OK, aláírom, ez a cím röhejesnek is hangozhat. Rendben: nagyon-nagyon röhejesnek (is) hangozhat. Pedig nem szántam annak. A Sziget, mint a Lost másik főszereplője a Végzet mellett, nagyon erős és nagyon vonzó önálló karakterisztikával bír. Ezen a helyen több a térerő, mint egy mobil-adótorony tetején. És akkor még enyhén fogalmaztam… - Már szokásosnak nevezhető Lostos rovatom legújabb írása leledzik, ahol lesz némi elvont okoskodás is – de ígérem, nem sok. Tényleg!

Izgi dolgok érkeznek ma a Lost-os tematikájú évfordulós anyagok sorában – ugyanis arról lesz szó, hogy ez a sorozat mennyire kemény frontális támadást indít az elménk ellen. Aki óvatlanul vagy felkészületlenül kezd neki, azt bizony kíméletlenül lenyomja, mint az úthenger. Aztán van, aki emiatt nagyokat méltatlankodva balra el – és persze vagyunk egy páran, akik pont azért szerettük és szeretjük annyira (számos egyéb erénye mellett), mert elképesztően bátor és virtuóz volt a craziness terén.

A folytatásban tengernyi példát hozok majd erre, de persze, épp ez okból, spoilerekből sem lesz hiány. 

Folytatom a tegnap megkezdett írásaim sorát egyik kedvenc szériámról, a Lost-ról, amelynek apropója ugyebár a három évvel (és két hónappal) ezelőtti sorozatfinálé jubileuma (és kicsit a start, jövő évben esedékes, 10 évfordulója is). Ma arról lesz szó – természetesen rengeteg spoilerrel nyakonöntve! – vajon tényleg olyan könnyű-e megállapítani, hogy kik voltak ebben a történetben a jó-, és kik a rosszfiúk?

Kereken két hónapja van annak, hogy megpróbáltam írni egy összegzést arról, miért is szeretem annyira a Lost-ot. Ez nem véletlen, hiszen ekkor, azaz idén május 23-án volt éppen három esztendeje annak, hogy lezárult a saga.

Örökre. 

Ám a kevés idő és a sok mondanivaló nem tette lehetővé, hogy befejezhessem ezt a nem épp rövidre sikerült posztot, amelyet így, egyelőre, megtartottam jobb napokra – mondjuk jövőre, a start 10 éves évfordulójára. 

Most azonban, egy hirtelen ötlettől vezérelve, mégis úgy döntöttem: több részletben fellövöm a blogra az eddig elkészülteket, és le is zárom az emlékező írást. (Eléggé emelkedett hangulatú bekezdések következnek – mert hát, a sorozathoz sem tudok nem emelkedetten viszonyulni)... 

Az elmúlt években a külföldiek mellett azért elkezdtek feltünedezni a hazai webse-k is. 2011-ben például itt volt nekünk a MAB nevezetű, misztikusnak szánt project, illetve az egy kitalált magyar celeb életét önironikusan és meglepően érett, szellemes humorral feldolgozni igyekvő Jonny Gold-sztori is. Előbbi alkotói beígértek nekünk egy Párduc-project nevezetű, fantasy-sabb anyagot, ami elvileg még mindig a pénzgyűjtögetés fázisában van (utoljára tavaly lehetett róla bármi érdemlegeset olvasni), utóbbiak pedig tavaly összehoztak egy igazi bukást – mivel az érdekes, de elborult Téves mellékhívás helyett az emberek JG folytatásokat akartak, amelyeket viszont az alkotók azóta sem szállítottak. Ami még így hirtelen eszembe jut: 2012. tavaszán készült a SzázbólEgy című, sajnálatosan máig nem folytatott, fiatalos-pörgős anyag első négy epizódja is.

Azt tehát egyáltalán nem lehet mondani, hogy a magyar készítők nem ismerték fel a műfaj erényeit – például azt, hogy, még ha nehezen is szereznek pénzt az egyes anyagokhoz, viszonylag olcsón és a médiaverseny gusztustalan iszapbirkózásától teljesen függetlenül, van lehetőségük szabályok és kötöttségek nélkül megnyilvánulni. Persze egy webszéria egybepakolása sem feltétlenül olyan filléres mulatság, mint azt sokan gondolják – de az, hogy a MAB-ban pl. egy Hirtling István (mellékszereplő létére ő hozta a kedvenc karakteremet az anyagban!) vagy a SzázbólEgyben egy Kamarás Iván vagy egy Hegedűs D. Géza is szerepel ((sőt, még SP is)), azért mutatják, hogy elég sok mindent ki lehet hozni egy ilyen anyagból, még ha vállalkozásnak nem is felétlenül a legnyereségesebb. Azért persze a websorozatokat idehaza is feltörekvő rendezők és színészek hozzák össze, akik a fősodorból kiszorult alternatív cuccaikkal szeretnék becélozni a webes közönség egy-egy speckó vagy igényesebb szegmensét. A MAB pl. alighanem a thriller-horror vonulat kedvelőinek lehet érdekes, a Jonny Goldos project pedig, a felszín laza valóságshow-humorán túl azoknak igazán tanulságos és röhejes, akik félig-meddig már szakmai mértékben is konyítanak a médiaállatkert házirendjéhez. 

A Top of the Lake a brit BBC Two, az ausztrál és új zélandi UKTV, illetve az usankás Sundance Channel közös projectje – igazi koprodukciós munka, amely angol közreműködéssel, többnyire amerikai pénzből és ottani színészekkel forgott Új-Zélandon. Utóbbi körülményből következik, hogy a sorozat tájképei lélegzetelállítóak, a középsőből, hogy kiemelkedő, neves színészek alakítják a főbb szerepeket, az elsőből (is) pedig gyaníthatóan az, hogy az anyag minisorozat lett (a BBC – mármint az „eredeti” – általában ilyen projectekben szokott koprodukálni).

A főszereplője az Elisabeth Moss alakította Robin Griffin nyomozónő – Sidney-ből költözik vissza pár hétre egy kis hegyi városba, Laketop-ba, ahol a gyermekkorát töltötte. Elvileg pihenni megy haza – de egy váratlan öngyilkosság következtében, mint szakértőt, behívják a helyi rendőrőrsre, amelyet a David Wenham prezentálta Al főkapitány vezet. A dolgok még problémásabbá válnak, mikor kiderül: a Tui (Jacqueline Joe) nevű lány ügye, aki az öngyilkossági kísérletét követően kisvártatva eltűnik, az egész várost érinti, és a szálak egyrészt messze a múltba vezetnek vissza, másrészt olyan mélyen gyökereznek a jelenben, hogy elég nehéz lesz őket egyszer és mindenkorra kibogozni…

A TotL nagy erénye nem az, hogy izgalmasan vagy újszerűen tálalja a nyomozást – ez manapság már lehetetlen is volna –, hanem, hogy nagyon sajátosan és izgalmasan mutatja be a történetbeli kisvárost – lépésről lépésre fojtogatóbbá téve az amúgy kifejezetten kellemes helyi atmoszférát. Nem rág semmit a szájba – mégis kezdettől fogva sokat lehet sejteni a körülbelüli erőviszonyokból, és e tekintetben nem is érnek majd túl nagy meglepetések minket. De ezzel semmi baj nincsen, hiszen itt, mint mondtam, nem a rejtélyek nyomán építkező dramaturgia ránt be elsősorban. 

Hanem például az, hogy a széria egy izgalmas férfi és egy legalább olyan érdekes női ellenpólussal határozza meg magát a saját koordinátarendszerében. Előbbit a Peter Mullan alakította Matt képviseli (ő Tui nevelőapja), aki első látásra pitiáner, de halász-vadász cuccokkal és kiváló mocikkal kétségtelenül profin ellátott pszicopata helyi Döbröginek tűnik - pedig több van benne ennél. A másik – egy a címbéli tó mellé költöző női „kommuna” vezetője, GJ, akit Holly Hunter játszik. A furcsa, gazdag nőkkel teli tábor (finoman elhallgatják, hogy a különböző korú és társadalmi státuszú illetők kész vagyont fizethetnek az ott tartózkodásért) egyfajta terápiás kezelésnek ad otthont, ahol a lakók naponta többször is összegyűlnek és meghallgatják spirituális vezetőjük tanácsait, furcsa útmutatásait.

A szériát ez a kettőség uralja – a férfiak többnyire mind szemetek, akik az igazságszolgáltatás vasmarkára, a nők többnyire áldozatok, akik erős vezetőre szorulnak. Persze korántsem ilyen sematikus a helyzet, de aki összeszámolja és regisztrálja a karaktereket e szempontok alapján, az hasonló következtetésekre fog jutni. Kicsit feminista ez a dolog – s be kell, hogy valljam, épp emiatt nem tudtam mindig maradéktalanul élvezni az egyes, amúgy ügyesen kidolgozott epizódokat. A két kreátor, Jane Campion (Zongoralecke) és Gerard Lee (kettejük közül ő a férfi, mégis nála találni feministább címeket – mint pl.: All men are Liars), szerepe legfeljebb közvetett lehet ebben az egyébként annyira nem megrázó, csak kissé zavaró dologban. Csak kissé zavaró - de mivel ez a széria legnagyobb hibája, ezért muszáj volt hangsúlyosan kiemelnem.

Főleg, mert amúgy különösebb problémám nem volt az anyaggal – mi több, nagyon is élveztem a történet kibontakozását és az elsőrendű karakterépítgetést. Hál’ istennek pedig, ez sem a semmitmondó, klisés projectek közül való, így kapunk számos életszerű és erős hangulatú párbeszédet is – melyek nélkül egészen biztosan nem volna ugyanolyan a végeredmény. 

A végeredmény, amelyet elsősorban azoknak tudok nyugodt szívvel ajánlani, akik szeretik az átívelő szálas krimiket – és akik azért csipázzák ezeket, mert a nyomozás mellé izmos drámai vonulatot is kapunk. Plusz minisorozatról van szó, így, akik aggódnak, hogy sok időt elvesz az életükből: mindössze hét epizódból áll, tehát igazán gyorsan letudható. A TotL viszont egyáltalán nem való azoknak, akik pont, hogy nem szeretik a lassan építkező drámát, a kissé komótosabb tempót sok alapozással és kevés sminkkel. Aki nem tud belassulni, akinek nem kenyere a chill out – úgysem fogja igazán kajálni… (És persze, aki a fentebb már említett feminista felhangokkal szemben nálam több ellenszenvvel viseltetik, az szintén kerülje el.)

- Szöllő -

Kedves Mindenki! 

Miért írom ezt a posztot?

Nos, mint az már Nektek is feltűnhetett, az utóbbi időben Gábor barátom igencsak mértéktartóan volt jelen a blogon, és az elmúlt hetekben egy keveset én is visszavettem az arcomból. A heti egy-két kritikányi megjelenésen túl azért igyekeztem megoldani, hogy legyen legalább napi egy hírblokk és lelkiismeretesen vezettem a kultúrnaplót. Ez a struktúra egyébként alapvetően április óta - mióta elkezdtem írogatni a portálra - elég jól működött és igyekeztem kitartóan hű maradni hozzá. Eddig. 

Most ugyanis egy kis váltásra szántam el magam.

Miért váltok?

Mert a Borosta Szerint nem hírportál. Ezt Gábor már nálam korábban belátta, ezért is szűntette be a napi egy rövidhírt és egy videót prezentáló "Napi történés"-blokkját. Én tovább húztam-vontam a dolgot - de most úgy döntöttem, hogy én is követem a jó példát. Egyrészt az egy napra jutó infók mennyisége óriási - még a saját tetszésemnek megfelelő anyagok között is nehéz szelektálni, másrészt nem kevés idő megy el a hírblokkok összedobásával. 

Idehaza amúgy is számos témába vágó oldal van, amelyek sokkal naprakészebben és szakszerűbben tájékoztatnak a legfontosabb napi sorozatos tudnivalókról, ráadásul gyorsan és profi tálalással szállítják a híreket. Igaz különösebb szelekció és túl sok kommentár nélkül teszik ezt - bár, tegyük hozzá, olyan oldal is van, ahol szelektálnak és fantáziadús egyéni kommentárokat is fűznek a leírtakhoz (vagyis valami olyasmit, amit én csak megpróbálhattam itt összehozni, szűkös és sűrű időbeosztásom ellenére kétségbeesetten tartva a lépést az újabb infókkal).

Versenyezni tehát kár ezekkel az oldalakkal - s nekem nem is áll szándékomban. A blog filozófiája alapvetően inkább a minőségre, mint a mennyiségre irányul - és én a jövőben ezt igyekszem majd minél inkább szem előtt tartani: vagyis, legyen minél kevesebb írás, de azok legalább olyanok legyenek. 

Miben áll a váltás lényege? 

Nos, lényegében semmi másban, csupán a hírblokkok elmaradásában. Ezentúl tehát nem lesz sem "Sorozathírek", sem pedig "A nap híre" rovatunk (ahogy az elmúlt napokban már nem is, vagy csak igen kaotikusan jelentkeztem velük). 

Lesz viszont helyette, remélhetőleg, kicsit több kritika - legfeljebb több rövidebb. Nagyobb hangsúlyt szeretnék fektetni a spoilermentes figyelemfelkeltésre is, ezért lesznek olyan rövid posztok is, amikben csak nagyon diétás keretek között hívom majd fel a figyelmeteket egy-egy érdekes, izgalmas újdonságra. A klasszikus kritikáimat pedig arra a "pár kép + hozzájuk fűzött kommentárok" rendszerre átállva készítem majd el, amelyet ezen a héten vezettem be (ld. a Mad Men 6. szezonjára vagy a Skins 7. évadának nyitó epizódjára vonatkozó írást).

Végezetül: a kultúrnaplót természetesen a változás nem érinti. Az továbbra is marad - csak megpróbálok kicsit több új mozit belepakolni. A jövőben tehát a filmekre is nagyobb hangsúlyt fektetek (és lelkiekben már egy-két újabb blockbuster-recenzióra is készülök).

Nos, dióhéjban ennyi lenne,

s remélem nem gáz, hogy így alakultak a dolgok - de tényleg muszáj volt meglépnem ezt. Egyre kevesebb fantáziát láttam a hírekben, és egyre többet látok a kritikákban és a naplóban, ráadásul a legtöbb időm mindig az infók összeválogatására/tömör összefoglalására ment el. Egy ponton nagyon fárasztóvá vált a dolog - s amondó vagyok, hogy a blogírás szenvedély, a szenvedélyed pedig nem szívhatja le egy nagy csomó energiádat értelmetlenül. 

Ha úgy érzed, nem a szenvedélyed van érted, hanem te vagy a szenvedélyedért, akkor valamin muszáj változtatni. És azt hiszem, jól döntöttem a hírblokk ballasztjának kidobásával. Így legalább ezután gyorsabban és megbízhatóbb tempóban haladatunk előre...  

Köszi az értékes figyelmeteket, jóéjt!

Üdvözlettel:

Szöllősi János 

A Skins valamikor nagyon régen még dramedy-nek indult. A legeslegelső évad a legeslegelső gárdával (mert, hogy - a brit szériáknál ez nem olyan ritka - dupla-szezononként cserélgették a csapatot) a markánsabb sztorik mellett még tele volt humorral, olyan mókás heppeningekkel, mint az oroszországi kiruccanás vagy Angie és Chris elb*szott tanár-diák románca. De a dolgok lassan megkomolyodtak, és amikor az első évad végén Sid elkezdte énekelni azt, hogy „Um, baby, baby, it’s a wild world…”, már mindenki tudta, hogy ebben a sorozatban nem lesz határa a durvulásnak, semmilyen formában és semmilyen értelemben. (Szándékosan nem magyarázok meg semmit az itt szereplő nevek viselőit illetőleg – a Skins szerintem a sorozatos alapműveltség része, és, ha nem vágod a témát, most azonnal ülj neki, mert ennél jobb dolgod kevés akadhat – főleg így hétvégén!)*

Voltak, akik pusztán annyit vettek ebből észre, hogy karaktereink részenként annyi drogot és alkoholt toltak be, hogy attól még a hedonista filosznak, Timothy Leary-nek is leesett volna az álla – voltak, akik azért messzebb láttak, és képesek voltak mélyen átérezni azt a drámát is, ami a következő szezonokat alapvetően uralta.

Én közéjük tartoztam.

Mi azonosulni tudtunk a karakterekkel, tán akadt, aki szerelmes is volt valamelyikbe (én Cassie-be, ugyebár – ok, akkoriban én is még majdnem tini voltam!), volt, aki csak a szériába habarodott bele, de annyi bizonyos, hogy nagyon-nagyon sokan érzünk nagyon erős kötődést Tony, Michelle, Cassie, Sid, Chris, Jal, Maxxie, Anvar és Effy iránt (és ezt a névsort én kb. ugyanannyira tudom, mint mások az Aranycsapatot!).

Az első két évad Skins-e minden idők legforradalmibb tinisorozatává avanzsált – őszinte volt és szókimondó, hihetetlenül fiatalos és – tökéletes. Ráadásul mindvégig elképesztően cool zenei betétekkel, klipnek beillő pörgős buli-szekvenciákkal, hihetetlenül markáns elcseszettség-faktorral, jóféle párbeszédekkel, és olyan főcímekkel támadt, hogy az csak na! Újdonságot jelentett abban is, hogy minden epizód egy-egy karaktert állított a középpontba és az aktuális arc sztoriján keresztül építgette kicsit mindig a többiekét is. Ebben a dramaturgiában is mesteri volt az angol e4 csatorna történetének legfontosabb projectje.

S ezekből az erényekből nagyon sokat megőrzött a teljesen új brancsot felvonultató harmadik-negyedik szezon idején is. Ott is kaptunk bivalyerős karaktereket, részeket és sztorikat – igaz, ott már nem klappolt annyira pazarul minden. Sokan ezt csalódásként élték meg – én azonban nagyon megkedveltem ezt a gárdát is. Nem úgy az ötödik-hatodik szezonét, amelyet egyáltalán nem sikerült közelebb hozni hozzám, sőt, miattuk kaszáltam a szériát.

Mostanáig.

A csatornánál ugyanis úgy döntöttek, idén méltó befejezést kreálnak a sztorinak – az első négy szezon három kiemelt karakterének középpontba állításával. S így nem csak azért volt muszáj nekikészülnöm a hetedik évadnak, mert hármójuk egyike nagy kedvencem, Cassie volt, hanem azért is, mert nagyon reménykedtem benne, hogy a tiniből huszonévessé lett főszereplők hozzám (aki időközben szintén huszonéves lett!) is közelebb állnak majd.

Az örömöm persze nőttön nőtt, mikor kiderült, hogy rajtuk kívül felbukkannak más régi arcok is – ami még inkább visszacsempészhet valamit a klasszikus hangulatból. Persze bennem is voltak félelmek, én is aggódtam, hogy rendesen elcseszhetik az anyagot (benne is volt a pakliban!) – de óriási szerencsémre ez nem történt meg. A hetedik szezon ugyanis stílusában korántsem hasonlít a korábbiakra (nem készült hozzá pörgős főcím, mint az előző évadokhoz), mégis olyan, mint egy az első szezonok előtt tisztelgő self-homage. De nem az irritáló önnyaller, hanem a színtiszta epic fajtából. 

Hogy ez alatt mit értek – a továbbiakban, az első epizódból vett 10+3 kép, és persze jónéhány spoiler segítségül hívásával, elmesélem.

_____

* Azért a ti kedvetetekért még elmondanám, hogy ez az a sorozat, amelyhez a Radiohead (Nude) és Ellie Goulding (You, my everything) is külön számot írt!  Ha ez így látatlanban nem bizonyíték arra, hogy nem átlagos a produkció, nem tudom, hogy mi lenne az!

Az Orphan Black vagy a Rectify nem sok vizet zavart (pedig a korábbiak alapján ezek is jelölést érdemeltek volna!), miközben a Mad Men meglepetésszerűen ismét tarolt…

Mint arról már szó volt korábban,  Aaron Paul és Kate Mara helyett, a színésznő váratlan okokból történő távolmaradása miatt Neal Petrick Harris (őket mondjuk, megnézném egy filmben – furcsa páros!) ma délután, 14:40-kor bejelentette a 2013-as Emmy-jelölteket. Mivel ez a legrangosabb sorozatos elismerés, ezért, a szokott mazsolázgatós gyakorlattól eltérően következzék a teljes lista, rövid kommentárokkal.

Aki ne adj Isten a san diego-i fő-fő-fő Comic Con-on tartózkodik éppen és nagy sorozatrajongó, az ma este 18:00-tól már láthatott sneak peak-eket olyan jövőbeli CW-s propjectekből, mint a The Originals (The Vampire Diaries spinoff), mint a 100 (sci-fi széria), vagy a The Tomorrow People (szintén szájfájoskodás), illetve a FOX-os Almost Human (J. J. Abrams legeslegújabb cucca).

És: ennyi…

A ma esti programok még csak a previous night-hoz kötődnek, így az igazi pörgés holnap kezdődik!

- Szöllő -