Kereken két hónapja van annak, hogy megpróbáltam írni egy összegzést arról, miért is szeretem annyira a Lost-ot. Ez nem véletlen, hiszen ekkor, azaz idén május 23-án volt éppen három esztendeje annak, hogy lezárult a saga.
Örökre.
Ám a kevés idő és a sok mondanivaló nem tette lehetővé, hogy befejezhessem ezt a nem épp rövidre sikerült posztot, amelyet így, egyelőre, megtartottam jobb napokra – mondjuk jövőre, a start 10 éves évfordulójára.
Most azonban, egy hirtelen ötlettől vezérelve, mégis úgy döntöttem: több részletben fellövöm a blogra az eddig elkészülteket, és le is zárom az emlékező írást. (Eléggé emelkedett hangulatú bekezdések következnek – mert hát, a sorozathoz sem tudok nem emelkedetten viszonyulni)...
„We have to go back, Kate!”
„Not Penny’s boat”
„See you in another life, brother!”
„Don’t tell me, what I can’t do!”
Vannak idézetek, amelyeket sosem fogunk elfelejteni. Vannak történetek, amelyeket nem lehet kitörölni az emlékezetünkből. Vannak sorozatok, amelyek nem egyszerűen médiumuk csúcsát képviselik: jelenségekké, jelképekké, kulturális tényezővé nőnek – olyan egyetemes hivatkozási alappá, aminek jelentőségét többé nem lehet kétségbe vonni.
De a Lost még ennél is több, még ennél is fontosabb: egyik alapvetően meghatározó tétele ugyanis azoknak az éveknek, amelyek igazándiból megteremtették a sorozatszerkesztés egy olyan sajátosan posztmodern technikáját, amely korábban elképzelhetetlen magasságokba emelte a műfajt. (A Lost az egyik oka, hogy én most írkálok erre a blogra!)
Annyira fontos alapvetés, hogy nélküle nem is lehetne beszélni az utóbbi évek szériái teremtette aranykorról, és olyannyira inspiráló a különböző kreátorok számára, hogy számos jól ismert toposzról ma már meg sem tudnánk mondani, hogy egyébként a Lost alkalmazta először – pedig „mindössze” 9 éve, 2004-ben startolt!
S ha már az évfordulóknál tartunk: három esztendeje (és két hónapja) ért véget.
Ti is emlékeztek még, hol és milyen körítéssel néztétek meg a finálét? Hogy kivel voltatok és mit csináltatok akkor? Volt hiányérzetetek a legvégén, vagy tökéletesnek és maradéktalannak éreztétek a befejezést?
Ha tudtok válaszolni ezekre a kérdésekre, akkor ez az írás (és folyatatásai) nektek nem is szolgálhatnak spoilerekkel…
S akkor bátran továbbléphettek.
„Destiny, John, is a fickle bitch.” (Benjamin Linus, 4. évad, 11. rész)
A Lost az a sorozat, amelynek főszerepét egyértelműen a végzet játssza. A végzet, amely olyan sokszor hoz össze annyira különböző embereket (gyakran csak, hogy utána elválassza őket egymástól), hogy alig lehetséges megtalálni a közös érintkezési pontokat. De ha mégis sikerül, az ember néha megérzi a rendszert a gigantikus sorsszőttesben, amely az életünkből áll össze.
Kreátorai állítólag éppen Karinthy Frigyesünk azon tudományosan is bizonyítható gondolatából indultak ki (hat lépés távolság-elmélet), hogy a Föld bolygón bárki kapcsolatba hozható bárkivel úgy, hogy az illető legfeljebb hatodfokú ismerőse legyen. Így lehetséges az, hogy Jack és Claire faterja ugyanaz a személy legyen, hogy Sawyer anyjának gyilkosa egyben Locke apjaként is rontsa a levegőt, vagy, hogy Charles Widmoreból, Desmond David Hume nemezise és Benjamin Linus nemezise egyként válhasson.
A főkarakterek összegabalyodott sorsfonalainak kibogozásában nagy szerepet játszik a Lost történetvezetésének egyik különlegessége is: a flash-ek használata. A történet fő vonala a harmadik évadig egyértelmű: a jelen idejű történések a történet alapjául szolgáló repülőgép katasztrófa túlélői által benépesített Szigeten játszódnak, egy-egy epizód azonban egy-egy karakterre is rákoncentrál, akiknek megismerhetjük néhány flashbackjét, azaz korábbi, a sziget előtti életük egy-egy fontos eseményét, történetét. Már ez a fajta karakterépítgetés sem nagyon volt jellemző a korábbi időszakok élvonalbeli sorozataira, de amit a Lost a 3. évad után a sorsvonalak és történés-síkok összekuszálásával művelt, az egészen példátlan (s erre később részletesen ki is térek).
A lényeg az: történetünk főszereplője (bár Jack-kel kezdődik és vele is zárul) a végzet, amely összehoz bennünket, megkedveltet vagy megutáltat egymással, majd rendesen megszívat, de a legvégén csak sor kerülhet a várva várt happy end-re – még ha mindenkinek meg is kell halni érte!
Folyt. Köv.
- Szöllő -
