha nem is történt meg senkivel. Aki csak kitárja a kezeit, vág egy somolygós pofát, letolja a napszemüvegét, beszáll a kocsijába és angolosan távozik két izraeli markoslegény társaságában... - Angolosan: ez is mesteri húzás. Egyszerűen hagyja Nasser-nek, hogy azt higgye, ő az MI-6 embere, s csak idővel, már akkor árulja el, hogy valójában egészen másnak dolgozik, amikor ténylegesen nem akad más választása, mint igazat mondani neki... - És, bár Nasser ezerszer meginog, bár állandóan olyan kétségbeesett pofákat vág, mint akinek a tökeit fogták satupofák közé: mégis részt vesz, kollaborál, kiszolgáltatja a titkokat, az ISIS vezetőit, s még ha alkalmasint harmincszor vonakodik is, azután háromszázszor olyan elhivatottsággal igyekszik teljesíteni minden küldetést...
Pedig mennyi pengeéles helyzet akad Annával is, Nasser-rel is... - Mennyire gyűlölik mindvégig, hányszor van olyan, hogy csak éppen egy végletekig feszült, hártyavékony idegszálnak kellene elpattannia ahhoz, hogy péppé verjék... - De a végén mégis mindketten kitartanak mellette. Nem is Stockholm-szindróma ez: mindkettejüket gyengeségükön keresztül fogja meg, s mint ő maga fogalmaz az egyik kulcsjelentben: arra akarja rábírni őket, hogy legnagyobb gyengeségükből kovácsolják legnagyobb erejüket: mindezt persze csakis úgy, hogy végső soron neki kovácsolják ki a győzelem fegyverét. És ezt ők mindig megteszik: egészen addig, míg Simon, avagy Stanley össze nem hozza őket a fináléban. - Ezután ő lesz a kapcsolattartód - mutat rá Simon Annára és elegánsan kisétál a képből. Most már az övék a terep... - A gép forog, az alkotó pihen... - A nevető harmadik nemes egyszerűséggel kiszambázik a kamerák pásztázta légtérből...
Lélegző sivatag
A történet kezdetén, emlékezzünk, kaptunk néhány súlytalan magánéleti epizódot: Antoine és barátnője még gyereket akartak, meg mindenféle, más számára tökéletesen érdektelen dolgot tervezgetrek (amit a párok általában csinálnak), aztán Antoine meglátott egy híradórészletet a rég halottnak hitt testvéréről. És mivel nem hagyta nyugodni, hogy a felvételen látott nő ugyanúgy fonja be a haját, mint Anna, lebénázott, leszerencsétlenkedett a jó öreg Ázsia legkietlenebb sivatagába, mert azt remélte, hogy ott végre a nyomára akadhat végre. Ám ott valami egészen mást talált: életcélt, harcot, küzdelmet. Hívatást, mondhatni. Bár mindvégig megszeppent kisfiú maradt, végül csak magára öltötte mindazt, ami harcossá tette és kiállt a célkereszt kellős közepébe: ide lőjetek! - kiáltotta, majd Röhrig Gézásan biccentett is egyet hozzá...
Aztán jöttek a többiek és egyszerre kitágult ez az univerzum: szerencsétlen szerencselovagok, partizánok, intellektuális felkelést és anarchista mintaállamot hirdető bolondok, túlfeszült akaratok, akik minden szexusukat a háborúba, a küzdelembe ölték egy sosem látott szabadságért és függetlenségért. Cserébe megkaptuk a szigorúnak, szervezettnek tűnő teokráciát, a végletekig hajtott fanatikus hatalmat, ami annyira üres volt, hogy már minden mozdulatával csak önmagát üresítette ki. Tompa füllel hallgattuk a szúrákat, néztük: ahogyan recsegve-ropogva elég a zongora, a sátán átkozott találmánya. És elnéztük, ahogyan azok a valóban tévelygő, sokszor szinte tehetetlenül szédelgő, Európából ideszokott/ideszökött férfiak, akiknek aligha van itt józanul megindokolható keresnivalójuk, gyilkolnak: többnyire ártatlanokat ölnek. S néha harcolnak. S mindezt inkább vélt, mint valós hitük igazáért teszik.
Mostanra, hogy végigpörgettük ezt a seregszemlét, maga a régió, a senkik földje szinte már megunt ismerőssé vált. Főként, miután kiderült, hogy egészen mások keverik itt a kártyákat, mint akik itt a vérüket, végtagjaikat, életerejüket adják a meddő és homokba fúló harcnak. Rájuk kezdtünk koncentrálni (a, ha nem is nevető, mindenesetre erősen somolygós harmadikokra), és, akik őket szolgálják... - De aztán legvégül nem maradt más, mint a pőre küzdelem. Arcok, közelik, ökölcsapások és puskatus-pofonok zűrzavarában...
Mindez a lélegző sivatag mélyén, amelyben ezernyi lélegzet várja lélegzetvisszafojtva a végét. Erre a nagyszabású végre íródtak a különféle életek variációi, amelyek közül nagyon sok itt temetődött el, s most alighanem Rutger Hoedemaekers atmoszférikus soundtrack-jében szólalnak meg ismét, néma, hangszeralkotta kórus gyanánt. Olyan ez a zenei anyag, mint amilyen például Hildur Guðnadóttir a Csernobilhoz íródott zenei aláfestése volt: szomorú, tragikus, örök és mély kavargás, amely bánatos, mély, néha fülsüketítő vonósai mögött is csupa némaság...
Nehéz nem patetikusnak lenni, amikor erről a sorozatról van szó. Pedig nem tagadhatjuk el a hibákat sem. Például azt, hogy az ISIS-hez beszédült három angliai jóbarát "borzalmas szenvedése" néha milyen sok is tud lenni. Az a lamentáció, amit hosszú epizódokon át folytatnak: az a tökölődés, tötyörészés, tötymörgés, amit prezentálnak, finoman szólva is elviselhetetlen lenne, ha nem volna a színészek kiemelkedő alakítása. Értem én, hogy az ISIS tagjának lenni még egy elvakult fanatikus számára is felvet bizonyos kérdéseket arról: vajon szabad-e egy ilyen barbár szerveződést szolgálni. S hogy vajon szabad-e elhinni, hogy mindez csak átmeneti, és a nagyobb jót szolgálja. De hosszú részeken keresztül szemlélni ezeket az antihősöket, akikkel kapcsolatban folyamatosan érzékeltetik velünk, hogy pengeélen táncol gránitszilárdságú hűségük: s látni, ahogyan újra és újra megfutják ugyanazokat a köröket: ez felér egy kínzással. - Megismétlem: csakis a színészeken múlott, hogy el tudtuk hinni az újabb és újabb meghasonlásokat. És itt kell hatványozottan kiemelnem Dean Ridge (Paul) előadásmódját, aki a pápább a pápánál-típusú ISIS-hitűként, a maga proliinglisén megszólaltatva is hátborzongató eltökéltséggel visszhangozza a különféle szúrák és parancsok vezényszavait...
És beszélni kell arról is, hogyan húzzák a végsőkig az idegeket azzal kapcsolatban, vajon ebben az évadban nyer-e lezárást a történet, vagy számolnak a folytatásokkal is. Természetesen a zárás kétértelműre sikeredett: itt akár abba is lehet hagyni ezt a történetet, de alapvetően olyan kérdések maradtak nyitva (különösen Nasser szála lifegne így céltalanul a sivatagi szélben), amelyeket kár volna megválaszolatlanul hagyni. Önmagában véve kérdés persze az is: érdemes-e őket megválaszolni, ha a válasz lapos és közhelyes?
Maradna-e rá elegendő sansz és szufla, hogy ne így legyen?
Szöllő
