Nyakunkon az év vége - és, mi tagadás, ez a nagy számvetések ideje. Ilyenkor érdemes listákat csinálni azokról a dolgokról, amik nagyon királyra sikeredtek az elmúlt 12 hónapban (és persze azokról is, amik nagyon nem). A nagy tv-s, filmes és szórakoztató oldalak épp ezért sorra hozzák ki a sorozatos lajstromaikat, amelyekben a legjobb anyagokat összesítik, illetve a színészeket, színésznőket és az egyéb paramétereket osztályozzák.
Hogy én se maradjak ki a jóból, kezdetnek egy rendhagyó top 10-es listával készültem, ahol összesítem, melyek is voltak a kedvenc openingjeim idén. Igen, a főcímekről van szó - vagyis a sorozatok azon elmaradhatatlan összetevőjéről, amely oly sokszor csupán egy sötét háttérből kibontakozó feliratból, vagy valami pár másodperces "nesze semmi, fogd meg jól" klipből áll, mint pl. ez itten.
Ilyeneket persze nehéz volna értékelni - úgyhogy kicsit összetettebb és részletgazdagabb kidolgozottságú intrók közül válogattam össze a személy szerint nekem legjobban tetsző 10-et. Elsősorban az olyan anyagokra vadásztam - és a legelőkelőbb helyezettek esetében meg is találtam - amelyek méltóak az olyan alapvetésekhez, mint pl. ez itt. Esetleg ez, vagy emez. Ne adj isten ez (hihi). Vagy éppen ez. Vagyis, amelyek olyan jelentőségűek, mint kb. a Boardwalk Empire vagy az IT Crowd tájtölzei. Természetesen mindezt 100 %-osan szubjektív alapon.
10. Salem
Bevallom, egyáltalán nézem néztem a Salemet. Egyrészről valahogy alapból nem fogott meg a téma - utoljára talán a Charmed-ban (úristen, tényleg, olyan is volt egyszer!) tudták felkelteni az érdeklődésemet a boszorkányosdi iránt. Bár a korszak (17. század) nagy kedvencem, de a megvalósítást messziről elnézve annak a fílingjét sem sikerült igazán elkapniuk a készítőknek (aki szereti azt a korszakot, annak a The Musketeers openingjét is a figyelmébe ajánlom). Viszont a sorozat főcíme kétségkívül egészen erős hangulatú lett, ami nem kis részben a jó öreg Marylin Manson zenéjének köszönhető...
9. The Strain
Mindössze pár másoperces intrót szállított a The Strain, de az olyan karakteres pár másodperc volt, hogy egyszerűen nem tudtam lespórolni a 10-es listáról. Minden benne van, ami a sorozat hangulatát is teszi: az a sajátos atmoszféra lengi körbe, amely annak dacára is élvezetessé tette az első évadot, hogy több nagyon csúnya nyílt sebből is vérzett a project. Ramin Djawadi nem csak a Trónok harcával alkotott nagyot, hanem ezzel az anyaggal is. Főleg akkor mondhatja ezt az ember, ha meghallgatja a teljes verziót. Aki ezek után el bírja képzelni, hogy ez egy szokványos vámpírsorozatal van dolga... olyan ember pedig nincsen...
8. Outlande
Még most sem szoktam meg egészen, hogy az Outlander egy romantikus sorozat és ennek ellenére mégis tetszik. Az év egyik legcsinosabb primadonnája Ron D. Moore kreátori munkájának eredményeképpen ugyanis egyedülálló igényességű korrajzként perdült elénk. Egyszerre az 1740-es és 1940-es évek Skót-felföldéről - mivelhogy egy időutazós anyagról van szó. Az opening rengeteget hozzátesz az illúzió megteremtéséhez: a zeneszerző Bear McCreary, a sorozatos soundtrackek Hans Zimmere (és Raya Yarbrough hangjáról se feledkezzünk meg!), illetve a képi világ egyből berántott.
7. Leftovers
A Leftoversről mindenképpen írnom kell még, mielőtt véget érne ez az év. Egyszerűen muszály kiemelnem ugyanis 2014 messze legkatartikusabb és egyben legpofáncsapósabb produktumának kivételes értékeit. Bár a sorozat jeleneteit Max Richter fájdalmas melódiái uralják, de Jenerik Müziği főcíme mindenestül érzékelteti annak az eseménysornak a monumentalitását, amkor csak úgy, minden magyarázat nélkül eltűnik az emberiség 2%-a. Ami egyedül zavart benne, hogy szinte fölkavaróan intim - nagyon erős a drámaisága és az őszintesége. Az ilyesmi mindig zavarba hozza az embert. De manapság, amikor az ingerküszöb többnyire az egekben van, senkinek sem árthat...
6. Intruders
Ha az Intruders megmarad annál a nagyon rejtélyes, nagyon nem közönségbarát vonulatnál, amit az indításkor prezentált, bizisten, lehet, hogy a főcímét is előkelőbb helyre hozom ki. Ugyanis, amíg nem értettük, hogy miről is szól a természetfeletti határait ostromló sztori, addig ütött igazán nagyot ez az opening. Amint azonban nyilvánvalóvá váltak a cselekmény körvonalai, valahogy már nem volt annyira érdekes, váratlan és különleges, mint a korábbiakban. Ettől függetlenül ez még állati igényes munka, és méltó az osztatlan figyelmünkre. A sorozat pedig az év egyik legígéretesebb misztikus tematikájú próbálkozása.
5. Halt and Catch Fire
Affene, hogy nem nyáron kezdtem újra vezetni a blogot, amikor még friss élmény volt a HaCF, és Mo-n szinte senki nem ismerte - szemben a mostani helyzettel, mikor már nálunk is hájpolgatják rendesen. A 80-as évek PC-hőskorában játszódó alapszériának a főcíme is abszolút alap - nem véletlen, hogy hónapokig volt a csengőhangom. Valamit ugyanis nagyon sikerült elkapnia a korszak lendületéből, optimizmusából és epic-ségéből - ugyanakkor a vizualitása abszolút kortársra sikeredett. Az intro Patrick Clair rendező és Raoul Marks vezető animátor, a zene pedig a Trentemøller munkáját dícséri.
4. Black Sails
Bear McCreary másodszor. Hihetetlen, hogy milyen fárasztó és egysíkú lett végül az év egyik nagy formátumúnak szánt kalózos próbálkozása, a BS. És még hihetetlenebb, hogy ehhez képest milyen invenciózus, sajátos, egyedi és hallatlanul pöpec lett a főcíme (a Crossbones-é vele szemben a kanyarban sincsen). Ilyen vérbő és markáns másfél perc után hogy lehetett ennyire vérszegény és dögunalmas negyven perceket vonszolni? Ritkaságszámba megy az ennyire élvonalbeli intro és egy ily mértékben béna sorozat kombója... - Na, de a károgás helyett inkább csak élvezzük a zene és képi világ tökéletes egységét, ami olyannyira működik, hogy akár kalózokat is lehetne velük toborozni. Az Emmy zsűrijét például olyannyira meggyőzték, hogy ezt az anyagot a legjobb főcím kategóriájában is jelölték idén...
3. Penny Dreadful
A dobogósok közül különleges megtiszteltetés bemutatnom a bronzérmest. A PD openingje ugyanis olyan hangulatot és életérzést szállít, ami 100%-osan konvergál a sorozatéval. Az a furcsa, túlfűtött, gyilkos levegőjű viktoriánus atmoszféra, amely az egész főcímet belengi, magát a szériát is méltán juttatta az idei legjobbak társaságába. A csótányokon, skorpiókon, a véres feszületen, a bölcsességet jelképező kígyón és a kivetett tarotkártyán át itt minden szimbólum. Az is, ha Eva Green Vanessa Ives-a (az év, megjegyzem, legméltatlanabbul elfeledett sorozatos női alakítása) beleszív a cigarettájába, vagy ha Timothy Dalton éppen feltekint. A virágszirmokra hulló vércseppek Dorian Gray-re utalnak, a sok denevér a végén pedig talán már Dracula ébredését sejteti... - Nem mondhatok mást: ez itt kétségtelenül a dekadencia ünnepe!
2. True Detective
Ha készült idén olyan széria, amelyet pont a súlyának megfelelően értékeltek, az egyértelműen a TD volt. Ez annak tükrében igazán érdekes, mert megdöbbentően invenciózus anyaggal van dolgunk, ahol nagyon sok jó összetevő találkozott össze egyszerre. Ám azt, hogy pontosan mitől is annyira jó, tehát az életérzését, nagyon nehéz volna igazán mélyen megragadni. Ha azt mondom, hogy, bár egy krimi narratíváját követi, mégsem egy átlagos nyomozós anyag - semmit nem mondtam. Ha akként közelítem meg, hogy, míg a PD a dekadencia ünnepe, addig ez itt a pusztulásba és változtathatatlanba melankolikusan beletörődő ember nihilizmusáé - akkor sem jutottam közelebb az igazsághoz. Viszont itt van ez a főcím, amiben minden benne van. Sőt, a mindennél is több. Szinte egyenrangú társává nőtte ki magát a sorozatnak. Nem tudom, hogy Brett és Renie Sparks sírontúli hangja és Patrick Clair egyedülálló látomásai létezhetnének-e egymás nélkül egyáltalán? Szerintem nem. S talán kár is náluk többet mondanom arról, amire amúgy sem nagyon találnék szavakat...
1. The Honourable Woman
10 magyarországi sorozatkedvelőből 9 egészen biztosan csodálkozik azon, hogy a listám első helyezettje nem a TD főcíme. Pedig ez a helyzet. Van ugyanis egy anyag, ami szerintem jobban rászolgált az aranyéremre: és ez a The Honourable Woman. A 8 részes brit minisorozatot, ami kíméletlenül beletenyerel az izraeli-palesztin konfliktus kellős közepébe, csak ajánlani tudom. Még akkor is, hogy ha nem adja könnyen magát - és csak a 3-4. epizód táján értjük meg a szereplők és történések igazi természetét, illetve, hogy mi is a tétje a nagy önfeláldozásokból, brutális vendettákból és politikai alkukból építkező cselekménynek. De a sötét és a múlt traumáitól terhes hangulat kezdettől fogva rányomja a bélyegét az eseményekre - és ez az, amit igazán erősen érzékeltet ez a főcím, mégpedig a Maggie Gylenhall alakította címszereplő, Nessa Stein szemén keresztül. Itt nem csupán egy első osztályú anyagról, vagy akár a sorozat egyenrangú partneréről van szó - ez az opening magában foglalja az egész szériát, úgy ahogy van. Minden más, az egész 8 részes utazás leginkább és elsősorban is arról szól, hogy megértsük ezt az 1 percet. - Ennél többet pedig főcím nem adhat...
És akkor lássuk a listáról éppen csak lemaradókat...
Nem tudom, hogy a hangulat ilyen mostanság (válsághoz igazodó), vagy csak az én szemléletem lett ennyire darkos, de tény, hogy az itt szereplő anyagok többsége azért nem a vidám szcénát erősíti. Igaz - feltűnhetett - , hogy nem is nézek túl sok sitcomot/comedyt mostanában. Lehet, hogy bennem van a hiba (vagy talán nem is hiba ez), de nem kötnek le annyira az effélék, mint régebben.
Azért persze, hogy javítsak kicsit az arányokon, megemlíteném, hogy a 10-ből éppen, hogy csak kimaradt a Friends With Better Lives egyszerű, de aranyos, a Marry Me aranyosan bolondos, vagy a You're the Worst passzív-agresszíven aranyos (aminek sajnos csak a zenéjét találtam meg, ami így önmagában nem sokat ér, de több, mint a semmi) titles-e. Itt az aranyos a kulcsszó - ugyanis ezek tényleg állati szerethetőek, meg minden - csak hát nincs meg bennük az a plusz... Szóval értitek... - Ezt az "aranyos, csak hát" vonulatot gyarapítja egyébként még a Finding Carter a sorozatnál lényegesen szerethetőbb introja is, a Vagabond indie-s örömmjúzikjával.
Ugyanígy valami plusz hiányzott, más, kevésbé vidámkodó, de a top 10-ből szintén kimaradó sorozatok esetében is. Ilyennek tekintem a The 100-at, ami a második évad elejére egy nagyon erős sci-fis fílingű tájtölzöt kapott. Tipikusan ilyen a sorozatként is erősen felemás, bár sok potenciállal bíró Tyrant és a kanadai női western (! - épp ezért még becsekkolásra vár) a Strange Empire esete. A Those Who Kill-é pedig igazi kakukktojásnak számít: egyszerűen és prózaian szólva szerintem irreálisan hosszú lett.
Kifejezetten a zeneválasztáson bukta el nálam a top 10-et az amúgy erős hangulatú Power, az egyébként igényesnek tűnő The Affair (nagyon bánt Fiona Apple hangja, mikor teljes erőből kiereszti) és legeslegfőképpen a Turn (ahol, hiába jó a főcímzene, ha nagyon durván nem illik a sorozathoz).
De akadnak olyan anyagok is, amelyekért kifejezetten vérzik a szívem, ám hiába: szándékosan eldöntöttem, hogy olyan openingek semmiképpen sem kaphatnak helyet a lajstromunkon, amelyek olyan sorozatokhoz tartoznak, melyek már évek óta futnak, csak évadon- vagy bizonyos időközönként mindig új főcímmel jelentkeznek. Így maradt ki egyik legnagyobb szívfájdalmam, az American Horror Story: Freakshow, illetve a Game of Thrones, a Homeland, a The Walking Dead, a Continuum, a Supernatural, a Da Vinci's Demons, a The Killing (ezt sajnos nem találtam meg) és a Californication (már ha készült egyáltalán új intro a záróévadhoz).
Végezetül három olyan jelentkezőt említenék meg, amelyeket kimondottaan szerettem, de ezeket semmi nem emelte ki olyan mértékben a nagy átlagból, hogy részük lehessen a listára való felkerülés dicsősége, ezek pedig: a The Black Box, a The Red Road és a Bitten intrói. Az elsőt a hangulata, a másodikat a látványvilága, a harmadikat a zenéje miatt csíptem - de teljesen tisztában vagyok vele, hogy ez tisztán szubjektív vonzalom csupán, semmi több...
