Nem először van szó a blogon a His Dark Materials-ról - igaz, spoilermentesen idáig még sosem írtunk róla. Majd talán a végén, ha minden egyben van, megeresztek egy újoncoknak szóló kedvcsinálót is. (Ha minden egyben van, írtam: hiszen most már biztos, hogy a harmadik évaddal ki kell kerekíteniük a készítőknek a szériát, ugyanis (mint ahogyan az egy ilyen, tulajdonképpen rétegcuccnak tekinthető anyag esetében várható volt) a HDM-et limitált ideig tartják képernyőjükön a projektet megrendelő csatornák - könyvekből pedig éppen három van, tehát adta magát a három szezon lehetősége) Addig is marad a könyvek/sorozatok kedvelőinek az első évadot összefoglaló, kissé talán sűrűbb szösszenet - illetve a második szezon nyitó duplaepizódjához készült lazább hangvételű, fotoesszé formátumú írás - végezetül: jelen kritikám a második évad további epizódjairól és befejezéséről. (Folytatása: pandémia/széles körű vakcináció után következik - addig ugyanis nem állhatnak neki a harmadik szezon forgatásának)...

*

A második szezont betetőző epikus nagyjelenet után csak nézek magam elé... - Igen: ez az, amiről beszéltem - az érzelmi hullámvasút. Ahol már rég nem az a kérdés, hol van az a cuki kislány a kis bundájában, a nagy, bolyhos jegesmacival (ígérem, utoljára emlegetem fel őket), hanem, hogy hogyan bomlik ki egy a történetbeli különféle világokat a gombák hifája módjára áthálózó, át, meg átszövő gigantikus narratíva, melyet kétségkívül nem túlzás a "mítosz" megnevezéssel illetnünk. S miközben mindez sorozatmércével mérve szinte pillanatok (néhány epizód) alatt történik meg velünk, bőven van alkalmunk arra, hogy elsirassuk a nekünk kedveseket... 

Mert lesznek nekünk kedvesek... 

A GoT red wedding-jéhez hasonló durvulást persze ne várjunk ettől az évadtól, de mégis lesznek igen nehéz pillanataink. S ami ezen túl is határozottan rokonítja a HDM-et a Trónok harcával, hogy az HBO (és esetünkben a becsatlakozó BBC is) egy korábban adaptálhatatlannak hitt fantasy-ból hozott ki valami egészen meglepő, kivételes sorozatélményt.

Fontos összetevője az analógiának, hogy mindkét produkció esetében a kreátori igyekezet a karakterek által érte el a kívánt hatást. Martin saga-járól nem tudok nyilatkozni, mivel A tűz és jég dala köteteit azóta sem olvastam: de ha valami, hát az bizonyosan gyenge pontja a HDM alapjául szolgáló, egyébként káprázatosan magas színvonalú Philip Pullman regényeknek, hogy annyira erőteljesen fókuszálnak előbb a cselekményre, később a különféle szimbólumok és jelképek hálózatára, hogy a karakterfejlődések ívei, a legfontosabb szereplőket leszámítva, kevésbé bontatkoznak ki számunkra a mind monumentálisabb és mind sűrűbb narratív ködök mélyeiből...

Míg a könyvek leginkább a főkarakterek szempontjából alkottak maradandót, addig a sorozat kétségtelenül biztos kézzel, következésképpen néhol igen elegáns nagyvonalúsággal tudja felvázolni a supporter-ek kontúrjait. Egyenrangú, meglehetős profizmussal kezelt történetszálakat tud kibontani, felfejteni, és, ami talán a legfontosabb, a szálak elvarrásában is hasonlóan következetes tud maradni (ami pedig sok projektnek felettébb gyakori mumusa). Kisebb hibák, gyengeségek persze akadnak, de összességében mégis ez a legemlékezetesebb fantasy-élmény, amiben az utóbbi időben részem volt (s ezt nemcsak a projekttel kapcsolatos, korábban már sokszor emlegetett elfogultságom okán állíthatom).

A következőkben kifejtem, miben láttam a széria nagy erényeit - de ezt már tényleg nem tehetem spoilermentesen.

És nem is teszem... 

Oldások és kötések

A HDM storyline-ja eleinte még lineárisnak tekinthető.

Először is adott Lyra világa: a főhős, (egyre kevésbé kicsi) kislányé, aki megkapja az aletiométert, elutazik Mrs. Coulter-rel, megszökik a giptusokkal, eljut Északra és így tovább. A sorozat készítői azonban már az első szezonban is gondoltak a jövőre, amikor ezt az egyszerű, egyenesvonalú cselekményvezetést megspékelték a - most már bátran kijelenthetjük - Lyra társának tekinthető, kissé idősebb Will sztoriszálával.

A nézők így kíméletesebben adagolva kapják az infókat. Lyra világáról már itt kiderült, hogy párhuzamos a miénkkel, azaz Willével, ami által korábban már sokat dícsért Dafne Keen mellé másik "gyerek-főszereplőként" megkaptuk Amir Wilson-t. Szerencsénkre ő időközben az előadásmód érettségét és készségeit tekintve is képesnek mutatkozott bizonyítani, hogy (bár nem alkot kiemelkedőt), annyira fel tud nőni DK színészi képességeihez, hogy ügyesen ki tudja egészíteni azokat.

Lyra története nagyszabású volt, széles és nagytávlatú, mint a jeges puszták és tengerek, amelyeken keresztül vezetett. Will története viszont egyszerűbbnek, realistábbnak tűnt - habár a két világot kezdettől összekötötte a saját különbejáratú átjáróin közlekedő sz*rkeverő oxfordi professzor, Carlo Boreal (Ayrion Bakaare) személye, aki végül Will történetének eszkalálódását és markáns végkifejletét is előidézte az első szezon végén.

Ekkor azonban még mindig nem tudtuk Willről, ami csak mostanra vált nyilvánvalóvá: hogy Lyra egyenrangú társa a HDM gerincét jelentő küzdelemben (nem tudom, egy küzdelem hogyan lehet a gerince valaminek, de ezt a képzavart most engedjük el). Míg amaz az aletiométerrel bánik tehetségesen, amivel könnyedén tud eligazodni az aktorok és jelenségek útvesztői között, addig Will egy olyan kés birtokába jut, mellyel átjárókat tud vágni a különféle dimenziók között. 

Sejtettük, hogy lesz valamilyen szerepe, de remek volt látni, ahogyan ez a látszólag céltalan karakter hirtelen jelentőséget nyert, a döntései fontossá váltak és súlyt kaptak. Ráadásul kisvártatva kiderült, hogy az apja, aki egy sarkvidék-expedíción tűnt el, nemcsak életben van, de egy random térkapun keresztül véletlenül éppen Lyra világába jutott, ahol jelentékeny tudósként (Stanislaus Grumman), utóbb a Jenyiszej-menti vad törzsek közé keveredve Sámánként (Joppari) szerzett magának hírnevet (az persze mindnyájunk számára váratlan, ámde igen örömteli fejlemény lehetett, hogy a Sherlockból (2010-2017) megismert Moriarty, az ezerarcú Andrew Scott alakítja majd)...

Az írók részéről kétségtelenül ügyes húzás volt, hogy Willt hamarabb hozták képbe (még ha így sokáig nem is tudtuk, miért olyan fontos nekünk): egyrészt, így hagyták nekünk, hogy megszokjuk, és mind természetesebbnek vegyük azt a tényt, hogy Lyra világa párhuzamos a miénkkel, s hogy az ott kibontakozó események időben párhuzamosan zajlanak a mi világunkban zajló eseményekkel. Másrészről viszont így sikerült elegánsan és a kellő ráérősséggel kezelni a második évad résztvevőit, mert több tér és több idő jutott számukra.

Így ismerhettük meg Andrew Scott már emlegetett karakterének háttértörténetét, így juthattunk közelebb (megrendítően közel) Lee Scoresby (Lin-Manuel Miranda) motívumaihoz. Így volt alkalmunk kellő méltósággal elbúcsúzni tőle - úgy, ahogyan megérdemelte, s ahogyan elkerülhetetlennek mutatkozott, amennyiben a sorozat hű akart maradni korábbi következetességéhez és a könyv narratívájához. Így volt alkalmunk elmorzsolni azt a könnycseppet, amit nem tudtunk nem elmorzsolni...

Így tudtuk végül is lezárni a Carlo Boreal-szálat is. Baccare is remek színész: öröm volt figyelni az alakítása minden pillanatát, azt pedig külön meg kell jegyeznem, hogy az utóbbi időben igencsak ritkán hallottam nála szebben, elegánsabban artikuláló csepűrágót. De helyénvalónak látszott ott és úgy elbúcsúzni tőle, ahogyan alkalmunk nyílott rá. Az ő figurája is betöltötte a küldetését - nem mellesleg, eléggé dicstelenül. De ez így volt rendben...

Mert Mrs. Coulter akarta így: és ha Mrs. Coulter valamit egyszer úgy akar, akkor az bizony úgy is van rendben... - Oh, igen, bizony: itt maradt velünk Ruth Wilson is. Hiszen itt lesz velünk (ez talán nem spoiler a jövőre nézve) még egészen a végéig. S talán az ő karakterfejlődésének, motivációinak kibontása miatt érte meg a leginkább, hogy a  második évad olyan ráérősen, ugyanakkor részletgazdag árnyalatokat megcsillantva tudott csordogálni, ami igazán méltónak bizonyult egy nagy háború expozíciójához...

Démonok között

Emlékszem a kétezerhetes Arany iránytűre: milyen elegáns, utolérhetetlenül vonzó és épp ezért vibrálóan intrikus alak volt Nicole Kidman Mrs. Coulter-e. Őutána nehéz is volt megbarátkozni Ruth Wilson-nal. A tehetség és elhívatottság egy pillanatig sem volt kétséges a színésznő esetében: de az első évadban még nem értettem teljesen, hogy az elképesztően fortélyos, mégis szinte öncélú félelem légköre, melyet maga körül árasztott, miként nyeri el racionális mozgatóit: hogyan jelenik meg majd előttem a könyvek pusztító, mégis nagy képességekkel megáldott asszonya, akivé végül is a második és a harmadik kötetben válik.

Nos, Ruth Wilson a második évadban végre megérttette velem: ez a nő attól keseredett meg s telítődött túl annyira gyűlölettel, mert egészen egyszerűen nem lehetett azzá, akivé válhatott volna, ha egy másik világba születik. Például a mi világunkba. A sorozat konkrét érdeme, hogy ezt ki is mondatja vele, amikor Carlo Boreal jóvoltából végre átjuthat a mi dimenziónkba. Mrs. Coulter nem pszichopátiás öncélúsággal vált gonosszá, hanem mert ténylegesen nem volt más lehetősége az érvényesülésre.

A Magisztérium megvalósította zárt teokratikus rendszerben nőként komoly feladatot jelentett számára az érvényesülés: ezért lojálissá és végtelenül keménnyé kellett válnia. Mint őstehetség, a feladatot briliánsan oldotta meg: de közben tragikusan elnyomta és megkínozta személyiségét, amit azon mérhetünk le a legtisztábban, milyen kíméletlenül bánik majom-dajmónjával: vagyis a lelkiismeretével.

Amilyen mély és őszinte a kapcsolat Lyra és a még mindig alakváltó Pentalaimon között - amilyen egyedi a viszony Lee Scoresby és Hester nevű nyúl-lélekállata között (aki magányos hősünket női türelemmel és odaadással igyekszik a helyes úton tartani), olyan brutálisan bánik Mrs. Coulter azzal a szerencsétlen majommal, akibe még a szót is teljesen belefojtotta, s mint később kiderül, még egészen messzire is képes eltávolodni tőle (akár a boszorkányok a saját daimónjuktól).

Ruth Wilson kegyetlensége, ahogyan önmaga lelkét kordában tartja, leuralja, ahogyan önmaga antibiótájává válik: egészen félelmetessé teszi a karaktert. Míg Nicole Kidman Mrs. Coulter-e az elbűvölő önazonossága miatt volt hátborzongató, addig Ruth Wilson-é a sziklaszilárd, még önmagát is megtagadni képes ösztönzők végösszegeként válik állandó bizonytalansági tényezővé, s ezáltal tanulunk meg rettegni tőle.

Főleg akkor, amikor kiderül: képes arra, hogy az anomáliaként előállt titokzatos, lélekfaló lidérceket (angolul spectre - a Dementorok és a Lost füstszörnyeinek sajátos keverékei) irányítsa. Hogy ennek mi lehet az oka, azt még csak sejthetjük: mindenesetre a karakterfejlődés ívéből hibátlanul következik a karakter ezidáig rejtett képessége...

Mindezzel már Cittagazzéban szembesülünk. Az évad során végül minden út ide vezet: először Lyráék érkeznek oda, később a sötét anyag természetét vizsgáló Mary Malone (Simone Kirby) jut el a városba, aztán a Lyrát kereső boszorkányok érkeznek meg, végül pedig Carlo Boreal és Mrs. Coulter útja is oda fut be. Lyráékat, mint kiderül, a mindent vágó subtle knife (ez a HDM második kötetének címe is) vezérli oda, Mary Malone kutatásaihoz szeretne új inspirációt nyerni: a boszorkányok azért jönnek, hogy Lyrát megvédelmezzék: Carlo Boreal és Mrs. Coulter pedig, bár szintén a késért indul, végül előbbi csupán a saját halálát találja meg ott, miközben Mrs. Coulter felfedezi a lidércekre gyakorolt titokzatos hatalmát...

Ez az olaszos nevű kereskedőváros, mint utóbb kiderül, lakóinak kapzsisága miatt veszett oda - a felnőttek már kipusztultak, vagy elmenekültek: csak néhány egyre vásottabb és egyre indulatosabb kölyök lakja, akiket az előbbieket magatehetetlen zombivá változtató spectre nevű életeforma valamiért (mivel még nem "szennyezte be őket a por") nem bánt. Ez a világok közti senkiföldje egészen kiváló szimbóluma a második évadnak. Az első és a harmadik szezon démonai közötti átjáró: antitézis, akár csak A két torony és a Birodalom visszavág a saját trilógiájuk másik két része (a tézis és a szintézis) között. Egy bár kies, mégis kihalt, kifosztott világ, mely szó szerint egy lidérces senkiföldje: furcsamód mégis a béke és a feltöltődés helye lehet azok számára, akik a harmadik évad háborúját megvívják majd...

A szabadság határai

A lidércek mellett azonban a történet egy sokkal nagyobb hatású és jelentőségű entitása is megjelenik: az angyaloké. Angyalok szobrai népesítik be Cittagazzét: amikor Mary Malone a sötétanyag-generátorral kapcsolatot tud létesíteni a Port irányító entitással, angyalok válaszolnak neki és mutatják az utat kutatásának célja, azaz Lyra felé: s amikor az évad legvégén Asriel (reméljük, a harmadik évadban többet láthatjuk majd James McAwoy-ból) egy számunkra egyelőre ismeretlen helyen elmondja azt a monológot, amely az egész történetet egyszeriben a mítoszok közé emeli: szintén az angyalokat hívja segítségül...

Aki ismeri Pullman könyvét, tudja, hogy egy ateista mítoszépítéssel van dolga, melynek megalapozása egyfajta sprituális materializmus, szoros kapcsolatban a tizenhetedik századi vak angol poéta, John Milton Elveszett paradicsomával. Kár volna erről elöljáróban többet mondanunk, hiszen e koncepció igazi kifejtésére már a harmadik könyvben kerül sor: mégsem tudjuk nem felismerni az egyes összetevőket, mint például, hogy Lyra, mint új Éva, és Mary Malone, mint a bölcsességet képviselő új kígyó jelenik itt meg: egy új emberiség új ciklusáról van tehát szó, amely egy új bűnbeeséssel: Lyrával indul újra, amiben MM intellektusának csakúgy fontos szerep jut majd, mint Willnek (hogy esetleg ő lesz-e majd Ádám, azt most még nem tudjuk, csak nagyon bizonytalanul sejteni véljük). Ahhoz azonban, hogy mindez megvalósulhasson, le kell győzni a Fennhatóságot...

Ez, akárcsak az angyaloké, egy világok határain átívelő hatalom: célja a szabad gondolat elfoljása, az emberi tudat feletti uralom megszerzése, s ennek része a Magisztérium és Mrs. Coulter is, az immár engedelmesen doromboló lidérceivel együtt, míg az Asriel mellett felsorakozó angyalok, a Lyra oldalán megjelenő kisemmizett, felségterületüktől megfosztott Boszorkányok, az Észak pusztulásával szembenézni kénytelen panserbjørn-ok (így hívják az északi jegesmedvék faját Lyra világában), és Will, azzal a bizonyos nagyhatalmú késsel, amelynek hordozójává vált, mind-mind a Fennhatóság ellen szállhatnak majd harcba...

Kétségtelenül izgalmas kirakós: igazi mitológiai világépítés ez, ahol már rég nem csupán egy mesével állunk szemben. Mary Malone és a sötét anyag megjelenésével felsejlett a sci-fi lehetősége, de az angyalok belépésével immár egyértelművé vált, hogy mítosszal van dolgunk. Az egyik legambiciózusabbal a fantasy-k történetében, hiszen rendkívül karakteres állásfoglalás ez az ateizmus és a szabad akarat mellett. Egyetérteni nem muszáj vele (magam sem vallanám magamat a szó semmilyen értelmében ateistának), de a befektetett munka és tartalom önazonossága előtt valóban kénytelen vagyok meghajolni: ahogyan korábban Pullman könyveinek esetében, úgy most ismét...

Mert valóban: szinte megdöbbentő, hogy ennek a filozófiai artikulációnak egyes árnyalatait, színeit milyen mélyen és gazdagon tudja érzékeltetni a kreátori diszciplína. Az HBO az elmúlt években többször is meglepett: a GoT katasztrofális bukásával, például. És azzal, hogy olyan, nemcsak sorozattörténeti, de egyenesen történeti revelációt tudott alkotni, mint a Csernobil (2019). De azzal, hogy ennyire fogyaszthatóvá és emészthetővé tudott tenni egy olyan narratívát, ami körülbelül annyira összetett, mint Goethe Faustjának második része: s mindeközben csak annyit vesztett az eredeti színekből és árnyalatokból, amennyi kétségtelenül elkerülhetetlennek mutatkozott: nos, azt álmomban sem gondoltam volna.

S hogy emellett meg tudta őrizni az elbeszélésmód relatív egyszerűségét, elegáns, lényegre törő jellegét, ki tudta bontani az egyes karakterek jellegzetességeit, dramaturgiailag apró bukfenceket leszámítva kifogástalan tudott maradni, és még azt az érzelmi hullámvasutat is be tudta vállalni, amelyet az olyan pillanatok nyújtanak, mint Lee Scoresby megrendítő halála...

Nos, vannak azok a csodák, amelyek három napig tartanak. Vannak, amik évszázadokon át hatnak. És vannak az ilyen csendes fajták, mint ez a széria. Amelyek önmagukért beszélnek, és ez tökéletesen elég is. Akinek van szeme hozzá, az látja - akinek meg nincsen, annak nincs is itt semmi látnivaló. De a dolognak persze  még nincs vége: s ha a készítők ezek után lesznek képesek elrontani a harmadik szezont, nem érdemelnek kegyelmet...

Akkor a legbrutálisabb, lidércek általi kínhalált kívánom nekik...

- Szöllő -