Mostanában a filmelmélet ítészei is kezdik felismerni egyes sorozatok jelentőségét. Kezdenek rájönni, hogy bizony, a sorozatnézés műfaja nem csak guilty pleuasure tud lenni, hanem páratlanul magas színvonalú kikapcsolódás, sőt, időnként rendkívül épületes intellektuális tevékenység is.

A továbbiakban (szokatlanul terjedelmes formában), spoilerek nélkül, ez utóbbira is igyekszem majd rámutatni – meg egyebekre is… 

Azonosulás 

A Gábor által nálam lényegesen sűrűbben hivatkozott Filmvilágban pl. évek óta jelennek meg, méghozzá sorra, olyan anyagok, amelyek egyes szériák jelentőségét taglalják. Most már nincs is olyan hónap, hogy ne jelenjen meg ilyen tematikájú eszmefutam a periodika hasábjain. A Hung-tól a Breaking Bad-ig, a Homeland-től a Lost-ig, számos project került már tollhegyre Magyarország egyetlen színvonalas filmes lapjában (ok, a VOX-ban is vannak mostanában jó cikkek, de elmélet és progresszió szempontjából csakis a Filmvilág lehet az etalon).

Nos, e fórumon egyre többször találkozni egy-egy sorozat kapcsán a „posztmodern” állandó jelző használatával. Egyre többször emlegetik, hogy ez vagy az az anyag posztmodern szerkesztési elvek alapján formálódott, s az sem ritka, hogy egyenesen egy főkarakterre hívják fel figyelmünket, mint a posztmodernitás jeles inkarnációjára az adott anyagon belül.

Ilyenkor, emlegessék bár Walter White-ot (a Breaking Bad rákos kémiatanárból drogkereskedővé avanzsáló, késő negyvenes éveit taposó figuráját), Dexter Morgan-t (a sorozatgyilkosok koronázatlan királyát, akiért mégiscsak, így vagy úgy, de hét évadot izgultunk végig) vagy Don Draper-t (a Mad Men hatvanas évekbeli reklámcégének kreatív igazgatóját, aki sokszor hihetetlenül igazsátalan surmó tud lenni), esetleg a Hung Ray Deckerét (aki saját és családja anyagi válságán, őszülő halántéka dacára selyemfiúként igyekszik enyhíteni)… Nos, ilyenkor, bármelyikükről is legyen szó, mindig megemlítik: posztmodern mivoltuk oka abban keresendő, hogy nem éppen olyan figurákról van szó, akiket példaként lehetne a társadalom elé állítani – de mégis főkarakterek lettek, s mégis motiváltak vagyunk arra, hogy az ő megpróbáltatásaikat figyeljük.

Ezeket a történeteket többek között éppen miattuk követjük évadokon – éveken – keresztül figyelemmel, holott karakterükben sokszor alig lakozik valami szimpatikus vagy tiszteletreméltó vonás. De, legyenek bár szociopaták, nimfomániások, kémek, legyenek bár Nucky Tompsonok (Boardwalk Empire), Nurse Jackie-k (Nurse Jackie) vagy Al Swearengenek (Deadwood), mégis érdekel minket a sorsuk alakulása. Mégis őértük parázunk a történet során, mégis az ő bőrüket féltjük, mikor vásárra viszik azt. S mégis velük azonosulunk, amikor kedvenc sorozathőseinket emlegetjük. 

Nem újkeletű dolog az efféle (elvileg ugyebár negatív) mintaválasztás – mondhatná bárki. Persze, hogy nem. De a posztmodernitás sem az. Az is egy legalább harminc-negyven éves fejlemény. Viszont, hogy sorozatokban kapjanak főszerepet ilyen figurák – az az újdonság. Hiszen egy széria, általában több évadon keresztül húzódik, s emiatt több évadon keresztül fenn is kell tartania az érdeklődést.

Az pedig nem könnyű, relatíve negatív szereplőkkel…

Hogy ez miért sikerül mégis számos project készítőinek? A továbbiakban, öt sorozat hat főkaraktere példája nyomán, kifejtem.

Cullen Bohannon (Anson Mount – Hell on Wheels)

Mivel a westernes tematikájú Hell on Wheels kakukktojás, az egyetlen anyagként, amely nem tekinthető frissnek az emlegetett öt közül (de nekem mégis új, hiszen most darálom), ezzel startolok – illetve egészen pontosan ennek főkarakterével, Cullen Bohannon-nal. Az Anson Mount által remekül alakított figurával az teremthet közös azonosulási alapot, hogy feleségét megölték, s, hogy ezért természetesen bosszút esküszik. Az ember ilyenkor elgondolkodhat azon, hogy hogyan cselekedne hasonló helyzetben, s a legtöbben bizonyára azt nyugtázhatjuk, hogy egy szélsőséges forgatókönyv alapján akár mi is képesek volnánk ennyire elszabadulni. 

Egyébként Bohannon, (az amerikai polgárháború veteránja) semmilyen tekintetben nem tekinthető erkölcsi mércének. Déli ültetvényes volt, de rabszolgáit egy évvel a háború kitörése előtt, csak azért szabadította fel, mert felesége nem hagyta nyugton emiatt.

És ez a kulcsmomentum, hiszen, ha nem „élete asszonya” kéri tőle, egyébként nem érdekli semmi. A bosszún kívül semmilyen tekintetben nem motivált, kivéve, ha saját érdekeiről van szó. Érdekember, tehát. Mindent azért tesz, hogy neki, magának legyen megélhetése, vagyona, hogy ő maga túl tudja élni a Nyugat poklát. Látszólag ugyan vannak jó cselekedeti is – de, természetesen, ezek is, mindig és kizárólag, önös érdekből hajtatnak végre általa. 

Bohannon figurája azért posztmodern, mert nem kesereg azon, hogy ő milyen rossz életű. Egyébként a sori egyéb karakterei sem – a vasútépítők mikrokozmoszában ugyanis senki nem szól bele a másik mocskos ügyeibe, amíg azok személyesen őt nem érintik. Itt, a civilizáció peremén, a pionírok között nem nehéz elfogadni, hogy így mennek a dolgok. Itt csupán struggle for life van, szociáldarwinizmus, és persze, a jó öreg aki kapja, marja. 

1866-ban vagyunk ugyanis, és Amerika a lehetőségek hazája. De csak az élhet a lehetőségekkel, aki elfogadja és jókor, jó időben alkalmazza is a barbár játékszabályokat…

Sarah (Tatiana Maslany – Orphan Black)

Most már abszolút, élesben követem az Orphan Black-et. Nem maradok le egy részről sem – igyekszem a lehető legpontosabban képben lenni a sztorival kapcsolatban. Hogyisne, hiszen az év egyik legmenőbb újoncáról van szó. 

És ez a már sokat emlegetett Tatiana Maslany-nak is köszönhető, aki színészi akadályok egész sorát győzte le az eddigi hat epizódban.  A sorozat karaktereinek kb. felét ugyanis, már ő játssza el. Ugyebár számos, egymásra megszólalásig hasonlító lányról van szó(, s talán az sem számít nagy spoilernek, ha megemlítem, hogy a hasonlóság oka klón mivoltukban keresendő). 

Főkarakterünk, Sarah, egy közülük. Csöppet ellentmondásos személyiség. Egyrészről nyilván tolvaj, nyilván otthagyta a saját kislányát (a nevelőanyjával), s egy vállrándítással intézi el, hogy szexelt párszor egy halott nő férjével (never mind) – a halott nőnek kiadva magát (ugyebár). A régi pasijától (Vic) sem szabadult meg valami szépen (igaz, az a tag sem teljesen normális). 

Szóval a csajnak is vannak bizonyos defektusai (na, nem mondom, az angol Skins – az elbaszottság egyfajta apoteózisa az a széria, majd írok róla egyszer ezt-azt – egy mellékszereplőjének is több defektusa van, mint neki!), számos hibát követ el a történet során, de mégis szeretjük, a karakteréből áradó eredetiség és sajátos báj okán.

Posztmodern karakter tehát, ellentmondásos, de mégis meg tudjuk érteni és át tudjuk érezni a helyzetét és a gondolkodását. Pláne, hogy ha megnézzük mindazt, ami szépen lassan körülötte kialakult (kíváncsi vagyok, hányan nem golyóznának be egy ilyen szituáció közepette, mint amilyenbe ő csöppent).

Daniel Holden (Aden Young – Recify

Nem lehet nagy csoda, hogy az év egyik legintellektuálisabb szériája erősen posztmodern ihletettségű. Igen, a legintellektuálisabb. Nem tudom, ki nézi idehaza a Rectify-t (nem lehetünk sokan), de bizonyára még az is kicsit meglepődhet ezen a jelzőn. 

Pedig tényleg az.

Hihetetlenül összetett és hiteles belső monológokat és párbeszédeket tartalmaz: egy olyan ember rehabilitációjának dokumentációját, akivel kapcsolatban már sohasem lehetünk biztosak abban, hogy igazán fel fog tudni épülni. 

Daniel Holden (Aden Young) valószínűleg, ez egyre biztosabbnak látszik ugyanis, tényleg részt vett annak a lánynak a meggyilkolásában és megerőszakolásában 1993-ban. Persze ebben sosem lehetünk biztosak, hiszen Daniel alapból furcsa. Nagyon furcsa. Talán ezért nem is esett nehezére a történetbeli kisvárosnak elítélni és húsz évre börtönbe záratnia őt, annak dacára, hogy gyilkossága nem volt 100%-osan bizonyítható.

Egyébként külön tanulmányt érdemelne DH figurája – talán a legösszetettebb, amelyet mostanság bármely szériában is láttam. Most mégis, röviden, legyen elég annyi – ha Daniel valóban gyilkos, akkor azért nem lenne – elvileg – könnyű vele azonosulni, mert elég felkavaró dolgokat követett el. Ha viszont nem az, akkor viszont egy lelkében brutálisan megcsonkított áldozat, akinkek a helyébe mi – az antilúzerizmus korában – nem szívesen képzelnénk magunkat.

Daniel karaktere e, persze csupán egyesek esetében megjelenő belső tiltakozás dacára mégis megtalál mindnyájunkban valami eredendő elcseszettséget. Valamit, amely áldozati bárány-énünkkel (mindnyájunknak van egy ilyen része, bárki bármit mondjon) szoros összefüggésben van. Egy olyan különleges hangot pendít meg bennünk, amelynek eddig a létezéséről sem tudtunk. 

Frank Underwood (Kevin Spacey – House of Cards)

Még csak most kezdtem el nézni a House of Cards-ot (konkrétan csupán a piloton vagyok túl), de talán nem baj, ha már most kijelentem, hogy az idén startolt széria főkaraktere, Frank Underwood minden szempontból telitalálat, ha a posztmodern jelleg illusztrálásáról van szó. A demokrata párti képviselő és „frakcióvezető” ugyanis egy mocskosul opportunista ember. 

Persze teheti, hiszen körülötte mindenki az – már persze, aki számít. Aki nem az, az meg úgy sem számít.

A politika világáról ezt a csúnya dolgot állítja a HOC Underwood figuráján keresztül, aki rögtönzött narrációkban, a közönségre nézve, rövid, tömör, csípős és velős megjegyzésekben foglalja össze, hogy mi a véleménye a kis monológját megelőző, avagy épp követő fejleményekről, legyen szó törvénymódosításról, push-up melltartóról, elnöki beiktatásról vagy bélszínről. 

Ezt a velejéig cinikus figurát – minden sikeres férfi mögött ott áll egy asszony – Claire (Robin Wright) támogatja, az ő energiája is hatja előre. Claire hihetetlenül keményen tartja a férjurat, viszont, mindenben támogatja, és minden eszközzel egyengeti a karrierjét. Cserébe Frank is ragaszkodik hozzá, sőt, mint kiderül: „úgy szereti, mint a cápa a vért”. 

Frank világában – amely Washington szíve és lelke – minden és mindenki felhasználható, adható–vehető s ezen még csak meg sem lepődik senki. Legyen szó megvesztegetésről vagy kiszivárogtatásokról – hacsak nem drámai, sokszereplős az ügy – vállrándítással intézik el. A HOC még csak véletlenül sem bennfenteskedik – nem élvezkedik azon (mint a West Wing), hogy milyen király Amerika, de nem is turkál a szemetesben, mint egy rossz bulvárlap. Egyszerűen megmutatja: ilyen ez a világ, így működik, és ezáltal sejteti, hogy a valóság sem lehet rózsásabb.

A HOC különlegessége – egyelőre – abban rejlik, hogy a tartalmi és érdemi összefüggésekre világít rá a politikában, a lecsupaszított mechanizmusra irányítva figyelmünket, amely a maffiától csupán abban különbözik, hogy legalább kifelé igyekszik még – valamelyest – őrizni a virágnyelv használatának és, ha nem is az ország, de legalább a politikai irányító szervek kézben tartásának törékeny látszatát, illúzióját.   

De ebben is már megcsömörlött – ahogy Frank „öreg róka” mosolya is nagyon halovány és életunt (inkább somolygás, mint valami igazi életöröm kifejeződése). Látszólag ugyanis úgy tűnhet, ő is élvezi ezt a játékot. A valóságban azonban, a hőn áhított célon – meg sem fogalmazódik, de ez nyilván az elnökség lenne – kívül más már nem hajtja. Csupán az élteti – igaz, emiatt még az éjszakát is végig ébren tölti, ha kell – semmi más. 

Frank egy mechanizmus csupán, egy sajátos gép, amelynek egyetlen emberi vonása a vitriolos és már-már szépirodalmi színvonalú iróniája (Hank Moody pontosan ilyen lenne, ha politikusnak ment volna, író, azaz inkább életművész helyett). Igazi posztmodern jelenség. S ha, ez még nem volna elég cifra ajánlólevél – mint a képekből már rájöhettetek – Franket maga a nagy Kevin Spacey játssza!

Van még kérdés?

Elizabeth és Philip Jennings / Nagyezsda és Mísa (Keri Russel és Matthew Rhys - The Americans)

Az amerikaiak egyik legnagyobb félelme az egész hidegháború alatt, az volt, hogy az oroszok talán már a spájzban vannak. De legalábbis a szomszédban. Bizonyára ez a babonás rettegés is az oka annak, hogy a The Americans nem akkoriban készült, hanem most, egy szűk negyedszázaddal a szovjet blokk gyors elenyészését követően. Nyilván akkoriban nem akarták olyan történettel az ördögöt a falra festeni, amely egy KGB-s kémházaspárról szól, akik még a hatvanas években lettek átdobva, és alvó ügynökökként éldegélve Washington DC kellős közepén, alig csináltak valamit a nyolcvanas évek elejéig, amikor is – a hidegháború újbóli kiéleződése okán – igencsak aktivizálták magukat.

Az FX projectjének főszereplői Amerikában a lehetséges nézői azonosulás egyik minimumát képviselik: hiszen a szovjetek (sokak mellett) a rosszfiúk, a mumusok szerepkörét töltik be a nagy összusankás mitológiában. Legalábbis a közhelyek szintjén. Ezért számít igazi posztmodern kísérletnek odaát két olyan karakter középpontba állítása, akik nemcsak szovjetek, de egyenesen kémek voltak. Amerikai nemzetbiztonsági projecteket fúrtak meg, amerikai „honfitársakat” tettek hidegre szemrebbenés nélkül, és bárkit zsaroltak bármivel, erkölcsi gátlások nélkül. (Ezt azért mondom, mert próbálom hangsúlyozni, hogy az eddigiekhez képest mennyire különleges irányváltást jelez az ottani közgondolkodásban, hogy ez a széria elkészülhetett, s ráadásul, még egész tűrhető a népszerűsége is). 

A The Americans (ezek után már a cím provokatív mivolta is átjöhet) persze ügyesen operál két főkarakterével, Nagyezsdával és Misával, akik civilben Elizabeth és Phillip néven futnak, hiszen a történet során nem olyan fanatikusoknak ismerjük meg őket, akik reggel és este Sztálin összes műveit olvasgatják, és egymás közt csillogó szemmel beszélgetnek a Szovjetunió űrsikereiről. Bennük éppen az az érdekes, hogy a legegyszerűbb, leghétköznapibb párt ismerjük meg bennük, akik abszolút mértékben az átlagamerikai életét élik, és egymásközt is, mindig, csak angolul beszélgetnek (a szériában fontos a szerepe a nyelvi különbségeknek, és erre láthatóan oda is figyelnek a készítők). Ragaszkodásuk a Szovjetunióhoz elsősorban lojalitáson és megszokáson, nem pedig tényleges ideológiai függésen alapul (a történet elején Phillip már kész is lenne kilépni az egészből, és otthagyni a kémbizniszt). 

Ez a fajta posztmodern realizmus odáig fajul, hogy L és P történetünk főkaraktereivé lesznek, azonosulni tudunk velük, sőt, izgulunk is értük, féltjük őket – dacára annak, hogy azon CCCP karhatalmának képviselői, amelyet mi, magyarok sem csipázunk azért túlzottan. (Ehhez persze kell KR és MR színészi bravúrja is.)

Az ügyes posztmodern alapszituáció és történetépítés nélkül fele ennyire sem érdekelne minket a The Americans. Pedig, ha belegondolnánk, rájönnénk, hogy elég durva dolog az, hogy főhőseink időnként hidegre tesznek valakit – párszor ártatlan embereket is – a marxizmus-leninizmus nevében, majd hazamennek a két gyerekükhöz – akik persze mit sem tudnak kém-mivoltukról – és az amerikai életet propagálják számukra. 

Azt hiszem, ezt hívják skizofrén helyzetnek!

Szóval akkor...

… tulajdonképpen miért azonosulunk olyan könnyedén a posztmodern főkarakterekkel, ha némelyikük cselekedeti alapján legalábbis ellentmondásos figurának, freak-nek tűnik?

Talán, mert az utóbbi időszakban mi is megtanultunk könnyebben azonosulni a saját hibáinkkal, bűneinkkel, ellentmondásos tulajdonságainkkal. Talán mert lélekben mi is közelebb kerültünk a kevésbé hősies, hétköznapi hősökhöz, akik számára bizonyos csúnya dolgok már nem jelentenek akkora drámát, mint egy tisztességes ember számára jelentettek volna korábban. Ezért van az, hogy most már nem is gondolkodunk fekete és fehér kategóriákban. Csupán szürkében vagy színesben.

Romlottabbak lettünk egy kicsit, ez az igazság.

S talán az effajta romlottság fogalmi háttere azonosítható legkönnyebben a posztmodernnel. Talán, a posztmodern sorozatszerkesztés nem jelent mást, mint egy kicsit romlottabb életszemléletet, mint amilyet a korábbi anyagok sugároztak. 

Ha elfogadjuk Frank Herbert alaptételét, miszerint „felnőtté lenni azt jelenti: gonoszabbá válni”, akkor talán felnőttebbek is vagyunk egy kicsit – és persze ebből következően kicsit gonoszabbak is.

De, amíg ez a változás ilyen remek szériákat eredményez, mint az itt felsoroltak, addig arra is van remény, hogy szembe tudjunk nézni a saját romlottságunkkal és fel is tudjuk dolgozni azt. S ha ez így van, az effajta projectek terápiának és öngyógyításnak sem lehetnek éppen az utolsók…

- Szöllő -