Meglehetősen.
Először dramaturgiai zűrzavart kaptunk ettől az epizódtól, mégpedig a történések adagolásának szempontjából. Sokkal szebben, kiegyensúlyozottabban kellett volna kivitelezni ezt a félévadzárót, különösen egy ilyen ügyesen kiötölt felvezetés után, mint amit az 5x06 és 5x07 jelentett.
Mind a negyedik, mind pedig a harmadik szezon esetében elmondható, hogy a téli szünet előtti utolsó eresztések ott jobban el voltak találva ebből a szempontból. Éspedig pont azért, mert ott ügyesebben és precízebben sikerült kirakni a hangsúlyjeleket azokra a helyekre, ahova valók.
Igaz viszont - s ez határozott, sőt, nagyon jelentős mentő körülmény - az általam elmondottak a rész kb. felét jellemzik csupán. Utána ugyanis valahogy magukra találtak a készítők és az 5x08-at egy határozottan erős, kimunkált, katartikus befejezéssel koronázták meg. Csakhogy ez meg más szempontból hozott csalódást, hiszen megint kiírtak egy fontos karaktert, ráadásul nem olyasvalakit (a tavalyiakhoz képest), akit szívesen láttunk volna holtan.
Aki követ a tovább mögötti veszedelmes spoilerekkel teli sűrűbe, az először velem együtt ócsárolhatja hangosan a hazai csapatot az elszalasztott tizenegyesért - majd pedig egymás vállán sírhatjuk ki magunkat... Mert hát...
She's dead...
Shut up and drive!
Pedig az indítás parádésságához kétség sem férhetett.
Főleg, hogy még inkább összeismertetett az új Rick-kel, akiről már az előző epizód kapcsán is írtam. Arról a pasasról van szó, aki, ha menekülés közben nem állsz meg kétszeri figyelmeztetésre, fogja magát és elüt egy Bentleyvel. Majd odamegy hozzád, nézi, ahogy törött gerinccel fekszel a földön, kétszer nyomatékosan megismétli, hogy "hja, vazze, meg kellett volna állni, kisöreg!" és, hiába könyörögsz kegyelemért, belédereszt egy golyót. Majd még úgy mellesleg hozzáteszi, hogy "és mondtam azt is, hogy kussolj be, paraszt!". (És tulajdonképpen tök jó fej volt veled, mert a felvégen már gyünnek a zombik, hogy megegyenek - így a könnyebb halál kegyelmében részesített!)
Emlékeztek még arra a Rickre, aki minden egyes alkalommal kétszer is névsorolvasást tartott és aggódó hangon kérdezgette a többieket, hogy "ugye mindenki megvan, gyerekek"? Meg arra a Rickre, aki holtversenyben aggódta magát halálra Lorival, ha Carl 3 méterre kisétált a képmezőből? Meg arra a Rickre, aki állandóan azon filozofált, hogy "ah, sarjaim, lám, e szörnyű időkben szocializálódának vala! Vajh, így hogy lesznek belőlük az istenek által boldog, kiegyensúlyozott lélekkel megáldott felnőttek? Szörnyű sors ez, barátim! Érezzétek át kínomat!"
Na, az a Rick halott.
Üdvözöljétek tehát még egyszer körünkben Rick "Piszkos Harry" Grimes-t, aki egy tökvakarás nélkül lő tökön, ha nem tartod be a játékszabályokat, és készséggel le is hugyozza a sírodat, amit utána a hulláddal ásatott meg...
Imádom, ahogy a jóságos seriffbácsiból lépésről lépésre kihozták a "this is not a democracy anymore"-t előbb csak verbális formában, majd a börtön óta már tettlegesen is...
...
Ok, elismerem - túl sokat időztem a cold opennél, holott ez a rész egészen másról szólt - de nem tudtam szó nélkül elmenni ilyen öt Michelin-csillagos badassitás mellett!
Fulladjon meg Paci Pádre lehetőleg máma még...
Rihanna után Karinthy Frigyes Szabolcska Mihály-paródiájának megidézésével folytatnám az értekezést, mégpedig a Pacifista Pádre (a továbbiakban Paci Pádre) eheti kalandjaival.
Mert még mindig nem tudjuk, ki ez az aggodalmas képű feka lelkipásztor - csak azt, hogy nagyon szerencsétlen. Paci az előző részbeli értelmetlen tekergés után tovább járja a vidéket, hátha összejön pár zombival, akik majd jól megkergetik. Egy iskoaépületnél szerencséje is lesz, és belefut egy rakásba (a részleteket most nem firtatom, ahogy arra sem térek ki, hogy még mindig azért sántikál, mert az előző részben véletlenül belelépett egy szögbe - remélem vérmérgezést kap!), akik engedelmeskednek lelke óhajtásának és visszaűzik a templomhoz.
Oh yeah - és már öt perc eltelt a semmivel.
De sebaj: Vaya con Dios!
Antihősünk visszabjna a templomba az épület alatt az előző részben általa kikapart lyukon, de mégsem teszi. Mert nem. Mert tényleg jobb helyette visszasántikálni a kapuba, nyomodban hatvan zombival, segítségért kiabálni és megvárni, amíg Carl és Michonne szétbontja a bedeszkázott ajtó jelentette védelmi rendszert és beenged téged, aki addig a templom elé karó gyanánt kirakott orgonasípokkal hadonászol a vérszomjas járkálók felé... - Ráadásul, mivel hiába minden igyekezet és szamurájkard (wtf! mikor kapta vissza Michonne a célszerszámát?), a zombik ellepik a helyet, kénytelenek lesznek mindhárman a már emlegetett lyukon keresztül elhagyni a süllyedő templomhajót. Kimennek és egyszerűen rájuk zárják az ajtót. Mert, tudjátok túl sokan vannak. Mert tényleg: a börtönnél nem öltek meg tízszer annyit egy átlagos vasárnap délután, mint amennyit most kénytelenek voltak bezárni oda.
A fölöslegesen elpocsékolt, értelmetlen negyed órát végül az koronázza meg, mikor egyszer csak befut Jenőék kisbusza és úgy parkol be, hogy elviszi magával a lépcsőt a templombejárat elől, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mert miért ne. Ez lehet Abe, Maggie, Glenn és a többiek véleménye is, akik tök flegmán szállnak ki a kocsiból. Persze reunion van a köbön: megmondják Michonne-nak (Carl nem is számít), hogy Jenő nem ment világot. Hja - mondja szamurájlady mosolyogva - de Beth él, srácok és ez a lényeg!
...
De nincs igaza, mert igazából nem ez. Hanem az, amiért leírtam ezt a sok hülyeséget: mert a Darwin-díjra érdemesült örökös művész pádrénk közben bevallja, miért ment ki. "Meg kelletett néznem vót az iskolát." - hebegi.
De miféle iskolát? Eddig szó sem vol semmilyen iskoláról! És ezután sem lesz - legalábbis nem ebben a részben.
Szóval azért néztük végig ezt a sok irgalmatlan szerencsétlenkedést ezzel a totálisan érdektelenre megírt, kidolgozatlan figurával, mert vissza kellett mennie valami iskolához?
Was it worth it?
Tényleg???
Ilyenkor legszívesebben ráküldeném Badass Ricket az írókra!
Why Beth? WHY?
Igen. Beth volt az.
Minek húzni-halasztani az elkerülhetetlen igazság kimondását: őt írták ki a készítők.
Jó, ezen a vonalon kétségkívül nem volt baj a dramaturgiával. A sokáig tisztázatlan alapállásúnak és homályos karakterűnek tűnő Dawn (Christine Woods) motivációi úgy lettek végül is teljesen világossá számunkra, ahogy Beth számára is egyértelművé váltak a kontúrok és kristálytisztává az igazság. Megtörténhetett volna ez előbb is, mert így talán még sokkal katartikusabbra sikeredett volna a zárás - de, a fene vigye el, így is eléggé fáj a dolog, ne rontsunk a helyzeten.
Ebben a fénytörésben Dawn inkább tűnik egy szerencsétlen, megtört nőnek, aki minden eszközzel küzd a sorsa ellen és ha kell, az istenek haragját is kivívva védi meg magát és csapatát (értük vélük szállva szembe - hogy a cikk szépen gyűlő kulturális referenciáit az István, a királlyal gyarapítsam). Az elvakultsága, a ragaszkodása a saját őrületéhez végül elkerülhetlenné teszi a bukását. A pszichopata, tömeggyilkos (és még volnának jelzőim) Governorral szemben, ő nem az a kiköpött főgonosz - hanem egy olyan nő, aki túl sok rossz dolgot látott az életben, és túl erős ahhoz, hogy ne váljon, úgymond, "gonosszá".
A Beth-hez való szinte anyai ragaszkodása szoros összefüggésben áll mindezzel - a "lehetőség", amit annyira látni akar benne, valójában új erőforrás volna önmaga számára, hogy érdemes úgy csinálni a dolgokat, ahogy ő műveli. Na, erre a sick way-re tesz egy brutálisan nagy pontot Beth azzal, amikor leszúrja. Erős "tanítványt" akart belőle faragni - de kisült, hogy túl erős lett és a "mestere" ellen fordult...
Emily Kinney színészi teljesítménye egészen lenyűgöző. Ahogy a félig-meddig még gyermeki jóság és az egyre növekső sötétség keveredik az alakításában, az valóban rendkívüli. A TWD egyik legösszettebb női karakterét sikerült általa megteremteni - ezerszer inkább néztem volna még őt, mint Lori szerencsétlenkedését, Andrea döntésképtelen szenvelgéseit vagy Maggie nagy és üres lelkizéseit Glennel. Ezerszer inkább érdekelt volna, mit lehet még kihozni Bethből, mint a karakterek többsége csak úgy egyáltalán. Az ő mélységeit szinte csak Caroléval tudnám összemérni a TWD női közül.
Éppen ezért volt duplán, triplán, nem is tudom, milyen mértékben elkeserítő, hogy éppen neki kellett távoznia. A színésznőnek, akiben rengeteg belső szépség lakozhat még (ezen túl figyelni fogom a dolgait, az biztos). És a karakternek, aki akkor kezdett igazán nagyon érdekelni, amikor meg kellett válnom tőle...
Kegyetlen húzás volt azért kicsit ez az íróktól. Nem mondom, hogy a Game of Thrones "véres mennyegzőjéhez" fogható - de azért elég csúnya.
Nem tagadjuk, hogy el is morzsoltunk egy-két könnycseppet...
...
RIP kis szőke leányzó!
(És itt jönne a megható fanmade videó az Evanescence zenéjére, de mi nem az a blog vagyunk...)
Összességében,
A rész eleje, Rick badass cold openjét leszámítva (ami a kedvenceim között lesz számon tartva, az biztos) katasztrofális volt. Paci Pádre, akit egyáltalán nem tudnak játékba hozni a készítők (pedig van benne még mindig némi potenciál) olyan szerencsétlenkedést vágott le, amire nincs megfelelő szó, vagy több szóból álló kifejezés.
Dawn és Beth dialógjai, konfliktusai, közös jelenetei viszont nagyon jól sikerültek, és - bár, akkor ezt még nem értettem - kellettek is, hogy megmagyarázzák a későbbi történéseket. Szintén öklömnyi nagy piros pontot érdemel az a jelenet,amiben Badass Rick felkínálta a túszokat a Dawn-féle brigádnak. Bármilyen akciósorozatnak vagy -filmnek díszére vált volna!
És akkor ott van még a túszátadó jelenet is, a tragikus végkifejlettel, az ide-oda dülöngélő kamerával furcsán idézve a nyolcvanas évek akciófilmjeinek hangulatát - de valahogy a legkevésbé sem zavart a dolog. Sőt, inkább csak hozzátett valami nagyon erős, markáns ízt a történésekhez, mintsem, hogy elvett volna belőlük...
Washington's gone, Beth's gone - új cél kell, új küldetés (javasolnám más katonai bázisok keresését, a giant horde vagy a titokzaos rádióadás rejtélyének kivizsgálását). Izgalmas alaphelyzet ez - bár nem annyira, mint a tavalyi félévadzáró idején előállt volt. Akkor szétverték a csapatot, most újraegyesítették. Akkor Rick történelmi mélyponton volt, most gyakorlatilag szárnyal. Akkor megöltek egy főgonoszt, most meg gyakorlatilag nem is volt főgonoszunk.
Az egyetlen, ami sokkal erősebb hatást gyakorolhatott ránk, az Beth halála volt. Ezt nem láttuk jönni. Nem voltak megható flashback-ek, nem énekelt el egy szívhez szóló dalt sem, és, amiben része volt, az sokkal inkább valami kezdetének tűnt, mint valami végének (még ha a liftakna feletti üldögélős jelenet így utólag nézve, eléggé beszédes is volt)...
Mindegy, hagyjuk is, mert mindjárt sírok...
...
Viszlát tavasszal, addig pedig vígasztalódjunk más sorozatokkal!
(A végefőcím utáni jelenet megvan, amikor Morgan (Lennie James) besétál az üres templomba és megtalálja a térképet, ami szerint Washingtonba kell továbbmennie? Úgy tűnik, a pasas ilyesfajta visszatéréseiből hagyományt csinálnak az írók, és ez határozottan király, de remélem később azért több szerepe is lesz a történésekben. Egyelőre nem, hiszen most gyaníthatóan DC-nek veszi majd az irányt. Legalábbis gondolom...)
