Senkik földje... - Ahogyan haladunk előre a történetben, egyre jobban tetszik a magyar cím, és egyre inkább érzem, hogy némiképp tévedtem, mikor a sorozat puskacsöveit az akció irányába láttam fordulni. Ez a projekt ugyanis vérbeli karakterdráma - mégpedig abból a fajtából, amelyik vagy el tudja veled hitetni a karaktereit, vagy elmehet a kecske seggszőrébe bolhának.
Nos: tény, hogy miközben bontják ki a történet különféle szálait, egyre inkább el tudom hinni a karakterek motivációit. Annak ellenére is, hogy ez a hőseivel együtt kétezertizennégyben, a szír-török határsávban ragadt történet aligha akkurátus rajza akár az ISIS, akár a kurd milíciák működésének. A témát nyilvánvalóan tanulmányozták a készítők, ami mindenképpen üdvözlendő - de a részletekben egyértelműen nem merültek el kellő gondossággal. Az például elképzelhetetlen, hogy az ISIS-nél valaki mobiltelefonnal vagizzon, vagy kimaradjon a közösségi programokból. Ugyanakkor a kurdoknál szintén kivitelezhetetlen, hogy valaki akár csak egy pillanatig is ellentmondjon vezérének.
Az erő mindkét tábor mélyén az egységben és az egymásrautaltságban rejlik. A senkiföldje kíméletlen logikájában, ahol a szétforgácsolódás egyenlő a pusztulással. Ezt az életveszélybe oltott életérzést a sorozat kétségkívül hatékonyan adja át, de egy-két fokkal még mindig jobban le van lazulva mindenki, és eleve túlságosan individualista azokhoz a keleti vonásokhoz képest, amelyeket mindkét szervezet mélyen ott hordoz magatartásaiban és gesztusaiban. Persze itt joggal vethető közbe, hogy ez az elbeszélés főként olyan karaktereket szerepeltet, akik a kívülállók kívülállói: tehát olyan perifériára szorult keletiek, akik korábban nyugatiak voltak - vagy volt valamilyen intenzívebb interakciójuk a nyugattal.
Viszont rájuk éppen, hogy nagyobb nyomásnak kellene helyezkednie, hogy megfeleljenek a keleti mintáknak. Hiába a kurdok sajátos anarchizmusa és az Islamic State erőteljesen posztmodern fanatizmusa, itt, a kietlen kővidék kellős közepén mindezek ugyanúgy helyi variánsokká válnak, mint ahogyan Latin-Amerikában, vagy Skandináviában is összeolvadt a kereszténység a lokális kultuszokkal. - Jawohl, a földrajzi determinizmus nagy úr...
S hogy miért gondolom ennek ellenére, hogy a sorozat karakterei, mi tagadás, egészen kiválóak? - Az alábbiakban - cseppet sem kevésbé sűrűn, de kicsit konkrétabban (és spoileresebben) - kifejtem...
Man has many faces
Kezdeném a protagonistával: aki körül ez az egész danse macabre kavarog, s akivel a pilot (illetve az arról szóló írásunk is) tulajdonképpen döntő mértékben foglalkozott. Antoine valamelyest továbbra is meg van szeppenve, de határozottan fejlődőképes. Várható is volt, hogy a sorozat gyorsan és magabiztosan fogja játékba hozni őt, hiszen ezen a vidéken a kihívás olyan könnyedén terem, mint a porviharok, vagy a harci alakulatok - a kérdés csak az lehetett, hogy a karakter és a színész ezt mennyire bírja el. Nos, jelentem: Félix Moati a maga (egyébként Röhrig Gézára emlékeztető) sajátos fizimiskájával fel tud nőni a feladathoz.
Különösen ott világlik ez ki, mikor a negyedik részben végre megértjük, miért keresi annyira Annát: a színész emlékezetes intelligenciával tudja megfogalmazni a figura egy korábbi, naivabb rétegét, aki csak a nővérét akarja megóvni egy szerencsétlen ballépéstől, de nem számol a következményekkel, s ezzel valami visszafordíthatatlan előidézőjévé válik, ami véglegesen elszakítja őket egymástól. Az információkat a második epizódtól különféle flashback-ekből tudjuk meg, ami legalább olyan menő dolog egy sorozatnál, mint amennyire kellemetlen tud lenni mondjuk a narráció a filmeknél. De mindkét eszközt lehet helyesen is, hibásan is alkalmazni.
Az a helyzet, s ezt magam is némi meglepetéssel vallom be: hogy a Senkik földje e-tekintetben meglehetősen működőképesnek bizonyul. Míg a pilot és a promóciós anyagok akciót ígértek: kíméletlen, kegyetlen darálót, ahol nem számítanak az emberéletek (ezt többé-kevésbé nyilván meg is kapjuk), addig nagy meglepetésre nemcsak a szabadságukért küzdő, magukra utalt, kegyetlen harapófogóba szorított kurdok kerülnek közel hozzánk, de az ellentábor motivációiba is sajátos betekintést nyerhetünk - s ehhez éppen a flashback-ek alkalmazása lesz az egyik legcélszerűbb eszközünk.
A kurdoknak nincsen választásuk, a saját területükért harcolnak: Antoine-nak, most már értjük, szintén nincsen választása, mert le kell zárnia mindazt, ami kínozza őt a testvérével kapcsolatban: de ami még megdöbbentőbb, az újabb epizódokban felbukkanó három ISIS-tagunk is sallangoktól mentesen érezheti úgy, hogy nincs más választása, mint tevékeny részesévé válni "államuk" építésének.
A valamely angliai prolinegyedből, a panelmocsok mélyéről leszabadult két arab (Nasser, Ilyad) és egyszem angol (Paul) kolléga (tudjuk, alkalomadtán az ISIS seregeihez nyugatiak is csatlakoztak), akikkel kapcsolatban a széria nem kelt éppen feltétlen szimpátiát és megmutatja, milyen kíméletlen, visszataszító tetteket visznek véghez annak érdekében, hogy kitüntessék magukat a közösségükön belül - valahol mégiscsak érthető motivációkkal rendelkezik. Gyerekkori flashback-jeikből jól látjuk: perifériára taszított életformájukból egyenesen következik, hogy kapaszkodót keresnek - amelyet nem egészen meglepő módon a vallásban találnak meg. Mivel pedig a két arab fiú automatikusan magához szocializálja az emlegetett egyszem angolt: logikus, hogy a Korán lesz az a szent könyv, ami végül is identitásképző állandóvá válik számukra.
A motivációjuk persze, ahogyan a karakterek is, lehetnének kidolgozottabbak: mégis értjük, mit keresnek itt. Jo Ben Ayed néhol megmosolyogtatóan naiv figuráját (Ilyad) szinte vonszolja magával a másik kettő: Dean Ridge (Paul) bizonyítási kényszeres (pápánál is pápább, azaz imámnál is imámabb) és James Krishna Floyd (Nasser) vezetőnek termett típusa. Természetesen mindháromban dolgozik a bizonytalanság - ráadásul Nasser ügyesen rejtegeti, hogy szoros kapcsolatot ápol az angol titkosszolgálattal - mégis gyengének bizonyulnak a sivatag tömegvonzásával szemben. Itt bárkiből senki lehet, és még a senki is lehet valaki. A lehetőségek szélsőértékei a nappali legmelegebb és az éjszakai leghidegebb hőmérséklet viszonylatában alakulnak. Azok között pedig igen jelentős a távolság...
Anarchoszindikalista közösség vagyunk és hetenként felváltva mindig más gyakorolja a végrehajtó hatalmat
A kurdok ideológiájával könyvtárakat lehetne megtölteni. A felületes szemlélő csak egy csapat szurtos gerillát lát bennük, szedett-vedett fegyverekkel és komisz arcéllel. Pedig vezetőik nem ritkán well educated figurák, csapataik jól szervezettek és hatékonyak (nehéz elképzelni, hogy egy híd felrobbantásához nem találják meg soraikban a megfelelő intelligenciát), Kurdisztán Munkás Pártja (a harci egységek megszervezője) meglehetősen jó lobbistának számít, így anyagi szempontból sem lehetetlen a helyzetük, ráadásul egyáltalán nem ritka az, hogy soraikban különféle outsider-ek kapjanak helyet, akik valamely okból közöttük találják meg a nyugalmat (bármilyen hihetetlenül is hangozzék), vagy hadigazdálkodásukban egy elképzelt anarchista, avagy kommunista mintaállam eszményképét.
A sorozat nem érzékelteti minden elemében és elég részletgazdagon mindezt. Persze nem is feladata, hogy ennyi apróságba bocsátkozzon - mondhatnánk - de azért mégiscsak az volna az elegáns, hogy, ha már erről a nem jelentéktelen etnikai és politikai tényezőről beszél, tegye azt a kellő hitelességgel. Igaz, így is számos apróság kiderül: a sorozatbeli női egység egyik vezető alakja - Sarya (Souheila Yacoub - a készítők nagyon össze szeretnék hozni őt Antoine-nal, ezt nem nehéz észrevenni) - például Párizsban élt, ezért annyira perfekt franciából. De vannak mások, egyéb különleges tudományos előképzettséggel, vagy skill-ekkel, akik végül mégis ezen a képtelen helyen kötnek ki.
A becsatlakozott outsider-ek közül tipikus például az american sniper alakja (jellemző, hogy ebben a sorozatban a profikat intézik el a leghamarabb, vele is ez történik - kivéve persze Antoine-t, aki az emblematikus főkarakter, európai szériákban pedig ritkán engednek meg olyan szintű formabontást, hogy kicsináljanak egy emblematikus főkaraktert): ő egyfajta háborúfüggő. Épp úgy, mint például a mi Eduardo Rózsa Flores-ünk (akiről egyébként készült is egy remek film, az ő saját főszereplésével - bloghoz abszolút illő anyag), ezért nem tud odahaza maradni a seggén: ezért kell mindig ott lennie, minden konfliktusban, az igaznak hitt oldalon.
Szintén jellegzetes a Woody Allen bece-/gúnynévvel illetett szemüveges író fizimiskája, aki azok közül az idealisták közül való, akik egyszerre képesek jobb és rosszabb hellyé tenni a világot. Bár látszólag naiv kölyök - a huszadik század megmutatta, hogy a naivitás látszata többnyire a leghamisabb látszat is egyben. Ugyanakkor arra is rávilágított, hogy az elvhűség egészen megdöbbentő dolgokra képes. Az ugyanis nem csekély rendíthetetlenséget feltételez, hogy a milícia tagjai egyáltalán nem élnek szexuális életet. Ez egy a sorozat hiteles és meglepő mozzanatai közül: valóban, az ilyen kurd katonai szervezetek az elképzelhető legpuritánabb lifestyle megszállottjai. Nem tesznek fogadalmat: nem tartják különösebb erénynek sem: egyszerűen elvhűségből gyakorolják a szabadgondolkodóktól merőben szokatlan gyakorlatot.
E tekintetben érdekes belegondolni, hogy egy ISIS-tag férfinak elviekben akárhány felesége lehet (még ha itt a választás nem is feltétlenül a kölcsönösségen alapul - mint azt látjuk az 1x03 emblematikus esküvői jelenetében), míg a kurd gerillák tartós nemi fegyverszünetükkel szinte konzervatívnak hatnak...
Mitől lesz a senki valaki?
Az érett középkor virágzásakor, amikor az európai életkeretek elérték a lehetséges maximumot, igencsak csábítónak hatott a Szentföld visszafoglalásának ígérete, hiszen az erre tett tömeges fogadalmak mintegy függelékeként az is szerepelt, hogy a visszafoglalt területen bárki nevet, rangot, előljáróságot szerezhet magának, akit képességei arra érdemesítenek... - Így kezdődtek a keresztes hadjáratok és ezért is tudtak olyan sikeres brand-ként funkcionálni...
Jeruzsálem ugyanúgy senkié volt - és mindenkié, mint a sorozatbeli szír-török határon elterülő senkikföldje, az ISIS és a kurdok küzdelmének színtere. Egy ilyen helyen sem az ISIS, sem a kurdok nem ígérhetnek mást a saját senkijeiknek, mint azt, hogy itt végre valakik lehetnek. A kurdok azt, hogy szabad emberek egy szabad földön: az ISIS pedig... - Egy hamis spirituális szabadságot, mely valójában felbujtás a fanatizmusra: lényegében a nihilizmusra. Mindegyik képlékeny és a porviharban, a pergőtűzben és a fekete alvadt vérben gyorsan elenyésző valami: legalább annyira érdemes értük élni és meghalni, mint amennyire nem érdemes...
Minden relatív... - Három ISIS-tagunk a fehérzászlós mentőkocsinak álcázott fegyverszállító járműben a hamburger és a női nemi szerv közötti sajátos kapcsolatot elemzik, miközben a kurd milícia tagjai AK-47-esekkel próbálják leszedni őket - mivel helyesen sejdítik meg, hogy, ha az ISIS telepére tartanak, nem lehetnek közönséges mentők. Ebben a motívumban minden összegződik. Az ISIS mérhetetlenül önellentmondásos és posztmodern jellege, aminek szép példája az is, amit nemcsak az ókori és szasszanida perzsa emlékekkel, de saját vallásuk szent helyeivel is műveltek: a totális dekonstrukció: a gyűlöletes destrukció, ami az évezredeket sem tiszteli, miközben magát még tíz éve sem ismeri annak, amivé ő mostanra (a sorozat cselekménye szerint ne feledjük: még mindig kétezertizennégyre) vált. És ott van persze a kurd nők kétségbeesettsége is, ahogyan szitává lyuggatják a Patyomkin-mentőkocsi falát...
Az ilyen pillanatok teszik erőssé ezt az elbeszélést. És az, hogy ezeket a maguk relatív, furcsa kontextusában tudja ábrázolni. Mint a zongora felgyújtása: az angol férfi, aki valaha még élvezettel szólaltatta meg a hangszert, most a leglelkesebben borítja rá az első szembejövő olajos kanna tartalmát, mondván: hamis hangok, az igaz útról eltávolító érzelmek koporsója: akkor hát pusztuljon... - Kétezerhúsz novemberében, a francia lefejezéses tanárgyilkosság és a bécsi terrortámadás után mindez mindennél hátborzongatóbban hangzik: hogy akad, aki még az évezredeket sem tiszteli... (- Más kérdés, vajon mi mennyire tiszteljük őket...)
A senkik földje, ahol a rombolás az úr, csakugyan kiárad a világra? - Vagy előáll valaki, aki ezzel szembeszegül? - A tét már sokkal nagyobb, mint, hogy Antoine, akinek még egy tisztességes Desirée sem jutott, megtalálja-e Annát? - A kérdés örök kérdés: a senkiből válhat-e valaki?
S ha csakugyan ez a kérdés: ha a langyos indítás után ilyen tűzforró folytatással mert élni: hát lássuk, a sorozat méltó lesz-e a saját dilemmájához...
Szöllő
