Izgi dolgok érkeznek ma a Lost-os tematikájú évfordulós anyagok sorában – ugyanis arról lesz szó, hogy ez a sorozat mennyire kemény frontális támadást indít az elménk ellen. Aki óvatlanul vagy felkészületlenül kezd neki, azt bizony kíméletlenül lenyomja, mint az úthenger. Aztán van, aki emiatt nagyokat méltatlankodva balra el – és persze vagyunk egy páran, akik pont azért szerettük és szeretjük annyira (számos egyéb erénye mellett), mert elképesztően bátor és virtuóz volt a craziness terén.

A folytatásban tengernyi példát hozok majd erre, de persze, épp ez okból, spoilerekből sem lesz hiány. 

„Your camp isn't gone... it hasn't been built yet.” (Daniel Faraday, 5. évad 1. rész)

Amikor ez a mondat elhangzott anno, az ötödik szezon elején, már tudtam, hogy kegyetlen dolgok következnek. A Lost-ról volt szó – túl voltunk már sok mindenen, így egy újabb durvulás nem tűnt olyan egetverő csodának. De, ami tény az tény: innentől kezdve, amikor megjelent Daniel mókásan gondterelt fizimiskája, mindig lehetett tudni, hogy olyan szintű agymenés következik, amilyet még életemben nem láttam.

Hogyisne, hiszen a Lost még az eddig említetteknél is több: színtiszta mindfuck (és a mindfuck halmozása is posztmodern stiláris megoldás, hja bocs!).

Mindfuck.

Ez a Lost egyik legfontosabb kulcsszava. Ez a sorozat annyiszor és annyira perverz (tehá újszerű!) formában erőszakolja meg az elmédet, hogy az civilizáltabb társadalmakban is halálbüntetést érdemelne. De pontosan ez az, amiért – többek között – annyira szeretjük (Stockholm-szindróma?). Ugyanis ennél fogva annyira kiemel a hétköznapi valóságból és annyira különleges világba repít minket, hogy az valami szédületes.

Ilyen világ, ilyen univerzum, mint a Lost-é, nincs még egy. Ki sem lehetne találni ilyet.

Vannak olyanok, akiket pont ezzel kergetett az őrületbe (volt aki épp a sok mindfuck miatt hagyta abba) – de akik szeretik, azok pont ezért szeretik. Nem azért, mert az elméjük mazochista, hanem azért, mert egy olyan speciális pozícióból nézhetik rajta keresztül a világot és a benne zajló történéseket, amilyennek ezelőtt még a létezéséről sem tudtunk.

És ez bizony: wow... 

A LOST NAGY MINDFUCK LAJSTROMA

Az első évadban már finoman adagolják nekünk a       Füstszörnyet, a Többieket és a 4, 8, 15, 16, 23, 42-t - miközben ott van Locke (akibe sokak szerint már ekkor időnként belebújt a füstszörny), meg a marha elvont hite, amit abba vetett, hogy a Sziget majd minden problémát megold (hogyisne, hiszen itt nyerte vissza a járás képességét).

A második szezon egy taggal (Desmond) indul, aki a Szigeten él egy bunkerban, egy gombot nyomogat 108 percenként, minden értelem nélkül – sőt, azt is megláthatjuk, hogy mi van, ha nem nyomja meg! És, miközben kavarog az őrület örvénye, a vége felé még azt az alternatívát is felkínálják nekünk egy egész epizód erejéig, hogy az egész Sziget-dolog csupán Hurley fejében létezik – ő találta ki!

A második évad alatt és a harmadikat megelőzően zajlott a Lost Experience nevű rejtvénysorozat, amellyel az ABC szórakoztatta az új infókra leginkább kiéhezett fanboy-okat. Számos lényeges infó – amiért kicsit talán joggal is átkozták páran a sorozatot – csak itt nyert megerősítést és a sorozatba már nem került be. Pl. Itt derül ki, hogy miért hozták létre a Szigeten (is) működő titokzatos DHARMA kezdeményezést (amelynek a munkaállomásaival és bunkereivel ugyebár tele van a hely), hogy a hidegháborúban milyen szerepe volt az itteni létesítményeknek és, hogy a „számok” az ún. Vallenzetti-egyenlet megoldásai, amely a világ egyensúlyának azt az állapotát írja le, ami megakadályozza az apokalipszist (és, hogy a Szigeten futó projekteknek egyik feladata ennek az állapotnak a fenntartása). Mindezeket az infókat (és még sok egyebet) egy eltűnt újságírónő, Rachel Blake után nyomozva tudhattuk meg a sokak egybehangzó véleménye szerint hihetetlenül izgalmas játék keretei között.

A harmadik eresztés elején Locke heroikus útra indul, hogy megmentse Mr. Eko-t, csak azért, hogy két epizóddal később megmurdeljen a csávó, a végén pedig kiderül, hogy a sorozat végcélja nem a Szigetről való kijutás – „We have to go back Kate”, hogy Jack hippiszakállat növeszt (ennél nincs nagyobb mindfuck a világon!), és, hogy a Lost címe sokkal globálisabb metaforát takar, mint azt eddig gondoltuk.

A negyedik szezonban el kell költöztetni a szigetet a helyéről. Komolyan, már önmagában ez is craziness, ha nem venném hozzá még mondjuk azt is, hogy a Szigeten van egy hely, ahol nemcsak kijuthatsz ebből a Pokoli édenből (ez volt a sorozat első magyar címe az AXN-en!), de a Föld átellenes pontján, a marokkói Szahara kellős közepén ébredsz fel?

Az ötödik évadban meg aztán végképp kicsesznek velünk – a Sziget ugyanis állandóan utazik térben és időben. Folyamatosak az ugrálások. Egyszer az ötvenes években vagyunk, aztán az ókorban, s végül megállapodunk – a 70-es években. Közben végig arról folyik a vita, hogy akkor most melyik a jelen és melyik a jövő, és hogy a búbánatosban van ez az egész… De, ha mg ez sem lenne elég: a fináléban fel kell robbantani egy bombát (!), és vele együtt egy DHARMA-állomást is, hogy hőseink visszakerüljenek a jelenbe… Minden szempontból egyébként ez a szezon legmindfuckingabb mindfucking, ami valaha fuckingolta a mindomat. És tegyük hozzá: ebben az évaban van az a rész is, ahol Hurley kitalálja, hogy – dude, 1977-ben vagyunk, menjünk már el LA-be és írjuk át a Jedi visszatért úgy, hogy ne legyenek benne ewokok, mert – haver, az ewokok bénák…

A hatodik eresztés mindezekhez képest pedig már csak szolid gardenparty mindfuck tekintetében. Tényleg. Flocke vagy a purgatóriumból érkező flashek (de ezekről később még beszélek), vagy az, hogy van a Szigeten egy templom, amelynek a létezéséről eddig nem is tudunk… – már szinte unalmasnak hatnak…

Folyt.köv.

- Szöllő -