Nyakunkon az év vége - és, mi tagadás, ez a nagy számvetések ideje. Ilyenkor érdemes listákat csinálni azokról a dolgokról, amik nagyon királyra sikeredtek az elmúlt 12 hónapban (és persze azokról is, amik nagyon nem). A nagy tv-s, filmes és szórakoztató oldalak épp ezért sorra hozzák ki a sorozatos lajstromaikat, amelyekben a legjobb anyagokat összesítik, illetve a színészeket, színésznőket és az egyéb paramétereket osztályozzák. 

Hogy én se maradjak ki a jóból, kezdetnek egy rendhagyó top 10-es listával készültem, ahol összesítem, melyek is voltak a kedvenc openingjeim idén. Igen, a főcímekről van szó - vagyis a sorozatok azon elmaradhatatlan összetevőjéről, amely oly sokszor csupán egy sötét háttérből kibontakozó feliratból, vagy valami pár másodperces "nesze semmi, fogd meg jól" klipből áll, mint pl. ez itten.

Ilyeneket persze nehéz volna értékelni - úgyhogy kicsit összetettebb és részletgazdagabb kidolgozottságú intrók közül válogattam össze a személy szerint nekem legjobban tetsző 10-et. Elsősorban az olyan anyagokra vadásztam - és a legelőkelőbb helyezettek esetében meg is találtam - amelyek méltóak az olyan alapvetésekhez, mint pl. ez itt. Esetleg ez, vagy emez. Ne adj isten ez (hihi). Vagy éppen ez. Vagyis, amelyek olyan jelentőségűek, mint kb. a Boardwalk Empire vagy az IT Crowd tájtölzei. Természetesen mindezt 100 %-osan szubjektív alapon. 

Téli pihenőre vonult a jó öreg TWD, így jelenleg éppen pont nincs olyan sorozat, amiről heti bontásban írogathatnék a blogon.

Ez nem feltétlenül baj. Sőt, igazából csak akkor érezném annak, ha időmilliomos lehetnék - ami éppen pont nem vagyok. De most kapóra jött nekem, ugyanis a Homeland negyedik évadának kilencedik epizódja, biza, rendesen betalált nálam a napokban. Minden annyira együtt volt, minden annyira klappolt és a végére ráadásul olyan emberes cliffet kaptunk az arcunkba - plusz az előző epizódok is eléggé szépen muzsikáltak - hogy úgy döntöttem, a még idén lezáruló (tizenkét részes) szezon utolsó pár darabja határozottan megér egy misét. 

Azaz: egy-egy, többé-kevésbé heti rendszerességgel érkező írást. 

Igaz, már most is némi késéssel, hiszen a 4x09 még november végén került adásba, vasárnap pedig már a 4x10 is közkinccsé vált. Na, de kicsire nem adunk... 

Nagyra viszont annál inkább. Úgyhogy csapjunk is bele ennek a rendkívül zúzós résznek az elemzésébe, amit azért kiegészítenék némi visszautalással is az egy-kettővel korábbiakban történtekre. 

Bár bevérzett szemekkel bámul rám Nicole Kidman, nem fogok kertelni a film unalmas (főleg, hogy folyamatosan kénytelenül Christopher Nolan Mementójához hasonlítgattam magamban). Az Amnézia a "pszichiátriai" thrillerekre jellemző sterilizáló módon ábrázolja a házastársi kapcsolatban rejlő legnagyobb félelmeket (a másik ember félre ismerése, a kiszolgáltatottság): az anterográd amnéziás Christine/Kidman minden reggel felébred egy számára ismeretlen férfi, Ben/Colin Firth mellett, aki a reggel végére meggyőzi őt arról, hogy a férje). A polaroid, ami a Mementó Guy Pearce számára az igazság megismerésének elengedhetetlen kelléke, itt csupán egy falra ragasztott képes album, ami révén Christinenek még csak gondolkodnia sem kell úgy kreálhatja meg az őt körülvevő világot (elismerem imponáló a kép, ahogy az amnéziás Christine a kiszolgáltatottságot jelképezendő meztelenül áll a képek/az "élete" előtt). Ben maga is igyekszik a táblára felírt napirenddel elterelni a nőt az önálló gondolkodástól.

Először is egy rövid szolgálati közlemény. A héten elkészült a blog fejléce. A ccs programozást én követtem el.

A Dunder Mifflin álmos Scranton-i kirendeltsége irodista "bőrbe bújt" fúra fazonjaival, hős szerelmeseivel elkanyarodott az alapötletéül szolgáló brit sorozattól, amelyben a munka végeztével a pubokban kikötő szereplők inkább zsákutcaként élik meg a papír értékesítői munkát (addig a remake esetén jó értelemben vett bárgyú humorán élét veszi ez az érzés). A második évad az összerázódásról szólt (bár van most is jó néhány olyan epizód, amikor valamilyen okból Michael becsődíti a társaságot a tárgyalóba, hogy végig üljék a "fejszűkítéseit"): a rengeteg kicsit családiasabb, rendhagyó epizódon (karácsonyozás, halloweenezés, Valentin nap, Michael Scottunk/Steve Carell születésnapja, a gyerekes szülők napja) felül több részben téma a csapatépítés (Dunder Díj, a kosármeccs, a kaszinós éjszaka). De Michael atyáskodása nélkül is jól elvan a társaság: irodai olimpia, kedvenc filmek sorolgatása a parkolóban, grill parti. 

Valljuk be, a kortárs zombisorozatok többnyire elég jók (és most sürgősen felejtsük el az Amazon tavaly befuccsolt Zombieland musical-kísérletét, amely az azonos című film kultuszát próbálta meglovagolni, de ugyebár elég nagy bukás lett belőle).

A The Walking Dead egyedülállóságát pl. még akkor sem lehet megkérdőjelezni, ha sokat bukdácsol a végeláthatatlan út során, amelyet főhőseinkkel bejárva brutális részletességgel leltárazza a zombi-apokalipszis által sújtott szép új világ társadalmi jelenségeit. Ugyanis pont ebben a tekintetben, no meg dráma és karakterfejlődés szempontjából is, brutálisan erős anyagról beszélnünk.

Szintén egy sajátos "szép új világ"-ban játszódik a brit In the Flesh, ahol egy különleges gyógyszer segítségével már sikerült visszaszorítani a "részlegesen halott szindrómát". Igaz, ha valaki ennek áldozatai közül egy napig elfelejti belőni magának az emlegetett szert, ismét megjelenik nála az éhség. Plusz némi rendszeres szépészeti beavatkozást is el kell végezni önmagán ahhoz, hogy elrejtse bőre és szeme előnytelen tulajdonságait. Egyebekben azonban a "gyógyultan távozhat" plecsnivel hazatérő z-k teljesen visszakapják régi személyiségüket. Ez a téma már önmagában is aranybánya, ráadásul a sorozat nem is elsősorban a sci-fis vonulatra van kihegyezve, hanem arra, hogy mindez hogyan hat az emberi kapcsolatokra és a kisközösségekre. Minderről pedig tabumentesen mesél, elképesztő érettséggel és fantáziával, ugyanakkor kőkemény áthallásokkal minden másfajta, a mi mindennapi életünkben is jelenlévő diszkriminációra, másságra, megosztó jelenségre. 

Meglehetősen. 

Először dramaturgiai zűrzavart kaptunk ettől az epizódtól, mégpedig a történések adagolásának szempontjából. Sokkal szebben, kiegyensúlyozottabban kellett volna kivitelezni ezt a félévadzárót, különösen egy ilyen ügyesen kiötölt felvezetés után, mint amit az 5x06 és 5x07 jelentett. 

Mind a negyedik, mind pedig a harmadik szezon esetében elmondható, hogy a téli szünet előtti utolsó eresztések ott jobban el voltak találva ebből a szempontból. Éspedig pont azért, mert ott ügyesebben és precízebben sikerült kirakni a hangsúlyjeleket azokra a helyekre, ahova valók. 

Igaz viszont - s ez határozott, sőt, nagyon jelentős mentő körülmény - az általam elmondottak a rész kb. felét jellemzik csupán. Utána ugyanis valahogy magukra találtak a készítők és az 5x08-at egy határozottan erős, kimunkált, katartikus befejezéssel koronázták meg. Csakhogy ez meg más szempontból hozott csalódást, hiszen megint kiírtak egy fontos karaktert, ráadásul nem olyasvalakit (a tavalyiakhoz képest), akit szívesen láttunk volna holtan.

Aki követ a tovább mögötti veszedelmes spoilerekkel teli sűrűbe, az először velem együtt ócsárolhatja hangosan a hazai csapatot az elszalasztott tizenegyesért - majd pedig egymás vállán sírhatjuk ki magunkat... Mert hát... 

She's dead...

Nem tudom - talán gyerekkoromból hoztam magammal bizonyos ösztönös gyanakvást a szuperhős-tematikájú sorozatokkal szemben.

Persze az animációs szériák, mint az X-men, az Igazság ligája vagy akár a Szamuráj Jack (hogy egy egészen extrém példát emlegessek) engem is mind-mind lenyűgöztek a maguk módján. De az élőszereplősek, mint pl. a Lois és Clark: Superman legújabb kalandjai (eleve az egész Superman univerzumtól nem vágom magam hanyatt, még ha a klasszikus 70-es évek végi mozik szórakoztatóra is sikeredtek volt), a zs-kategóriás Nightman vagy a mindössze egy szezont megélt Penge, kezdettől méltán vívták ellenszenvemet. Ennek talán az volt az elsődleges oka, hogy az efféle anyagok legtöbbje általában a mozis sikereket próbálta meglovagolni, és erre építve szeretett volna érvényesülni, miközben önálló értékei többnyire nagyon csekélyek voltak. Vagyis fogalmazzunk konkrétan: ormótlanul béna böszmeségekről van szó. 

Ám úgy tűnik, a sorozatok az új évezreddel megérkező "posztmodern aranykora" nyomán ez is változni látszik - a tv-s hirók sztorijai ugyanis egyre kidolgozottabbak, árnyaltabbak és részletgazdabbak lesznek. Az egyik első nagy áttörést valószínűleg a Smalwille jelentette, sokak közös kedvence, amely egy sajátos és teljesen új alapokra helyezett Superman-prequelt tudott prezentálni, kifejezetten hangulatos 2000's életérzést hozva. A high concept univerzumba azonban igazán a teljesen új típusú narratívával hódító Heroes-zal jelentkezett be a műfaj, a maga színes és epikus, sőt, néhol kifejezetten naív módján. Sajnos, amilyen grandiózusnak tűnt kezdetben, olyan epic fall is lett később Tim Kring projectjéből, melyet sokan azóta is elrettentő példaként emlegetnek (akárcsak a szintén általa kreált Touch-ot).

Nagyon úgy tűnik, hogy a Rectify az a 2010-es éveknek, ami a 2000-eseknek a Six Feet Under volt. 

Persze bárki feltehetné a jogos kérdést: mégis hogyan és mi alapján állítom ezt?

Hiszen a két széria között éppen elég markáns különbség akad.

Ha csak arra utalok, hogy a SFU tele van földhöz ragadt fekete humorral és minden transzcendens vonatkozása dacára mindenestül az anyagi világhoz kötődik, míg a Rectify még sötétebb pillanataiban is sokszor szinte felolvad a napsütésben és az éter impresszionista, vagyis inkább indie-s kavargásában - máris markánsan elkülönítettem a két anyagot egymástól. 

Nos az ok egyszerű. Mindkettő a saját évtizedének a csúcsát jelenti, mégpedig egy egészen konkrét szempontból: drámai felépítettség tekintetében. Persze az ilyen karakán állításokkal mindig nagyokat lehet vitatkozni - de az az elgondolkodtató tény máris segíthet egy kicsit a vehemensebbek megbékítésében, hogy tisztán drámai jellegű sorozatot keveset ismerünk. 

A hasonló kaliberű kortárs anyagok, mint pl. a Breaking Bad vagy a Game of Thrones, még ha a csúcsot is hozzák a drámai felépítés tekintetében, akkor is van mellette rengeteg más, s jóval lényegesebb erényük is. S mivel épp ezért már csak műfajuk tekintetében sem épülnek elsődlegesen a drámaiságra, tehát a folyamatos dialógusok egymást kiegészítő, történetalakító szerepkörére - így eleve nem, mint dráma-szériát, kell értelmeznünk őket. 

A Hivatali patkányok óta tudjuk, hogy az irodák szürke kis emberei Bear Gryllst megszégyenítő túlélők: naponta szembe néznek az elbocsájtás rémével, a vezetőség bármilyen ostoba utasítását a legnagyobb komolysággal hajtják végre, ugyanakkor érző emberek, nekik is fáj, ha elveszik egy féltett irodai kelléküket, vadul védik az íróasztaluk határait és mindig benne vannak egy kis munkahelyi viccben. 

Itt az ideje kicsit félre tenni a TWD epizódokat. Jöjjön, aminek jönnie kell: Csillagok között... Az elmúlt években ragyogott fel újra a nagy költségvetésű sciencefiction "műfaj" csillaga. Több remake készült és rengeteg olyan "új" film, ami akaratlanul is merít a nagy elődeiből. Bár a Csillagok között számos elemében a 2001: Űrodüsszeia hommagejának mutatkozik, mégis (az összes hibájával együtt) az utóbbi évek egyik legeredetibb története. A mostanában készülő sciencefictionok egyik nagy buktatója, hogy a felfokozott képi hatás nem mindig párosul azzal az átgondoltsággal (mély mondanivalóval), ami a műfaj nem kevésbé fontos eleme. Christopher Nolan törekvéseiben pontosan az a kötéltáncos, aki amellett, hogy ámulattal tölt el, képes kielégíteni az intellektuális ingerek utáni vágyunkat.