Dan Gilroy Éjjeli férege a maró média kritikáján túl ugyanúgy szól a társadalomról és az egyénről. Bár ez a megállapítás még magában nem mond sokat. No de lássuk közelebbről a "beteget"...

Tavaly óta görgetett adóssággal számolok le most, amikor végre megírom a már egy hónapja folyamatosan esedékes posztomat a Homeland legújabb évadának két utolsó epizódjáról. Igaz, január 14-én ilyet állítani tán még nem olyan nagy szégyen - különösen, hogy az évadzáró december 21-én került vetítésre a szériát pörgető Showtime csatornán... 

Ám azért az adósság csak dósság marad!

Bevallom, a késlekedés egyik oka az volt, hogy egyszerűen nem tudtam elmenni a tény mellett: míg a 4x11 9,0-s osztályzatot kapott az imdb népétől, addig a 4x12 5,2-es átlaggal zárt ugyanezen az oldalon. Ez bizony csúnya és igen látványos esést jelent - főleg egy olyan triumphus után, amit a Homeland negyedik szezonja megengedett magának. Mielőtt pedig bárki belekötne az érvelésembe: a 4x10 osztályzata ugyanezen portál szerint 9,5, a 4x09-é 9,7, s a 4x08 9,3-as átlaggal büszkélkedhet. 

Ha az ember negligálná azt a tényt, hogy a világ egyértelműen legjelentősebb mozgóképes adatbázisáról beszélünk, és nem foglalkozna az amúgy igen kemény finálé-kriitkákkal, akkor sem mehetne el zokszó nélkül a tény mellett, hogy valami nagyon nem jött be a népeknek a zárásban.

Jómagam imeg tudom éppen indokolni a nagy színvonalesést, ha kell -  sőt, azt is, hogy szerintem mi volt a baj az évadzáróval. 

De persze csak a tovább mögött, s spoilerekkel elég komolyan megtűzdelve... 

Megint egy rendhagyó sorozatos kategória, amelynek keretei között - immár az új esztendő első óévet értékelő posztjában - díjazzuk 2014 legjobb sorozatos párosait és riválisait.

Megint egy rendhagyó sorozatos kategória, amilyet sem az Emmy, sem a JAWS kánonjában nem találhattok meg. 

Már maguknak, a fogalmaknak a tisztázása is fokozott figyelmet igényel, illetve több szabály lefektetését követeli meg. 

Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy nem párokról beszélünk, tehát olyan karakterekről, akik valamiféle/fajta nemi kapcsolatban állnak egymással - mert akkor aztán végképp totális lenne a káosz. Sokkal inkább viszont olyan figurák együtteséről, akik egy adott széria sztorijának alakulása során valamely okból kénytelenek társulni, vagy épp összecsapni.

S mivel e kettő gyakran együtt jár vagy egymást váltja a high concept történetekben (különösen ma, a posztmodern karakterek korában), ezért nem kicsit indokolt, hogy a két kategóriát egy kalap alá vegyük. 

Idehaza bizonyára sokan, akiknek pedig nagyon is igényt tarthatna az érdeklődésére, még nem találkozott azzal a két sorozattal, amelyekbe ma este kezdtem (az egyikbe pedig egyenesen ma este szerettem) bele. 

Nyugalom: egyik sem világmegváltó darab, de egyelőre mindkettő kedvelheőnek, szórakoztatónak és határozottan élvezetesnek tűnik. 

A Mozart in the Jungle dzsungele nem az afrikai vagy ázsiai, hanem éppenséggel a "nagy almáé". NY sokféle kulturális impulzus és életforma izgalmas találkozásának színhelye, s épp ezért megvan a maga klasszikus arca is, ami talán kevésbé ismert, de ez a széria megtisztelően érdemesíti nézőjét a felfedezésére. Rengeteg komolyzenével, finom humorral, galantériával, ötlettel, pazarul megírt párbeszédekkel és decens szexjelenetekkel mesélve a világ egyik legjelentősebb zenei kollektívájának életéről. 

Az Agent Carter szintén egyfajta klasszikus karakterű anyag - a '40-es években játszódik, egészen pontosan nem sokkal második világháború után, és főhőse a nemrég elhunyt Amerika Kapitány szívszerelme, aki most a Strategic Scientific Reserve nevű nagyon titkos szervezenél dolgozik és éli a kémnők nem éppen átlagos életét. Sztori és karakterépítgetésben nem sok újat ad az AC, de hangulatban és atmoszférában nagyon is sikerült eltalálnia a korszakot, a könnyed bájáról nem is beszélve. 

Egyetlen egy egészen pontosan meghatározható oka van annak, hogy miért pont a Noét pótoltam először a tavalyi esztendő jónéhány elmaradt, ám feltétlenül meglesendő tétele közül - s hogy miért erről a moziról írok első ízben 2015-ben.

Az okot Darren Aronofsky-nak hívják. 

Aki a Pi rendezőjét (a tévedések elkerülése végett erről az alapvetésről van szó!!!) emlegeti nekem, az úgy tegye, hogy az egyik kedvenc szerzőm az elmúlt évtizedek poszt-újhollywoodi, vagy mittoménmilyen érájából. Aki a Pankrátor, a Fekete hattyú, is különösen is az általam legnagyobbra becsült Forrás alkotójáról beszél jelenlétemben, az legyen nagyon óvatos és körültekintő, mert én ezzel az emberrel kapcsolatban általában csak a dícsérő szavakat tudom tolerálni. 

Ezzel együtt annyiban egyetérhetek az eddig a megtekintésétől eltántorító negatív kritikákkal, hogy a Noé Aronofsky talán leggyengébb dobása. Nade, hogy vallási giccsről vagy puszta látványfilmről beszélnénk az esetében, nuku szellemi kontenttel, vagy, hogy a rendezőnek semmiféle szerzői kézjegye nem fedezhető fel benne, azt a következőkben azért nagyon határozottan cáfolnám. 

Szerzők: Holp Gábor Dávid - Szöllősi János 

Bár egy gyilkosság sosem igazolható. De a gyilkosság ötletének felmerülése sokat elárul egy szereplő felfogásról helyzete kétségbeejtő mivolta kapcsán. Nem véletlen egy nyomozás is a motivációk feltárásával kezdődik. A kriminológusok hosszasan tudnák fejtegetni, hogy az egymást jól ismerő elkövető-áldozat, vagy idegenek esetén figyelhető meg nagyobb erőszakosság. Rövid fejtegetésemben csupán a motiváció és tett Alfred Hitchcock Idegenek a vonatonban (1951) kínált elkülönítésével (annak sikerességével) kívánok néhány ennek a jegyében született filmen keresztül foglalkozni...

János barátom korábbi írásaiból ötletet merítve úgy gondoltam, hogy kicsit rendhagyóra fogom a Cinemax új sorozatáról, A sebész első évadjáról szóló ismertetésemet. Alapszituáció: az 1900-as évek eleji New Yorkban járunk. Néhányak számára még problémát jelent megérteni, hogy apró kórokozók felelősek a betegségekért. Rengeteg olyan műtét van, amibe úgy halnak bele emberek, hogy talán már csak egy félév kell, hogy valamelyik kórház orvosa kirukkoljon egy olyan eljárással, amivel a páciens megmenthető lett volna. A kokain még félúton botorkál a műtétek során bevett fájdalomcsillapító és a lecsúszott tömegek, bordélyházak közönsége körében terjedő kábítószer között. A Knickerbocker Hospital orvosai ebben a forgatagban próbálják morálisan többé-kevésbé sikeresen képviselni a gyógyításra tett esküjüket. A továbbiakban: 18+

Nos, íme a facebook-oldalunkon beígért karácsonyi meglepetés: az év 10 legjobb újoncát felvonultató új anyagunk!

Ez az összeállítás körülbelül olyasmit jelent a 2014 legjobb sorozatos paramétereit lajstromozó, heti rendszerességgel érkező év végi számvetéseink sorában, mint az Oscar esetében a legjobb filmnek kijáró elismerésre való jelölés.

Vagyis az első vonal legelső vonalát. 

A legfrissebb anyagok legjavából nyújtott válogatást - esetenként idehaza még alig ismert, ámde felettébb kiváló produkciók sorjázását, amelyek az év csúcsszínvonalát képviselték. Legalábbis - nyilván - szerintem. Szubjektivitás ide vagy oda, azonban kétségtelen tény, hogy az itt szereplő szériák többségéről legalábbis pozitívan nyilatkoztak a szakítészi és laikus kritikák egyaránt.

Némelyikükről ráadásul máris szuperlatívuszokban beszélnek... 

A sebész pilotjának legnagyobb tanulsága, hogy a műtőasztalon felvágva mindannyian egyformák vagyunk: belek és egyéb szervek kusza rendszeréből állunk. De az operálóból kilépve elvéreznénk az 1900-as évek eleji New Yorkban a fenti felfogással... A Nagy Almát a TBC-n, tifuszon kívül nyerészkedés és érzéketlenség legalább annyira rohasztják.