A Skins valamikor nagyon régen még dramedy-nek indult. A legeslegelső évad a legeslegelső gárdával (mert, hogy - a brit szériáknál ez nem olyan ritka - dupla-szezononként cserélgették a csapatot) a markánsabb sztorik mellett még tele volt humorral, olyan mókás heppeningekkel, mint az oroszországi kiruccanás vagy Angie és Chris elb*szott tanár-diák románca. De a dolgok lassan megkomolyodtak, és amikor az első évad végén Sid elkezdte énekelni azt, hogy „Um, baby, baby, it’s a wild world…”, már mindenki tudta, hogy ebben a sorozatban nem lesz határa a durvulásnak, semmilyen formában és semmilyen értelemben. (Szándékosan nem magyarázok meg semmit az itt szereplő nevek viselőit illetőleg – a Skins szerintem a sorozatos alapműveltség része, és, ha nem vágod a témát, most azonnal ülj neki, mert ennél jobb dolgod kevés akadhat – főleg így hétvégén!)*

Voltak, akik pusztán annyit vettek ebből észre, hogy karaktereink részenként annyi drogot és alkoholt toltak be, hogy attól még a hedonista filosznak, Timothy Leary-nek is leesett volna az álla – voltak, akik azért messzebb láttak, és képesek voltak mélyen átérezni azt a drámát is, ami a következő szezonokat alapvetően uralta.

Én közéjük tartoztam.

Mi azonosulni tudtunk a karakterekkel, tán akadt, aki szerelmes is volt valamelyikbe (én Cassie-be, ugyebár – ok, akkoriban én is még majdnem tini voltam!), volt, aki csak a szériába habarodott bele, de annyi bizonyos, hogy nagyon-nagyon sokan érzünk nagyon erős kötődést Tony, Michelle, Cassie, Sid, Chris, Jal, Maxxie, Anvar és Effy iránt (és ezt a névsort én kb. ugyanannyira tudom, mint mások az Aranycsapatot!).

Az első két évad Skins-e minden idők legforradalmibb tinisorozatává avanzsált – őszinte volt és szókimondó, hihetetlenül fiatalos és – tökéletes. Ráadásul mindvégig elképesztően cool zenei betétekkel, klipnek beillő pörgős buli-szekvenciákkal, hihetetlenül markáns elcseszettség-faktorral, jóféle párbeszédekkel, és olyan főcímekkel támadt, hogy az csak na! Újdonságot jelentett abban is, hogy minden epizód egy-egy karaktert állított a középpontba és az aktuális arc sztoriján keresztül építgette kicsit mindig a többiekét is. Ebben a dramaturgiában is mesteri volt az angol e4 csatorna történetének legfontosabb projectje.

S ezekből az erényekből nagyon sokat megőrzött a teljesen új brancsot felvonultató harmadik-negyedik szezon idején is. Ott is kaptunk bivalyerős karaktereket, részeket és sztorikat – igaz, ott már nem klappolt annyira pazarul minden. Sokan ezt csalódásként élték meg – én azonban nagyon megkedveltem ezt a gárdát is. Nem úgy az ötödik-hatodik szezonét, amelyet egyáltalán nem sikerült közelebb hozni hozzám, sőt, miattuk kaszáltam a szériát.

Mostanáig.

A csatornánál ugyanis úgy döntöttek, idén méltó befejezést kreálnak a sztorinak – az első négy szezon három kiemelt karakterének középpontba állításával. S így nem csak azért volt muszáj nekikészülnöm a hetedik évadnak, mert hármójuk egyike nagy kedvencem, Cassie volt, hanem azért is, mert nagyon reménykedtem benne, hogy a tiniből huszonévessé lett főszereplők hozzám (aki időközben szintén huszonéves lett!) is közelebb állnak majd.

Az örömöm persze nőttön nőtt, mikor kiderült, hogy rajtuk kívül felbukkannak más régi arcok is – ami még inkább visszacsempészhet valamit a klasszikus hangulatból. Persze bennem is voltak félelmek, én is aggódtam, hogy rendesen elcseszhetik az anyagot (benne is volt a pakliban!) – de óriási szerencsémre ez nem történt meg. A hetedik szezon ugyanis stílusában korántsem hasonlít a korábbiakra (nem készült hozzá pörgős főcím, mint az előző évadokhoz), mégis olyan, mint egy az első szezonok előtt tisztelgő self-homage. De nem az irritáló önnyaller, hanem a színtiszta epic fajtából. 

Hogy ez alatt mit értek – a továbbiakban, az első epizódból vett 10+3 kép, és persze jónéhány spoiler segítségül hívásával, elmesélem.

_____

* Azért a ti kedvetetekért még elmondanám, hogy ez az a sorozat, amelyhez a Radiohead (Nude) és Ellie Goulding (You, my everything) is külön számot írt!  Ha ez így látatlanban nem bizonyíték arra, hogy nem átlagos a produkció, nem tudom, hogy mi lenne az!

London. Minden út Londonba vezet. Cáfoljatok meg, de ha jól tudom, a hetedik évad minden epizódja itt fog játszódni – hiszen Cassie és Cook is ebben az istentelenül nagy metropoliszban (a negyedik legnagyobb magyar város a maga 80 ezer kitelepült hazai fiataljával) próbál szerencsét, miután otthagyják Bristolt (ugyebár az előző hat szezon cselekménye ott bonyolódott). Éppúgy, ahogy Effy is tette. A Kaya Scodelario alakította Effy, aki egyébként a Skins örök túlélője – az első két évadban mellékszereplőből főkarakterré lépett elő, a harmadik-negyedik új csapatában már egyértelműen fő-fő helyet kapott – s bár az ötödik-hatodik szezonból kimaradt, illett, hogy, ha már a reunion alkalmával újraegyesítik a régi brancs nagy részét, ő legyen az egyik kiemelt visszatérőnk. A készítők pedig meg is adták a módját: már a belépője is roppant hatásosra sikeredett – a londoni Millenium Bridge-en tolongó tömegből látjuk ugyanis kibontakozni a magányos alakját… - már szinte költői!

Requiem for a dream. A Skins záró évadában, úgy tűnik, kicsit ráerősítettek a filmszerűségre. Ennek az az egyik jele, hogy a megszokott zúzós-fiatalos főcímek helyett egy hihetetlenül egyszerű, puritán opening-et kaptunk, ahol a reggeli Londonról készült kis- és nagytotálok és a business lady-nek öltözött Effy játszották a főszerepet. Igen, Effy-ből tényleg business lady lett. Abból az Effy-ből, akit utoljára azért, minden rehabos és egyéb problémája ellenére, elég zúzós életet élve láthattunk a negyedik szezon vége felé. Most az első partijelenetre úgy húsz percet kell várni – ivászatot vagy drogfogyasztást, esetleg valami fílinges szexjelenetet pedig nem is szúrhatunk ki ebben a részben. Láttunk viszont rengeteg hihetetlenül szép, hideg és steril alapszínekkel dolgozó képet – amelyek olyan hatást keltenek, mintha kedvenc sorozatunk átment volna egy skandináv félművészfilm világába. Tovább erősíti a filmszerűséget, hogy a főcím után mindjárt megjelenik egy „Spring” felirat. Spring, summer, autumn, winter… - honnan ismerős ez az évszakos dolog? Hát persze, a Requiem for a Dream játszott el talán tán először ezzel a dologgal – ahogy a karaktereink egyre mélyebbre süllyedtek, úgy jöttek az egyre keményebb és hidegebb évszakok is. Jelen állás szerint úgy föst, az új Skins-évadnak egészen hasonló céljai lesznek ezzel…

Melancholia. Minden nőnek más hangulat áll igazán jól – ezt már Krúdy Gyula is felismerte. Ha a hedonista írófejedelem ma is élne, megerősítene abban, hogy Kaya Scodelario-hoz a melankólia illik a legjobban. Persze Effy-nél a melankólia sem afféle elmerengő bájos busongás – inkább egy kib*szott nagy passzív-agresszív tűszúrás a képmutató társadalom seggébe. Itt éppen a főnökét, Victoriát várja (akit Lara Pulver alakít – legutoljára a BBC-s Sherlock-ban láthattuk, mint Irene Adler-t, vagyis az egyetlen nőt, aki hatást képes gyakorolni a címszereplőre) és aki kb. magasról tesz rá, hogy a gyakornoka (ő volna az amúgy már húsz éves lány) kinn vár rá egy fontos anyaggal a kezében. (Egyébként Effy a londoni tőzsdén melózik.)

Naomi Campbell. Alias Lily Loveless. Aki nézte a Skins-t az még emlékszik a sorozat híres leszbikus párjának, Naomily-nek az egyik felére (s akkor nyilván a másikra is, akit ugyebár Emily-nek hívtak). Anno ugye szőke haja volt – most feketén meg sem ismertem. A csaj ugyanolyan deffenzív, mint régen volt – de amúgy is így szerettük. Amúgy ő jelenleg Effy londoni lakótársa és stand-up-osként készül befutni. Vagy inkább csak szeretne. A poénjai egyelőre nem a legerősebbek…

Akár egy politikai thrillerben… Utoljára tán a Sakál napjában vagy az AMC-n futó, egy évadot megért Rubicon c. sorozatban láttam ennyi statisztikát meg elemzést falra kirakva, mint Effy flat-jében. Ebből is látszik, hogy nem veszi félválról a mostani melóját. A Skins mintha ezzel is propagálni szeretné hogy, igen, megvan az a lázadós, piálós, iskolaorvosi rendelőben szexelős, meg agyat szétkokainozós korszak a „mai ifjúság” életében, de ha ez véget ér, ők is képesek komolyan venni a melójukat és az életüket. Számos pozitív tapasztalatom erősíti ezt a vélekedést. (És persze osztom annak a lelkesedését, aki e képen felfigyel Kaya egy bizonyos testrészének esztétikumára…)

Ki korán kel, aranyat lel. Haha! Kicsit inkább a drámára erősít rá, persze, de azért a Skinsnek most is megvan a maga humora. Rejtettebb, szarkasztikusabb, fanyarabb – de pont ezért még erősebb. Ez is egy mókás jelenet volt – főleg, mert előző éjszaka Effy bulizta szét az agyát és Effy beszélgetett át órákat Naomi-val (aki éppen összeveszett Emily-vel) – mégis jobban bírja a melót, mint a kolléganője. Lol! 

Az üzlet az üzlet. Az ifjú Craig Roberts alakítja a félszeg, de eléggé okos tőzsdeelemzőt, Dominic-ot, aki itt éppen Effy-t tanítgatja zsírkrétával az üzleti élet aranyszabályaira. Ő megköszöni a segítséget – de lesmárolni persze már nem hagyja magát! Nők…

Summer. Spring után Summer – Effy csillaga felemelkedőben. Egy Dominic-től kapott szerencsés tipp, és a Kayvan Novak alakította új főnöke figyelmének felkeltése révén sikerre visz egy befektetést, ami elég sokat tejel. De olyan ez, mint a rulett – amit megnyertél, gyorsan el is vesztheted…

Tőzsdecápák. Az új epizód egyik szívderítő erénye, hogy cseppet sem mutatja be sematikusan az brókervilágot. Mi több, elég hitelesnek tűnik az események láncolata egy olyasfajta laikus számára, mint én – vagyis, aki nem járatja rendszeresen a Tőzsdebuzi magazint. Nyilván egy hozzáértő találna hibákat a részletekben – de ez mindig így szokott lenni.

Az észszerűség keretein belül… Jake Abbasi, a főnöke, éppen azt magyarázza Effy-nek, hogy egy eléggé zsíros megállapodás megkötésének érdekében el kéne szórakoztatnia pár befektetőt. Effy válasza: lehet róla szó, de csak az ésszerűség keretei között…

Egy éjszaka Bohémiában. ... A sorozat meglepő szemérmességgel (nem erről volt híres a Skins, hé!) nyitva hagyja, melyek az „ésszerűség határai”, pedig eléggé egyértelműnek tűnik, hogy mit is jelent az „elszórakoztatás”. Effy, úgy látszik, gyorsan elfogadta a játékszabályokat…

Are you happy now? A rész végén durva és erőteljes bummal csapnak az arcunkba a készítők – Naomi rákja is előrevetíti azt a durva zuhanást, amit valószínűleg az Autumn és a Winter fog hozni a következő részben (már ha ugyanolyan lesz a dramaturgia, mint régen)…

Egg or dick? Londonban az ún. Egg Building ad otthont az értéktőzsdének, ahol ugyebár Effy is melózik. A felhőkarcoló tényleg tojás-alakú, de a Skins kamerájának mégis sikerült egy olyan szögből (felülről) elkapnia, ahol egyértelműen úgy néz ki, mint egy f*sz. Sokatmondó képi metafora…

Összességében:

A Skins új évada markáns irányváltással jelentkezik – így valóban idomul a szabad és laza tizenéves korszak utáni meló-orientáltabb húszasokhoz.  Bizonyára kapunk még durvulást, markáns drámát és érzelmi hullámvasutat ezerrel – de az első rész ezeket még szerényebben adagolta. 

Ami Skins-es volt benne, az inkább a hangulat volt, az, hogy nagy vonalakban hűek maradtak a főkarakter (Effy) jellemvonásaihoz, és, hogy valóban méltó anyagot hoztak össze a korábbi évadok magas színvonalához. Fogalmam sincs, mit tartogat még nekünk a záró szezon további öt epizódja, de úgy érzem, élményben, minőségben és spirituszban nem lesz hiány.

- Szöllő -