Sidney Lumet 1976-ban elkészítette a Hálózatot, amelyben két órát szán annak a bemutatására, hogyan is működik a médiamanipuláció. Erről ugyanis a kortársaknak akkor még nem sok fogalmuk volt, s így nem ártott meg nekik egy kis népnevelés. A prezentáció végül is olyan jól sikerült, hogy klasszikus mivolta dacára még most, majdnem negyven esztendő múltán is tud újat mutatni a nézőjének.

1980-ban jött ki az olasz Cannibal Holocaust, ami egész generációk legsötétebb kultfilmjévé lett. E szeánsz ugyan látszólag "csupán" egy brutálisan felkavaró, rendkívül beteg pillanatoktól hemzsegő horror - valójában azonban egy kőkemény példabeszéd a média gátlástalanságáról és arról, hogy mi mindent képes megtenni pár adneralin hajtotta sajtómunkás a nézettségért, vagyis a magasabb fizuért. 

1999-ben érkezett meg David Fincher immár klasszikus és a maga nemében abszolút überelhetelen alapvetése: a Harcosok klubja. Ez a hatását tekintve nem mindennapi alkotás utat kívánt mutatni a tekintetben, hogy a fogyasztói társadalomnak nevezett behaviourista emberkísérlet által bekebelezett férfiegzisztencia hogyan találjon ismét kiutat tudatot lefolytó állapotából. A válasz: legalább minimális mértékben meg kell teremteni a társadalomból való kitörés lehetőségét... 

A 2014-es Éjjeli féreg válasza, hogy ez nem válasz. Kitörni nem lehet, tehát a rendszeren belül kell boldogulni és a rendszeren belül kell kiteljesíteni az egyéniségedet. Ha igazán mögé látsz a show kulisszáinak, akkor el kell jutnod a következtetésre: harcolni elsősorban nem a klubban kell, hanem a való életben, bátran nekimenve bármilyen szitunak, ha a helyzet úgy kívánja.

Ha nem vagy elég rátermett, vagy effektíve is nem dolgozod ki a beledet - nem fogsz megélni.

Ám ha igazán magasra akarsz feljutni, ahhoz még ennél is több kell. 

Pszichopatának kell lenned. 

Az Éjjeli féregnek már nincs erkölcsi tanulsága, mint a Hálózatnak - ott még lehetett apellálni az emberek nemesebbik jellemére, lehetett próbálkozni intelligensebb oldaluk megcélozásával. Itt már fölösleges volna ilyesmiről beszélni.

Eleve: hogy a televíziós bullsh*t mértéke az, hogy nincs mértéke, mai napság már olyan közhely, amit nem lehet száműzni a látóterünkből. Ebből következően az sem túl izgi infó, hogy a kannibál holokausztot immár a nap huszonnégy órájában "élvezhetjük", HD-ben, elképesztően éles és tisztán kivehető képeken. De a CGI vérnél mégiscsak jobb a valódi. Valahogy a képernyőn is átjön, hogy annak más a szaga. Erősebb, nyersebb, részegítőbb ez az illat. Semmihez sem hasonlítható. Tudják ezt napjaink sajtómunkásai is. Tudják, és ki is használják, amennyire csak lehet. 

Ha embertelen tempóban is kell odarohanni egy baleset vagy egy tömeggyilkosság helyszínére, s ha kegyetlenül rosszat is tesz az idegeknek ez a speed - a valódi vér szenzációja mindezt megköveteli. Plusz a konkurencia szinte mindig egy lépéssel előtted jár, s így már eleve embertelen kihívás őket magad mögé utasítani. 

Ezért aztán óriási előnyt jelenthet, ha a sajtómunkás történetesen utálja az embereket. Értékes időt és energiát nyer azzal, ha éppenséggel nincs lelke, s így nem kell rosszul éreznie magát, ha arrébb kell tolni egy hullát a szebb minőségű felvétel (!) elkészítésének érdekében (mondjuk erre csak akkor van esély, ha a rendőrök nem figyelnek oda, vagy még nem értek ki, ami mondjuk ritkán jön össze!). Rendkívül megnöveli az ilyen munkaerő értékét, hogy objektív percepciók alapján, gyorsan és megbízhatóan tud cselekedni, ha arról van szó, és hideg fejjel mérlegelve képes, akár a pillanat tört része alatt is, megtalálni az eszményi kameraállást egy eszményi riporthoz...

Az előző bekezdések tökéletesen leírják Louis Bloom jellemét és karakterét, aki az elsőfilmes, bár íróként igencsak szépen bizonyított Dan Gillroy (tavaly okóber végi bemutatója dacára máris abszolút) kultmozijának főszereplője. LB olyasvalaki, aki utálja az embereket és megveti a társadalmat. De ahelyett, hogy megkeseredne és bezárkózna, ami nem túlságosan működőképes hosszú távú életstratégia, egy menekülőutat keres. Ami a vicces, hogy ez a menekülőút éppen, hogy az egész szociális hóberebanc legközepébe vezet. 

LB tulajdonképpen úgy semlegesíti ellenségét, hogy közel tartja magához. Közelebb, mint az amúgy nem létező barátait... 

Ez egy életképes és hosszú távon is eredményes taktika, szemben mondjuk a társadalomból való kitöréssel, amiről legkésőbb ez óta a film óta tudjuk, hogy lehetetlen igazán hosszú távra kivitelezni. Persze Edward Norton Jack-je nem látta az Amerikai cigarettát, ezért aztán épp ezt a reménytelen utat választja - még ha félig-meddig öntudatlanul is, saját agyába, saját fantáziái, Tyler és Marla közé menekülve teszi mindezt (én is azok közé tartozom, akik szerint csupán csak elképzeli őket.) Igen, a Harcosok klubja főhőséről van szó. S a filmről, amit fentebb nem véletlenül emlegettem, s amelyet alant is fogok még párszor.

Ugyanis jelen írásom egy meglehetősen rendhagyó ötletnek ad életet: bizonyítani igyekszik majd, hgy az Éjjeli féreg és eme remek Fincher-opusz szinte minden lényeges területen egymás inverzeinek tekinthetők. Vagyis, hogy gyönyörű ellentétpárok. 

Szám szerint öt pontba igyekeztem összeszedni az erre vonatkozó nézeteimet. 

Lássuk, lesz e-valami eredménye a dolognak! 

1. A főkarakter: skizofrénia vs mizantrópia

Jack teljesen be van zárva a saját kis szentháromságába Tylerrel és Marlával. Egyikük szellemileg, másikuk érzelmi-szexuális síkon uralja el a személyiségét, amely szinte feloldódik ezekben az amúgy saját maga alkotta egzisztenciákban. A kitörés ebből az egyensúlyi helyzetből egyet jelent a halállal... 

LB utálja az embereket, ezért teljesen be van zárva a fölibük emelkedés, a meggazdagodás és hatalomszerzés mítológiájába. Egyedül van, szellemileg és fizikálisan teljesen függetlenítette magát minden mástól - kivéve ezt a rögeszmét, ami teljesen eluralta a mentális képességeit, a gondolkodását és a cselekedeteit. Nincs személyisége - azt tulajdonképpen azáltal alkotja meg, hogy megkeresi azt, ami számára a legjobb ugródeszkát jelenti célja mielőbbi eléréséhez. 

Jacket Edward Norton alapvetően passzív agresszívnek láttatja - LB viszont, Jake Gyllenhall alakításában mindig szívélyes. Agresszív támadásait is barátságos gesztusokba csomagolja - egészen egyszerűen azért mert érzelemmentes pszichopataként nem is tehetne mást. 

A legfontosabb különbség kettejük között azonban nyilvánvalóan az, hogy Jack cseppet sem közönséges, bár az általa művelt dolgok dacára mégsem túlságosan kiemelkedő egyéniség - míg LB-t éppen a közönségességhez vezető egyénített útja teszi kiemelkedően különlegessé. 

2. A segítő: király vs szolga 

A főkarakter mellett az anyósülésen helyet kapó figura alapvetően meghatározza hősünk viszonyulását a világhoz. 

Brad Pitt Tyler Durdene a király, aki "a Bibliát is jobban tudja, a nőkkel is jobban durva". Ő eleve azt az életet éli, amit Jack élni akar. A Riz Ahmed megszemélyesítette Rick ellenben olyasvalaki, aki még nem tud sokat a dolgok valódi állásáról. Míg Tyler maga veszi a kezébe Jack életének az irányítását, addig Rick olyasvalaki, akit irányítatni kell, és úgy tűnik, erre a feladatra éppen LB hivatott. 

Tylernek mindenről önálló nézetei vannak. Méghozzá elképesztő, irodalmi stílusban elővezetett önálló nézetei. - Ricknek ellenben nincsenek sajátságos új gondolatai. Igaz viszont, hogy szinte mindig van különvéleménye, ami azonban többnyire zsákutca, mert a dolgok kellő körültekintéssel párosuló szemléletének hiányáról tanúskodik.

Tylerrel mindenért meg kell küzdeni - Riz viszont határozottan nevelhető. Legalábbis egy bizonyos pontig. Ha ugyanis már túl sokat tud, veszélyt jelenthet a mesterére is. Persze a végén Tyler is elszabadul, de ő azért, mert túlpörög és egy őrült elme őrült személyiségévé növi ki magát, kétszeresen is instabil tényezővé válva. 

Ám akármekkora különbség is legyen kettejük közt, tetteik következménye teljes mértékben azonos: még a finálé előtt távozniuk kell a házból... 

3. A nő: manipulatív femme fatale vs manipulálható főnök 

A Helena Bonham-Carter alakította Marla mindent a kezében tart Jack életében, de leginkább a tökét szorongatja rendületlenül, az utolsó pillanatig. A kis, jelentéktelen és alacsony nézettségű csatorna szerkesztője, René Russo Ninája ellenben az első pillanattól LB markában van. 

A szénfekete Marla éjkirálynőként, a "magas hölgy" egy sajátos típusaként, az öregecskedő Nina ellenben LB személyiségének puszta kivetüléseként, az ő gondolatainak megszállott szócsöveként jelenik meg. Igaz, eleinte valamelyest, még legalább a verbalitás szintjén próbál tiltakozni e szerepkör ellen - de hősünk nagyon hamar lehengereli minden ellenállását.

Nina így lényegesen jobb tanítványnak bizonyul, mint Rick, mégpedig elsősorban is azért, mert őt valójában és a lelke mélyén is nagyon is inspirálja mindaz, ami LB számára is igazán fontos és központi jelentősségel bír: a siker édes illata. Nagyon is inspirálja - csak épp nem tudja az odáig vezető utat.

LB viszont vele szemben egyre biztosabb a dolgában - így aztán, amikor a szimata vérszagot fog, Nina vele együtt ugrik. A vérfürdő és a szexualitás bennsőségesen initm viszonya pedig legfeljebb az előtt lehet titok, aki még nem látta a Cannibal Holocaust-ot...

Miközben Nina behódolása és lenyűgözése a szemünk előtt történik meg, addig Marláról voltaképpen alig tudunk meg valamit. Szinte a film végéig nincs valódi, közvetlen és igazán mély, tartalmas interakció Jack, illetve közte. De ennek az is az oka, hogy magasan fölötte áll - a végzet asszonyaként trónol a férfi összeomlása felett.

LB vele szemben a végzet kegyeltjeként uralkodik Nina minden idegszálán. Olyannyira, hogy történetünk előrehaladtával ezt egyre nagyobb fokú és egyre pimaszabb természetességgel adhatja tudtára... 

4. A stratégia: rövid távú kitörés vs hosszú távú, teljes beolvadás 

Erről már volt szó - mármint a rövidtávú és a hosszútávú tervezés közti különbségről. Arról azonban nem, hogy ennek a két döntésnek megvan a maga erkölcsi vonzata is. 

Amikor Jack félig-meddig, vagyis, hát ki tudja mennyire, kiadja a jelszót és az öntudatlan öntudatába menekül, egy erkölcsileg semmiképpen sem elítélhető opció mellett köteleződik el. 

Nem így viszont LB, aki III. richárdi elánnal, meglehetősen látványosan elhatározza, hogy ő bizony mostantól gazember lesz - kerül, amibe kerül. Megmerítkezik a sötétség mélyén, és valóban kiteljesíti sorsát, amely az éjszakával legalább olyan szoros összefüggésben van, mint "féreg" mivoltával. Ez egy morális voksot jelent ugyan a "legalja" mellett, de cserében a meggazdagodás és a társadalmi elismerés utóbb kiváló pozitív viszacsatolások tömkelegét garanátló ígéretével kecsegtet. 

5. Az eredmény: összeomlás vs újjászületés 

Azt, hogy hová vezet a Harcosok klubja főkarakterének útja, nem is szükséges taglalnom...

Az Éjjeli Féreg LB-jének karmája azonban már egy sokkal izgalmasabb tészta. Hiszen stratégiája és döntései révén végül is eléri célját: kiemelkedik a társadalomból, a gyűlölt emberek feje fölé emelkedhet és büszkén kihúzhatja magát, a kabátzsebében lapuló 10 ezres csekkek birtoklásának biztos tudatában. 

LB egy igazi pszichopata, minden szempontból, de a társadalom kirekesztés helyett ezt egyértelmű elismeréssel honorálja, biccentve egyet a sikerének. - Ez az a mozzanat, amit már többen is kiemeltek ezzel a mozival kapcsolatban: hogy benne a mizantróp, érzelemmentes, lelkiismeretfurdalás-nélküli főkarakter nem elkárhozik, hanem megdicsőül.

Hogy ez mennyire releváns társadalmi üzenet, azon ugyan érdemes elgondolkodni, de az kétségtelen tény, hogy ez a figura parádésan illeszkedik az untig emlegetett posztmodern főkarakterek sorába. S az, hogy környezete ezt mennyire könnyű szívvel respektálja, kiválóan jelzi, hogy az ilyen személyiségtípusok elfogadásának már minden tekintetben  a küszöbén állunk, aminek az ezúttal vámpírosan sápadt és beteges fizimiskájú, de a nővéréhez, Maggie-hez hasonlóan igen jó évet záró Jake Gyllenhaal parádés reklámarca lehet.