Folytatjuk az öt évet és öt hónapot sommázó összeállításunkat, Tudjátok: még mindig arról az öt évről és öt hónapról van szó, amikor nem frissült új tartalmakkal a Borostaszerint, kétertizenöt forró májusától kétezerhúsz fagyos októberéig. Ha valakit érdekelnek az előzmények: a bemelegítő első, és a bőlére eresztett második rész itt érhető el - a harmadik első fele pedig a tovább mögött sorjáz. (A befejezés talán még ebben a félévben érkezik, de tudjátok: mi és az ígéreteink...)

*

Úgy vélem, legutóbb talán kicsit túlpörögtem. Egyértelmű, hogy jelen vállalkozásunk második része  a fárasztó téli napok és a lankadt, fagyos esték nyomait épp úgy viseli magán, mint a jégkorszakbeli emberiség képzeteit a magdalén barlangrajzok. Most azonban, hogy itt a tavasz, többet süt a nap és a nehéz vér könnyebb és áttetszőbb lesz, a friss zöld leveleken pedig finoman kirajzolódik a nap fénye, az ember is hajlamosabb könnyedebben és áttetszőbben felfogni a dolgok színét és fonákját.

A tavasz mediterrán évszak, a mediterrán élet pedig könnyed valami: a nehéz borokat ilyenkor nem bűn vízzel higítani és a sörből néha nemcsak az öt százalék feletti, fejbeb*szós nedűket, de a jóval szerényebb kaliberszámúakat (urambocsá' alkalomadtán néha valami alkoholmentes, üdítőszerű lélöttyöt) is könnyebb szívvel hajlamos az ember legurítani.

Mindez persze király és örülünk is neki - ám nem változtat azon a körülményen, hogy öt év hatalmas idő és rengeteg minden belefér a kétezertizenöt májusa és kétezerhúsz októbere közti etap kitárgyalásába. Igaz az is: kicsit nagy lett az anyag, amit átfogtunk a sorozat előző cikkében: ezt most a rövidebb, ám annál velősebbnek szánt terjedelemmel korrigálnánk. A korábban egyetlen nagy egységnek eltervezett (NY-től Z-ig húzódó) harmadik írást két kisebb egységre bontottam: az első, azaz a mostani az öt esztendő egyik legnyomasztóbb pszichohorrorjától a legjelentősebb önazonosságot felmutató színészéig ível, a második pedig nemcsak végigviszi az ábécét, de a végén még némi összegzés is elfér majd arról, mit is jelentett (jelenthetett?) számomra (számunkra?) ez az öt esztendő.

Kényelmesebb tempó: kevesebb látnivaló, de annál erősebb hangsúlyjelekkel: a befogadói magatartás így könnyebben fogalmazhatja meg, vagy ellenpontozhatja önmagát a tételezett állításokkal szemben - a szerző pedig kicsit lazábban foghatja fel a feladatát...

A következőkben persze még így is szép kis zanza érkezik, s még hozzá csupa olyan alapvetésből (vagy éppen nyomasztóan túlhájpolt projektből) építkezünk majd, amiről idáig egyáltalán, többnyire még csak érintőlegesen sem volt szó, holott az elmúlt öt évet csak úgy figyelemreméltóan fémjelezték, mint az 1917, a Joker, vagy a Logan képsorai: fontos, álleesős, szemforgatós, vagy épp koncentrált jelenlétet igénylő, emlékezetes pillanatai. Megpendítjük például Yorgos Lantimos buzukiját, felhúzzuk Tarantino hatlövetűjét, megszólaltatjuk Luca Guadagnino kísértethangon vibráló, kísérleti hangszereit, dörmögünk egy öblöset Tom Hardyval - sőt, emellett a sokféle zajkeltés mellett még arra is lesz alkalmunk, hogy síri csöndben töltsünk egy röpke bekezdésnyi időt...

Persze mindezt a spoilerek gondos kerülésével, továbbra is tisztán az ajánlás és összegzés szándékával felvértezve. - Istenneki!

Ny, mint Nyárközép. Ari Aster korunk egyik legbizarrabb rendezője. Nem is a hatáskeltés eszközei, inkább az elbeszélés módszertana az, ami kiemeli őt az élmezőnyből. A perverz képű, somolygós arcélű izraeli direktor a nemzetközi porondon úgy mutatkozott be, mint a pszichohorror nagy mágusa. Kétezertizennyolcas, brutálisra sikeredett rémisztgetése, a Hereditary Tony Colette ezredszerre is megidézett, szinte démoni diszciplináján túl azt is képes volt megmutatni, milyen az, mikor a rémület mikroviszonyrendszerekbe költözik be, és szó szerint atomjaiban zilál szét egy családot. A mikroökonómiai folyamatok elegáns és baljós narratív metaforájaként pedig egy babaházat is elénk tár (Tony Colette miniatűrművész-karakterének alkotása), ahol a valóság a maga legapróbb elementumaiban ölt testet és vetíti előre a kíméletlen befejezést. Ha az It a félévtized legnagyobb epikus horrorja, akkor Ari Aster apró meséi a legrealistább horror-produktumok, amelyek csak elképzelhetőek A hangsúly ugyanis mindig az apróságokon, az ördöglakta részleteken van, melyek épp olyan hétköznapiak, mint amennyire nyomasztónak bizonyulnak. A kulcslyuknyi homályos cselekménypontokon egyszer csak elkezd szivárogni a hófehér ektoplazma, ám mire ezt sikerül realizálni, már régen késő van, minden közbelépéshez. A racionálist felemészti az irracionalitás... - Így tűnik szemünk elé a filmek végén az Ari Aster féle dis-aster (ugye senki nem gondolta, hogy ezt a szóvicc-sanszot ki fogom hagyni?), amely a finálé pillanatait csakúgy az őrületig hajtja, mint a gyengébb idegzetű nézők tudatállapotát. E tekintetben már a Hereditary is mindent tudott, amit tudnia kellett: ám jóval kiforrottabb érzelmi megtöréssel tudott szolgálni a kétezertizenkilences Midsummer (a Fehér éjszakák borzalmas magyar cím, hiszen Dosztojevszkij már régen ellőtte, és azóta csak még inkább elcsépelték). A skandináv újpogány hippikommunába látogató, néprajzi tanulmány összeállításával érkező amerikai egyetemistákkal ugyanis már alapjáraton is bőven akad probléma: elsősorban is az, hogy minden létező szabályt áthágnak, amit csak a kis közösség lefektetett, s ami a szemükben olyan szilárd, mint a rendíthetetlen kősziklák a semmi közepén. Az, hogy áldozatnak való material az összes, már akkor eldől, amikor még csak tervezgetik az utat - amikor beszédelegnek ebbe a közösségbe, amelynek tagjai velük szemben nagyon is biztos léptekkel járnak a földön, már azonnal ott van a homlokukon az áldozati állatok jele. A helyi kisközösségbe messziről jött, tudatlan (ami egyenlő adott esetben egyenlő a bunkósággal) idegen bűnhődése tudatlanságáért (és bunkóságáért), tehát az ott élők szokásjogának áthágásáért, legkiválóbban talán a The Burial Man (1973) képsorain jelenik meg - de a horrortörténelemnek legalább ennyire emblematikus pillanata, ahogyan a díszes virágokkal megkoronázott, az őrület kitárt karjaiba lágyan beleszédelgő Florence Pugh alakította  báránykánk bénult tagokkal, összeszorult pórusokkal, elnémult bőrlégzéssel várja ki elkerülhetetlen végzetét, ami ha nem is sebes lovon, mindenesetre minden kétséget kizáróan, határozott léptekkel közelít felé... 

O, mint Once Upon a Time in Hollywood. Tentin Quarantino, ahogyan a népnyelv a pandémia idején aposztrofálta a legismertebb olasz lábfetisisztát, mindig is azt a mozit csinálta, amit ő szeretett - s ebben az értelemben a filmjeiből összeálló folyam egyetlen hatalmas elbeszélésként is értelmezhető. Már a Kutyaszorítóban (1992) is azokból a számára feledhetetlen mozgóképekből építkezett a hetvenes évek széles trash-palettájától Sam Peckinpah és Walter Hill életművéig (a két alkotóval szépen meg is határoztuk az amerikai cowboy-, illetve proliakció-vonal két legmarkánsabb alakját), amelyek alkotónk lelkét megérintették. Tény, hogy Tarantinonak van lelke - akik annyit jegyeztek meg filmjeiből, hogy esztelen vérengzés és látszólag céltalan erőszak jellemzi őket nagy adag stílusparódiával nyakonöntve, azok igencsak felületes szemlélői az életműnek. Tarantino vegyesvágottjai, mint már többen is megénekelték, összetételükben az emberi kommunikáció korlátozott lehetőségeiről és leggyakrabban annak teljes kudarcáról vallanak - amikor hullahegyek és cafatokra hasadt kreatúrák maradnak csupán a végtelenített párbeszédek zárlataként, az mindig a kommunikációképtelenség valamilyen tektonikus mozgásának következményeként adódik. Miközben az előtérben tarol a fekete humor és a soklövetű célszerszámok szorgosan aratják az emberanyagot, a háttérben célt tévesztett szavak, gondolatok bújnak meg, melyek aztán végzetes félreértések előidézői lesznek (itt valóban igaz a Máté Péter-sor: "a legkisebb hibád megbosszulja önmagát") - Tarantino áttételes hatáskeltése révén sokszor talán nem is látjuk, csak érezzük, hogy egy-egy karaktert egyértelműen saját önkifejezésének kudarca visz a végzetes tévútra. A Robert Rodriguez-zel párhuzamosan rendezett ikeropusz, a Grindhouse (2007) Kurt Russel alakította mániákus országúti nőgyűlölője például a múltban a nőktől szerzett sebekből nyeri gyilkos életerejét, ami viszont olyannyira túlteng benne, hogy az általa üldözőbe vett három (hosszúcombú) hősnőnek szinte cafatokra kell püfölnie, mire végül is megszabadulnak tőle. A Django elszabadul (2012) brutálfeka címszereplőjének (Jamie Foxx) viszont akkor sem lenne más választása, mint, hogy ne értsen szót Di Caprio rabszolgakereskedőjével, ha ő lenne a legempatikusabb lélek a világon. Épp úgy, mint ahogyan az alternatív történelmi Inglorious Bastards (2009) Shoshanájának sem akad más lehetősége, mint, hogy a kínálkozó alkalmat megragadva megsemmisítse Adolf Hitlert és vezérkarát. Quarantino érdeklődése (hiába, a becenév találó: direktorunk éppen olyan férfiszépség reprezentáns, mint a regény-/rajzfilmbéli Quasimodo) egy rövid western-közjáték (Aljas nyolcas - 2015) után ismét az alternatív történelem felé fordult. Csakhogy új projektje minden alkotói erőfeszítését egyszerre próbálta felfakasztani és kiaknázni: a végül is Once Upon a Time in Hollywood (2019) címen kiérkező alapvetés egyszerre tisztelgés a dekadens alkonykorszakát élő hatvanas évekbeli Hollywood, gyerekkora hetvenes évekbeli erőszakmozijai előtt, illetve egy az eddigiekhez képest egy új, másfajta kommunikációképtelenséget kitárgyaló kísérlet. Arról mesél ugyanis, mi volna akkor, hogy ha nem történik meg a Sharon Tate-gyilkosság, mert a gyilkosok és áldozatok éppenséggel elkerülik egymást (s nem mellesleg, ha ezúttal a leendő gyilkosokat hasogatják cafatokra a golyók, illetve a kreatívan alkalmazott vágó- és szúrófegyverek), a régi Hollywood hősei, direktorai, statisztái és kaszkadőrei pedig vidáman elsétálnak a napfelkeltében, kezükben egy üveg Budweiser-rel. Az öregedő lábfetisiszta itt érezhetően minden regiszteren egyszerre akar játszani: prelűdje ugyanaz a műfajparódia, amiben az egész életműve alaposan megmerítkezett - hommage-t akart készíteni, amelynek különlegessége, hogy a díszlövések egyszerre szólnak az erőszakos filmeknek, amelyek a saját opuszaiban sorjázó brutalitás változatos ihletői voltak, és a régi jó erőszakmentes Hollywood-nak, amely a hatvanas években éppen az elkövetkező évtized  brutális erőszakhullámának fényében volt olyan ártatlan. Ennek az ártatlanságnak karakterisztikáit Tarantino Tate-ben (Margot Robbie), az erőszak kiindulópontját pedig éppen a Tate-gyilkosságban találta meg. Mondjuk ki tehát: crescendo-ként Tarantino meg nem történtté akarta tenni a traumát, amely nélkül (legalábbis saját nézete szerint) talán soha nem is lett volna az, aki. Ha innen nézzük, mindezeken túl a szerző személyes terápia-, magasabb ihletettséggel szólva: megváltódásfilmjét is bele kellene látnunk a háromórás alkotásba... - És miért ne tennénk? Hiszen a Once upon... hatalmas vállalkozás: az egyik legnagyobb dobás rendezője életében. Emlékezetes színészekkel - Di Caprio önimádó epizodistája csodálatos, Brad Pitt perifériára szorított hőse a maga nemében szintén óriássá válik, Margot Robbie-t pedig jó néha nem (egyébiránt sziporkázóan) hibbant luvnyaként, hanem életvidám, egyszerű, szerethető, szexi szomszédlányként szemlélni (itt kezdődik az alliteráció művészete, kérem szépen!). Óriási szellemi és szerzői erőbedobással, elképesztő virtuozitással lett meghangszerelve. És mégis: a végeredmény olyan sokat markol, hogy nem képes mindent átfogni, amit szeretne. Ezerszer hozott példám itt milliárdszorosan megállja a helyét: a minisorozat jobb lett volna! - Ezúttal Tarantino is így gondolja, aki jóval hosszabbra tervezte a filmet, és jelen pillanatban is komoly munkát fektet abba, hogy tévére átkomponálja a rengeteg kivágott jelenetével három óráról jóval terjedelmesebbre növekvő anyagot. Ám még így: csonkán és felemásan is elmondhatjuk, hogy Tarantino valóban olyan regisztereket tudott megszólaltatni a Once upon... képein, amelyek nagyon hiányoztak a millenial whoop-tól, vagy épp #-gel jelölt traumáktól roskadozó kortárs amerikai moziból: mer hosszan elidőzni apró részleteknél (és itt nemcsak a filmben megjelenő női talpak redőiről beszélünk): mer tengeni-lengeni, csak úgy ellenni, sőt, mondhatni, lubickolni a saját világában akár a hatvanas évek jellegzetes közérzet-filmjei: mer felháborítóan, kirívóan heterofehérférfi-centrikusan megnyilvánulni... - Végezetül pedig: mer élni olyan mozis utalásokkal, amelyekkel már húsz-harminc éve senki sem próbálkozott. És igen: annak, aki nem érti a citátumokat, néha pokolian nehéz lehet dekódolni a látottakat - de ez a film talán nem is nekik készült. Rétegcsoda, rétegközönségnek (a magamfajta hálás sznoboknak) - mint, ahogyan minden az volt a filmtörténetben, ami stílust tudott teremteni, s amiből azután a könnyedebb, kevésbé réteg, inkább populáris projektekhez meríteni lehetett: Erich von Stroheim Greed-jétől (1924) Jim Jarmusch Dead Man-jéig (1995) - és tovább... - Ehhez képest persze a többség esetében nyilván nem bizonyultak közönbösnek (a talpredőkön túl) a filmben megjelenő női bájak, no meg Brad Pitt szépen kidolgozott, természetesen barnult férfi felsőteste sem. Sőt: az elsőrendű hatvanas évekbeli látványpornó is (itt minden a helyén van, kutyaeledeltől a roncsautóig) magával ragadhatja a szemet, amiből olyan dózist kap a néző, hogy csak győzzön élvezkedni. - Az öt év egyik legjobb moziélménye, ráadásul a pandémia előtti békeév augusztusában (a szerző nem is tagadja, hogy remek idők voltak). Hatvankilenc nyara számomra tizenkilenc nyarán még egyszer, utoljára megismétlődött. És ebben csak az lehet a furcsa, hogy még nem is éltem hatvankilencben...

Ö, mint Ötven árnyalat. Volt egyszer egy Borostaszerint Vlog. Igen, bizony: akadt egy ilyen kezdeményezésünk is. Kettőezertizenöt első fele számomra szinte végig azzal telt, hogy elképesztő lelkesedéssel ontottam a film- és sorozattematikájú anyagokat a csatornára - sőt, jó ideig HGD barátom is jelentősen besegített a vlog tartalmainak alakításába. Aztán a BV utolsó videója egyben az egyik utolsó posztunk is lett a tavaly októberi nagy revival-ig... - Sajnos ma már nem érhető el teljes egészében minden anyagunk: a feltöltött videók egy része azóta ugyanis törlésre került. Jelesül is azok a tételek, amelyek időközben, a videómegosztók moderátorainak és/vagy szerzői jogi hiénái valamely kósza szeszélyének estek áldozatul. Közülük az egyik legjelentősebb a kétezertizenöt februárjában készült, monstre ajánlókkal beharangozott (pl. összevágtam egy komplett anyagot klasszikus Clint Eastwood-westernekből) Szürke ötven árnyalata (2015) kritikánk. A majdnem tizenöt perces videóban nem kevesebbet állítottam minden idők egyik legfertőzőbb, legkártékonyabb szexuális magatartásokról számot adó, ugyanakkor legminősíthetetlenebb szoft pornó-trilógiájának (azért minősíthetetlen, mert túl a-kategóriás szoft-pornónak, de túl szoft-pornó a-kategóriás mozinak) nyitódarabjáról (amelyhez képest az Emanuelle Bergman és Fellini - de inkább utóbbi), mint, hogy egy céges pszichopátiát istenítő kapitalista propagandafilm, ami ráadásul annyi erotikát sem képes sugározni, mint az az aprócska kő, ami fölött évtizedek óta gondterhelt pofával vitatkoznak a tudósok: ez most egy őskori Vénusz-szobrocska-e, vagy egy darab, az anyatermészet által igencsak kreatívan erodált kavics. Állításomat hat év után is, feltétlenül fenntartom. A bdsm (bondage, discipline, domination and submission) szörnyen szórakoztató erotikus vonulat, amelyről azóta többek között egy érdekes dramedy is született, a kellemesen erotikus Zoe Levinnel a főszerepben. A főkarakterek közti különbséget mégis nehéz volna szavakba önteni: míg ZL sziporkázóan szórakoztató, Dakota Johnson, a Szürke... Stasi-ja, meglehetősen aszexuális jelenségként nyilvánul meg az unalmas nagyvállalati kulisszák között. És ez még jelentéktelen különbség: mint ahogy az is, hogy a Szürke és az említett bdsm-szubkultúra köszönőviszonyban sincsen egymással. Az azóta immár trilógiává bővült (A sötétség ötven árnyalata - 2017; A szabadság ötven árnyalata - 2018 - ha nem volna már így is elég nyomasztó az az egy epizód) ciklus ugyanis egyáltalán nem az erotikáról szól. Igen: az ismert elemek, a kínzószoba misztikája, a trailerek által ígért sok-sok fülledtség, meg nyalánkság és a főszereplő pár között beígért kémia dacára sem. A történet ugyanis egy olyan szerző (E. L. James) Twillight-on iskolázódott, termékmegjelenítésekkel zsúfolt, szépírói műnek kiemelkedő jóindulattal sem mondható regényfolyama alapán került kibontásra, aki egyértelműen a Stockholm-szindrómás nő (ő volna Stasi, tehát Dakota Johnson) szemszögéből akarta megvalósítani egy a nárcisztikus pszichopata, brutálisan domináns férfifél (a címadó Mr. Grey - Jamie Dornan) által száz százalékosan leuralt kapcsolat romantikus elbeszélését. Csak ez lehet magyarázat a történet következetlenségeire, önmagát eltérítő logikai csapdasorozataira, a cselekményív megremetésének teljes kudarcára: hogy maga az elbeszélés is leuralt, ledominált, Stockholm-szindrómás valami... - A Szürke... és folytatásai esetében tehát nem az a legfőbb probléma, hogy túlhájpoltak, túldiemenzionáltak, indokolatlanul túlartikulátnak bizonyulnak, hanem, hogy gyűlöletesen hazug alapokra épülnek. A tehetetlen, ledominált nő, aki romantikus párkapcsolatként éli meg a saját önállótlanságát és tehetetlenségét: különös, hogy mindez éppen a #-gel való megbélyegzés aranykorában, az ún. férfidominancia és patriarchátus elleni kultúrharc idején teremt a nők számára egy valójában nagyon is férfi-dominálta és a szó szélsőséges értelmében vett patriarchális szemléletet közvetítő alkotást. S ez az alkotás utána olyannyira mintaképző lesz, hogy még nekem is el kell szenvednem a következményeit, mikor egy felaljzott nő Mr. Grey-es fantáziaszexet követel tőlem, ahol természetesen nekem kell eljátszanom Mr. Grey szerepét. (Igen, mit tegyek: fiatal voltam, és kellett a p...) - A jelenség paradox volta mellett nem lehet elmenni: a Szürke... három kontextustalan, voltaképpen tökéletesen érdektelen epizódja nem is, mint a szóban forgó öt esztendő legrosszabb filmje került fel erre a listára: hanem, mint a legnagyobb önellentmondása. Egy női dominanciát hirdető korban (amikor egy férfigyűlölő, szélsőséges feminista nő firkálmányából bestseller és világvezető sorozat lesz) a férfi dominanciát szemérmetlenül és gusztustalan módon élteti, s mindezt sok millió nő legnagyobb örömére. A normalitás egyenrangú: a bdsm-ben mindig van lehetőség a menekülésre, ha a helyzet valamelyik fél számára kellemetlenné válik. A Szürke... azonban épp arról szól, hogy nincsen menekvés: a sötétségnek voltaképpen nincsenek árnyalatai... - "A pokolnak nincsen feneke, szólt. Aki belebukik, abban a zuhanás örök. Az őrületnek nincsen alkonya, mert éjszaka"...

P, mint Phantom Thread. Paul Thomas Anderson domináns férfifőhőse az üdítő ellenpélda: ő ugyanis nem valami ellen, hanem valamiért domináns. A Phantom Thread (2017) főszereplője alkotó, aki az alkotásban teljesedik ki. S társa, a nő: mint szintén domináns erők jelenik meg előttünk. Talán még hatalmasabb erőként: mint a végzet bizonyossága lép az alkotó életébe... - La forza del destino - Verdi operacíme jut az eszembe: A végzet hatalma. Bármilyen romantikusan is hangozzék azonban mindez: a Szürké-vel ellentétben itt semmi romantikázás nem lelhető fel: Daniel Day-Lewis beszélő nevű főhőse, az őszülő hajú, meglehetősen rigolyás Reynolds Woodcock ugyan a női szépség megszállottja, s mint ruhatervező, ezt az ambícióját nagy tehetséggel és még nagyobb elismeréssel élheti ki az ötvenes évek Londonjában. De ne keressünk semmi érzelmességet sem benne, sem a közegben, ahol néha idegei húrjait legvégsőkig feszítve, alkotni kényszerül: bár az elomló, a habkönnyű és a lebegő hatások összessége iránt a korszak divatja fontos elvárásokat támaszt, az okok mindig prózaiak, esküvőhöz, vagy pénzhez, esetleg diplomáciához (királyi családok tagjai is ügyfelei Reynolds mintaszabóságának) kötődnek, s a valóság mindig bosszantóan ellene feszül az illúziónak. Reynolds az illúziók embere, de a szépség illúzióját tisztán, mint alkotó éli meg: egészen addig, amíg fel nem tűnik az alkotáson kívüli létből egy másfajta szépség: Alma. A luxemburgi Vicky Krieps játéka óriási meglepetés lehet, minthogy egy nemzetközi téren a korábbiakban szinte nem is jegyzett színésznőről van szó az ő esetében, akinek alakítására mégis a lenyűgöző a legmegfelelőbb jelző. Épp olyan esetleges volt az ő felfedezése a film számára, mint ahogyan annak cselekményében is esetleges a felbukkanása: Reynolds másban is megláthatná a maga tökéletes modelljét, akinek hibátlanul állnak a ruhái, s aki tökéletes eleganciával viseli magán a korszellem kiegészítőit. De éppen Almára esik a választása: mert Alma egyenesen a tudás fájáról hullott elé. Ez a nő arra született, hogy megértesse vele: ha alkotó is, férfi: méghozzá olyan, aki akkor is reménytelenül vonzódik a nőhöz, ha oly sok éven keresztül elnyomja magában ezt a vonzalmat. Persze ez a vonzalom (La forza del destino) nem csupa méz: kegyetlenség is: egymásba marás, szenvedés is: amelyet még csak fokoz a férfi-női játék örök-kíméletlen dinamikája. A film végén az ötvenes évek tülljeitől és fodraitól már odáig jutunk, hogy a képek mellett Bach-ra emlékeztető hegedűjáték beszéli el a cselekmény döntő fordulatait: idáig ível a végzet hatalma: idáig jut az egyszerűnek szánt idill: két ember (tehetséges alkotó és bájos modellje) polgári értelemben vett boldogsága... - A Phantom Thread megrázóan szép elbeszélés az alkotás folyamatáról: csak kevés film visz ennyire közel a művészi alkotás gyötrelméhez, miközben finom képekkel, bombonillatú enteriőrökkel és parfümöktől, titokzatos kerengőktől és lágyan hullámzó keringőktől zsúfolt életformákat mutat meg nekünk. Hogyisne: ha csak azt tenné láthatóvá, hogy az alkotás miért szenvedés, a film kíméletlen volna és könnyen válhatna nézhetetlenné. De az elegancia (és giccs) valódi, pompás ünnepében, amellyel PTA szinte roskadásig zsúfolta a mozi képeit, egészen feloldódik és elsimul az ember figyelme... (Milyen szerencsés voltam, hogy az ország legnagyobb vetítőtermében láthattam ezt a mozit, s így a hatás még erőteljesebb, megragadóbb és emlékezetesebb lehetett...) - A Fantomszál konzervatív film, a szó lineáris, egyenletes történetvezetésre, vagy előadásmódjának tekintetében, s egy BBC-dráma sem lehetne kosztümösebb nála (márpedig ebben a tekintetben ott lelhető fel a legminőségibb etalon). De formabontó abban a tekintetben, milyen mélységekig hatol az alkotó és szerelme viszonyrendszerében. Puskin titkos naplója, ami pedig színtiszta pornó, nem szolgáltatja ki ennyire az alkotót a befogadónak. Több ez, mint amiről beszélni lehetne: néma áhítattal nézzük D. D.-Lewis perfekcionizmusát, Alma szépségét és kíméletlenségét, ahogyan felfedezi és megéli önmagát és előbb megtölti szeretőjét a termékeny alkotó esszenciákkal, majd egyik pillanatról a másikra, mint az életet, vonja ki belőle azt is, amit nem is ő adott neki, hanem már kezdetektől az övé volt. S végül úgy ad vissza mindent, mintha el sem vette volna...  - Remekmű: a rendező kapcsán ezt a jelzőt nem először lehet puffogtatni. PTA minden filmjében mást mutat meg, de mindig egyénítetten és mindig a maga teljességében: a Boogie Nights (1998) kíméletlenül bánik a pornótörténelemmel, a There will be Blood (2007) szintén Daniel Day Lewis főszereplésével mutatja meg egész spektrumában a céges pszichopátia jogelődjét, a vállalkozó természetű, self made man pszichopátiát, a The Master (2012) pedig a szekták, a csodavárás és a fanatizmus körtáncát festi meg, boncmesteri láttató erővel. A Fantomszál mindegyikhez képest visszafogottnak tűnik, pedig nagyon régóta talán a legerősebb tanulságokat hordozza arról, élhet-e az alkotás és a szerelem társbérletben: még ha oly tágasban is, mint Reynolds Woodkock háza és műhelye: és ha igen: mennyire borsos árat kell érte fizetni... (Ez a kérdés ebben az öt évben különösen élénken foglalkoztatta az élvonalbeli alkotókat: gondoljunk csak Aronofsky-ra és a Mother!-re (2017), amiről még az A betűnél írtunk.)

Q, mint Quiet Place. Vannak azok a horrofilmek, ahol hiába az alakítások fogyatékosságai, a logikai problémák és klisék (kezdve a jumpscare-eken és végezve azon, hogy általában ki az, akinek legelőször meg kell halnia (aki nem veszi komolyan a fenyegetést), és még a legképtelenebb helyzetben is meg kell menekülnie (a terhes anyuka mindig ilyen)), ha az alapötlet és annak kibontása különleges és érdekfeszítő, az minden mást felülír. John Krasinski pokolian feszült mozija éppen ezt tudja. A Quiet Place (2018) a tehetetlenség egy formájáról szól. Talán nem is gondolunk bele, milyen fontos számunkra az a kifejezőeszköz, amelyet a hangunk biztosít nekünk. Én magam például nem kis mértékben a hangszálaim révén élek meg (nem, nem vagyok rockénekes, vagy ilyesmi, de a munkaidőm tetemes részét töltöm telefonálással), és sokan vannak, akik a verbális kifejezés nélkül képtelenek is megnyilvánulni. Én magam például csak harminc fölött tanultam meg igazán értékelni a csöndet, s ez az élmény a felfedezés óta egyre csak mélyül és gazdagodik. Nos: a Quiet Place épp ezért mély és gazdag hatással tudott lenni rám: hiszen egy olyan Földön játszódik, amelyet idegen lények szálltak meg: olyan idegen lények, akiknek épp úgy a hang az egyik legfontosabb dolog az életben, mint az emberi fajnak. Csakhogy, számukra nemcsak a hétköznapi kommunikáció eszközéről van szó, hanem sokkal többről: az ellenség gyors felkutatásának és kiiktatásának lehetőségét teremti meg, ha az illető bármilyen formában zajt csap. Az ellenség pedig mi vagyunk... - Adódik persze a kérdés, hogy, ha ez az idegen entitás ennyire érzékeny a hangokra, miért ne lehetne őt kiiktatni akár házilag is beszerezhető, párszáz dolláros erősítőkkel - hiszen hősünk, Lee, akinek megszemélyesítője történetesen a rendező és a társ-forgatókönyvíró is egyben (ha már a forgatókönyvet említettük, ne felejtsük el hozzátenni, hogy a szövegkönyv lényegében egy söralátéten elférhetne) is ezt kutatgatja - de ne törődjünk ilyen apróságokkal. Mert itt sokkal fontosabb maga az élmény - akár egy "Kaland Játék Kockázat" könyvnél. Bolygónkat ugyanis történetünk idején már ellepte az idegen faj, az emberiség nagy részét gyaníthatóan már kiírtották és csakis azok maradhatnak életben, akik prózaian szólva megtanulnak kussolni. Ez pedig pokolian nehéz: különösen egy család, például a mi hősünké, esetében: hiszen, bár a nagyobb gyerekek fel tudják fogni, mennyi múlhat azon, ha nem tartják be a szülők által teremtett, a túlélésüket szolgáló szabályokat, a kisebbek még aligha képesek erre. Gondoljunk csak a játszótéren rikoltozó kölykökre, és máris eszünkbe jut, mennyi érettség és felnőttség kell ahhoz, hogy valaki meg tudjon felelni ezeknek a szabályoknak. Hiszen sokszor még a felnőtteknek is nagyon nehéz (ld. Emily Blunt hidegrázós, lépcsőből kiálló szöges jelenetét)... - A Quiet Place nem némafilm: számos természeti hangot hallunk, Marco Beltrami pedig zenét is szerzett hozzá. De hőseink szájából szinte csak tőmondatokat hallhatunk: s ez a sajátos eszköz egyrészt hallatlanul izgalmassá teszi az azonosulás feladatát, másrészt olyan hallatlan, visszafolytott feszültséget teremt, ami szó szerint leigázza és megbénítja a néző figyelmét. Nem tudom, más körülmények között milyen hatással lett volna rám a film: amikor ugyanis néztem, még javában tartott a felépülésem egy Achilles-szakadásból, s részben magam is el voltam szigetelve egy egyébiránt szintúgy jelentős humán posszibilitástól: a járástól. De azt hiszem, a Quiet Place az ország legnagyobb mozitermében sem ütött volna akkorát, mint éppen ott és akkor, amikor magam is meg voltam fosztva egy fontos készségemtől. Nem is csoda, ha ez után a mély benyomás után nagy erőkkel várom a második részt (bő egy év késéssel, de lassan úgy tűnik, megérkezik): vajon tudnak-e még valami újat mutatni az eddigiekhez képest...

R, mint Rami Malek. Az alábbiakban két férfiszínészi pályaképet is áttekintenék, amelyek jellemző módon az említett öt évben értek be és húzták le roskadásig a filmek népes családfájának ágait. Az A-tól Z-ig projekt második részében már beszéltünk Gal Gadot-ról: most Rami Malek és Tom Hardy is ott lesz a terítéken (szó sincs kannibalizmusról!), a befejezésben pedig egy nagyon jelentős színésznőről tartom majd fontosnak külön is írni, aki még sok és nagy dolgokért lehet felelős. Mind a négyük életművének közös vonása, hogy az említett öt évben jelentős take off-ot produkálva, lenyűgöző előmenetelt tettek és emblematikus arcaivá váltak az időszaknak. Gal Gadot esetében nem is lehet kérdéses, hogy Wonderwoman-ként mennyire megkerülhetetlennek bizonyult, Rami Malek pedig két szerepben is óriásit rúgott a lábunk közötti helyre (ahol többünknek a töke (is) található). Pedig érdekes átmeneti állapot az övé, s nem lehetett könnyű épp ezt a pályát választania. A maga ezerkilencszáznyolcvanegyes születésével már megúszta az x generációsok problémáit, viszont javában belecsöppent az "y" világába: digitális benszülöttség és jó információ-szelektáló képesség, kontra magány és kiüresedettség. Ráadásul egyiptomi bevándorló szülők gyerekeként az első generációs amerikai és első generációs színész életadta szerepeibe bújva, szinte adódott a lehetőség, hogy egész karakterével, eszköztelen arc-, és hátborzongatóan eleven szemjátékával a kívülálló szerepkört hatásosan, erőteljesen legyen képes megragadni. Első filmjeiben persze mindenki kívülálló - ugyan, ki emlékszik rá például a Pacific (2010) című neves minisorozatból, vagy a Night at the Museum (2006-2014) trilógiából. De ugyan, ki ne emlékezne arra, mikor először meghallottuk bizonytalan, kissé nehezen szólaló hangján a két szót: hello, friend... - A Mr. Robot-ról (2015-2019) már többször zengtem tirádákat, s most sem tudnék másként hozzáállni generációm egyik legfontosabb sorozatához, mint a legnagyobb szuperlatívuszok szabásvonalainak mentén. Mert a Mr. Robot az y generáció egyik legfontosabb elbeszélése: ahogyan nemzedékünk megkésetten tudott reflektálni saját élethelyzetére, mivel kissé megkésetten váltunk felnőtté, úgy ez a széria is a harmincas évei fölött még mindig útkereső, bizonytalan, komplexusoktól és függőségektől szenvedő fiatal férfit állítja elénk Elliot Alderson szerepében. Malek alakítása lebilincselő, küzdelme a világrend helyreállításáért, ami valójában elsőrendűen mindig róla és saját helyzeti energiáinak megfogalmazásáról szól, hatalmas saga. Visszafogott, mégis megdöbbentő belső erőket megmutató alakítása hatalmas fegyvertény, az öt esztendő egyik legmarkánsabb mozgóképes élménye... - Kevésbé igaz ez azonban Malek másik, mozis alapvetésére: a Bohemian Rhapsody (2018) a megkerülhetetlen Queen zenekar vagy nyolc éven keresztül elhúzódó, pokoli nehezen megvalósult "életrajzi filmje" a maga médiumának keretei között nem kifejezetten működőképes entitás. Az azonban, hogy egy rövid Sascha Baron Cohen-közjáték után (akinek tökössége és szókimondása pedig annyira méltó lett volna a szerephez) éppen őt nyerték meg Freddie Mercury szerepére, fontos eredmény. Az alkotói feladat hatalmasnak bizonyult: Freddie egyetemes, példa nélkül álló egyénisége még utolsó pillanataiban is olyan elementárisan sugározta szét a magával ragadó emberi, művészi és erotikus energiát, amit megdöbbentő feladat lehetett vászonra vinni. Malek óriási munkát végzett: előadásmódja itt is a kívülálló szerepkörét példázza, de a kívülállás itt a szó exceptional értelmében kiváltságos mivoltot jelent. Freddie hiába volt maga is bevándorló Nagy-Britanniában és az életben, óriási energiát és példátlan lüktetést testesített meg, ami mindenkit lenyűgözött és magával ragadott, aki a közelébe került. Nem voltak, mert nem is lehettek ellenségei. Míg Eliott Alderson-ra az egész világ vadászik, Mercury-t mindenki a rajongásig szereti, tiszteli és képtelen neki nemet mondani. Fantasztikus színészi háttértudásra, diszciplinára vall, hogy Malek felfedezte és felszínre hozta magában azokat a jellemelemeket, melyek révén ezt az egyéniséget plasztikus megjelenítő erővel és kevésbé eszköztelen játékkal tudta megmutatni. Tette mindezt annak ellenére, hogy a forgatókönyv pokolian visszafogott lett és a még élő Queen-tagok olyan mértékben rátenyereltek minden egyes mondatára, hogy csoda, hogy Bryan Singer rendező és a színészek végül mégis ki tudtak belőle hozni valamit, s ráadásul az a valami még nem is lett akármi. Igen: egy Queen-filmbe sokkal többet is beleolthattak, sokkal őszintébb, egyszerűbb, sallangtalanabb végeredménnyel is előrukkolhattak volna, de mindez eltörpül Malek alakításának erényei mellett. Bár az Elton John életrajzi projektként szintén akkortájt megvalósuló Rocketman (2019)  minden ízében sokkal őszintébb és igazabb tétel, viszont Taron Egerton alakítása nyomába sem érhet Malekének... - A kérdés már csak az, hogy innen merre tovább. A világhelyzet megváltozására törekvő, bár még önmaga megváltoztatására sem képes hacker és az intergallaktikus művészi nagyság, akinek nevét még ezer év múlva is ismerni fogják: Malek szépen kijelölte a két végpontot, a zenitet és a nadírt. Most már csak az a kérdés, kívülállásával továbbra is meg tudja-e őrizni a kettő közötti centrumban betöltött pozícióját? Legközelebb a legújabb Bond film (No Time to Die (2021)) főgonoszaként bizonyíthat - és tarolhat, ha úgy tartja kedve. Rajta múlik minden.

S, mint Suspiria. Különös módon az öt év és öt hónap csak úgy bővelkedett a horror újra- és újramegfogalmazódó karakterisztikáiban. Szó esett már a youtube-horror képtelenül kreatív túláradásáról, az olyan projektekről, mint az Ash vs Evil Dead-széria, a Démonok között filmes univerzuma, az It, mint a legepikusabb horrormozi, a mostani írás elején Ari Aster elmehasogató rendezői teljesítményeit emeltük az égbe, legújabban pedig a Quiet Place különleges voltáról ejtettünk szót, amit mindössze egyetlen, nagyon sajátos, mégis nagyon egyszerűen alkalmazott félelemkeltő eszköz csúcsra járatásával sikerült elérnie. Szép és gazdag összkép. De aligha akad párja az említett időszakban a horrorok királynőjének, ami különös módon egy remake - és közben cseppet sem az. Luca Guardagnino ugyanis nem recycling-olt, hanem újragondolt valamit, amit egyszer már elkészítettek. Dario Argento klasszikus, 1977-es Suspiriája a képi és zenei atmoszférateremtés igazi klasszikusa. Olaszosan gazdag és élénk képi világa révén egy amerikai táncos történetét állítja elénk, aki a németországi Freiburg városában egy híres tánciskola növendéke lesz, ám ahogyan belép az iskola kapuján, meg is pecsételődik a sorsa. A '77-es Suspiria csak úgy tobzódik a meleg, forró színekben, a sminkek annyira vastagok, hogy csak úgy beleégnek a képernyőbe (még a 4K, felújított verzióban is), a mozi hosszan időzik a női szépségen és szinte kimaxolja a klasszikus olasz horror sajátos, vérből, színekből és látványos kulisszákból építkező esztétikáját. A Luca Guadagnino-féle 2018-as reboot ellenben Berlinben játszódik, az idő télies, hideg, s a színek is rendkívül hidegek - megkockáztatom, rendkívül barátságtalanok. Míg a Goblin és Dario Argento muzsikája olyan, mintha a végzet trillajátéka lenne, Thom Yorke, a Radiohead megkerülhetetlen géniuszának zenéje egyszerre feloldozásszerű, amikor az ő hangját is halljuk, máskor viszont a hangszeres témák olyan erővel szakadnak az emberre, mint egy hatalmas gépszörny több száz méter magas lába, vagy az a hatalmas liftakna és aula, amely a mozi fontos díszlete, s amely annak nézőjét az első pillanattól teljesen megdöbbenti és elkápráztatja. A 2018-as Suspiria az eredeti film megszületésének évében, 1977-ben játszódik, s több, mint két órás, megdöbbentően hosszú játékidejével ténylegesen kimaxolja a benne rejlő lehetőségeket. A szabadtánc művészi felfokozottságát az ősi, pogány erők kíméletlen áradásával párosító sajátos művészi narratíva óriási egységet fog át. Tilda Swinton tánctanára a sátáni erőkkel kokettáló, démoni tehetség megtestesítője - tanársegédei sátáni kacajú féllények, vagy gyönyörű, életerős nők  - a szintén Tilda Swinton alakította idős, holokauszt-túlélő pszichiáter (hiába, ha valaki, hát ő egészen biztosan ezerarcú színész(nő)), aki az események közepébe csöppen, viszont Németország egész terhelt múltját magával hozza az összképbe. Ebbe a sötét, expresszív, félelmetes és súlyos atmoszférát árasztó Berlinbe érkezik meg a film amerikai növendéke, akit megdöbbentő módon a Szürkéből megismert Dakota Johnson alakít. Igen: éppen az a Dakota Johnson, aki olyan erotika nélküli jelenség volt ott, ebben a moziban hátborzongató erőket képes megjeleníteni. Szinte hihetetlen, hogy egyazon színésznőről beszélünk: lám, vannak, akiknek csak egy koncepció kell, melyet ténylegesen érdemes szolgálni, ahhoz, hogy egészen kivirágozzanak. Dakota Johnson és Tilda Swinton a hideg szépséget jelenítik meg, a hetvenes évek letisztult díszletei szintén ezt a hidegséget sugározzák, ám, amikor egyszer csak vörösbe borul minden (pedig hol van még a tavasz!), ott kezdődik az őrület végső áradása... - Guadagnino tehát nem recycling-olt, de nem is készített hommage-filmet: önálló variációt komponált az Argento által megírt témára. A 2018-as Suspiria olyan erejű művészi látomás, hogy csakúgy a falnak préseli a nézőjét, mint a filmbéli démoni erők egyik szerencsétlen áldozatukat. Argento el akarta ragadni nézője figyelmét: Gudagnino azonban talán még többet akar: megdöbbenteni nézőjét, traumatizálni. Oktatni és tanítani: mint a filmbéli iskola a balettnövendékeket - csak éppen egy egészen új tánc lépéseire hangoltan. Ez a tánc nőies, de szabad: pogány és erőteljes: ősi és kíméletlen. Bele is lehet halni. Mert ez a film arról is szól, milyen kevés választja el a negatív női energiákat a pozitívaktól, s hogy a kettő mennyire egymásba fonódhat: mint Klimt folyondáros vízisiklói, vagy mint a mozi végső tanulsága, ami összeköti, s egyben mindjárt el is varrja a szálakat. Összeköt és mindjárt meg is oldja a kötéseket. Guadagnino is nagy alakja ennek az öt évnek: legújabban Beckett-ről készít filmet az ifjabb Washingtonnal (Denzel fiával) és Alicia Wikanderrel. Csak nehogy horror legyen annak is a vége...

Sz, mint Szent szarvas. Ari Aster és Yorgos Lantimos világi nagy cimbora lehetne, hiszen mind a ketten imádják a bizarr, groteszk helyzeteket. Az izraelinél semmivel sem kevésbé somolygós vagy perverzképű görög direktor életművében a take off előidézéséért egyértelmáen a Lobster-t (2015) okolhatjuk, ami egy parádés és szívfájdító vígjátéknak bizonyult, egy olyan disztopikus világról, ahol, ha valaki bizonyos időn belül nem talál párt magának, tudatát egyszerűen egy állat testébe kényszerítik. Mentségére legyen mondva a filmbéli "elnyomó rendszernek" , hogy azt, hogy varánuszként, vagy bonobóként szeretne-e tovább élni, az illető maga választhatja ki. Lantimos, aki valamiért nagyon megkedvelte Collin Farrelt, csakúgy őt választotta ki ennek a filmnek (most már értjük, hogy miért) címszerepére, mint ahogyan később a közel nézhetetlen Egy szent szarvas meggyilkolása (2017) esetében tette. Lantimos, ezt bátran kimondhatjuk: vonzódik a bizarr, röhejes, néhol végletekig groteszk szituációkhoz. Hőseit imádja a lehető legfurcsább helyzetképek előhívófolyadékában megfürdetni, hogy aztán a történethez és saját karakterükhöz mérten a lehető legfurcsább figuraként kerüljenek ki az alkotó karakterfejlesztő-manufaktúrájából. A férfiak esetében is szép eredményeket ér el-e tekintetben diribácsink, de a Lobster bájos vígjátékának esetében nem szabad elfeledkeznünk Rachel Weisz cukiskodásáról, a szent szarvasban pedig szegény Nicole Kidman megrendítő, görög hősnőket megszégyenítő botladozásáról (nem az ő hibája, hogy a mozi túl elborultra sikeredetett - no meg akadt neki abban az évben jobb filmje is). Ahol viszont igazán kiélhette a női karakterek furcsaságai iránti szenvedélyét az az Olivia Colman által emlékezetesen alakított Anna királynő és Emma Stone megszemélyesítette "társadakodónője" fura viszonyát feldolgozó The Favourite (2018) storyline-ja és jelenetezése. Kettejük összjátéka hallatlanul mulattató, játékuk finomságai pedig különösen is szórakoztatóak. A moziban rejtőző diszciplína végül Oscar-t ért - hogy megérdemelte-e a mozi, az vitatható. Mindenesetre Lantimos megy tovább az úton...

T, mint Tom Hardy. A másik férfiszínész, akiről a mostani rész utolsó bejegyzésében szó lesz, kívülálló, de egészen másként, mint Rami Malek. Az ő kívülállása ugyanis sokkal robosztusabb, markánsabb jelenség. Persze a robosztus kívülállások is fokozatosan születnek meg - ugyanúgy, mint Malek kiérleltebb, intellektuálisabb kívülállása, Hardy-é sem lett valósággá egyik pillanatról a másikra. A Sólyom végveszélyben (2001) Tom Hardy-ja (ez volt az első mozija) például  még csak nyomokban tartalmazta ezt a nagyon jellegzetes vonást. Hangjából még aligha hallhattuk ki azt a jellegzetes dömdödöm-dörmögést, ami a színész-karakter egyik védjegyévé vált. Az élettapasztalatok és nyilvánvalóan számos keserűség érlelte ki azt a figurát, akit például Guy Ritchie RocknRolla-jában (2008), vagy még inkább a surmatag (ezt a szót most találtam ki) Bronson (2008) címszerepében, ami az Egyesült Királyság történetének egyik leghibbantabb bűnözőjét korántsem, mint példaképet állítja elénk. Ez a hatalmas, erőteljes alakítás ágyazhatott meg minden későbbi és mindinkább szaporodó számú dörmögésének, s a monumentális kívülálló szerepkörének, aki épp úgy lehet félelmetes és hatalmas, mint sértett és duzzogó (a sértett duzzogás hangszíne is lehet dörmögő). Igen: a 2012-es Dark Knight Rises Bane-jében, akit nem mellesleg az ő és a rendező, Christopher Nolan közös, kemény munkája tett háromdimenziós figurává egy kétdimenziós képregényes verőlegényből, a sértett és duzzogó énje lel megtestesülésre. Az őrült szuperbűnöző, aki puszta sértettsége révén leigázza Gotham-et, kicsit olyan, mint egy óriáscsecsemő, akitől elvették a cumisüvegét. Mégis arról beszél, hogy a sötétségben született és most oda szeretne magával vinni mindenkit, akinek a szeme idáig még nem szokott hozzá a társadalmi periféria rossz látási viszonyaihoz. Hasonlóan sértett duzzogó a The Warrior (2011) címszereplője is, aki addig püfföli a zsákot, kiadva magából minden sértettségét, míg az élvonalig nem bokszolja magát. A Locke (2013) címszereplőjét már a körülmények rántják be a cenrumba, mégpedig brutális erővel, mint a Mad Max: Furry Road című őrült remake-jének (2015) címszereplőjét a sivatagi forgószél. A kívülálló dörmögő jelleme immár mindenestül készen áll, amikor megkezdődik emlegetett öt évünk: ráadásul kettőezertizenötben mindjárt hat filmmel is jelentkezik, melyek közül a Legend-ben  két szerepet is eljátszik, a Child 44-ben viszont azt az egyet sem tudja megtölteni élettel, amit ráosztottak. A Nolan-féle túlhájpolt Dunkirk-ben (2017) híres, ám tökéletesen felejthető. S amit még érdemes megemlítenünk, hogy a Venom-ban (2018) milyen határtalanul szórakoztató: egy igazi lúzert személyesít meg, akinek életét testébe beköltözik egy intergalaktikus rosszfiú, mivel azonban szépen, lassan megtanul vele együttélni, kettejük szimbiózisa legyőzhetetlen párossá avatja őket. A televízióban a Peaky Blinders (2013-) Alfie Solomons-ával, a kíméletlen zsidó maffiózó megszemélyesítőjeként ment nagyot. Olyan kívülállót alakított, akinek nem is nagyon volt más választása, mint évek alatt szerzett, gondos szaktudásával letarolni a gyémántpiacot. Élete fő műve viszont szintén televíziós projekt: szerelemgyereke, a Taboo (2017-) egyszerre idézi Robert Louis Stephenson és Joesph Conrad tengerészvilágát, és teremt sistergős-puskaporos, hangulatot, az angol Kelet Indiai Társaság orra alá borsot törő, örök kívülálló, velejéig kíméletlen és tökös James Keziah Delaney sztorijával, aki, túl sokat dörmögő, túlságosan kívülállóként valamibe beletenyerelt, amiért most mindenki a tökeit szeretné kisütni a lunch-ra. A szépen, egységesen fényképezett, a sötétkék különféle árnyalataiban tobzódó kis mestermű szerzőként állítja elénk Hardy-t - a sorozatot édesapjával, Chip Hardy-val és Steven Knight-tal hozták tető alá, s bár eddig csak egyetlen évad készült el belőle, kétségünk sincs afelől, hogy az öt esztendő és öt hónap sokat emlegetett nagy különce (hozzá képest Shaia Lebeuf kiscserkész) még mindig nem fejezte be színészi fegyvertára csiszolgatását, s még jócskán meg fog lepni minket ezzel-azzal a folytatásban...

- Szöllő -