Nos, a helyzet a következő: amikor úgy február legelején (nagyjából) rákaptam a vlogolásra még ott tornyosult előttem pár adósság. Ezek azóta megfogyatkoztak, de egy régóta magam előtt tolt feladat valahogy utoljára maradt - ez pedig az az immár egyre inkább kényszerű kötelesség, hogy végre lezárjam a 2014-es év legjobb sorozatos teljesítményeit összegző lajstromaim sorát. Talán vicces (ok, igazából nagyon vicces), hogy most, március közepén veszem csak fel újra ezt a fonalat, de az a helyzet, hogy, amíg az Emmy-t ki nem osztják, semmiképpen sem lehet idejétmúlt dolog a tavalyi esztendő dolgait rangsorolgatni. Szóval szemernyi szégyenérzet vagy egyéb visszafogó tényező sem gátolhat abban, hogy leporolgassam, befejezzem és megosszam a nagyérdeművel ezt a anno januárban megkezdett cikket. 

Ami pedig különösen fontos: ez az anyag még írásos formátumban érkezik meg, de a maradék 2-3 (többet semmiképpen sem tervezek) már a vlogra kerül majd feltöltésre, egy-egy videó keretei között. Ha ügyes, aktív és gyors leszek, még március vége előtt. Ha nem, akkor is... :)

...

Tehát: a szabályok, még egyszer, röviden.

Párosok és riválisok tagjai sajnos egy dobásból most ismét kimaradnak. Néhányan így kiesnek, mások viszont bekerülnek. Utóbbiaknak örülünk, előbbiek miatt szomorkodunk - de ez van, ilyen az élet, no meg a popszakma. Aztán: a mellékszereplők kiválasztása esetenként önkényes, de cserébe a sokfőszereplős anyagok tehetségeinek több lehetőségük lesz a szereplésre. S az sem változott az ezt megelőző két best of 2014-es anyag esetében, hogy a szelekció elve az, ki mit nyújtott önmagához képest tavaly. Ha nagyot ment előre, akkor nagymúltú anyag régi főszereplője is felkerülhetett a listára. Ma speciel 4 ilyen lajstromtagunk is lesz, továbbá 1 félig-meddig kakukktojás (erről majd a maga helyén és idejében)... 

Ennek értelmében lássuk tehát a 10, szerintünk legjobb férfi mellék- avagy vendégszereplőt elősoroló szubjektív (sznobjektív?) anyagunkat. 

10. Curtis Armstrong - Metatron (Supernatural)

Nem tagadom, hogy a Supernatural számos sebből vérzik: vannak vele gondok bőven, és bár még mindig képes nagyon király epizódok szállítására, azért nagyrészt már önismétlővé, érdektelenné, s néhol tök átlagos országos sorozattá vált.

Mindezek dacára azonban továbbra is megvannak azok a szerethető tulajdonságai, amik miatt egyszerűen képtelen vagyok kiszállni a buliból. Zum beispiel: a kisvárosi nyomozós részeknél még mindig ott van az a mókás vidéki életérzés a hetvenes évekbeli elektronikus orgona-dallamokkal megspékelve. A visszatérő karaktereknél még mindig ott van az a borzongás, hogy mennyi mindent éltünk már át együtt. S itt vannak nekünk még mindig olyan arcok, mint teszem azt Crowley, aki még mindig ugyanolyan szórakoztató mint régen volt. Mark Shepphard tavaly is nagyon kitett magáért - de sajnos ő most lemaradt a listáról. 

Nem lett ez a sorsa viszont egy másik kiváló karakternek, aki vele szemben nemrég csatlakozott a gárdához. (Emlékeim szerint Crowley már a második vagy a harmadik szezonban felbukkant, míg ő csak a nyolcadikban érkezett.) Metatronról van szó, az egyik legősibb angyalról és egyben Isten "titkáráról", aki sok mindent látott már, de, mint antréjából megtudjuk, még mindig imádja az új sztorikat. (Brilliáns ez a belépő, egyébként.)

Az 1953-as születésű Curtis Armstrong útja számos karakterszerepen keresztül vezetett e sokoldalú figura megformálásáig, de valami sosem változott: mindig lelkiismeretesen végezte el a feladatát. Most azonban, Metatron esetében, valami sokkal nagyobb falattal sikerült remekül megbírkóznia, mint eddig bármikor. Már a linkelt jelenet alatt is úgy érezzük (ne is tagadjátok!), hogy amit ez a fószer mond, arra egész egyszerűen nem lehet nem odafigyelni. 

Metatron/CA is brilliáns sztorimesélő ugyanis - a lelkesedése pedig könnyedén képes berántani és lebilincselni. S hogy ezen túl még milyen erényei vannak? Azt most, a potenciális spoilerveszély miatt (hány évad ment eddig le nálunk? négy vagy öt?) lehetőleg nem ecsetelném. Legyen elég annyi, hogy akad még jónéhány... 

9. Kevin Durand - Vasily Fet (The Strain)

Egy ukrán származású new yorki patkányírtó a vámpírok ellen? - Az általam minden borzasztóan ostoba hibája dacára kifejezetten egekig magasztalt The Strain-t jegyző kreátorcsapat, élén többek között Guillermo del Toro-val, már csak ezért is megérdemel egy óriási pacsit. Vasily Fet, azaz csak simán Fet ráadásul ennél sokkal többet is tud.

Például lelkesedik a munkájáért. Igen, bizony! - Régen láttam sorozatban ennyire elhivatott, a szakmája értelmében és jelentőségében ennyire hívő figurát. Számára a patkányírtás nem egy átmeneti állás csupán - hanem az életcélja. Az, hogy paktányokat írthat, boldogabbá teszi, mint nagyon sok halandót jóval higiénikusabb és jobban fizető munkakörök. (Ő maga egyébként az építészmérnöki pályát hagyta oda ezért, amit faterja azóta sem bocsátott meg neki!)

Nem véletlen, hogy, éles megfigyelőként, ő lesz az is, aki az elsők között veszi észre a vámpírok nagy ébredését, akik a csatornákban meghúzva magukat (igen, a The Strain vérszívói eléggé zombisak, ami azt illeti), várják a nagy napfogyatkozás idejét, amikor is előbújhatnak a homályból. Ezekre az ismeretekre végül is úgy tesz szert, hogy egyre több helyen észleli: a patkányok óriási rajokban menekülnek előlük, ki, a fényre. 

Egyébként Fet a patkányírtásról könnyedén képes átnyergelni a vámpírhentelésre, nem akármilyen párost alkotva a korábban már megidézett Abraham Setrakian-nal, aki aligha gyűlöli jobban a dögöket nála - holott ő egész életében küzdött ellenük, míg Vasily abszolút kezdő ezen a téren. Igaz, gyorsan tanul...

Kevin Durand-ot a legtöbben a Lost egyik legunszimpatikusabb karaktere, a pszichopata Martin Keamy megszemélyesítőjeként ismerik, holott az 1976-ban született színész azért játszott már egyben s másban (idén pl. a Vikings-ben láthatjuk). Igaz, ilyen jelentősségű felbukkanása, mint most, a The Strain-ben, ezidáig nemigen akadt. Így aztán még jelentősebb e nem mindennapi, s az elmondottakon túl a humora révén is meglehetősen szórakoztatóvá avanzsáló figura szerepében nyújtott pazar alakítása. 

8. Rory Kinnear - Caliban (Penny Dreadful)

"Alone bad. Friend's good..." - Frankeinstein Boris Karloff alakította teremtményének igencsak gyér a szókincse és nem túl fejlett a kifejezőkészsége. Ha hozzá képest meghallgatjuk, hogy a Penny Dreadful Caliban-ja milyen gazdag irodalmi utalásokkal teli s rendkívül mély, a romantikára jellemzően önfeltáró és -marcangoló monológokban osztja meg velünk bánatát, Wordsworth-öt és Blake-et idézve, egészen ledöbbenhetünk a különbségen - a gimnáziumi irodalomtanárok pedig jó nagyot csettinthetnek örömükben.

Az év egyik legkiválóbb újonc szériájának, a viktoriánius rém- és fantasztikus regények megannyi alakját megidéző PD-nek a Frankeinsteinje sem kutya. Harry Treadaway jó érzékkel hozza az ambíciózus, élet és halál közötti tartományokat kutató fiatal doktort. De a széria legzseniálisabb mellékkaraktere mégis az ő első számú teremtménye, aki mindjárt úgy lép be történetünkbe, hogy megöli a másodikat (a jóravaló Proteus-t)...

Caliban figurája abszolút jellegzetes reprezentánsa a késő romantika stíluseszményének - sötét és önmagával állandóan viaskodó alkat, akinek ráadásul nem túl bizalomgerjesztő fizimiskája okán a szörny szerepe jutott a fin de siécle Grand Guignol-jának színpadán. Ez a figura, akiből a horrorfilmek egyszerű tömeggyilkos szörnyet faragtak (jó, ez talán túlzott egyszerűsítés, de mindegy), már több anyagban is megjelenhetett a teremtője, Mary Shelley által megálmodott alakként. 

De nagyon bátran ki merem jelenteni, hogy Rory Kinnear interpretációjánál nem létezik összetettebb és nagyobb mélységeket megjelenítő. Már csak azért sem, mert tényleg nagyon erősek az irodalmi kötődései, meghatározottságai és jellegzetességei. Ez a figura mélyebben gyökeredzik a kor mentalitásában és életérzésében, mint azt el tudnátok képzelni... 

RK pedig eszményi választásnak bizonyult a szerephez. Az 1978-ban született színész számos a-kategóriás anyagban kamatoztathatta tudását (legutóbb éppen a The Imitation Game-ben bukkant fel), de ugyanakkor a klasszikus hagyományokat magába olvasztó eszköztárral dolgozó alkotóról is beszélünk az ő esetében. Ha nem is Sir Lawrence Olivier angolját beszéli, külön élményt jelent az orgánuma, amelynek ereje és tartalma már-már a nagy Shakespeare-színészekére emlékeztet... 

7. Zach Woods - Jared (Silicon Valley)

Ismered azt az érzést, amikor egy csapat tagjaként pontosan tudod, hogy a többiek rosszul csinálják, de senki nem hallgat rád, sőt kiröhögik és módszeresen megvétózzák a javaslataidat? - Na, Jarednek pont ezzel kell szembenéznie, amikor magasan képzett üzleti tanácsadóként szerzett munkatapasztalatait nagyvonalúan a Silicon Valley csupa, a marketing szempontjábólt teljesen laikus és tudatlan tagból álló startup-csapatának (úgymond) ajánlja fel. 

OK, kétség sem férhet hozzá, hogy a pasas meglehetősen idegesítő - de többnyire nem mond hülyeségeket, és legalábbis érdemes meghallgatni a tanácsait. Csak hát, ennyi ego között valahogy elvész az ő kisterjedelmű hangszíne... - Furcsamód e tekintetben leginkább az egész vállalkozás szellemi atyjához, a minden üzleti tevékenységük alapjául szolgáló forradalmi adattömörítési eljárást feltaláló Richard-hoz (Thomas Middletich) hasonlítható, akinek néha muszáj felemelnie a nyöszörgő vócséját, ha valami nagyon mást akar csinálni, mint a barátai.

Jaredtől talán csak annyi különbözteti meg, hogy ő ilyenkor a saját projectjén belül válik kívülállóvá, míg üzleti "gurunk" bármikor felállhatna és elmehetne a fenébe, ha történetesen nem feküdne már szinte kezdettől fogva marha sok kifizetetlen melója a Pied Pipernek elkeresztelt projectben. (Amihez ő egyébként marhára nem akart hozzájárulni - mert hiszen nagyban rontja az üzleti esélyeket az egy mesehőstől kölcsönzött, erősen infantilis megnevezés.) Szóval Jared csak csinálja, csinálja és csinálja, míg valamit csak sikerül kivasalnia a srácokból. És/vagy amíg bele nem őrül... 

A civilben is karikás szemű, elnyűtt idegzetű kreatív szakembernek kinéző, amúgy a kiváló 1984-es évjáratból való Zach Woods azért játszott már egyben s másban, de másik sorozatos megjelenése furcsamód szintén egy jellegzetes "gazdasági" komédiában történt, a The Office Gabe Lewis-aként. A két karakter közt a fő különbség az, hogy GL lényegesen élettelibb figura Jared-nél, aki teljes mértékben életidegen és flegmatikus.

GL a Michael Scott utáni időszak határozottan egyik legviccesebb újonca volt ott, aki sokszor volt képes megmosolyogtatni - Jared hangtalan, a jómodora mögé rejtett, csak az arcára kiülő állandó fizikai és lelki szenvedésétől viszont a földön fetrengek a röhögéstől. Ő tipikusan az a pasas, akinek mindig valahol nagyon máshol kellene lennie. De ő mégis itt van és csinálja. És mennyire tiszteljük is ezért!  

6. Michael Kenneth Williams - Chalky White (Boardwalk Empire)

Na, itt megint mindenestül önkényes szelekcióról van szó. Először is: Chalky White épp úgy főkaraktere a maga showjának, a Boardwalk Empire-nek, mint ahogy a fő-főszereplő, Nucky Thompson is az. Ugyanakkor, mivel rajta kívül még van legalább tíz hasonló státuszú figura a sorozatban, úgy döntöttem, ők most akkor inkább tekintessenek mégis mellékszereplőknek.

S közülük, szintén szubjektív úton-módon emeltem ki éppen Chalky-t. Talán azért mert az ő sztorija lett a legkerekebb (rögtön Nucky Thompsoné után) a 20-as és 30-as évek néhány fiktív és megannyi valódi gengszterét felvonultató - immár bátran mondhatom - alapsorozatban. (Chalky amúgy az előbbi típusba tartozik.) De, mielőtt rátérnék arra, mitől is tartom olyan nagyra a karakterét, előbb azért megemlíteném, hogy az utolsó szezonban nem csak ő teljesített nagyon acélosan. 

A sorozat történetére mindenestül pontot rakó ötödik szezonban ugyanis mások is kiváló lehetőséget kaptak tehetségük és képességeik kamatoztatására. Ilyen volt Shae Whigham, aki egy fiktív karaktert, a főszereplő öccsét személyesítette meg, vagy az Al Capone-t játszó Stephen Graham. Csakhogy egyikük sem teljesített önmagához képest kiugróan magas színvonalon - s ez igaz a Lucky Luciano bőrébe bújó Vincent Piazza-ra is. 

Szemben a Chalkyként megismert Michael Kenneth Williams-szel, aki önmagát jóval felülmúlva vonult be a 10-es lista "halhatatlanjai" közé. Az utolsó szezonban, amikor nem is vártunk volna tőle már túl sokat, olyan drámát adott elő, és olyan nagyon mélyen emberivé tudta tenni a hőse vívódását (miközben megtartotta a kellő, tisztes távolságokat is), hogy azt nem lehet nem méltányolni. MKW már a széria kezdetétől feltűnhetett, mint kiemelkedően jó drámai színész.

A gyorsan felemelkedő, de kifehéredni csak a külsőségek terén óhajtó fekete szeszcsempész bandavezér, majd gengszter, mindvégig kívülálló maradt és ezért sosem kért elnézést senkitől. Ellenben, amikor összerúgta a port valakivel, csak úgy sistergett az indulat. Ez tökéletesen érvényes volt a nagy nemezisével, a nála lényegesen gátlástalanabb Doctor Narcisse-szal (Jeffrey Wright) folytatott párharcára is... 

MKW 1966-ban született, és jópár nagy alakítást maga mögött tudhat már. Sorozatos szempontból különösen a Wire (magyarul: Drót) című alapvetésben való kiemelkedő színészi teljesítményét kell kiemelnünk (Omar Little neve mond valakinek valamit?). Illetve most már a BE révén is kiérdemelte osztatlan figyelmünket, amit, reméljük, még nagyon sokáig élvezhet majd... 

5. Cristopher Eccleston - Matt Jamison (The Leftovers)

Képzeljétek el, mi történik egy spirituális vezetővel, ha az emberiség 2%-a minden magyarázat nélkül eltűnik? - Tehette fel a kérdést Tom Perrotta, a The Leftovers című regény szerzője, és megalkotta Matt karakterét, hátha neki majd sikerül megválaszolnia. Nos, hogy a könyvben sikerült-e, azt nem tudom, mert egy sort sem olvastam belőle. 

De, hogy az abból készült HBO-szériának egészen biztosan igen, ahhoz kétség sem férhet. A dologban pedig oroszlánrész jutott a "válaszadót" megszemélyesítő Cristopher Eccleston-nak. A '64-es Eccleston igazi angol nagymenő, aki már a kilencvenes évek óta boldogítja a tévénézőket. Leghíresebb szerepe alighanem a Doktoré. Igen: 2005-ben egy Angliában szokatlanul hosszúnak számító, 13 részes szezonon keresztül alakíthtatta a lényegében a legrégebb óta (fogjuk rá) folyamatosan futó sci-fi-széria legendás főkarakterét.

Már ez önmagában is elég volna a halhatatlansághoz, de Eccleston még számos más projectben is bizonyította rátermettségét és szakértelmét. Gondolhatunk itt például akár a Heroes-ra is - de, ami egyértelműen az életmű egyik sarokköve, az most már egészen bizonyosan a Leftovers-ben prezentált játéka, vagy, hogy a fenti kérdésre utaljunk: válaszadása...

Mattnek ugyanis papként és egy gyülekezet vezetőjeként szembe kell néznie az elkerülhetetlen ténnyel: a nyája az emlegetett esemény óta eltelt 3 évben jelentősen megfogyatkozott. Miközben ő ugyanolyan elhivatottan igyekszik hirdetni az igét és hitet tenni saját hite mellett, addig az általa kinyilatkoztatott bizonyosságok már alig érdekelnek valakit. Kevés és a rejtély hatására többnyire megtört embernek misézhet már csak - így hát arra az álláspontra jut, hogy ki kell törnie a bezártságából.

Fő tevékenysége ezért az lesz, hogy szó szerint leleplezi az eltűnteket. Hogy milyen emberek is voltak ők valójában. Hogy az egyik sikkasztott, míg a másik csalta a feleségét - és így tovább... - A célja persze az volna, hogy ezzel bebizonyítsa: szó sincs róla, hogy csak a legjobb embereket "vitte el magával az Isten" (mint azt sokan híresztelik). Tehát, aki itt maradt, annak a számára ez nem csapás, hanem éppenséggel lehetőség: hogy tegyen valamit, hogy megváltoztassa és jobbá tegye a saját és mások életét. - Abba viszont nem gondol bele, hogy az eltűntek hozzátartozóit ezzel mennyire megsérheti...

Bár sok ostobaságon és hibán, önfeladáson és tévedésen keresztül vezet az útja, Matt sztorija egy dologra mindenképpen megtaníthat minket: hogy egy ilyen helyzetben sem tehetünk rosszabbat, mintha elcsüggedünk és végképp feladjuk. Tudom, közhely, méghozzá csúnyán elcsépelt - de sajnos ennél még nem találtak ki nagyobb bölcsességet balsors idejére... 

4. Finn Wittrock - Dandy (American Horror Story: Freak Show)

Hölgyeim és uraim! Szeretném bemutatni önöknek Dandy Mott-ot, aki alighanem a legfélresikerültebb elkényeztetett hülyegyerek a Missisipitől délre! Dandy egy hatalmas kastélyban él valahol a floridai semmi közepén, ahol az elviselhetetlen anyja még elviselhetetlenebb "szerető gondoskodásának" maximálisan kitéve kénytelen elütni mindennapjait. 

Mit csináljon ilyenkor egy hozzá hasonló teddy boy? - Mondjuk álmodozhat színészi karrierről, miközben gyúrja magát a gyerekszobához hasonló berendezésű "edzőtermében" (a sorozattörténet egyik legbetegebb díszlete). Jó, nem rossz. Ez már valami. De még mindig messze nem elegendő. Időnként felszedhet lányokat (sőt, fiúkat!) is - de Finn-t ez sem köti le igazán hosszú ideig...

Ám óriási szerencséjére a környéken freak-ek egész hada jelenik meg. És D kedveli a freak-eket. Magát is annak érzi - egyszer még fel is ajánlja, hogy csatlakozna hozzájuk. Mármint a sorozatbéli freak show társulatához - merthogy az American Horror Story azóta már lezárult évadának, a Freak Show-nak egyik karakteréről beszélünk az ő esetében. - Na, szóval felajánlja szolgálatait, de természetszerűleg visszautasítják, amit ő minden elkényeztetett hülyegyerekek kedvenc szófordulatával reagál le...

Van viszont egy freak, aki, ha nem is örömmel, de mindenesetre belenyugvással fogadja el csatlakozási kérelmét. Róla van szó. Twisty nem átlagos bohóc, hanem az a fajta, aki, ha nem nevetsz a mutatványain, beléd mártogatja párszor a kést. Na, ez D-t hallatlanul mulattatja. A hallgatag és nem túl közlékeny T "barátsága" ugyanis végre lehetőséget nyújt számára, hogy elszabadítsa a benne lakozó gyilkos indulatokat. És az addig egy gyerek életét élő D-ből hirtelen egy igazi sorozatgyilkos, vagyis (fogjuk rá) "felnőtt" válik... 

Finn Wittrockot sokan már most a 2015-ös Emmy tökéletes várományosának tartják. És valóban: minden megvan benne, ami erre érdemesíti. Egy percig sem unatkozunk az ő társaságában ugyanis (még akkor sem, ha ő azt teszi!). Hisztérikus és démonikus megnyilvánulásokban egyaránt tobzódó, dekadens játéka az örömzene színészi megfelelője (örömszínészkedés?).

Nem hiszem, hogy túlságosan meg kellett erőltetnie magát a figura megszemélyesítésekor, de mégis brilliánsan oldott meg egy nehéz feladatot. Olyan ez, mint egy igazán jó képességű csatár szép mozdulattal a kapuba helyezett tizenegyese. Már előre tudjuk, hogy be fogja lőni, és, hogy nem okoz majd neki nagy nehézséget a dolog - de éppen ez teszi olyan parádéssá a találatát! 

FW valóban vérprofi. A már a harmadik x-en is túl járó színész azonban eddig vagy nem érett meg igazán egy ennyire jelentős figura eljátszására, vagy egyszerűen nem volt, aki felfedezze tehetségét. Korábban ugyanis többnyire mellékszerepekben láthattuk, s első igazán jelentős felbukkanása tulajdonképpen a Masters of Sex-ben történt. Ám túlzás nélkül állíthatjuk igazi debütjére most, több mint tíz évvel a pályakezdése után kerül sor. És micsoda debütre, a fene vigye el! 

3. Michael Kelly - Doug Stamper (House of Cards)

Érdekes, hogy, ahogyan egyre feljebb és feljebb lép a sorozatbéli washingtoni ragnlétrán a House of Cards Kevin Spacey megszemélyesítette Frank Underwood-ja (aki az első szezonban még egyszerű, ám rendkívül ambíciózus államtitkárként kezdte), úgy kerülünk egyre közelebb és közelebb tanácsadójához és kabinetfőnökéhez - jóformán mindeneséhez  - Doug Stamperhez. 

Michael Kelly alakítása révén eleinte egy hideg intellektusú, tiszta és józan gondolkodású, kiváló ítélőképességgel és rendkívüli emberismerettel megáldott, csak a munkájának élő, lojális, de akként, és mindig is visszafogott, a határokat jól ismerő és át nem hágó, továbbá minden tekintetben megvesztegethetetlen figurát ismerhetünk meg. De, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatolunk a személyiségrajzában, úgy kezdünk egyre inkább kételkedni a kezdetben szilárdnak hitt pozícióiban.  

Ez a megingathatatlannnak és kikezdetetlennek tartott, a hatalom működésének és működtetésének a-kategóriás szakértőjeként bemutatkozó figura egyre inkább egy szerepei mögé rejtőző, s azokon kívül meglehetősen bizonytalannak tűnő, magányos, s épp ezért adott esetben tökéletesen védtelen, a körülményeket korántsem mindig hibátlanul felmérő, hús-vér emberként lép elénk.

Ez azonban már inkább a második, mint az első szezon folyománya. S épp ez az oka a listára való felkerülésének - hiszen 2014-ben Doug is, s az alakítója is nagyot lépett előre. Utóbbi ráadásul meglehetősen látványos sikerrel véve az akadályokat, s az év egyik legemlékezetesebb színészi teljesítményét produkálva. Ez annál is inkább kiemelendő, mert MK egyáltalán nem torpant meg 2015-ben.

S hogy ez mennyire így van, arra tanúbizonyságul a 3. évad nyitóepizódjának amúgy vastagon spoileres videókritikáját linkelném, amelyet pár hete készítettem. Ebből feketén-fehéren kiderül, hogy a színész a legújabb szezonban még látványosabban lép szintet. Ezt pedig tökéletesen bizonyítja, hogy az új évadnyitó jelentős része róla, magáról szól. Bizony... 

A '69-es MK nagyon-nagyon sok sorozatból ismerős lehet, mint több epizódban is visszatérő, általában fajsúlyosabb státuszú mellékkarakter. A 2005-ös Kojak remake talán nem tartozik ezek emlékezetesebbjei közé, ellenben a The Sopranos Ron Goddard ügynöke már jóval jellegzetesebb, a Person of Interest Mark Snow-ja pedig méltán tarthatott számot az osztatlan figyelmünkre...

Szép és szimmetrikus életpálya az övé: ezek az egyre jelentősebb alakítások ugyanis szinte megelőlegezték a House of Cards Washingtonában betöltött, a 3. szezonra már gyakorlatilag főszereppé dagadó rendkívüli presztizsét. S valami azt súgja, ez még csak a kezdet: a karakter mind gazdagabbá és összetettebbé formálásának ugyanis csak Beau Willimon showrunner és az írók kreativitása szabhat határt. MK részéről mindent ugyanúgy meg fog tenni a siker érdekében, ahogy eddig - s akárcsak Doug a saját szakmájában... 

2. Charles Dance - Tywinn Lannister (Game of Thrones)

Charles Dance is a hatalom és a politika köreiben otthonosan mozgó figurát személyesít meg a Game of Thrones jobbnál jobb szezonjaiban - s még ha ezek a körök fiktívek is, minthogy egy fantasy-univerzumhoz tartoznak "csupán", azért még nem kevésbé részletgazdagon vannak ábrázolva. Az HBO talán legjelentősebb s legnépszerűbb projectjének kidolgozottságát persze csakúgy fölösleges ecsetelnünk, mint a Netflix az előzőkben emlegetett alapvetéséét. 

Amiről viszont feltétlenül beszélnünk kell, az "ezüstérmesünk", Tywinn Lannister rendkívül sokoldalú figurája. Ahogyan igyekszik betölteni azt a pozíciót, amelyet Westeros kormányzatában játszik, miközben egyensúlyozni kényszerül a legkülönbözőbb és legváratlanabb tényezők közepete is. Persze ez így önmagában egy már ezerszer látott hatalmi játék ezeregyedik, a többitől nem sokban különböző kiadásának tűnik. 

Pedig TL sokkal mélyebb és összetettebb figura annál, mint, hogy ennyivel el lehetne intézni a viselt dolgait és az uralmi törekvéseit. Az, hogy ambícióinak nincs határa, s hogy ez a szikár, igencsak idősbödő férfiú semmit nem késlekedik feláldozni azért, hogy családjának nevét és (kétes) dicsőségét gyarapítsa - az talán nem meglepő. De, az, hogy Dance milyen rendkívüli képességekkel megáldva törekszik ennek a szikár és hallatlanul illúziótlan figurának a megjelenítésére - s, hogy ez korántsem marad pusztán törekvés - nos, az ad igazán spirituszt és értelmet az egésznek. 

Ez a jellem ugyanis tobzódik az önellentmondásokban. Miközben államférfiként bármit képes megtenni azért, hogy a Lannister nevet örökéletűvé tehesse - elfeledkezik egy apa legfontosabb kötelességeiről: gyermekei neveléséről. Így lesz Cersei-ből (Lena Headey) betörhetetlen és megszelidíthetetlen (már-már) rivális, Jaime-ből (Nikolaj Coster-Waldau) pedig a hatalmi játékoktól tartózkodó, visszahúzódó jellemű - szinte azt mondhatnánk - hős. 

TL-nek azonban nincs fontosabb és jelentősebb ellentétpárja ebben az erősen elcseszett családban (arra, hogy gáz van a génekkel, valószínóleg a harmadik generációs Joffrey - Jack Gleeson - példája a legjobb bizonyíték), mint jóformán az egyetlen normális, csak éppen törpe termetével megvert(/megáldott?) Tyrion. Az ezen kizárólagos testi fogyatékossága miatt általa kezdettől fogva szörnyetegnek és gyűlöletesnek tekintett, mélyen lenézett és megvetett fattyút minden eszközzel megpróbálta távol tartani a magas politikától és saját érvényesülésének terétől. 

Mindhiába. A fiú, aki Cersei ravaszságával és Jamie hadtudományával szemben a műveltség és az emberismeret (e kettő révén pedig a humor) tekintetében rendelkezik óriási plusszal, szépen lassan - szimbolikusan szólva - fölé nőtt. S legújabban méltó ellenfeleként jelentkezik... - Hogy ezt a családi név gyarapítása és integritása megőrzése érdekében mindent megtenni kész karakter hogyan tűri?

Nos, ez a negyedik szezon egyik nagy kérdése, s épp e párbaj miatt oly kimagasló Dance színészi teljesítménye a 2014-es év tekintetében, melynek súlyát növeli, hogy a Tyriont megszemélyesítő Peter Dingklage szerintem e minden tekintetben rendhagyó apa-fiú küzdelem révén már eleve simán viszi az év legjobb férfialakításának díját. A vele szemben minden képességét csatasorba állító Dance azonban csakúgy hihetetlen produkcióval kápráztat el minket - s tulajdonképpen ez a mostani ezüstérem odaítélésének legfőbb kiváltó oka... 

A másik pedig az, hogy a kiváló angol színész jutalomjátékául szolgál ez a nagyszerűen megformált szerep. 1946-ban született emberünk, évtizedeken keresztül rengeteg kimagasló alakítással öregbítette hírnevét a Ködös-Albionban. Igazán ismertté azonban csak mostanában kezdett válni, mióta a tengerentúlon is egyre több és jelentősebb megjelenésekkel hívja fel magára a mind szélesebb közönség figyelmét. Az én személyes kedvencem tőle egyébként a 2005-ös BBC-s Bleak House c. Dickens-adaptáció öreg és ördögien ravasz ügyvédje, ahol szinte már megelőlegezte azt a zsenialitást, amit TL bőrébe múlva prezentált számunkra. 

1. Robin Lord Taylor - Oswald Cobblepot / Pingvin (Gotham)

Robin Lord Taylor Pingvinje az a FOX, új és minden hibája dacára hallatlanul szórakoztató Batman prequel-szériája, a Gotham számára, mint ami Michelle Pfeiffer Macskanője volt Tim Burton 1992-es Batman Returns-ében, illetve a Heath Ledger által csúcsra repített Joker Christopher Nolan 2008-as Dark Knight-jában... 

Az emlegetett színészek és karakterek ugyanis személyiségükkel nemcsak, hogy oda és vissza áthatják az emlegetett produkciókat, de valami olyan egyedülálló mélységet és spirisztuszt adnak a megszemélyesített figurának és ezáltal a végeredménynek is, amely nagyon-nagyon sokban hozzájárul az adott anyagok kult-státuszához, sikeréhez, vagy egyenesen az örökkévalóságnak ajánlott mivoltukhoz. Míg ugyanis kétség sem férhet hozzá, hogy Michael Keaton vagy Christian Bale Batman-e nélkül az említett filmek nem érnének egy fabatkát sem, addig ugyanúgy a leglényegüktől szabadítanánk meg őket e fő- vagy mellékkarakterek kiiktatásával is. 

Ráadául a Gotham évtizedekkel Batman fellépése előtt játszódik, így itt Bruce Wayne még csak gyerek, akit David Mazouz érthető módon nem alakíthat úgy, hogy versenyre kelhessen az emlegetett óriásokkal. Sőt, még csak szerepet sem kap annyit, hogy igazán a legfőbb főkarakterünknek tekinthessük. Nála jóval lényegesebb játéktér jut például az itt még zöldfülű Gordon felügyelőnek, akinek bőrébe Ben McKenzie bújt. Ám ő sem képes akárcsak tizedannyira is felejthetetlen figurát hozni, mint a fentebb citált zsenik. 

Így aztán a Gotham-ben a jófiúk erősen mértéktartó színészi teljesítményeket produkáló tábora helyett igen nagy tér jut a rosszfiúkénak - ami azért nem jelent nagy problémát, mert a széria a város elzüllése idején játszódik, s már csak ez okból is érdemes romlottabbnál romlottabb alakokkal megtölteni a panteont. Főleg, hogy jelen van már a kiskamasz Macskanő és Ivy, a szárnyait bontogató Nygma, illetve a már vérprofi Falcone, Maroni és még jópár egyéb, hál' istennek remekül megírt intrikus. 

Ám, mint arra az ősszel elstartolt showra vonatkozó tavalyi írásomban már kítértem, senki, és valóban senki nem veheti fel a versenyt azzal a figurával, és megszemélyesítőjével, aki méltán érdemelte ki a legeslegelső helyet ezen a listán. Pingvinről, azaz Oswald Cobblepot-ról van szó. Pingvinről, akit láthattunk már többek közt gátlástalan bohémként Burgess Meredith, vagy elhízott és önmagához képest is túlpörgött Beetlejuice-ként parádézni Danny de Vito mind a mai napig megsemmísítően szórakoztató alakításában. 

De, azt hiszem, ennek a nagyon jelentős antagonistának a neve még nem jelentett annyi mindent, és oly sok önmagának ellentmondó dolgot, mint itt. Soha még nem kapott ennyi dimenziót és réteget ez a figura. Soha nem volt még ennyi személyisége és arca ennek a Batman-univerzum hajnalán csupán egy komikus gazemberként kezelt, ám már de Vito révén is komoly fejlődésen átment, RLT segítségével pedig mindenkinél emlékezetesebbé tett egyéniségnek. 

És itt engedjétek meg, hogy magamat idézzem: "RLT és a készítők (...) a zsenialitásnak, a Tim Burton-i értelemben vett freakségnek és a megnyerő modornak, a gátlástalan pszichopata kiszámíthatatlan és a meghunyászkodó szolga tenyérbemászó személyiségjegyeinek, a bátor kezdeményező és az anyuka pici fia karakterisztikájának olyan egészen sajátos elegyét alkották meg általa, hogy az szavakba önthetetlen."

Nem hiszem, hogy tudnék vagy képes lennék erről az alakításról többet írni, hiszen azok közül való, amelyeket kár boncolgatni és darabjaira szétszedegetni. Kár bíbelődni azzal, hogy megmagyarázzuk vagy értelmezzük őket. Egyszerűen csak leesett állal kell nézni, és nagyon, nagyon sokat kell rajta röhögni. Azt ugyanis elhihetetitek, hogy az említett összetett személyiségjegyek mellé olyan humort is kapunk, ami éppen azért tekinthető elsőosztályúnak, mert annyira remek karakterábrázolás alapozza meg... 

Az 37 éves RLT tízéves színészmúltja dacára - s ebben a tekintetben, ahogy az általa hozott személyiség vonatkozásában s egyebekben is, sok szempontból hozzá hasonló utat bejárt Finn Wittrockkal párhuzamosan - csak mostanra futott be igazán, s ebben a döntő szerep egyértelműen ennek a tavaly startolt sorozatnak jutott, amelyben végre lehetősége és tere nyílt megcsillogtatni képességei egész tárházát. 

Futottak még... 

Volt egy sorozat, amivel nagyon nagy kínban voltam, mert szám szerint 3 jelentkezővel is szerepelhetett volna ezen a listán - de a sors úgy hozta, hogy végül egyel sem jutott fel rá. A Vikings-ről beszélünk, ahol George Blagden (Athelstan), Donal Logue (Horik király) és Gustaf Skarsgård (Floki) is csak hajszálnyit maradt le a szerencsés 10-estől. 

Hasonló a helyzet az Outlander két szereplőjével is, akik közül ráadásul az egyik két karaktert is megformált, meglehetősen nagy tisztességgel. Tobias Menzies-ről van szó aki a 20. századi Frank Randall és 18. századi őse, Jack Randall szerepébe bújva boldogíthatta az időutazós anyag nézőit. Másrészt Stephen Walters volt még különösen kiemelkedő ebből a showból, aki egy meglehetősen szórakoztató komikus karakter, Angus megszemélyesítőjeként jeleskedett. 

Szintén a hajszálnyit lemaradók táborát gyarapította az év egyik leginvenciózusabb mellékkarakterét, Mason Vergert megformáló Michael Pitt. A remek filmszínész egy rendkívül beteges, sertésmániás sorozatgyilkos bőrébe bújva művelt elképesztő dolgokat a ledöbbent nagyérdemű szeme láttára. Színészi teljesítményét persze nem ezért tartottuk oly sokan nagyra, hanem mert egészen példátlan invencióval és feneketlen gonoszsággal láthattuk életre kelni a figurát az ő interpretációjában. 

Hasonló invenciót tapasztalhattunk Tyler Ross-nál a The Killing utolsó évadában, aki egy katonai iskola fiatal és mélyen traumatizált növendékét alakította. Maheshala Ali pedig a House of Cards-ban egy gátlástalan lobbistát. Paul Anderson Arthur Shelby szerepében a Peaky Blinders nagyhangú, egyre inkább szétcsúszott maffiózóját, míg Emmet J. Scanlan az In The Flesh duplán kívülálló prófétáját (homoszexuális és zombi). 

A sajnálatos körülmények között, váratlanul elhunyt Christopher Evan Velch a Silicon Valley Peter Gregory-jaként ontotta az aranyköpéseket. Hasonlóképpen, mint Angus Macfayden rettenthetetlen brit gazembere, Robert Rogers az amerikai függetlenségi háborús Turn-ben, vagy Tom Wu a Hundred Eyes nevű, kikezdhetetlen bölcsességű figura bőrébe bújva a Marco Polo-ban. 

Összetett és izgalmas karaktert hozott Joe de la Fuente a Hemlock Grove ördögien ravasz Johann Pryce-aként, de nem kevésbé Sean Bridgers a Rectify Trey-ének szerepében. Sőt, bár sokan nem értenének velem egyet, én az írás, és nem a színész hibájának tudom be, hogy Hank Azaria vendégszereplése a Ray Donovan-ben nem sikerült olyan fényesre, mint amilyen (akár) lehetett volna. Ed Cochran különleges ügynök profi megformálásáért ugyanis abszolút mindent megtett a színész... 

Nincsenek is emlékezetesebb szerepek egy-egy sorozatban, mint az egy-egy tulajdonságukkal tökéletesen leírható mellékfigurák. Így jellemzi Bob Odenkirk Bill-jét a Fargo-ban a naivitás és Dennis O'hare Stanley-jét az American Horror Story legújabb szezonjában a pénzéhség. Ezért írható le a "szakmai féltékenység" kifejezéssel Thomas Malcolm McDowell megformálta karnagya a Mozart in the Jungle-ből, vagy nevezhetjük Blake Ritson Girolamo Riario-ját a Da Vinci's Demons badass intrikusának. 

SzJ