Nos, íme a facebook-oldalunkon beígért karácsonyi meglepetés: az év 10 legjobb újoncát felvonultató új anyagunk!
Ez az összeállítás körülbelül olyasmit jelent a 2014 legjobb sorozatos paramétereit lajstromozó, heti rendszerességgel érkező év végi számvetéseink sorában, mint az Oscar esetében a legjobb filmnek kijáró elismerésre való jelölés.
Vagyis az első vonal legelső vonalát.
A legfrissebb anyagok legjavából nyújtott válogatást - esetenként idehaza még alig ismert, ámde felettébb kiváló produkciók sorjázását, amelyek az év csúcsszínvonalát képviselték. Legalábbis - nyilván - szerintem. Szubjektivitás ide vagy oda, azonban kétségtelen tény, hogy az itt szereplő szériák többségéről legalábbis pozitívan nyilatkoztak a szakítészi és laikus kritikák egyaránt.
Némelyikükről ráadásul máris szuperlatívuszokban beszélnek...
Mostanság szerencsére sok ilyesféle show-val találkozhattunk - pazar évet tudhatunk magunk mögött. Remek sorozatos évjárat volt az idei, tele nem várt meglepetésekkel és egyre sajátosabb műfajú, hangulatú, ízlésvilágú szériákkal.
Úgy tűnik, 2014-ben a trend határozottan a darkosabb és betegebb irányba mozdult előre. Azért persze más tematikájú és hangulatvilágú, s szintúgy markáns színvonalat képviselő anyagokat is kaptunk bőven - de tény, hogy a csúcsok csúcsán olyan munkákat találunk, amelyekre ez a két jelző egyértelműen illik.
A kilencvenes évek életvidám és a kétezresek epikus jelentőségű és hangulatú (nem mellesleg a high concept-forradalmát kiteljesítő!) szériáit követően az Olümposz lakói mostanság egyre inkább vonzódnak a sötéthez és a bizarrhoz, és az ilyen panelek miatt meghökkentő fordulatokhoz, karakterekhez, mozzanatokhoz - még ha műfajukat és hangulatukat tekintve egyáltalán nem is sorolnak be az effajta trendek mögé.
A high concept-jelző manapság kevesebb illúziót, több őszinteséget és minden eddiginél csekélyebb mennyiségű takargatnivalót ígér - ehhez a fajta sallangtalansághoz pedig hihetetlen közvetlenség társul. Az egyes szériák mintha sokkal bevállalósabban néznének bizonyos jelenségek mélyére, mint kb. bármikor.
Úttörő időket élünk ugyanis a műfaj történetében - úgy tűnik, a televíziózás dudásai sokkal szebben muzsikálnak mostanában, mint a lassan látvány-orgiába fulladó színes-szagos-szélesvásznú-25D-s blockbusterektől fulladozó mozifilm-felhozatal mögött álló illetékesek.
Az izgalom és kidolgozottság, az új törekvések és felfedezések ma a televíziós szériák világát jellemzik elsősorban - ha valaki újdonságot keres, annak itt érdemes kutakodnia, ezek közül érdemes válogatnia. Úgy tűnik ezt egyre többen és többen ismerik fel elkerülhetetlenül.
Én a magam részéről szinte már csak sorozatokat nézek...
De lesz elég más alkalmunk elemezni ezt a jelenséget - most inkább lássuk azt a bizonyos tizes listát.
10. The 100
S elsőként is azt a The 100-ot, amely tényleg megcsinálta és minden kétséget kizáróan az év legjobb sci-fi sorozatává avanzsált. Nem semmi trip ez ahhoz képest, hogy a CW-n fut, amely már szinte mesteri szintre fejlesztette azt a képességét, hogy hogyan tegyen tönkre egy jónak ígérkező alapkoncepciót a sok céltalan és rémületesen idegesítő tinidrámával. És ettől lehetett rettegni ez esetben is - ugyanis a huszonikszedik században az atomvilágháború által (elvileg) évtizedekre elnéptelenített Föld bolygóra ismét visszatérő 100 fiatalkorú története hemzseg az erre szolgáló lehetőségektől.
De nem, hiába: egyszerűen részről részre vált egyre egyértelműbbé, hogy ez tényleg egy sci-fi, jó érzékkel felvázolt háttérrel és remekül kidolgozott cselekménnyel. Az idén beérkezett első, 13 részes tavaszi szezon után ráadásul a második számú őszi-téli még izgalmasabb fejleményekkel és lebilincselőbb dilemmákkal szembesíti a mindezekre fogékony nézőjét. Persze vannak hibái, s ennek a mostani listának a további kilenc helyezettjétől jelentékenyebb távolság választja el, mint amekkora azokat egymástól. Mégis: a skilljei annyira figyelemreméltóak, s a jelenleg igencsak tetszhalott állapotban leledző műfaj egyéb kortárs reprezentánsaihoz képest annyival kiemelkedőbbre sikeredett, hogy semmiképp sem maradhatott le erről a listáról.
9. Outlander
Mint már másutt is írtam volt, az Outlander romantikus mivolta dacára lett az év egyik jelentős sikere a maga szépen megszerkesztett eddigi 8 epizódjával. Ennek pedig az a fő oka, hogy atmoszférát tudott teremteni. Jó, ez a Skót-felföldön mondjuk nem nehéz - hiszen itt minden egyes kődarabnak több ezer éves története van és minden egyes tóhoz száz legenda kapcsolódik. Egy ilyen legenda az is, amely hősnőnket, az alulfoglalkoztatottsága dacára meglepően profin alakító Catriona Balfe játszotta Claire Randall-t 1945-ből visszarepíti 1743-ba - azaz a világháború utáni időkből egy sokkal régebbi fegyveres konfliktust megelőző korszakba. Mindössze három évvel vagyunk ugyanis a skót Mohács, a cullodeni csata előtt, ahol az angolok brutális vereséget mértek a klánok egyesült seregeire.
A széria számos lehetőséget választhatott volna, hogy utat találjon a nézője szívéhez. De mindnyájunk nagy szerencséjére ezek közül a hitelességre való törekvés mellett tette le a voksot - amihez alighanem szükségeltetett Ron D. Moore kreátori hozzájárulása is, aki anno ugyebár a BSG-vel alkotott leginkább maradandót. Az ő és az illetékes stáb munkája révén egy egészen sajátos hangulatú anyagot sikerült összehozni, ami egyszerre egyesíti magában a történeti, a női és a drámai nézőpont nyújtotta erényeket s mindnyájunk nagy szerencséjére ezeknek rendeli alá a romantikát, amit meglepően többdimenzióssá sikerült tennie, amiben az egészen érett és tartalmas dialógusoknak oroszlánrész jutott. Ezt mi sem bizonyítja ékesebben, mint, hogy egyik epizód konkrétan végig egy nászéjszaka történéseit regéli el! - Egyetlen. Nászéjszakáét. Bezony... - A felsorolt erényeket csak gyarapítja az olyan színészek alakítása, mint Graham McTavish, Tobias Menzies, Lotte Verbeek vagy Bill Paterson, illetve a skót akcentus múlhatatlanul szórakoztató jellegzetességei...
8. Marco Polo
A Marco Polo az év végének egyik nagy meglepetéseként, és egyben a legfrisebb szereplőként ezen a listán, sok tekintetben egészen hasonló erényekben dúskál, mint az előzőekben elemzett Outlander. Itt is az atmoszféra az elsődleges főszereplő, kiemelt szempont a történeti hitelesség és a különleges korszak, valamint helyszín minél izgalmasabb keretek között történő bemutatása, illetve fontos szerepet játszik benne két ember kapcsolata. Persze, ez merőben más jellegű kapcsolat, mint amiről ott szó van - hiszen a Velencéből érkezett kereskedő-utazó, az ifjú Marco és a Tatuban (a későbbi Pekingben) székelő nagy mongol uralkodó, Kubiláj kán közismert története a kultúrák és mentalitások egy sajátos találkozásáról mesél.
A Lorenzo Richelmy által elfogadhatóan, de nem túl kiemelkedően alakított talján ifjonc és a Benedict Wong által remekül megszemélyesített tapasztalt, középkorú uralkodó, óriási birodalmat és azon belül szinte egész Kínát irányító kagán sztorija ráadásul megfejelődik a tatui udvar jelentős szereplőinek, illetve Kubiláj ellenfeleinek sztorijával, az állandó hódítások véget nem érő meséjével, az intrikák és belső ellentétek érzékletes ábrázolásával, az ügyesen tálalt flashback-ekkel (melyekből megismerhetjük hőseink előtörténetét), a nagy többségben ázsiai (!) illetőségű színészek kiváló játékával és a high concept profizmus diktálta se nem túl lassú, se nem túl gyors tempóval. A Netflix ismét olyan kivételes minőséget szállított, ami mellett senki nem mehet el szó nélkül - úgy tűnik, újabb, remélhetőleg sokévados eposz van születőben!
7. The Honourable Woman
Szerény véleményem szerint az év legjobb főcímét szállította az év politikai sorozata. A The Honourable Woman hihetetlenül nehezen adja magát - keményen meg kell dolgozni azért, hogy lassan kihámozzuk mi is a lényege és a tétje ennek a sztorinak. Hogy kicsit segítsek a homály - persze spoilermentes! - eloszlatásában, néhány támponttal szolgálnék e tekintetben. Mindenekelőtt megjegyezném, hogy a legfontosabb - tulajdonképpeni cím - szereplőnk Nessa Stein, akit Maggie Gyllenhaal alakít rendkívül meggyőzően, valóban rászolgált a "becsületes", vagy, hogy pontosabban fogalmazzak, az "elvhű" jelzőre. Alapítványa élén legfontosabb törekvése, hogy mindent tisztán csinálhasson végig, mentesülve a politikai alkuknak és a korrupciónak még a vádja alól is.
A saját szeme láttára meggyilkolt édesapja Izrael történetének egyik legnagyobb fegyverkereskedője volt - ő azonban azért harcol, hogy infrastruktúrát és a kábelek lefektetése révén információs fejlődést vigyen a palesztinoknak. A baj csak az, hogy a konfliktus, aminek kellős közepébe csöppent, annyira régi és olyan gyilkos indulatoktól terhelt, hogy lehetetlen nem beszennyeződni általa... - A rendkívüli erőt sugárzó, de ugyanakkor erősen traumatizált, sok rétegű női karaktert MG valami egészen kivételes erővel kelti életre. S miközben bonyolódik a sztori angol és amerikai összefonódásokkal, az izraeli és palesztin terroristák, a tiszta szándékok, zsarolások, kénytelenségből vagy számításból megkötött kompromisszumok hálójával, olyan színészek bukkannak fel mellette mint az alig ismert, mégis lehengerlő Lubna Azabal, az élete alakítását nyújtó Andrew Buchan és Eve Best, és legelsősorban is a mindig zseniális, mérhetetlenül alulértékelt Stephen Rea.
6. Penny Dreadful
Az év misztikus szériája az Outlanderrel és Marco Polo-val szemben egy sorozatos és filmes szempontból, meg úgy egyáltalán is, jóval inkább exponált korszakba visz el - a késő-viktoriánus Londonba. Már csak ebből következően is nagyra kell értékelni, hogy milyen kiválóan teljesíti a feladatát. A korabeli ponyvák divatos megnevezésétől címét kölcsönző PD ugyanis felvonultatja az időszak legjellegzetesebb irodalmi figuráit Dorian Gray-től Dr. Frankeinsteinig. Célja a rég ismert sztorikat teljesen új narratívába ágyazni, amelynek középpontjába két új karaktert helyez: a Timothy Dalton alakította Sir Malcolm Murray-t és titokzatos hölgytársaságát, az élete egyik legintenzívebb alakítását prezentáló Eva Green Miss Vanessa Ives-át.
A széria egyik leglenyűgözőbb tulajdonsága a nagyon kevéssé méltatott irodalmi stílusa. Hihetetlenek például a Reeve Carney megszemélyesítette Dorian speechei az élet múlandóságáról vagy Frankeinstein Rorry Kinnear alakította Teremtményének egy-egy Wordsworth idézettel megtűzdelt önmarcangolásai (nem ám csak annyit bír mondani, hogy "alone: bad. friends: good"). A másik: ahogy ünnepet csap a dekadenciának és a romlottságnak, amiben élen jár EG mindenféle démonok és pokolbéli szellemek által lépten-nyomon megszállt, a pusztító szexualitásával együttélni kénytelen VI története. Végezetül: a pszichohorror eszközeivel való mesteri operálása, amelyet Bram stokeri stílusú sötét jelenések tesznek még hátborzongatóbbá. Ezek után még azt is megemlíteni, hogy az elmondotakon túl olyan színészekkel is találkozhatunk ebben a show-ban, mint Josh Hartnett (!) vagy Billie Piper (!!) már tényleg csak fölösleges szószaporításnak tűnik, hiszen az elmondottak önmagukért beszélnek.
5. Silicon Valley
Pied Piper, azaz patkányfogó - így hívják azt a forradalmi adattömörítési eljárással operáló startupot, amellyel listánk egyetlen komikus természetű sorozatának hősei megpróbálnak befutni minden informatikai cégbirodalmak őshazájában, a kaliforniai Szilicium-völgyben. Már ez önmagában is akkora fityiszt mutat az említett helyen székelő főmuftik felé, akik ugyebár állandóan a világ megváltásáról papolnak és azon törik a fejüket, hogy ennek jegyében minél menőbb neveket adjanak új projectjeinek, hogy azon csakis röhögni lehet. Pedig ez alapján még semmit nem tudunk a Mike Judge (igen, a Beavis és Butthead-es és Texas királyais MJ!) által kreált széria értékeiről. Nem beszéltünk példának okáért a mesteri pontossággal kiötlött párbeszédekről, fordulatokról és karakterekről. Sem pedig a szigorú és akkurátus informatikai szakmaiságot, a marketinggel és az üzletfilozófiával, valamint a legjobbkor és a legtökéletesebben alkalmazott suttyósággal vegyítő egyedi humor összetevőiről.
Szót sem ejtettünk arról, hogy ha a The Big Bang Theory valódi kockákról szólna (amit már nagyon régóta nem tesz), alighanem ilyen vagy ehhez hasonló figurákat kellene ábrázolnia. A Thomas Middletich alakította félszeg, de kivételes tehetségű inventor, Richard például kiváló geek-referencia lehet. Vagy T. J. Miller Elrichje a maga különutas és hiú, de mindenekfelett zseniálisan surmó fizimiskájával. Nem is beszélve az igazán semmihez sem értő, csak haveri alapon a projectbe bevett Big Head-ről (Josh Brener). - Ezek háromdimenziós arcok, akiknek van fejlődéstörténetük, valódi személyiségük, és nem csupán végigsheldonkodják a részeket. Ráadásul hihetetlenül izgalmas a Pied Piper megszerzéséért csatázó két multimilliárdos, a sajnálatos módon azóta elhunyt Christopher Evan Welch megszemélyesítette Peter Gregory és a Matt Ross által életre keltett Gavin Belson csatája. Előbbi személyében az intuitív, kissé őrült üzleti zsenit, utóbbiban a gátlástalan és nem kifejezetten elvhű nagykapitalistát ismerhetjük fel... - De higyjétek el: még ezzel sem mondtam semmit. Ha van sorozat, amit látni kell, és csak azután beszélni róla, akkor ez az.
4. Halt and Catch Fire
Véletlenül - esküszöm, nem szándékosan - egymás mellé került az év két legkirályabb geek-sorozata. Igaz, a HCF még nem kortárs, hanem ősgeek-ekről szól. A nyolcvanas évek elejének invenciótól és lelkesedéstől túlfűtött levegőjében a "kocka" még nem egy külön, jellegzetes és a világon mindenhol megtalálható embertípust, hanem mérnökök, adatmachinátorok, programozók, tervezők és üzletemberek egy olyan relatíve szűk csoportját jelenti, akik már a nagy cégek (ekkor elsősorban az IBM) árnyékában, de sok szempontból még jóval tágabb alkotói szabadság keretei között hozhattak létre olyan dolgokat, amikről előtte soha senki még csak nem is álmodott. Hordozható számítógép? Az adott keretek között növelt memóriaméret? A hűtés jobb vagy gazdaságosabb megoldása? - Ilyeneken agyatlak állandóan ezek a fickók.
Persze mindez csak a dolog szakmai része... - Minden más legelsősorban is üzlet - ami e sorozat főszereplői közül a Lee Pace által alakított megnyerő és simulékony modorú, vakmerő húzásoktól sem visszariadó Joe Macmillan képvisel. Ő az, aki, ha lankad az érdeklődés, képes egy "végre megválthatjuk a világot"-beszéd rögtönzésére (ezt akkor még mondjuk el is lehetett hinni), amivel egyből mindenkit meggyőz az általa futtatott "startup" sikerességéről. Ez a project rajta kívül lényegében két pilléren nyugszik. Az egyik a Scoot McNairy alakította Gordon Clark mérnöki munkája (és családi életének kellő stabilitása), a másik a Mackanzie Davis által megszemélyesített, teljesen kiszámíthatatlan és megbízhatatlan, ugyanakkor kiemelkedő képességű punk-programozócsaj, Cameron Howe... - Fogalmam sincs, hogy a köztük lévő kémia meddig működhet majd ennyire jól. Fogalmam sincs - de az kétségtelen, hogy ez a három karakter (és Gordon negyedikként hozzájuk becsatlakozó, Kerry Bishé alakította felesége, Donna) elképesztően jól működik együtt ebben a sorozatban és amíg a HCF-et jegyző AMC is hozza a tőle megszokott rendkívüli minőséget... Én is meg leszek őrülve érte, az biztos...
3. Fargo
Ha valaki azt mondja nekem tavaly, ugyanekkor, hogy a következő esztendő egyik legmenőbb újonc szériája egy Cohen-testvérek filmjéből riszájklingolt anyag lesz lesz, kiröhögöm, majd hozzáteszem, hogy a Nagy Lebovksy egyszeri és megismételhetelen... - És mégis: lőn. Az FX megvalósította a csodát - megalkotta a Fargo című antológiasorozatát!
Ha csak annyit mondok erről az anyagról, hogyasszongya Martin Freeman és Billy Bob Thornton, már két nagyon durván nyomós okot tettem le az asztalra a bepróbálása mellett. De ez a két név önmagában még nem garancia a zsenialitásra. A miliő azonban, ami már a jó öreg Cohenéknél is kulcsfogalom, annál inkább. Milliőnk ugyanis van - amennyi csak egy hófútta Minnesotta-i kisvárosnak lehet. Ezen kívül pedig rendelkezünk egy hihetetlenül részletgazdag, ráérősen, de kétségtelenül ügyesen kibontogatott sztorival is - a szerencsétlen Lesterrről (ő volna ugyebár Freeman), aki találkozott a profi bérgyilkossal, Lorne Malvo-val (BBT félelmetesen precíz, hadd ne mondjam, hogy "élete alakítása"-szintű alakítása!), és ezáltal örökké megváltozott a sorsa.
Szinte tanítani kéne, hogy a nyolc rész alatt fokozatosan hogyan bontakozik ki ennek a két embernek a közös dramedy-je, miközben a háttérben az olyan többnyire jellegzetesen tragikomikus alakok élete is mozdul előre valamicskét, mint a Colin Hanks alakította jószándékú fiatal fakabát, az Allison Tolman által hozott túlbuzgó rendőrnő vagy a már szinte bűnösen naív, Bob Odenkirk(!)-féle helyi rendőrfőnök. És akkor még egy szót sem szóltam Adam Goldberg, Keith Carradine vagy Oliver Platt zseniális figuráiról... - Vagy arról, ami pedig mindent betetőz és összeköt: a brilliáns fekete-humorról, ami, igazán mondhatom, végképp méltóvá teszi ez az anyagot Cohenék munkásságához...
2. True Detective
Nos, ha van valami, amiről már mindent elmondtak idén, az az HBO True Detective-je. Nic Pizzolatto szerelemgyerekével kapcsolatban valahogy már kezdettől fogva sejteni lehetett, hogy nem lesz átlagos cucc, de legkésőbb a trailerek környékén már mindenki meggyőződhetett róla, hogy az ő sorozata-e, avagy sem. A legtöbben már ekkor is határozott igennel tudtak felelni erre a kérdésre, és ez nem is igazán változott az első szezon megtekintése után sem. A kritika is hasonlóképpen vélekedett, amely a sorozat vetítése során a közönség elég széles táborával együtt komoly piedesztálra emelte az alkotást és untig kielemzett vele kapcsolatban mindent, amit csak érdemesnek talált a kielemzésre.
Csontig kivesézték már a Matthew McConaughey játszotta Rust Cole karakterének minden egyes megszólalását. Az összes mélyértelmű, "Isten magunkra hagyott minket, és ezért cseszhetjük"-szellemiségű monológját, Nietzsche-t és Schopenauer-t idéző, mélyértelmű eszmefuttatásait. És persze a színész kivételes zsenialitását is, amelyet annyi pocsék film után itt demonstrált először. Sokat dícsérték már a sorozatbéli társát, Marty-t (merthogy rendőrnyomozókról van szó) megformáló Woody Harelson pazar alakítását is, aki a társadalmi konvenciókkal egyre kevésbé azonosulni, a sorozatbéli, mintegy két évtizedet átívelő történet során pedig az egyre több sötétséggel való szembenézést egyre kevésbé vállalni képes figurát...
A kilencvenes évek közepén startoló sztori ugyanis egy olyan nyomozás krónikáját tárja elénk, amely az emberi természet lehető legsötétebb oldalával szembesít - s teszi mindezt elképesztően erős társadalmi mondanivalóval, az élet szinte minden területére brutális őszinteséggel reflektáló szövegekkel (amelyeket legtöbbször Rust szájába ad), erős, szépen kidolgozott egyéni történetszálakkal és a kulturális utalások részletgazdag szőttesének segítségével... - Az év egyik leginteligensebb és legtöbbet adó mesterműve bőven rászolgált az ezüstre...
1. The Leftovers
Váltotta már ki belőled sorozat azt az érzést, hogy legszívesebben tiszta erőből és lendületből beleöklöznél a falba párat, mielőtt a földre rogysz és keservesen sírni kezdesz? Nem? - Akkor hidd el nekem (én már sok szériát láttam), hogy a káprázatos (és néhol kimondhatatlanul depresszív) Leftovers alkalmas arra, hogy előhozza belőled ezt az oldaladat...
Persze ehhez át kell adnod magad a vígasztalan és minden magyarázatot nélkülöző rejtély utáni világ történetének, amely szerint az emberiség 2 %-a egy szép október 14-i napon megmagyarázhatatlanul köddé vált. Ez viszont csak akkor történhet meg, ha elfogadod, hogy a megosztó munkássággal bíró, általam nagyon is kedvelt Damon Lindelof szériája nem a "hogyanról" szól. Tehát nem arra keresi a választ, hogy mi is történhetett ott és akkor - hanem bizony arra, hogy az emberek mit tudnak kezdeni azzal a nagy puttony sz*rral, ami az előállt status quo következtében nekik jutott.
Hogy mit tudsz tenni azután, ha pl. hirtelen eltűnik a férjed és mindkét gyermeked és te ott állsz egyes egyedül, az érthetetlen és irracionális bullshit-vihar kellős közepén, vagy ha a feleséged csatlakozik egy titokzatos és elviselhetetlenül irritáló szektához, amely állandóan arra törekszik, hogy megakadályozza az amúgy is lehetetlen továbblépést... - Ráadásul mintha a Leftovers fő tézise is az övékre rímelne: ne gondold, hogy kitérhetsz a a válasz elől. Még akkor sem, ha nem veszítettél el senkit - muszáj szembenézned azzal, hogy valami örökre megváltozott és felszínre lökte az összes dilemmát, ami korábban talán még a mélyben szunnyadt, de többet nem lehet megszabadulni tőle. Kik vagyunk? Mi értelme ennek az egésznek? Tovább lehet lépni, vagy innentől kezdve minden csak egy helyben toporgás?
Az út során a Leftovers követője a főkarakterekkel együtt egy kőkemény infernót jár meg, ahol részről részre egyre könnyebb azonosulni mindazzal, amit látunk - s ez által az élmény hihetetlenül egyénivé, intimmé, belsőségessé és felkavaróvá lesz. A széria ugyanis végső soron a mi életünk problémáira, a mi bajainkra akar válaszolni - s ehhez a 2 % kámforrá válása csupán csak ürügy, eszköz. - A Lost óta nem próbált meg televíziós sorozat ilyen éles és pontos kérdéseket felvetni a jelenkori ember aktuális helyzetéről a Földön és a világegyetemben. S mivel válságos időket élünk, ez az anyag maga is kérlelhetelenül osztogatja a gyomrosokat a gyanútlan nézőnek...
A katarzis fogalma új értelmet nyer ez alatt az utazás alatt - s ez nem kis részben köszönhető olyan színészek alakításainak, mint Justin Theroux, Amy Brenneman, Margaret Qualley, Christopher Eccleston, Liv Tyler, Carrie Coon, illetve Ann Dowd. Ők hozzák hihetetlenül közel mindazt a kétséget, szenvedést és rettegést, ami valójában nagyon is rokon a mi kétségeinkkel, szenvedéseinkkel és rettegésünkkel...
Megint kimaradt valami?
Persze!
Nagy szívfájdalmam, de négy anyagnak, amelyeket én is láttam és igen kedveltem idén, le kellett csúsznia erről a listáról. Az egyik a Tyrant, amely a Közel-Keleten játszódó politikai drámaként egy hallatlanul izgalmas és szappanba hajló mivolta dacára is meglehetőst intelligensen tálalt narraív keretben kapott helyet, számos arab csepűrágó közreműködésével. Lecsúszott az Intruders is - amely az év legizgalmasabb misztikus próbálkozásaként indult, de, miután végül kiderült, miről is szól valójában, már feleannyira sem tudott érdekelni, mint annakelőtte. Nagy szerelmem, a Gotham, bár a legtöbb szempontból kifogástalan, azért küszközik bizonyos látványos kihívásokkal, amelyek egyszerűen megakadályozták azt, hogy itt helyet kaphasson. A You're the Worst, ami pedig számos különleges összetevőt elegyít, és kivételesen jó karakterépítgetést képvisel a sitcomok nem épp ezen a téren domborító műfajának a világában, egész egyszerűen nem férhetett be most ebbe a tizesbe.
Vannak aztán sorozatok, amelyekről a mértékadó kritikai és egyéb vélemények alapján is sejtem, hogy elég jók lehetnek, viszont nekem egyáltalán nem volt idén érkezésem a megtekintésükre. Ilyen Sodebergh The Knick-je, amelytől a naturalista kórházsorozatoktól való, és a The Affair, amitől a férfi-nő kapcsolat ábrázolásának potenciális közhelyeitől való félelmem riasztott el. Sem időm, sem lehetőségem nem volt még bepróbálni a kritikusok által égig magasztalt Transparent című, a homoszexualitás, öregedés és család kérdéskörét egyaránt vesézgető, illetve a sokak által kedvelt Babylon című zsarusitcomot sem. Ide sorolható a The Game, amit hamarosan pótolni akarok - minthogy a 70-es évek hidegháborús angol kémcsatáinak világát felidéző anyag nagyon-nagyon izgalmasnak ígérkezik. Nem próbáltam be végezetül a Red Band Society-t, egy gyerekkórházban betegeskedő tinikről szóló cuccost sem, nem is beszélve a Kingdomról, amely egy edzőterem és tulajdonosai drámáját boncolgató saga-nak tűnik.
Vannak végezetül olyan projectek is, amelyekkel kapcsolatban szinte biztos vagyok abban, hogy nem túl sok értéket képviselnek, de a kritikusok vagy a tömegek még is valamiért nagyon szerették őket. Ilyen a nekem tök átlagos krimisnek tűnő How To Get Away with Murder vagy The Divide, a turistacsalogatónak joggal hihető Welcome to Sweden, az erősen ellentétes érzelmeket kiváltó szuperhősös The Flash és az erősen szappanosnak tűnő Jane the Virgin, amitől valamiért mindenki olvadozik...
