Dobpergést kérek:
Igen, íme az első audiokritikám a blog számára. Egy hét rengeteg munkája, szenvedése és erőfeszítése benne van - de megérte, mert elkészült végre a nagy mű. Vannak ugyan benne hibák, amelyeket, mivel még nem igazán értek ehhez a műfajhoz, elsősorban gyerekbetegségnek igyekszem betudni.
Épp ezért kérlek benneteket, nézzétek el ezeket nekem!
Sőt: fogadjátok olyan örömmel ezt a kis anyagot, amennyi nekem telt az elkészítése...
Miután Gábor barátom, a youtube-csatornánk alacsony kihasználtságának ellensúlyozása végett, készített egy remek audiokritikát a John Wick-ről, én is úgy döntöttem, hogy kipróbálom magam a műfajban. Már többször is kísérleteztem filmes műsorok összehozásával. Ugyan ezek sosem váltak be, de most talán valami hasznát is veszem az így összegyűjtött tapasztalatoknak, a tavaly szeptemberben bemutatott, de nálunk moziforgalmazásba egyáltalán nem került Tusk (magyarul: Agyar) című Kevin Smith-alapvetés kiértékelésekor...
Nos, ami engem illet, túl fiatal vagyok, így "a mester" alapfilmjeit nem láthattam eredeti bemutatásuk idején, tehát a kilencvenes években és a kétezresek elején. Viszont, az úgy kb. 2005 magasságában, a nyugati aluljárójában vásárolt, leértékelt Jay és Néma Bob visszavág DVD-től kezdve masszív rajongó vagyok. Ugyanis azóta szépen lassan bepótoltam a Dogmát, a Képtelen képregényt, a Shop Stopot (amit mind a mai napig a legzseniálisabb opusznak tartok tőle), meg a többit. Aztán pedig jött a Reaper című, sajnos mindösszesen csak két évadot megélt alapsorozat...Triviálisan szólva: felfaltam az életművet. Így aztán, sejtésem szerint legalábbis van némi rálátásom az ouvre egészére. Ezért aztán bátran ki merem nyilatkoztatni a következő öt, szerintem 2010-ig minden művére érvényes axiomatikus alapszabályt: 1. Az összes Smith-opusz a pregeek-, majd pedig a geek-korszak jellegzetes vesztes-típusait állítja a középpontba, hogy megdicsőítse és felmagasztalja őket. 2. A szövegkönyv stílusa elég markánsan szókimondó, ami leginkább a poénok teljes politikai inkorrektségében érhető tetten. Innen az az érzés, amit a legtöbben úgy írnak le, hogy az ő dolgait nézni olyan, mintha a legjobb haverjával beszélgetne az ember. Az ilyen interakciókban nincs helye a tabuknak. 3. Egymást érik a, vagy fizikai vagy verbális (gegek és jó szövegek) történések. Általában nem az elmélázás és elmélyedés introvertált hangneme jellemzi a munkáit, hanem az állandó, folyamatos pörgés extrovertált keringése. Ebben a tekintetben is egyértelműen fraternizál a nézőjével. 4. A Reaper kivételével (ami seattle-i illetőségű) alapjáraton minden mozgóképe New Jersey-hez kötődik. Az összes, egytől egyig. 5. Filmjei műfaja alapvetően dramedy, tehát egyszerre ötvözik a humor és a dráma elemeit...Nos, aki látta már a legújabb munkáját, a Tusk-ot az eleve érzékelte, hogy az, ehhez a kánonhoz képest, nagyon markáns váltást reprezentál. 1. Eleve ott van a legtriviálisabb tény: Jersey-ből és az USA-ból Kanadába helyezte át a történet súlypontját.2. A politikai inkorrektség maradt, de célból finoman és nagyon visszafogottan alkalmazott eszköz lett.3. Kiemelten fontos változás, hogy a Tusk már sokkal introvertáltabb elődeinél: kimértebb és megfontoltabb a történetvezetése, ráérősebb a tempója és nem adja olyan könnyen magát.4. Ráadásul műfaját tekintve ez már horror, még ha sok tekintetben inkább intellektuálisan is az. Bár higyjétek el, a látvány is elég sokkoló... - A drámai és humoros összetevők amúgy továbbra is jelen vannak benne, de a dráma sokkal ütősebb, a komikus vonulat pedig leginkább fekete humorként jelentkezik. Sokszor olyan poénokon keresztül nyilvánul meg, amiken az ember nem tudja, hogy végül is sírjon, vagy nevessen... Valójában a váltás már jóval korábban elkezdődött, és több fokozaton keresztül jutott el a Tusk-ig. A 2010-es Cop Out New York-ban játszódik, főhősei rendőrök. A 2011-es Red State vérnyomai pedig Közép-Amerikába vezetnek, a fekete humor már itt is jelen van, a műfaj pedig horror és akciófilm egy sajátos keveréke. Ezek tehát még csak részben jelentettek újítást, míg a Tusk teljesen új alapokra helyezi önmagát. Már az előbb felsoroltak is jól érzékeltetik ezt. Ráadásul még egy szót sem ejtettünk a film legkomplexebb problémájáról, amely a geek-ek és vesztesek kérdésköre. A mozi ugyanis minden eddiginél mélyebbre száll alá ebben a tekintetben... De mielőtt erről beszélnénk: vázoljuk fel az alaphelyzetet. Adott egy idegesítően nagyképű srác, akit amúgy Wallace-nak hívnak. De tényleg. Mármint tényleg nagyképű. Olyan igazi douche. A bajsza még inkább hozzáad az élményhez, semhogy elvenne belőle.Wallace egy saját és meglehetősen sikeres podcast-et vezet egy kövérkés-szakállas haverjával, és a film elején éppen egy szerencsétlenül járt srácon röhögnek, aki egy szamurájkarddal hadonászva véletlenül belevágott a lábába. A videó óriási nézettséget csinált a tube-on, így hát Wallace, üzletet szimatolva Winnipegg-be - azaz Kanadába - utazik, hogy interjút készítsen a gyerekkel, aki azonban ekkorra már öngyilkos lett. Amúgy azt mondanom sem kell, hogy már kezdettől sorjáznak a kulurális különbségekre utaló poénok. A reptéren protagonistánk (vagy mifene) például találkozik egy favágószexuális alkalmazottal, aki azonnal kioktatja a kanadai élet alapvető törvényszerűségeiről. Például, hogy soha ne mondja egy bennszülöttnek, hogy nem szereti a hokit. Vagy, hogy sose szomorkodjon Kanadában, mert az itteniek sem teszik. Mert hisz csak az amerikai zászlóban van red, white and blue... A kanadaiban viszont csak red és white van, without blue... Merthogy ugye a blue bánatot is jelent angolul, értitek...Ja, és azt mondtam már, hogy a srácok műsorát Not-see show-nak hívják? Igen, nazi-shownak. Ez is egy poén... Nos, ha túltettétek magatokat ezeken a szörnyűségeken, akkor haladjunk tovább: Wallace ugyanis, miután idegesen és dolgavégezetlenül hazautazna, váratlanul belefut egy kézzel írott hirdetésbe, amelyben egy idős úriember felajánlja, hogy elmeséli rendkívüli kalandjait ingyen szállásért cserébe. Hősünk pedig kapva kap az ajánlaton, hátha ki tud hozni egy épkézláb sztorit az egészből. Howard Howe egy tolószék rabságában, de egy hatalmas villa kényelmében él, egymaga, a semmi közepén. Épp ezért szívesen látja az ifjú vendéget, akinek mindjárt, bemelegítésképpen elmond egy sztorit arról, hogy 1944-ben hogyan találkozott Hemingway-jel és, hogy 1959-ben hogyan mentette meg egy rozmár az életét, akik amúgy isten legcsodálatosabb teremtményei... - Ééééés: ennyi. Wallace teljesen meg van véve, kilóra. Bár az is lehet, hogy csak a teába öntött méreg elmetompító hatása beszél belőle, amivel az öreg leitatta, és amitől kisvártatva beájul majd... A film első 25 percét meséltem el most. Azért ilyen részletességgel, hogy nektek már ne kelljen megnézni. Ugyanis ezt, amit eddig ecseteltem, simán és gond nélkül át lehet tekerni. Komolyan. Vontatott történetvezetés és rémes poénok jellemzik az egészet - egyedül Michael Parks alakítása (ő játssza a tolószékes fószert) az, ami kiemeli a dolgokat a feledés mocsarából.Ő bármiről képes úgy beszélni, hogy az érdekesnek tűnjön, miközben a főszereplőt megszemélyesítő Justin Long egy felpörgetett adrenalin-bombára hasonlítva játssza a turistát...25 percig, mert aztán elkezdődnek az érdemi történések és az ő alakításának színvonala is komoly javuláson megy keresztül.. A sztori innentől kezdve, egészen a fináléig, két szálon halad. Az egyikből megismerhetjük Wallace előtörténetét - például találkozhatunk barátnőjével, Ally-vel, akit Genesis Rodriguez alakít -. Majd pedig, mivel napokig nem kerül elő, a keresése történetével is. Itt is nagyon érdekes dolgokkal szembesülhetünk, de az igazi izgalmakat a másik szál tartogatja, ami úgy folytatódik, hogy a beájult Wallace, magához térve, kénytelen szembesülni azzal, hogy levágták a lábát. Majd pedig kisvártatva azzal is: az öregnek feltett szándéka, hogy rozmárrá alakítsa át. (Innen a sokat emlegetett Az emberi százlábú-párhuzam) Mert hisz a teremtés óta az a kérdés foglalkoztatja az emberiséget, hogy szabadjára engedje-e a benne lakó rozmárt...Komolyan - és ez még csak ízelítő volt az öreg zseniális freak show-jából, ami nemcsak, hogy megmenti a filmet, de nagyon-nagyon jelentős és páratlanul értékes mondanivalót ad majd neki... De, hogy ne lőjem le a legjobb jeleneteket, és mert már így is túl sokat dumáltam a sztoriról, most visszatérnék a fentebb felvetett gondolatkörhöz: tehát a geek és vesztes-problematika felbukkanásának dilemmájához. Nos - miután már reménytelenül belenyugodtunk abba, hogy Wallace egy menthetetlen douche, hirtelen kapunk egy flashback-szekvenciát, ahol a barátnője arról panaszkodik (a maga kicsit naív modorában persze), hogy nagyon elpimaszodott. Bezzeg régen, amikor még szerethető lúzer volt, mennyivel könnyebben ment a szex is. Erre Wallace persze rákezd, hogy nem igaz, mert übergázak voltak, de azóta már hál' istennek királyak lettek, így nincsen semmi gáz... Ez egy kulcsjelenet: a film mondanivalóját, lényegét tartalmazza. Nem véletlen, hogy Wallace beájulása és a sokat emlegetett első 25 perc után kapott helyet. A magam részéről mindenekelőtt itt nyugodhattam meg végre: Kevin Smith nagyon is tisztában van vele, hogy a hőse egy douche, tehát meg sem próbálja pozitív szereplőnek beállítani. Ergo: nem rontották meg a szellemét az új idők új dalai. Ugyanígy magyarázza ez a pár perc azt is, hogy, bár itt is hitet akarna ugyan tenni a szerethető lúzerség mellett - de kénytelen szembesülni azzal, hogy a Jay-ek és Néma Bobok, a Danték és Randal-ek helyét szépen lassan átvették az okostelefonjukkal babráló, magukról nagyon sokat feltételező, egoista és kőbunkó suttyók, akiket bizony meg kell leckéztetni ahhoz, hogy visszatérjenek a helyes útra. Nos, hogy megvilágítsam egy kicsit, miről is van szó:gondoljátok csak végig, miről szól a Fülke, ahol a Collin Farrell alakította kapitalista douche-t brutális eszközökkel, de meglehetősen eredményesen tanítja móresre a Kiefer Sutherland megszemélyesítette öntörvényű igazságtevő. De tulajdonképpen a Fűrész szélsőségesen beteges világszemléletű bérgyilkosának kis játékai sem szólnának másról, mint, hogy olyan "szerencsés kiválasztottaknak", akik valahol letértek a helyes útról, megadja az esélyt a visszatérésre... Az őrült sorozatgyilkos szerény hajlékában eltöltött idő tulajdonképpen megedzi Wallace-t. Akik látták ezt a mozit, persze tudják, milyen bizarrul hangzik ez, de, ha úgy tetszik: kap egy második esélyt, hogy a lelkét, amit valahol kézen közön elvesztett, visszakapja...Ha már Kevin Smith is ilyen sötéten látja a helyzetet - mármint, hogy a Wallace-hoz hasonlók (akik sajnos nagyon is sokan vannak) csak ilyen pokoli leckék árán térhetnek vissza a való életbe a saját egójuk virtualitás generálta bűvköréből -, akkor valami tényleg nincs rendben...Azért persze bízom abban is, hogy ezt az egészet nem kell ilyen komolyan venni. Hiszen ez egy vígjáték - bármilyen beteg humorral operáljon is, erős oldala a komikum. Kell hozzá egy sajátos ízlés, de végig lehet röhögni az egészet (néhány jelenetet leszámítva). Én például így tettem, és úgy vélem, sokan hasonló mentalitással ülték végig a mozit. A Tusk egyik humorforrása maga Howard Howe, akit a filmidő előrehaladtával Michael Parks egyre több és gazdagabb megjelenítő erővel prezentál. Bár van egy tragikus előtörténete, a karakater őrültséggel párosuló életöröme maga is komikus és felettébb mulattató. Ennek egyik legszebb pillanata, mikor Wallace, immár lábak hiányában, fel kell, hogy ismerje az öreg igazi arcát és kínjában felordít, amit Howe ugyanúgy megtesz, vele együtt. Egyszerre félelmetes és nevetséges pillanat ez, ahol Smith anyagának újfajta szemlélete is teret kap a megnyilvánulásra. A film másik felettébb szórakoztató karakterét Johnny Depp személyesíti meg, akit ezúttal annyira elmaszkíroztak, hogy először - becsszó - John Malkovich-nak néztem! Guy Lapointe (azontúl, hogy nevét egy népszerű védőtől kölcsönözte - jéghokiról van szó, ugyebár), megfontolt és flegmatikus figurája, aki majd eltűnt hősünk nyomába ered, a kultúrtörténet jellegzetes magánnyomózit idézi. Ugyanakkor franciás akcentusa és a jó érzékkel kialakított helyzetkomikus atmoszféra súlyt ad a poénjainak. Ennek ellenére viszont szembetűnő, hogy a karaktere nem olyan erős, mint Parks-é. Sok szempontból egyértelműen lóg a levegőben és nincs olyan konzekvensen felépítve, mint az öreg sorozatgyilkosé. Ezért Guy Lapointe karaktere a film elejének fárasztó kanadai poénjaival szemben ugyan egy jóval hitelesebb helyi életérzést fog tolmácsolni, de minden tekintetben kilóg a film konzekvens egészéből - nem tud részévé válni a központi mondanivalónak. ...Nos: összegezzünk. A döcögős és érdektelen első 25 perc után egy kifejezetten egyedi és meglehetősen elgondolkodtató üzenettel operáló opuszba csöppenünk. A maradék másfél órában hirtelen minden összetevő a helyére kerül. Dráma lesz a drámából és poénosak lesznek a poénok.Egyúttal azonban valam teljesen mást kapunk, mint amilyen munkákat eddig megszokhattunk Kevin Smith-től. Azokra, azaz immár klasszikusnak tekinthető alapvetéseire, itt csupán áttételesen reflektál, mégis fontos, hogy nemcsak megteszi, de magyarázatot is ad arra, mi az oka a váltásnak. A szerethető lúzerek egyre fogyatkoznak. Ez pedig sajátos tartalmakat von el a világból, amelyek nélkül minden sokkal szegényesebb és szürkébb lesz. Az új korszak mindenestül a douchebag-eket élteti, akik marha jól érzik magukat a világban, de valójában csak suttyó túristaként mennek végig az életen...A kérdés, hogy valahogy mégis át lehet-e menteni a régi idők szellemét az új, szellemtelen világba? Smith szerint... Nos, úgy tűnik, ő egyenlőre kivár. Mindenesetre elkészítette ezt a filmet, hogy egy jót röhöghessünk magunkon, majd kicsit lesokkolódva az egyébként teljesen valószerűtlen és az éleműben először a látványos irrealitásba is átcsapó cselekmény fejleményeitől, magunk is továbbgondoljuk az általa felvetetteket. Hogy egyébként mi köze ennek az egésznek Kanadához?Na, ez egy nagyon jó kérdés...Ja, igen, a zenék - ezeket a mozi soundtrackjéből válogattam össze (kivéve az emblematikus I am the Walrus-t, amelynek instrumentális változata a videó kezdetén csendül fel - https://www.youtube.com/watch?v=pEGIiDmSaNw):
Irish Rovers - Blow the Man Down (https://www.youtube.com/watch?v=W5k0ZA4jxqw)
Adam Lee - Broken Wing (https://www.youtube.com/watch?v=EG-ADwlrTA4)
Fleetwood Mac - Tusk (https://www.youtube.com/watch?v=umjYHLt56kg)
Gerard Way - O Waly Waly (https://www.youtube.com/watch?v=F05MlyCXr-s)
