Bár az ezt megelőzőnél jóval konzervatívabb kategória következik a 2014 legjobbjait összesítő válogatásunkban, azért itt is le kellett fektetnem pár speckó alapszabályt, hogy minden egyértelmű lehessen. És ez sem volt egyszerű feladat. Nagyon sokáig lamentáltam például azon, hogy meglépjem-e, amit végül is megléptem: akik a múlt héten szerepeltek páros vagy rivális tagjaként, azok ezúttal pihentetve lesznek. 

Nem volt ez könnyű döntés, hiszen többek között a True Detective és a Fargo két-két brutálisan jó főszereplőjének a kiiktatásával (!) is járt. Mégis úgy érzem, a legkevésbé sem kell majd megbánnom ezt a dolgot, hiszen így számos egyéb zseniális csepűrágó számára nyílhat tér az eheti top 10-ben való szereplésre. Kár lett volna értük, ha kimaradnak. 

2014 legjobb, legkiválóbb, legpöpecebb férfialakításának - természetesen ismét csak meglehetősen szubjektív szelekció nyomán született - listája kövektezik tehát alant, de - ó, jajj - egy másik nehézség éppen magának, a kategóriának a definiálásához kapcsolódott. Hiszen nem mindig olyan könnyű eldönteni, hogy egy adott anyagban ki a fő- és ki a mellékszereplő. Ha mondjuk, teszem azt, az adott shownak van egy vagy kettő emblematikus, központi jelentőségű figurája, akkor nagyon könnyű őket megtenni "fő"-nek, a többieket pedig egyszerűen a "mellék-" állandó jelzőjével párosítani.

Ám sokszor egy-egy anyagnak nagyon is tetemes számú (akár nyolc-tíz!) főszereplője akad, ahol a kiválasztás nem éppen könnyű feladat. Itt az ember vagy megpróbál erőszakkal egyet-kettőt kiemelni a sokból, vagy az egész bagázst főkarakterek gyülekezetének minősíti. Ez utóbbi viszont abban az esetben lehet megint csak problémás, ha az adott anyagban csupa a-kategóriás alakítást nyújtó, egyenrangú figura sorjázik (ez volt a gondom pl. a Silicon Valley vagy a Game of Thrones esetében) - ilyenkor általában muszáj egyénileg megállapítani egy-két main character-t, és a többieket mellék-státuszba száműzni. Ez szintén nagyon részrehajló, de felettébb hasznos dolog, mert ekként az ilyen show-k által prezentált nagyságoknak több lehetősége van az összeállításunkban való érvényesülésre, mint amúgy (bár nyilván kb. úgy érdekli ez őket, mint az imperialistákat a magyar narancs).

Aztán: férfialakítások tekintetében azt tűztem ki mércének, hogy ki mit nyújtott önmagához képest idén. Ebben a tekintetben tök mindegy, hogy egy adott csepűrágó hány évada futó anyagban játszik. Ha 2014-ben sikerült valami rendkívül egyedit felmutatnia, akár még egy 4-5 év óta tekergőző széria kipróbált öreg rókája is bekerülhetett a top 10-be. Ergo: itt nincs semmi különbségtétel újoncok és visszatérők között. 

Kizárólag az egyéni teljesítmény és a képességek virtuóz megcsillogtatása döntött. Csakis ez volt az, ami miatt letettem a voksomat egy-egy kivételesen jó alakítás mellett. Éppen ezért: ha lett volna köztük olyan, ami egy közepes sorozatot emelt magasan a kategóriája fölé, akkor azt is bepakoltam volna (az óévben erre leginkább Sean Bean-nek volt esélye a Legends-szel) - de persze úgy adódott, hogy a minőség 2014-ben sem járt egyedül: a remek férfialakítások általában remek produkciókkal társultak. Ez király dolog - főleg mert szerencsénkre, éppen elég kiemelkedő anyag sorjázik mostanában ahhoz, hogy ismételten találkozhassunk olyan sorozatcímekkel (is) a listán, melyek eddig még nem kerültek be a látóterünkbe...

Na, de nem is f*snám tovább a szót - csapjunk a lovak közé, hátha eljut baj nélkül a völgybe a szekér! 

10. John Simm (The Prey; Intruders)

Az 1970-ben született John Simm, aki a sorozattörténet aranykönyvébe alighanem a 2005-ös Life on Mars-sal írta be a nevét, igen jó évet zárt 2014-ben. Azon túl, hogy játszott a The Village című projectben, amihez sajnos még nem volt szerencsém, az angol ITV The Prey című minisorozatában, illetve a BBC America Intruders című miszitkus anyagának első évadában is főszerepet kapott. Simm a brit szakembereknek abból a tipikus fajtájából való, akik alapjáraton is remekül színészkednek - de időnként olyan szinten képesek meghaladni önmagukat, ami mellett bőven nem lehet elmenni szó nélkül. Idei teljesítménye az utóbb említett két anyagban épp ezért kiemelendő - s még inkább, merthogy a The Prey és az Intruders egyaránt erős, bár saját műfajukon belül távolról sem kiemelkedő szériák. 

Volnának - ha Simm nem szerepelne bennük és hozna egészen kivételes, emlékezetes színvonalat. A felesége és kisfia meggyilkolásával ártatlanul megvádolt, így bűntelenségének bizonyítására a világgal szemben egyedül kiállni kénytelen Marcus szituációja egyáltalán nem volna újszerű a mozgóképek történetében. Láttunk már ilyen sztorit Harrison Ford Szökevénye óta annyit, mint a nyű. De Simm a The Prey-ben hihetetlenül egyszerű eszközökkel képes mélységet adni a karakternek és valódi energiát vinni az alakításába, amiről a legszebben talán az a jelenet tanúskodik, ahol közlik vele a családtagjai halálát és azt, hogy őt gyanusítják a gyilkosságokkal (bár linkelhetném, de sehol nem találom). Az Intrudersben hasonlóképpen nem mindennapi hitelességgel prezentálja a sorozat misztikus rémségeivel szembenézni kénytelen Jack Whalen karakterét, akinek Mira Sorvino alakította Amy a szeme láttára válik - hát, hogyan is fogalmazzak spoilerek nélkül - skizofrénné. A felesége leépülését végignézni kénytelen figura vergődése szintén simán üt megannyi kifundáltabb idei férfialakítást, bizonyítva, hogy néha a legegyszerűbb alapszitukból lehet a legerősebb dolgokat kihozni. Csak a megfelelő ember kell hozzá... 

9. Justin Theroux (The Leftovers)

Az egyel Simm utáni évjáratot képviselő Justin Theroux a listán is őt egygyel el megelőzve foglal helyet. Az eddig mindenféle mellékszerepekben és kevéssé jelentős projectekben életét tengetni kénytelen hősünk kiválasztása a The Leftovers főszerepére nagyon bátor, de éppen ezért nem eléggé dícsérhető húzás volt. Persze nem tudom, hogy a hálahimnuszok a kreátor Damon Lindelof-ot, a sorozatért felelős HBO castingosait, netán az egész kollektívát illetik-e ezért a remek döntésért, de tény: JT személyében egy egészen kiváló színész nyerhetett bebocsáttatást az egészen kiválóak közé, akinek másként erre nem nagyon lett volna esélye. Kevin Garvey, a darabjaira hullott életét összerakosgatni próbáló rendőrtiszt mimikája és gesztusai ugyanis egészen kivételes erővel visszhangozzák a sorozat katartikus üzenetét. 

Jelesül: az emberiség 2%-ának megmagyarázhatatlan eltűnését követően mindent újra kell értékelni, és minden régi, kínzó kérdést újra fel kell tenni arra vonatkozóan, amit eddig a világgal és benne a saját magunk helyzetével kapcsolatban valaha is gondoltunk, képzeltünk vagy állítottunk. A közösség traumáján túl az egyéné is nyomja KG vállait: felesége a tragédia után nem sokkal egy titokzatos szektához csatlakozva otthagyta őt, lassan felnőttkorba lépő lányával együtt. Ehhez az alapszituhoz JT alakítása és az írók profi munkája elképesztő minőséget ad hozzá. Kőkemény egyéni poklon kell ugyanis keresztül mennie, míg megtalálja válaszait - ha megtalálja egyáltalán. Nem is csoda, hogy KG-nak az arcára van írva a szenvedés: szinte árasztja magából az általános reménytelenség és kilátástalanság atmoszféráját. Ugyanakkor viszont azt a kraftot is bőven érezzük benne, ami átsegíti életének minden, egyre nyomorultabb napján... -  Golden Globe-ra érdemes volt mindaz, amit JT ebben a sorozatban nyújtott - s ha így folytatja, talán majd egyszer kap is egyet. Mi a magunk részéről csak drukkolni tudunk a dolognak. 

8. T. J. Miller (Silicon Valley)

Molnár Tódor József (hehe) 1981-ben jött a világra, mégpedig elsősorban is alighanem azért, hogy a Silicon Valley zseniális Erlich-jeként boldogítsa jónépet. Tény ugyanis, hogy a forradalmian új adattömörítési eljárásra épülő startup történetébe fejest ugró Mike Judge-féle HBO alapvetés komédiatörténeti mérföldkövet jelent (tekintve, hogy a geek-témát még nem igazán sikerült ennyire minőségi körítéssel feldolgozni a televíziótörténetben - igen, még a The IT Crowd-ban sem!), s így benne részt venni már önmagában is kivételes dolog. De Erlichnek lenni azt jelenti, hogy még egy ilyen anyag karakter-felhozatalából is fejjel kimagasodsz. Épp ezért az ő esetében az egész 2014-es esztendő talán legsokoldalúbb komikus sorozatkarakteréről beszélünk, aki még az SV-béli találmány ötletgazdáját alakító Thomas Middletich-et is bőven túlszárnyalja (pedig ő sem muzsikál ám gyengén!). 

Ez persze azért is hangzik annyira viccesen, mert Elrich valójában úgy néz ki, mint egy kiöregedett WoW-mániákus, aki valamikor a kétezres évtized közepén egyszerűen úgy maradt, ahogy volt - és kész. Így aztán első látásra meglehetősen áltagos surmónak tűnik a pasas, akiből max Stiffler sokrétűségét és mélységeit nézné ki az ember. És ezen az "I Know to H.T.M.L. (How to Meet Ladies)" feliratú pólója sem dob kifejezetten sokat - Pedig Erlichnek számos szórakoztató tulajdonsága van. Például betegesen hiú, féltékeny és bizalmatlan - s ezek, valljuk be, egy ilyen fizimiskával párosulva, már eleve elég mókás összképhez vezethetnek. De ő sokkal többet is tud ennél - ugyanis van mire hiúnak, s van miért féltékenynek és bizalmatlannak lennie. Olyannyira, hogy még a legnagyobb jellemhibáját is hajlandóak vagyunk elnézni neki: mániákusan vágyik ugyanis arra, hogy egy csomót kaszálhasson a TM alakította Richard innovációja révén, és ezért nem szégyell akármilyen eszközt latba vetni. Na, de, hogy ne térjünk le a főcsapásról: van mire alapoznia a gyengeségeit. Erlich ugyanis, azon túl, hogy határozottan ért ahhoz, amit csinál, iszonyatosan masszív illúziókkal is rendelkezik. Ő még hisz a látnokokban és az újítókban (az más kérdés, hogy meglehetősen alaptalanul magát is annak gondolja), és mindent megtesz azért, hogy részt vehessen valami igazán epikusban. Ez a szinte naivitásig fokozódó transzcendens sóvárgás teszi igazán izgalmassá a figuráját - ez ad neki mélységet, tartalmat és hitelességet, és ezzel érdemelte ki a helyet ezen a listán. 

7. Adeel Akhtar (Utopia) 

Adeel Akhtar alakításáról az egyik legalulértékeltebb, és sajnálatos módon mostanra el is kaszált kortárs sorozatban, lehetetlen spoilerek nélkül beszélnem. Ha nem rántom le a leplet ugyanis az ő figurájával kapcsolatban meglépett elképesztő írói húzásokról, még az egy-tizede sem látszik a zsenialitásának. Vagyis annyit sem észlelhetünk belőle, mint a vízfelszín felett egy jéghegyből. Épp ezért kénytelen vagyok bejelenteni, hogy a következőkben bizony pár lényeges infóra is történik majd utalás - tehát: csakis saját felelősségre javaslok bármiféle továbbolvasást (főleg, mert igyekeztem az átlagosnál kicsit talányosabban megfogalmazni a mondanivalómat, így azt igazándiból csak az Utopia akítv és figyelmes nézői érthetik meg 100 %-osan). És ne reklamáljatok, mert én tényleg szóltam! 

Na, szóval: az 1980-ban napvilágot látott AA karaktere, azaz egy bizonyos Wilson Wilson bámulatos utat tett meg a széria mindössze kétszer hat epizódnyi pályafutása alatt. WW ugyanis egy kezdetben ideges természetű, visszahúzódó és "nekem ma itt sem szabadna lennem"-mentaliású figurából lépésről lépésre vált egy instabil őrültté, akinek nem is kellett sok ahhoz, hogy már az első szezon vége előtt átálljon hőseink pártjáról a sötét oldalra. - azaz: "biztos, hogy olyan sötét az a sötét oldal? És biztos, hogy olyan őrült ez a fószer?" - kérdezi a második szezon, amely a határvonalak nivellálásában nyújt - többek között - egészen mesteri színvonalat. A szembenálló felek között húzódó borderline-ok kiiktatásának pedig egyfajta jelképe is lehetne WW, aki egyre halgatagabb, de egyre keményebb arccá növi ki magát. A félénkség helyébe az egyre erősebb bizonyosság, a visszahúzódás helyébe az esetenként igencsak bátor kezdeményezés lép - az instabilitás helyét a fanatizmus tölti be. Bár az idáig vezető utat kísérik bizonyos kilengések, de a második szezon fináléja kétséget sem hagy afelől, hogy hősünk megtalálta a helyét, sőt, átvette az irányítást a saját táborán belül... - AA interpretációja félelmetesen emberivé és hihetővé teszi ezt a személyiségfejlődést, miközben egyszerre képes megjeleníteni a karakter legkülönbözőbb jellemzőit, így annak sajátosan (fekete)humoros aspektusát is. 

6. Lee Pace (Halt and Catch Fire) 

A hetero férfiember (jómagam) sem tagadhatja, hogy van az 1979-es Lee Pace-ben valami határozottan mélyről jövő, markáns és különleges izé... potenciál. Ha lenne eyecandy top 10 a 2014-es nagyszerűségeket összegző listáink között (ami nem lesz, mert: 1. még egyszer, nyomatékosan: én a nőket szeretem, tehát csak őket értékelhetntém, 2. férfiak vonzó mivoltát megítélni épp ezért nem tisztem, sőt, 3. végképp nem is akarom), akkor ő bizonyára nagyon előkelő helyen végezne rajta. Szerencsénkre azonban számos esetben bizonyította már, hogy mindezeken túl színészként is rendkívül gazdag repertoárból dolgozik, s mivel igazi főszereplőnek való matéria, nem volt nehéz besuvasztani erre a listára! - Nem is sorolom a filmes példákat (holott azok is meglehetősen figyelemreméltóak - különösen pedig a 2014-es tételek minőségi és mennyiségi muatói, ami hősünk közelgő, vagy tán már be is kövekezett hollywood-i befutását is jelezheti!), csak a sorozatos referenciákat, s azok közül is a két Brian Fuller kreálta opus magnumban, a sajnálatos módon csak egy 2004-es évadot megélt Wonderfalls-ban és a 2008-ban startolt, de szintén gyorsan elkaszált Pushing Daises-ben nyújtott teljesítményét emlegetném fel... 

LP-nek már ezekben is sikerült maradandót alkotnia - de, és véleményemmel tán nem vagyok egyedül, a televíziós életműve csúcsát idáig minden bizonnyal a Halt and Catch Fire kell, hogy jelentse. Az 1983-as PC-hőskor bátor és kezdeményező jellemű vállalkozóját, Joe MacMilan-t alakító színész ugyanis meglehetősen virtuóz energiával és vitalitással jeleníti meg a harcos szellemű, rámenős kapitalistát, a korszak tipikus yuppie-ját. Azaz, ahogyan ez lenni szokott: ez ismét csak a felszín, a látszat. Joe-ban ugyanis sokkal több van, mint egy átlagos Tőzsdecápában vagy Alex Keaton-ben. Ahogy az asztalra csap és kijelenti, hogy: "srácok, most mi valami egészen kivételeset fogunk összerakni, és takarodjon a francba, aki nem így gondolja", azzal mindjárt a korabeli Steve Jobs-ot is elküldi a sarokba, kukoricára térdepelni. - Lenyűgöző, ahogyan egy személyben testesíti meg az 80's pozitivista életigenlését és üzleti kreativitását. Az pedig a készítők kiválóságát bizonyítja, hogy bemutatják a PC-biznisz sivárabb vonatkozásait is - megértetve velünk, hogy az egész marketing-izé egy jól írányzott, lekent hajú, hófehér fogsorú és megnyerő modorú hazugság. A dolog ugyanis a legtöbbek számára már ekkor sem elsősorban a világ jobb hellyé tételéről szólt (hihi) - hanem az ügyes innovációk nyomán előállítható extraprofitról. Az invenciózus és kiszámíthatatlan zsenik szerencsecsillaga eddigre már fehér törpévé zsugorodott...

5. Mads Mikkelsen (Hannibal)

A '65-ös, szóval nem éppen mai gyerek Mads Mikkelsen kiválóságait taglaló posztjainkkal tele a padlás. Hogyisne, hiszen anno, még 2013-ban igencsak határozott rendszerességgel követtük végig a Brian Fuller (itt, ott, mindenütt) szerzői interpretációjában új, immár televíziós életre keltő Hannibal Lecter sztoriját elegáns tempóban kibontó ama széria első szezonját, melynek címszereplőjeként az Anthony Hopkins-ra vagy Edward Nortonra cseppet sem hajazó, s egyébként is sajátosan selypes hangszínű skandináv csepűrágó kelthette életre a legendás doktort. MM egyébként eddigre már nagyon sok mindent lerakott az aszalra. Nagyon sokan vagyunk például, akik a 2005-ös Ádám almái óta tudjuk, hogy ő bizony nagyon tud - s nyilván akadnak olyanok is, akik már jóval régebb óta tisztában vannak ezzel. Mindesetre a nevével legkésőbb a megannyi fesztiválsikert és rangos díjat besöprő, Oscar-ra is jelölt Vadászat óta nagyon-nagyon illik tisztában lenni minden valamirevaló cinephile-nek...

Arról meg, hogy ő nem csak a sznobok legújabb kedvence, a Hannibal első évada során még a hozzám hasonló kevés mozit és sok szériát fogyasztó mániákusok is meggyőződhettek. Szintén még 2013-ban. - Ám ha a kiválósága már ennyire nem nóvum, akkor mi a fenét keres a listán - tehetitek fel a jogos kérdést. Nos, az ok mindössze annyi, hogy a 2014-es második szezon során még látványosabb gazdagságát jelenítette meg színészi eszköztárának. A megtévesztés, a harag, a kegyetlenség, a pszichopata személyiségjegyek, a mesterműként végrehajtott gyilkosságok és az azokat megkoronázó, az áldozatokból készült gasztronómiai műremekek elfogyasztása felett érzett leplezetlen életöröm, s a még számos más sajátos, MM-i interpretációban életre keltett Hannibal-árnyalat részről részre bővül újabb és újabb tételekkel. Nincs semmiféle minőségi törés - az adagolás tempója egyenletes és abszolút tökéletes, s a figura kidolgozottabb nem is lehetne. Sokunk (Dexter mellett) kedvenc sorozatos sorozatgyilkosa brilliáns formában van - remekül reagál az egyre különlegesebb helyzetekre, melyek száma a második szezon fináléja nyomán bizonyára még inkább, látványosan emelkedni fog... - A magunk részéről már alig várjuk, hogy erre sor kerüljön - hiszen így még többet láthatunk abból, mire képes ez az ember, ha lehetősége van igazán kibontakozni... 

4. Steve Buscemi (Boardwalk Empire)

"Pálcikaember" - így jellemezte valamelyik ellenfele (már nem is jut eszembe, pontosan kicsoda) a 20-as évek maffiaügyeit feldolgozó Boardwalk Empire főszereplőjének külső megjelenését valamelyik szezon valamelyik epizódjában. De a hangsúly ez esetben szerencsére nem is az idézet pontos helyén és forrásán van, hanem a tartalmán. Ugyanis Nucky Thompson, Atlantic City magas társadalmi presztizse segítségével maffia-kapcsolatait és -tevékenységét ügyesen elpalástoló kincstárnoka valóban sok szempontból egy pálcikaemberre emlékeztet. Sőt, az őt alakító Steve Buscemi-re is abszolút ráillik ez a jelző. Csakúgy a csont és bőr, aszkétákéhoz hasonló testfelépítésére, mint simulékony, bármilyen egyéniséget magára ölteni képes, gazdag színészi jellemére. Az 1957-es születésű Steve (csak három évvel idősebb MM-nél? Hoppá!) már a kilencvenes években is legendás figurája volt a maga szakterületének. Tarantino Kutyaszorítóbanjától, Cohenék Fargo-ján vagy Lebovsky-ján át hosszú út vezetett a BE-ig a jó öreg Mr. Buscemi életében. Filmográfiájában ugyan már elfért egy két remek sorozatos alakítás is, köztük a Sopranos Tony Blundetto-jáé - de egyik sem annyira jelentős, mint NT karakterének prezentálása. 

Miközben ugyanis ő azért nagyon nem az a tipikus maffiakirály típus - mégis olyan sajátos, ugyanakkor hiteles karakterisztikával tölti meg ezt a figurát, hogy az embernek eszébe sem juthat megkérdőjelezni a hitelességét. S teszi mindezt úgy, hogy a pálcikaember mivoltához illő tulajdonságokat helyez előtérbe alakításában - a szikárságot, a szívósságot, az igénytelen és túlzásokra nem kifejezetten hajlamos személyiség karakterjegyeit. Vagyis egy olyan személyiséget, amely simán képes túlélni a nagyhangú Al Caponét, a hiú Arnold Rothsteint, meg még egy seregnyi gengsztert, köztük több olyan fiktív figurát is, amelyet teljes egészében a kreátor, Terrence Winter teamje talált ki a sorozat számára. Épp ezért van az úgy, hogy az elsőre leginkább aszkétának vagy zsugori üzletembernek kinéző Steve bátyó úgy viseli a gengszterkalapot és a hozzá tartozó cájgot, mintha egész életében ilyen cuccokban császkált volna a világban... - Az alkotók és a színész remek összteljesítménye nem csak egy sajátos figurát teremtett, de a széria 5 évada során egy egészen lenyűgöző eposzt kerekített köré, hittel és árulással, barátsággal és gyűlölettel, szövetségekkel és háborúkkal, meg még egy seregnyi más, remekül kiaknázott motívummal. S az utolsó szezonban képes volt megemelni a téteket annyira, amennyire azt egy ilyen különleges anyag utolsó szezonjában illik. Csepűrágónk pedig azért van jelen a listán, méghozzá ilyen előkelő helyen - mert lezárásképpen egy nem akármilyen történetet kapott a meg- és kiöregedésről. A lassú háttérbevonulás és távozás melankóliájáról, a számvetés és elszámoltatás elkerülhetetlenségéről. A sorsról, amit végső soron senki sem kerülhet el a nap alatt... - Jónéhány remek és erős hangulatú mozi született már az időskori létről, s mindegyiknek megvan a maga egyénisége és sajátossága. NT saga-jának utolsó 8 része azonban vitán felül is bőven tudott újat mutatni ebben a tekintetben. Is. 

3. Aden Young (Rectify)

A Rectify főhősét, a 19 év után a halálsorról szabaduló Daniel Holdent eljátszani önmagában is izgalmas kihívás. Az, hiszen a show-t a színészként a Sons of Anarchy-ban már bőségesen bizonyított Ray Mckinnon viszi (a pasas fejéről már messziről is lerí, hogy bizony vannak zseniális víziók a fejében), a felette bábáskodó Sundance Channel, illetve a Breaking Bad producerei (Mark Johnson és Melissa Bernstein) által nyújtott háttér pedig már önmagában is elég arra, hogy alátámassza: itt egy legalábbis a minőségi státuszt becélzó project-tel van dolgunk. Mivel RM tudja, mit akar, a Rectify-nak nem csak a becélzás sikerült, de egyenesen az elmúlt évek egyik legerősebb karakterdrámájává nőtte ki magát - bár egy-két Golden Globe-ot vagy Emmi-t is besöpörhetne végre ennek jutalmaként...

Szóval a társadalomba visszailleszkedni próbáló, még 16 évesen börtönbe zárt, s most az élet nevű játékot a kilencvenes évek óta erősen megváltozott viszonyok közt újrakezdeni kénytelen karakter küzdelme, mint high concept-alap, remek kidolgozást nyert ebben a különleges, indies-kisrealista, vagyis jellegzetesen Sundance-es látásmódú szériában. A megvalósítás értékei pedig nagyban betudhatók a főszereplőt alakító, lassan 43 éves Aden Young-nak. Arra, hogy milyen remekül és a saját élményanyag gazdagságából is merítve dolgozta ki és játszotta el Daniel Holden figuráját, már beszéltünk. Arról is esett szó - persze spoilerekkel jócskán megtűzdelve - hogy mi változott a széria második szezonjában a 2013-as elsőhöz képest. Tehát, hogy milyen irányba indult el Daniel a kezdeti bizonytalan lépések után és hová, meddig tudott eljutni - ha eljutott egyáltalán valameddig - a rekreáció hosszú és meglehetősen rögös útján. Hiszen az első epizódokban még az is nagyban kétséges, túléli-e a rámért csapásokat, s hogy képes lesz-e megkapaszkodni valamiiben, a folytatás érdekében. Persze a családja támogatása, az öccse, húga és anyja jelentette hármas teremtette relatív biztonság óriási szerepet játszik abban, hogy erre egyáltalán kísérletet tehet.

Ugyanúgy, ahogy alighanem Aden számára is óriási segítséget jelenthet a színész-partnerek támogatása: a Gábor által rendszeresen követett Suits-ban is bizonyított Abigail Spencer hősünk húgaként, vagy a  "nemezis" szerepében remeklő Clayne Crawford a vele nyújtott egészen elképesztő összjátékban juttatja érvényre a sorozat kiérlelt belső tartalmait. Az interakciók kiemelt szerepe (hiszen karakterdrámával van dolgunk!) egyébként is nagyban érvényesül. Gondoljunk csak a Sean Bridgers alakította kétdimenziós szellemiségű "állítólagos" bűntárssal Trey-jel folytatott egyre feszültebb kommunikációra, vagy a spirituálisan nyitott, Daniel megváltásáért nem kis mértékben felelős Tawney-val kialakuló, érzlemileg felfokozott kapcsolat stációiról. (Adelaide Clemens nem csak elbűvölő, de mélységesen hiteles is ebben a szerepben.) És akkor még nem is beszéltünk az olyan emblematikus visszatérőkről, mint a börtön-flashback-ek jobbik és rosszabbik latráról (a két szomszédos cellalakóról), a pozitív előjelű Kerwin-ről és a mindig egyöntetűen negaív Wendell-ről (Johnny Ray Gill és Jayson Warner Smith)... - Miközben e kapcsolatok feszültsége uralja el a képernyőt, óriási szerep jut a karakter megismerésében az ő, amúgy párbeszédekbe ágyazott, hosszú monológjainak. Itt válnak értelmezhetővé elképesztően egyedi, egyéni tapasztalataiból táplálkozó gondolatai a világ igazán lényeges problémáiról (melyekről az ún. normális emberek általában keveset beszének) - s alighanem Aden is itt nyújtja a legemlékezetesebb színészi teljesítményt. Ahogy a főhős jellegzetes, hebegő-habogó hangján elénk tárja a világ képét, egy magánzárka apró ablakán keresztül... - Ez az egyedi nézőpont és kiváló alakítás szerintem bőven megért egy dobogós helyet...

2. Kevin Spacey (House of Cards)

Még egyszer, a szokott magabiztossággal megkeveri a lapokat. Laza mozdulattal odaveti őket az asztalra. Az elnök beléjük néz, átpörgeti őket, végül elképed és rápillant. - "Ez tehát a valós helyzet?"  - Eszébe sem jut kételkedni, vagy meghazudtolni a szavait: a jelentésben foglalatkat. Esetleg, hogy más véleményét is meghallgathatná. Az pedig végképp nem, hogy megbízható tanácsadói, a mentorok és a szakértők mostanában szépen eltünedeztek a környezetéből,... S hogy kinek is köszönhető mindez... - Jelen pillanatban csak a Frank Underwood által meghatározott valóság koordinátarendszere létezik. Nincs más racionalitás, nincs más ellenvélemény... - Garrett Walker, az USA nagyon sokadik elnöke most még egyszer összeráncolja a homlokát. A dolog nem 100%-osan tisztességes, de Frank garanciát vállal, és ez a lényeg. Frank megbízható és szavahihető. És Frank egyébként is a legalkalmasabb: ehhez kétség sem férhet... Szinte önkéntelenül, de már vissza nem vonhatóan (a hű alelnök minden mozdulatát ugrásra készen figyeli) bólint egyet. - "Rendben. Akkor csináljuk..." - Frank is bólint. - "Megbízhat a legteljesebb körű diszkréciómban, és az embereim kipróbált szakértetmében, elnök úr!" - Villámgyorsan összeszedi a kiterített lapokat. Már el is tűntek az aktatáskájában.  - "Ez minden?" - Kérdezi most már lemondóan és gépiesen Garrett - "Ez volna, uram!" - Már távozna is, de a tekintete hirtelen megállapodik az éppen őt figyelő kamerán... Egyenesen ránk néz - a fotelben teát kortyolgató, chipset zabáló, sört vedelő, zsebkendőbe tüsszögő vagy egymásba kapaszkodó lúzerekre, és csak a mi kedvünkért (the show must go on), elsüt még egy utolsó, magabiztos monológot az ifjabbik Cato fennkölt beszédeiből idézve, de az idősebbik Kennedy cinikus stílusában fogalmazva, a hatalom örökkévalóságáról és a pénz múlandóságáról... Aztán távozik... Balra, el... 

A House of Cards, minden idők egyik legambíciózusabb politikai dráma-műfajú szériája, könyvadaptációként is definiálható - de nem tudom, mennyire autentikus, mert William D. Cohan opuszát igazság szerint egyáltalán nem ismerem. Egy sort sem olvastam belőle. Az itt található rövidke, irodalmiasnak szánt és annak remélhetőtleg nem látványosan alkalmatlan önálló bekezdés tehát a saját agyam szüleménye. A cél vele elsősorban az volt, hogy érzékeltessem: a sorozat zseniális machinátora, Frank Underwood tudománya miben is áll és hogyan is alkalmazza azt a gyakorlatban. A Fehér Házban lépésről lépésre egyre magasabbra emelkedő demokrata politikus, a zseniális szavazatszerző és gátlástalan hatalomépítgető karakterét életre keltő Kevin Spacey (no meg Beau Willimon showrunner megbízható szakmai ismeretei) nélkül persze mit sem érne ez a tudomány. Az ő kiemelkedő színészi képességei teszik hihetővé mindazt, amit története során, és különösen is a kamerán keresztül egyenesen nekünk, nézőknek üzenő magvas kiszólásaiban elénk tár...

A HoC 2014-ben már a második évadát futotta, de Kevin egy pillanatig sem volt kevésbé császár benne, mint az előző évben, a start idején. Alakítása annyira tűpontos és pengeéles volt az óévben, mint az azt megelőzőben - ez pedig, harmadik helyezettünkkel szemben, nagyon is elnyerte a Golden Globe és az Emmy ítészeinek tetszését, akik jelölésekkel és díjakkal halmozták el az anyagot... Az előbbi elismerés 2015-ös átadásának alkalmával pedig végre KS is kezébe vehette az előbb említett trófeát, amellyel hivatalosan is elismerték színészi teljesítménye kiemelkedő mivoltát. Volt is mi rajta díjani, hiszen ez a sallangtalan és bivalyerős, a cinizmus és szakértelem, a hidegvérű kegyetlenség és a rendkívüli képességek megannyi árnyalatát összegző prezentáció egy olyan predatort mutat be nekünk, aki meglehetős körültekintéssel és hozzáértéssel cserkészi be áldozatait - de ahelyett, hogy ezzel környezetében bárkit is elborzasztana, elismerést és tiszteletet vív ki vele. (Határozottan érdekes volna elvégeznünk egy összehasonlítást ezen a téren a Nightcrawler főkarakterével.) A politikai élet ugyanis kiváltképp alkalmas terep arra, hogy az ember kiélhesse e szenvedélyeit. Persze csakis akkor, ha olyan segítséget kap, mint a Robin Wright alakította Claire, aki rendkívül éleslátású partnere Franknek, vagy Doug Stemper, a Michael Kelly megszemélyesítette simulékony és gyors felfogású jobbkéz, aki elképesztő munkát végez a diszkrét ügyek diszkréciójának megőrzését illetően... - Mind odaadóan szolgálják Frank/Kevin vízióját, ahogy itt általában véve is minden körülötte forog... - S kell ennél a teamnél jobb egy főkarakter csúcsra juttatásához? 

1. Peter Dinklage (Game of Thrones)

Érdekes, de lehet még ennél is többet nyújtani. Persze nem Frank Underwood koordinátarendszerében. Míg ugyanis az jóval statikusabb és jóval kevésbé mobilis konstrukció, a Game of Thrones világában hihetetlen sebességű az egyes karakterek közi kölcsönhatások generálta a mozgás. Házak emelkednek és házak hulnak el, tiszteletet parancsolóan dinamikus sebességgel törnek előre a játszma új résztvevői, hogy aztán ugyanolyan gyorsasággal is tűnjenek el a semmibe. A valar morghulis (mindenkinek meg kell halnia) elkerülhetetlen parancsa áthat mindent és mindenkit - így Westeros tájain a sturm und drang lehet az egyetlen megoldás, mely hosszú távon győzelmet garantálhat. De csak akkor, ha a győzelemre törekvő játékos meg tudja lovagolni a vihart és az előretörés első sorában lovagol... - Itt ugyanis nemigen vannak szabályok vagy a betyárbecsület szabta gátak. A Vastrónért harcba szálló felek csakis magukban bízhatnak. Sőt, esetenként még magukban sem... 

Ehhez képest döbbenetes, hogy ebben az univerzumban, ahol a valamirevalók törekvései mindig a hatalom megragadásáról és megtartásáról szólnak, van valaki, aki, úgymond, szembemegy minden létező trenddel. S ráadásul az elképzelhető legtöbb mocsokkal terhelt múltú családból érkezett - kezdettől fogva magán viselve a Lannisterek szégyenbélyegét. Azonban ők sem fogadják be igazán maguk közé Tyriont - hiszen törpe, tehát csak "félig ember". Alkalmatlan arra, hogy a család nevének jóhírét öregbítse. Így reked meg valahol az előkelők és a közrendűek között... - Fogalmam sincs, hogy zárul majd le a Trónok harca, s hogy mi lesz a nagy tépés végkimenetele (talán még a Martin mester sincs tiszában vele...) - de azt igen, hogy szívem szerint én Tyrion-t ültetném a trónra. Van ugyanis valami, amit ő tud, míg mások nem. Egy régi bölcsességet, mely szerint valami abban a pillanatban lehet csak a tiéd, ha megszűnsz azt akarni és áhítozni. - Míg Westerosban "mindenki, aki számít" csak a Vastrónra vágyik (aki pedig éppen birtokolja, az óriási bástyákat emel köré, nehogy lerángathassák róla), addig Tyrion mélységesen gyűlöli az egész színjátékot. Ő messzebre lát mindenkinél - számára a műveltség és a személyi abilitások képviselik az igazán lényeges javakat, nem pedig a fegyverek segítségével kivívható, kétes ideig birtokolható, tehát már eleve kétes dicsőség. A történelemből ráadásul tudjuk, hogy a hozzá hasonlók, a gyenge testalkatú Claudius-ok és púpos Könyves Kálmánok (vagy a legkisebb fiú Michael Corleonék) gyakran sokkal tovább és eredményesebben képesek birtokolni a hatalmat, mint bármely más kortársuk...

Ja, igen. Peter Dinklage. - Tyrion megszemélyesítője már korábban is bőségesen tanúbizonyságot tett rendkívüli színészi képességeiről. De amit e személyiség bőrébe bújva mesterien használ ki, az egy különleges lehetőség a helyzetéből adódó kivételes nézőpont gazdagságának és sajátosságainak érzékeltetésére. - A Golden Globe ítészei is felismerték ezt, hiszen 2011-ben a legjobb mellékszereplő díjával jutalmazták... - PD pedig mindezt úgy hálálta meg, hogy azóta valódi főszereplővé emelkedett. Minden szempontból egyre látványosabban nőtte ki magát azzá, amivé a negyedik évadban vált: az egyik legjelentősebb, legdöntőbb hatalmi tényezővé, a harc kulcsszereplőjévé. Rendkívüli inteligenciája, az arcmimika egészen virtuóz használata és a karakterisztikus, önironikus szemléletmód, amit már a gesztusaival is képes tökéletesen hozni, mind-mind rendkívüli figyelmünkre predesztinálják ezt az alakítást, amely 2014-nek egyértelműen a legerősebbike volt... 

(Akinek csak eszébe is jutna megkérdőjelezni mindezt, gondoljon arra a bizonyos tárgyalási jelenetre és hallgasson egyszer s mindörökre...)

És, akik majdnem befértek...

Kimaradt a The Honourable Woman mindentudó öreg rókáját megszemélyesítő Stephen Rea és a The Walking Dead idén rendkívül látványosan elbadassasedő Rick-jét alakító Andrew Lincoln. Lemaradt a The Killing és Joel Kinnaman (bizonyítottak már éppen eleget), és Matthew Rhys a The Americans-ből (pedig egyre jobb és jobb). 

Hiába tud mindig újat mutatni Jon Hamm a Mad Mennel - nem kegyelmeztünk neki sem. Ahogy kimaradt Neil "Where is Jessica Hyde?" Maskell is az Utopiából (akik nézik a sorozatot, vágják az idézet értelmét), vagy a Hannibal másik nagyon erős alappillére, Hugh Dancy... 

John Voight-ot még Golden Globe-ra is jelölték - de ez sem mentette meg, ahogy Liev Schreiber, a Ray Donovan másik (amúgy cím-) szereplője sem maradhatott a házban. Kicsúszott Cillian Murphy és Sam Neil brilliáns kettőse a Peaky Blinders-ből. Is. 

Nem kegyelmeztünk Luke Newberry-nek a zombis In the Flesh-ből, de még Jamie Bellnek sem az amerikai függetlenségi háborús Turn-ből. 

Gael García Bernal megsemmisítőt hozott a Mozart in the Jungle-ben - de a 10-es lista szereplői sajnos megsemmisítőbbek voltak. Például Lee Pace, akinek Halt and Catch Fire-béli partnere, Scott McNairy szintén egy hajszállal maradt le. 

Végezetül pedig két nagyon markáns arc a Z Nation-ből: DJ Qualls és Keith Allan...