Téli pihenőre vonult a jó öreg TWD, így jelenleg éppen pont nincs olyan sorozat, amiről heti bontásban írogathatnék a blogon.

Ez nem feltétlenül baj. Sőt, igazából csak akkor érezném annak, ha időmilliomos lehetnék - ami éppen pont nem vagyok. De most kapóra jött nekem, ugyanis a Homeland negyedik évadának kilencedik epizódja, biza, rendesen betalált nálam a napokban. Minden annyira együtt volt, minden annyira klappolt és a végére ráadásul olyan emberes cliffet kaptunk az arcunkba - plusz az előző epizódok is eléggé szépen muzsikáltak - hogy úgy döntöttem, a még idén lezáruló (tizenkét részes) szezon utolsó pár darabja határozottan megér egy misét. 

Azaz: egy-egy, többé-kevésbé heti rendszerességgel érkező írást. 

Igaz, már most is némi késéssel, hiszen a 4x09 még november végén került adásba, vasárnap pedig már a 4x10 is közkinccsé vált. Na, de kicsire nem adunk... 

Nagyra viszont annál inkább. Úgyhogy csapjunk is bele ennek a rendkívül zúzós résznek az elemzésébe, amit azért kiegészítenék némi visszautalással is az egy-kettővel korábbiakban történtekre. 

Azért nem minden fenékig tejfel... 

Megelőző, és a blog történetében első kifejezetten a Homelandrae fókuszáló írásom inkább általánosságban tárgyalta az új évad erényeit és hibáit.

Most azonban kevésbé triviális részletekbe is belemennék, s mint már említettem, nem csak a 4x09-re vonatkozólag. 

Ami a szezon első felében leginkább zavart, azaz a Suraj Sharma alakította kissrác, ugyan már a halakkal alszik - Viszont Quinn, akivel akkor még láthatóan kezdeni akartak valamit az írók, mostanra teljesen beleszürkült a háttérbe. Ugyanez a probléma Farah-hal is. Mintha mindkettejükkel terveik, célkitűzéseik lettek volna a kreátoroknak - de mindkettőről megfeledkeztek volna kicsit. Lehet, hogy valójában csak parkolópályán vannak és az évad végére ismét jelentősebb feladatokat kapnak - ám erre jelenleg nem látok sok lehetőséget (van éppen elég más gondjuk a többieknek).  

Bár Saul szerepe, amire alant még kitérek, nagyban megnövekedett a történésekben, néha kicsit erőltetettnek éreztem a megjelenéseit. Minthogy most a rettegett terrorvezér fogságában van, egy-két egyébként frappáns párbeszéden kívül többet is kezdhettek volna kettejük konfliktusával, nézetkülönbségeivel.

Meg egyébként is: ha még emlékeztek a korábbi évadokra, Abu Nazir (Navid Negahban) nem volt egy kifejezetten sematikus figura. Bár nyilván árnyaltabb jellemzést is kaphatott volna, így is elég hihető és elfogadható volt a karakter személyiségrajza. Tényleg el lehetett hinni, hogy ő nem csak úgy lett ilyen csúnya rossz bácsi - hanem pl. mert az amik ölték meg a gyerekét egy általuk utólag eltagadott bombázásban. 

Na, a Numar Acar alakította Haissam Haqqani-t ez a veszély nem fenyegeti - bár lett volna már rá bőven alkalom, hogy kicsit jobban megismerjük a motivációit és céljait, inkább csak a nézeteiről kaptunk egy általános és elég triviális, ergo unalmas összefoglalót. A jelenet pedig, amiben Sauléival ütköztette őket a 4x07-ben, kifejezetten ostobára és egysíkúra sikeredett (komolyan a nők helyzete az iszlám világban a legfontosabb téma, amiről ez a két ember vitratkozhat? Ne legyünk már ennyire átkozottul didaktikusak!). 

Ennél is idegesítőbb, hogy a túszul ejtett ex-CIA-vezér minden részben legalább kétszer eldünnyögi Carrie-nek, hogy, ha az a helyzet állna elő, hogy nincs más kiút, ölje meg, és don't negotiate with terrorists. Jajj. Bírom az öreget és a bőrébe bújt Mandy Patinkin is remek a maga módján - de azért néha kicsit már sok ez az önismétlésből.

Nekem nem kell ennyi Saul - inkább más, újabb szereplőket hozzanak fel az ő korábbi szintjére, ne az ő hatáskörét növeljék meg még inkább. 

Vagy tudjanak mit kezdeni vele, a fene vigye el!

Jó, azért tudnak

Előző kirohanásom és minden önellentmondás dacára azonban meg kell, hogy jegyezzem: azért Sault egészen jól játékba hozzák az évad második felére. Már persze, ha azt nézem, hogy Haqqani túsza lett s ezzel a CIA-t is rendesen megizzasztja.

Az ügy ugyanis egész szép lavinát indít el. 

Már ha csak azt nézem, hogy 4x07-ben megérkezik Islamadba, a kisebb-nagyobb hibái ellenére igen nagy kedvencem, a Tracy Letts alakította Lockehart nagyfőnök, aki mindjárt meg is kísérel rendet csinálni a konzulátuson. És ha már ott van - egész Pakisztánban. 

Az amik dolgát ugyanis nagyban nehezíti, hogy, mint arra már korábban is utaltam, a sorozatbéli paki felsővezetésből többen is összejátsszanak Haqquanival. Az ő pozícióikat pedig jelentősen erősíti, hogy a Nimrat Kaur alakította Nasneem tökéletesen sakkban tartja, a 4x09-ben gyönyörűen lebuktatott Dennis Boyd-ot, a paki usankás nagykövet néni férjét, akit így rákényszeríthet a tégla nem épp kényelmes szerepére. 

Jelen epizódra tehát összességében eljutottunk egy tipikus "törököt fogtam, de nem ereszt" szituációig, ahol ugyebár mindenki sakkban tart mindenkit és minden azon múlik, hogy kinek és melyik negatív tényezőt sikerül kiiktatni előbb...

Nos, tehát, mint mondtam volt: ilyen értelemben gyönyörűen sikerült játékba hozni Sault. Meg olyan értelemben is, hogy Carrie-vel való viszonyuk további árnyalásához egészen markáns és kimunkált párbeszédeket sikerült írni... 

Carrie in the middle...

Az egész játszótér kellős közepén ugyanis továbbra is ott áll Carrie, a Homeland női megváltója (ha úgy tetszik). 

Szinte látványosan ő irányít mindent ahhoz képest, hogy Lockheart és az összes nagykutya rajta van az ügyön. Mindenre ő jön rá először, mindenki az ő kegyeit keresi vagy őt akarja kiiktatni a játékból. Brody nélkül ugyanis - bár Damian Lewis felbukkan a 4x07 végén egy brilliáns hallucinációs-jelenetben - nincs már más, akire olyan szinten építenének az írók, mint Claire Daines-re. Na és persze különleges színészi képességeire. 

Szükség is van az ő skilljeire, hiszen a 4x07-ben szereplő bad trip, a 4x08-ban a Saul "kihozásának" súlyos kudarca, a 4x09-ben pedig annak felemás sikere, avagy éppen a sarokba szorított, áruló Boyd-dal folytatott játék, igényli tőle a színésznői képességei maximumát. 

Ráadásul továbbra is messze ő birtokolja a legtöbb játékidőt és épp ezért az övé lesz a legtöbb igazi kihívást igénylő színészi feladat is. Ahogy a mentálisan kissé instabil karakter esetében, úgy CD-nél is egyfolytában azt várja az ember, mikor fog összeomlani. De - csodák csodája - a közelében sem jár ilyesminek. Nagyon is különleges magabiztossággal és erővel jeleníti meg ezt a kulcsfigurát, akinek a legnagyobb titka valójában az, hogy sokkal gyengébb, mint azt egyébként bárki gondolná róla... 

Szóval akkor: f*ckin' f*ck 

Az idézet Lockehart-tól való, aki a 4x09 vége előtt alig pár perccel kiált fel így, ezzel remekül visszhangozva a (legtöbb) néző véleményét is. Merthogy, mikor az epizód folyamán végre sikerül lebonyolítani a sorozat történetének egyik legfeszültebb túsztárgyalását, és cserébe Haqquani öt alvezéréért végre nagy nehezen visszaszerzik a meggyötört Sault: éppen akkor robban a bomba (szó szerint is, ugyebár). 

Sikerül ugyanis kibillenteni a kialakult "mindenki sakkban tart mindenkit" alaphelyzetből a történéseket. A végül is lebukott Boyd ugyanis bevallja, hogy elárulta az islamabadi nagykövetség titkos alagútját, így, miközben Carrie és Saul a kocsijukban robbanó bomba miatt valószínűleg legalábbis használhatatlanná vált egy időre, Haqquani gond nélkül támadhatja meg a nagykövetséget. 

Ez a rendkívüli kezdeményező szerep nagyon sok mindenre jelenthet igen komoly ziccert. Jó lehetőséget teremt például a Haqquani karakterére való, ezidáig elmaradt ráfókuszálásra. Vagy éppenséggel még csúnyában is megkutyulhatják a lélöttyöt, hogy aztán az ember csak nézzen, hogy az istenbe lesz ebből normális leves. De ugyanúgy megtörténhetik, hogy egy nagyon is letisztult narratíva útján repítik majd a fináléig az évadot, ahol mindent leredukálnak a "jó" és "rossz" küzdelmére. 

Akárhogyan is lesz azonban egy valami biztos: a 4x09-et nem lehetett úgy végignézni, hogy az ember ne keresgélje az állát a kanapé alatt utána. A Homeland ugyanis a lehető legszédületesebb formáját hozta benne, és ez még akkor is így marad, ha történetesen elrontják a szezon maradékát...