Idén Karácsonykor a Ki vagy Doki? hatodik évadjának évadnyitójához nyúlok vissza. Itt hagytam körülbelül félbe évekkel korábban a sorozatot. Ha ismeritek a szériát, akkor tudhatjátok, hogy minden évadot egy rendhagyó karácsonyi résszel nyitnak. 2010-ben Charles Dickens Karácsonyi éneke került az "ünnepi terítékre" (hogy Dickens "világa" mennyire jó anyag példázza a sorozat a The Unquit Dead című epizódja). Szeretnék néhány gondolatot megejteni a résszel kapcsolatban.

5 perccel kezdés előtt: (Nem hiszem el, hogy ezt csinálom...

Biztos, hogy nem vagyok normális...

Na mindegy...

Ha már belevágtam, hadd szóljon!)

Szóval: szép jó estét kívánok minden kedves olvasónknak!

Ma a Reszkessetek, betörők-saga második, cirka 115 perces, 1992-es filmalkotással kínzom magamat és az erről a "kultúrtörténeti alapvetésről" alkotott véleményemmel és benyomásaimmal Önöket!

Rendkívül örömteli két óra lesz ez!

Önöknek azért, mert élvezhetik páratlan humorom korlátlan áradását, számomra pedig azért, mert egy olyan moziról írhatok, amelynek indokolatlan és teljességgel érthetetlen hype-ját mind a mai napig nem tudom teljesen megérteni. 

Mert az rendben van, hogy sokan szeretik. Az is teljességgel érthető számomra, hogy a gyerekkori nosztalgia érzése felülírja a józan ítélőképességet. De ennek az anyagnak a túldimenzionáltságát kb. végtelenszer végtelennek érzem. 

Szerintem ugyanis egy tök átlagos kilencvenes évek eleji gyerekfilmről van szó. Amit egyébként 12 évvel ezelőtt láttam utoljára - így egyfajta különleges reboot-élményt is fog jelenteni most újból találkozni vele... 

Kicsit hatásvadásznak tűnhet, de az idei karácsonyra a Reszkessetek betörők a televíziós sugárzásával percre pontos élménybeszámolókkal készültünk (idén az első részt a kereskedelmi csatorna december 24-én 20 óra 25 perckor, a második részt másnap 20 óra 35 perckor sugározza). Hogy ez a bugyuta filmecske hogy fonódhatott össze ennyire a magyar tévénézők számára a karácsonnyal? Arra az időre nyúlik vissza a mítosza, amikor az ünnepi vacsora után a televízió körül összegyűlt a család. A 20th century fox reflektorfényben úszó szignáljától két óra kikapcsolódást várt. A családját "elvarázsló" kisfiú magányos karácsonya pontosan az a történet, ami kellő érzelmet szólaltat meg; a Kevin McCallister/Macaulay Curkin találkozása a számára sokáig "néma", kisiklott életű "sószoróval", aki révén a nagycsaládos kisfiú megismerkedhet (a saját hibájából) karácsonyt egyedül ünneplő, magukra maradott emberekkel; Kate McCallister/Catherine O'Hara  Chris Rea Driving Home for Christmas című számát idéző haza útja a rezesbandával Karácsony napján (amikor más körülmények között bűn lenne autóba ülni). Amiért én szeretem: a karácsonyt családi terápiás foglalkozásként felfogó történet ügyesen nyúl a fekete humorba burkolt csodaváráshoz (itt megjegyzem, hogy nem az első film, ami a Karácsonyt egyfajta terápiás foglalkozásnak fogja fel, nekem rögtön bevillan vele kapcsolatban a Segítség Karácsony!).

A kilenc évadra sikeredett sorozat félidejéhez közeledek. A Dunder Mifflin scrantoni "poén gyára" egy szusszantásnyi időt sem hagy. Mi történt a negyedik évadban? 

Valljuk be, mióta visszatértem a blogra, nemigen írtam pilotkritikát. Ez nem a lustaságomnak tudható be elsősorban, hanem sokkal inkább annak, hogy egyszerűen nem találtam olyan anyagot az újoncok között, ami igazán vonzott vagy érdekelt volna - ha pedig igen, akkor elriasztottak az általam mértékadónak tekintett oldalak negatív kritikái. 

Vagy talán már a filmnek is zs-kategóriás Noah Wyle-s The Librarians TNT-s feldolgozásától kellett volna hasra esnem? Netalántán a FOX-on startolt, elvileg ugyan aranyos koncepciójú, plusz Alexis Bledel-es, de valójában dögunalmas Us & Them-ről illett volna áradoznom, amelyet a legtöbben teljes joggal, igencsak átlagosnak és unalmasnak ítéltek? Esetleg vesztegessek szavakat az olyan, már objektíve is tök érdekelen projectekre, mint a Benched vagy a The McCarthys?

Nem... Akkor már inkább a halál...

A hit egyedisége, hogy az embert állítja a középpontba. A molekuláris biológia szemszögéből az emberközpontúság hasonlóan elavult dolognak tűnik, mint a film készítővel kapcsolatba hozható Felettünk a Föld Föld-központúsága (ami ellen vesztére Galileii felszólalt). Tudományos tarthatatlanságuk ellenére mégis van egy második, többletjelentésük. A FÖLDET a lakói számára központivá tevő a többlet jelentés: az élet feltételeit biztosító közeg (amely megteremti a bizakodásra okot adó, középszerű, vagy épp zátonyra futott életünkhöz a lehetőséget, amikor rosszra fordul a sorsa valakinek ezért vágyódik el a Földről). Az EMBER saját magán egyedi "vonásokat" keresve jut el a lélek fogalmához, ami a létezésünket egy magasabb szintre emeli, többlet jelentést ad neki: mint a halhatatlanság, újjászületés, az érzések egyedisége végső soron önmagunkba zárt univerzumok lettünk általa. Mike Cahill rendezőt pont a fennemlített finom rétegek iránti érzékenysége teszi egy "kutató emberré", filmjeit sciencefictionokká.

Az elmúlt héten született, a legkiválóbb idei főcímeket összegző írásomat követően most itt az év 10 legpöpecebb visszatérőjét summázó - az előzőnél lényegesen szubjektívebb. Ezt nem nehéz belátni, hiszen ott csupán percnyi idő alatt abszolválható kis szösszenetekett kellett értékelni - míg itt egész szezonok felett voltam kénytelen ítéletet mondani. 

Mivel pedig világos, hogy 10, 12 vagy akár 20 óra termését kicsit nehezebb feladat feldolgozni, mint 1 percét, ezért érthető módon kevesebb jelentkezővel, az összterméshez képest lényegesen kisebb arányú versenyzővel és az egyéni érdeklődés lényegesen kiemelkedőbb szerepével kell számolnia annak, aki megtisztel és követ a málnás mélyére...

Vajon hány 24-kedvelő emlékszik még arra a két emblematikus epizódra a sorozat 7. évadából (7x12 és 13), amelyben xy fiktív afrikai kisállam terroristái megszállják a Fehér Házat, az elnöknőt pedig beszorítják a pánikszobába, hogy azután idegtépő alkudozásba kezdjenek az USA még megmaradt méltóságának romjai felett, miközben Jack Bauer éppen nincs kéznél, hogy emberes össztüzet zúdítson rájuk?

Na, pont ezt a hangulatot hozta az e (pontosabban múlt) heti Homeland rész (egy kicsit le vagyok maradva, na!) első fele. 

És kinek vannak meg a Zero Dark Trinity-nek azok a jelenetei, ahol visszafolytott várakozással készülődnek hőseink a jó öreg Oszama felkutatására, miközben minden tekintet úgy tapad Mayára, mintha máris valami megváltó lenne? 

Na, pont ezt a fílinget adta alánk az epizód utolsó 20 perce. 

Ha meggondolom, hogy a Homeland sokszor mintha tényleg ennek a két több, mint minőségi anyagnak a keresztezése lenne - meg még egy csomó minden más - akkor, azt kell, hogy mondjam, hogy a 4x10 teljességgel rendben volt. 

De egyébként is nagyon pöpec részt kaptunk, ami tán nem is olyan nagy csoda, ha azt nézem, hogy kedvenc karaktereink elég komoly cliffel hagytak magunkra minket az előző epizód végén... 

Már befejeztem a show harmadik évadját (a brit eredetinek pedig az elsőjét). Tanulságos volt, ahogy a remake több évadra elnyújtva, új kontextusba helyezve adja vissza a brit sorozat (alap)történetét. Az NBC láthatóan hosszabb időre ki akarja osztani A hivatalra az ügyeletes komédia "szerepét".

Fúha!

Némi késéssel, de végre abszolváltam a Sleepy Hollow új félévadzáróját. És erősen vegyes érzések kavarognak bennem. 

Először is azért, mert az első szezont egyszerűen imádtam. OK, voltak ott is logikátlanságok bőven, de sosem zavartak, mert az új részekkel menetrendszerűen megérkező örömfaktor töretlen lendülettel repített keresztül a tíz epizódon. Hogyisne, hiszen az 1820-as Washington Irving-regény, majd az 1999-es Tim Burton-klasszikus teremtette brandet jócskán újragondoló sorozat első esztendeje, amelyben az amerikai polgárháború korából a jelenbe transzportált Ichabod Crane próbálja legyőzni a vele párhuzamosan szintén visszaérő és az apokalipszis összegründolására hajtó fejnélküli lovast - nos, meglehetősen cool volt.