David E. Kelley sok mindent kihozhatott volna a The Undoing-ból, de ő végül is a thriller mellett tette le a garast. Az első rész alapján úgy tűnt, maradhatott volna a szappannál is - a második során viszont már egy erősen pszichologizáló, neurotikus vonalat követtünk. Ezekhez képest viszont a harmadik epizód a legkevésbé volt szappan, s csak annyiban maradt pszichologizáló, amennyiben karaktereinket sorra láthattuk elhagyni magukat a bekövetkezett események hatására (Hugh Grant Jonathan-jének megalázott, meghunyászkodó, tehetetlen testtartása nehezen felejthető). Ellenben a thriller műfaji besorolása megkérdőjelezhetetlenül illik az epizódra.
A pilot hézagosan vázolta fel az alapkonfliktust, míg a következőkben már határozottan elkezdtük kibontani a főszereplők motivációit. A harmadik rész viszont, mindezekhez képest éppen, hogy azt mutatta meg, ahogyan az eddig megismert főarcok kénytelenek lesznek a fejlemények, körülmények, események nem várt hatásainak engedelmeskedve megkérdőjelezni meghozott, vagy épp kihagyott múltbéli döntéseik helyességét, miközben a jelenben is a van mit feldolgozniuk és kiértékelniük.
Az újabb ötven perces etap poszttraumatikus árulások egész sorát tartogatja számunkra: a történetbeli Robert Adelmann (Douglas Hodge), a Borz kifejezését szabadon értelmezve azt mondhatjuk: miközben mindenki próbálja feldolgozni a történteket, éppen azok hatására hajlamos megkérdőjelezni korábbi választásait és szembekerülni nem is oly régen még szilárdan képviselt álláspontjával. És ezáltal "elárulja" azt, amit korábban képviselt. Az eredmény: jelentős tektonikai mozgások egész sora, mely a szereplőket összefűző viszonyokat alapjaiban változtatja meg.
Hogy mindez miként is történik, azt már az alábbiakban próbálom rekonstruálni, természetesen spoilerekkel megtámogatva - ismét a már jól ismert képesszé műfajának segítségével...
Moment of despair. Az epizód során talán Grace (Nicole Kidman) az, akinek a legtöbb megpróbáltatással kell szembenéznie. Az "akasztják a hóhért" itt enyhe kifejezésnek bizonyul: a neves pszichiáternek ugyanis annyi lélektani kihívás jut, hogy a valóságban bárki összeszakadna tőlük. A férje bűnösségének kérdése, amelyben végül is kénytelen az ártatlanság vélelme mellett dönteni (de csak miután alaposan gondoskodott róla, hogy rács mögé kerüljön - oximoron), a fia megóvása a magasra csapó hullámoktól, a már nem is létező családja menedzselése, az akadékoskodó rendőri szervek visszahőköltetése és az elhunyt Elena férjének finoman szólva is zavaró jelenléte... - A Dogville Grace-e veszett kutyák által tépett űzött vad: a Más világ-é végtelenül nehéz döntésekkel megvert anya: ez a Grace azonban legelsősorban is azzal kell szembesüljön, hogy az igazán fontos feladatokat a saját pszichéje tartogatja számára. A történtek fényében nem lephet meg senkit, hogy többször kétségbe esett már a korábbiakban is, de talán először itt látjuk igazán sírni. Ez sem valami őrült, vagy fájdalmas zokogás: inkább csak az a sminkelkenős, visszafojtott fajta, amit az ember csak egyedül enged meg magának (igaz, a hátsó ülésen ki szokott egyedül lenni?). Egy pillanatig tart, mielőtt a zsebkendővel és egy a kocsitetőből lenyitható tükör segítségével gyorsan rendbeszedi magát. Aztán mehetünk is tovább...
Hugh Grant, kritikusan alacsony töltöttségi szinten. Valószínűleg éppen ilyen lehet, amikor reggel kikel az ágyból, de még nem itta meg az első kávéját. Valahol meglepő, hogy az első epizód magabiztos, széles kiállású, jó cinikus vénával bíró gyerekorvosából a rabosítás után milyen gyorsan lesz ez az "ártatlanságát" mániákusan ismételgető, szinte félőrült figura. De Hugh Grant ebben is remek. Az első epizód alapján azt gondoltam, nem tud már újat mutatni, csak az ott, illetve az elmúlt években tőle megismert figurákat. De ahogyan ezúttal eljátssza a vadászok által sarokba szorított, riadt és tehetetlen ragadozót, az egészen meglepő és számomra kifejezetten újfajta színészi megnyilvánulás tőle. Ez a karakter valahol arról is szól, mennyire gyorsan lemállanak a társadalmi szerepek egy predátor típusú személyiségről, ha megszűnik a társadalom része lenni. Mert, ha nem is ő ölte meg azt a nőt, Jonathan Fraiser mindenesetre még mindig elég tehetséges szociopata lehet, ahogyan az egyik kollégája fogalmaz vele kapcsolatban. Hugh Grant pedig meggyőzően, hitelesen fogalmazza meg magát ebben a szerepben is... - Ennyi.
És ki lepődik meg azon, hogy Donald Sutherland is hibátlan? Pedig néha ő is minden sz*rt elvállal. Igaz, mindenhol mindig azt hozta, amit kellett és sosem rajta múlt, ha valamiből katasztrofális bukás lett. Itt Grace apjaként a harmadik részben végre kap annyi képernyőidőt, amitől kezd érdekessé válni. Kelley-ék, ez is látszik, okosan hagyták háttérben a karaktert idáig. Most már az a kérdés, tudnak-e valamit kezdeni ezzel az okosságukkal? Mert Franklin Reinhardt kétségtelenül rátermett sakknagymesternek tűnik, akit hiba lenne a háttérben hagyni a következőkben. Ez olyasmi volna, mintha Kevin Spacey-re csak egy rendőr-mellékszerepet osztottak volna a se7en-ben. Vagy legalábbis majdnem olyasmi...
Ha egy sorozat képes olyan intelligens dolgokat produkálni, mint ez a beállítás, az sok mindenre kötelezi a készítőket. A tizenhetedik századi, holland galléros polgár (talán hivatalnok), és a huszonegyedik századi felnyalt hajú, kib*szott ellenszenves rendőrünk, akit az első rész óta már bőven volt alkalmunk a szívünkbe zárni: erős párosítás. Ez a kép asszociációs láncok egész sorát indíthatja meg a nézőben - és ilyenből nem egy van. Nagyon szeretném, ha ez itt tényleg egy okosan felépített, igényes miniszéria lenne, elegáns lezárással. Ennyit kérek, semmi egyebet...
A Borz. És főleg, mert felvillanás-szerűen is olyan karaktereket hoz, mint ez a fickó. Robert Adelmann Jonathan Fraiser kirendelt állami védője és azért hívják Borznak, mert a szatírkabátos fickó hajlamos sokáig és sokat zizegni az aktákkal. Állam által kirendelt védőként is zugügyvédnek kinézni, mégpedig a legkellemetlenebb fajtából (Saul Goodman hozzá képest feddhetetlen életű állampolgárnak látszik): ez már szinte művészet. De az, hogy végül is ő mondja ki a rész legalapabb igazságait: egészen meglepő szerepkört tulajdonít neki. Moliére korában ugyebár nagy divatja volt annak, hogy a drámák végén megjelent a királyi intendáns, és megmondta a frankót a nézőknek is, a szereplőknek is. Ez a figura egészen hasonló dolgokat művel: a karakterek legféltettebb belső motivációit nyilatkoztatja ki, ráadásul a legpofátlanabb, legtahóbb stílusban, amit ember csak elképzelhet. Jonathan-nek például kerek-perec a szemébe mondja, hogy a magafajta esetében az volna a legjobb, ha bűnös lenne, ezért még csak ne is kísérelje meg bizonygatni az ártatlanságát...
PTSB. Grace-szel pedig kerek perec közli, hogy poszttraumás árulásban szenved: férjét az események előtt nem gondolta volna képesnek arra a gyilkosságra, amivel most mindenki vádolja. Természetesen Jonathan védőjeként bolond lenne nem a saját érdekében beszélni: de, hogy közben ennyire őszintén ki tudja mondani, amit gondol, és ennyire pofátlanul igaza van... - Én szeretnék látni egy sorozatot szatírszakállal. Ha indítana valaki egy petíciót, hogy a Borz kapjon egy önálló szériát, én bizony támogatnám. szerintem a Borz Shark-ot, a törvényszéki ragadozót eszik reggelire, és a Boston Legal egész személyzete kevés neki tízóraira...
De vajon vele is elbírna? Hailey Fitzgerald (Noma Dumezweni) a Borz-tól egészen eltérő mentalitást testesít meg: ő nem a Sógorom, a zugügyvéd kategória. Brutális: nem kistestű ragadozó: hanem igazi nagyvad, mint a jaguár. Eddig egyetlenegy jelenetet kapott, az mégis hátborzongatóan betalált... - A jogi fakultáson is megforduló David E. Kelley az Ally McBeal-ben oda és vissza bőven bizonyította, mennyire kiismerte az ügyvédi kasztot. És most ismét megteszi: csakhogy nem az annak idején megismert ezredfordulós feelgood módon... - Ez a nő itt valóban egy kaszt öntudatos tagja, aki nem is titkolja, hogy mi a módszere: beszennyezi a védelmet vérrel és belsőségekkel. És ebédre alighanem Borzot eszik...
Tágra zárt szemek. Már lehetett sejteni, hogy akadnak problémák vele. Emlékezzünk csak vissza a bizarrul őszinte terápiás alkalmaira az első részből, vagy a szétcsúszására a másodikból. Hogy pszichés problémával állunk-e szemben (vagyis a hóhért akasztják szólás még az eddigieknél is inkább igaz erre a karakterre), vagy szabadidejében Nicole Kidman disznót vág? Még nem tudjuk: mindenesetre a rész végi cliffhanger nem akármilyen kérdéseket vet fel Grace-szel kapcsolatban, és nem akármilyen lendületet ad a folytatáshoz. Innen kell megnyerni a következő három epizódot: és nem egyszerűen csak megnyerni, de hihetetlenül szépen, elegánsan, szinte művészi mozdulatokkal átszakítani a célszalagot. Vagy akkor el sem szabadott volna indulni a versenyen...
Szöllő
