Talán elsőre meglepőnek hangozhat az a megfogalmazás, miszerint a Raised by Wolves olyan sorozatként indul, mely a bolygómozgás törvényeit írja le humanoid küllemű androidok és humán entitások sajátos kapcsolatán keresztül.
Pedig, ha jobban belegondolunk, valóban ezt tapasztaljuk meg a pilot során. Adott az Anya - a hátborzongatóan nagy erővel rendelkező android, akinek különféle áramköreit és képességeit az élet adására és elvételére is alkalmassá képezték ki készítői. S akit ez okból nehéz nem a Nappal azonosítani, minthogy, legalábbis a pilot története szerint, mindenki más körülötte kering: belőle nyerhet életet és általa veszítheti el azt.
És adott egy helyzet, valamikor a közel, vagy távoli jövőben (a kritikában igyekszem kerülni a spoilereket), ahol ez az egyébként humanoid küllemű android "össze van zárva" egy másik androiddal, Apával (Anyát fehér nőként, Apát fekete férfiként keltették életre készítői). illetve több-kevesebb humanoiddal egy bolygón, ahová egyenesen a Földről érkeztek.
A bolygó neve pedig: Kepler-22b. Igen: az egyik olyan testvérünk a sok milliárd galaxis sok milliárd naprendszerének égitestjei közül, amelynek állapotjelzői leginkább emlékeztetnek a Földére, s emiatt a valóságban sem kizárt, hogy alkalmas lehet az életre. Nem mellesleg pedig: ez az a bolygó, melyet a bolygómozgások törvényének felfedezőjéről neveztek el...
Ma bálba megy az egész Tejút...
Mikor a kétezertízes években egyszerre nagynevű rendezők csatlakoztak be a sorozatkészítési tevékenységbe, mert meglátták a fantáziát a műfajban, s finanszírozóként, vagy developer-ként beálltak egy-egy számukra tetszetősebb projekt mögé, az ember nehezen tudott eltekinteni attól, hogy az adott szériát mindjárt az adott alkotó munkájaként kezdje szemlélni.
Mert tény: a Band of Brothers, vagy a The Pacific, illetve a Reaper anno valóban nem kis részben volt Spielberg/Tom Hanks, illetve Kevin Smith projektje és nem csekély mértékben hordozta magán az ő szerzői kézjegyeiket, de a Boardwalk Empire például már egyáltalán nem Martin Scorsese sorozata volt, hiába állt ott mögötte executive producer-ként (többek között Mark Wahlberg-gel karöltve). Sokkal inkább a kreátor, Terrrence Winter nevét volna érdemes megjegyezni, hiszen ő vitte az irányt és ő találta ki azokat a részleteket, amitől a magyarul Gengszterkorzónak keresztelt sorozat annyira jól működhetett. Ha a szerzői kézjegyet keressük, az övét érdemes észrevennünk, bármennyire is csábító alternatíva a Scorsese-életműbe való becsatlakoztatás lehetősége.
Bizony, a Raised by Wolves esetében sem nehéz szembesülni ezzel a kísértéssel, hiszen a sorozat egyik executive-ja maga Ridley Scott, s bár a kreátor mégiscsak Aaron Guzikowski, aki mögött ott áll a hírneves Red Road, (a tetszetős koncepció miatt még nem kizárt, hogy egyszer teszek vele egy próbát) a Sundance csatorna anno második számú, meglehetősen pozitív fogadtatásban részesült szériája, s az sem kérdés, hogy Guzikowski-nak bizton nagy szerep jutott abban, hogy egy egészen sűrű atmoszférájú sci-fi világot sikerült alkotni, ahol a részletek nem kevésbé fontosak, mint a BE esetében. Ám a klausztrofób élethelyzet (messze odakint, a világűrben rekedő entitások), illetve az android sajátlagos karaktere, amit anno ugye a Prometheus (és Covenant) David-jével tökéletesített, s itt is egészen érdekes vetületeit sikerül kiemelni: finoman szólva is táplálnak bizonyos párhuzamokat.
A RIdley Scott életműbe tehát valóban szépen belesimulna ez az anyag, amely egyébként az Ex Machina és a Westworld óta soha nem látott invencióval vállalkozott arra, hogy elmerüljön az androidok pszichéjében (a Blade Runner 2049, bármennyit is markolt, ehhez ő bizony kevésnek bizonyult). S bár a sorozat alaphelyzete mögött felsejlő szőttes sokkal nagyobb szabású történéseket sejtet, az androidok kulcsszerepe mégis megkérdőjelezhetetlen.
Hiszen az ő célszerű mozgásformáik és magatartásaik hátborzongató eleganciája, mint egyfajta ritmikus sportgimnasztika, szolgáltatja a sorozat egyik fő jellegzetességét. Gumiszerű mozdulataik, szilikonnal bevont szándékaik, mindig a célfeladatra redukált, egyszerre finomhangolt és kőkemény magatartásuk, amely épp úgy tud gyengéd, mint kíméletlen lenni: ez nem a Westworld öntudatra ébredt, az embernél is emberibb, éppen az emberek embertelensége ellen lázadó robotjait juttatja eszünkbe, hanem valami emberfeletti szépség lüktet át rajta (akár az Ex Machinában Alicia Vikander esetében), ami mégis mélységesen idegen minden emberitől. Valóban Michael Fassbender/Ridley Scott David-je áll legközelebb ehhez az ideához. A mindentől egyenlő távolságot tartó, szinte kívülálló, mégis rajongó érdeklődés minden élő iránt, amely mégis legalább annyira tud pusztító, amennyire éltető lenni...
Úgy játssz a szívemmel, mintha nem is lenne benne / Semmi sem csak üresen állna, mint a didergő királyba a sajátja...
A Raised by Wolves Anyája (Amanda Collin alakítására nem nagyon lehet szavakat találni), és Apája (Abubakar Salim is igen erős supporter-e az eseményeknek) a történet szerint a polgárháború sújtotta Földről menekül el egy ateista űrhajóval, hogy a rajta szállított embrióknak egy sajátos hibernációt követően életet tudjon adni - mivel a beléjük táplált drive-ok erre vezetik őket (sokszor szinte látni a mimikájukon és mozdulataikon, hogyan hatja át őket a feladat iránt táplált alázat). - A Föld és a Kepler-22b közötti 638 fényévnyi távolság megtételére persze csakis valamilyen speciális technológia segítségével tudnak vállalkozni: s már a pilot első képein látjuk, hogy űrhajójuk valamilyen térkapun keresztül bukkan fel a bolygó közelében. Az emberiségnek tehát, amely megalkotta őket, képesnek kell lenni önmagához közel hasonló entitások létrehozására, és valamely, jelentősebb kozmikus távolságok áthidalására is képes űrutazási praktikák megvalósítására. Nem csekély mértékben ironikus, hogy ez az emberiség szemmel láthatóan mégis önmagát pusztítja el...
Az elejtett utalásokból és beszélgetésekből szépen lassan kiderül, hogy odahaza, a Földön, a hőseinket a Kepler-22b irányába útra bocsátó ateisták nincsenek kifejezetten jóban a mithraistákkal (az ókori eredetű vallás képviselőivel legutoljára a Da Vinci's Demons-ban találkoztunk, ahol említettek egy mindent behálózó középkori összeesküvés titokzatos irányítói voltak), ezzel a különös és rendkívül erős egyházi szervezettel, melynek tagjai mániákusan hivatkoznak szent könyvükre és hófehér öltözékükkel, furcsa páncélzatukkal, valamint a rajta szereplő nappal, és egyáltalában: egész megjelenésükkel emlékeztetnek a középkori lovagi és papi rend képviselőire. Szervezetük szigorú és kegyetlen törvények alapján működik, amelyek meglehetős óvatosságra intenek a velük szemben technokrata és szabadgondolkodó ateistákkal és az androidokkal szemben. Talán éppen ellenük zajlik az a polgárháború, amely elől a két android a Kepler-22b-re menekül, hogy újrateremtse az élet ciklusait, ha nem is a fogantatástól, de az első trimesztertől fogva.
Ami megint csak bizonyos: a menekülés sikeres, a landolás kisebb buktatókkal megvalósul, a kissé kietlen, ám kétségkívül lakható bolygó pedig remek lehetőséget kínál arra, hogy az embriókat - szebb szót erre nem igen tudnék mondani - kiköltsék és felneveljék. És ez egészen addig így marad, amíg egy Mithraista hajó meg nem jelenik a Kepler-22 közelében. Ekkor Campion, a legéletrevalóbb gyerek már majdnem tíz éves - a többiek változatos körülmények között pusztulnak el, hiszen a bolygó magától értetődően bőven tartogat veszélyeket is. Hőseink kis mikrokozmosza pedig készen áll arra, hogy újabb és újabb generációknak adjon életet. A kérdés már csak az, hogy honnan szereznek ehhez utánpótlást. Talán a bolygó felett lebegő hajóval érkező új emberállomány segítséget nyújthat ebben...
De percenként néhányszor azért megpróbálja / Hogy hátha...
A Raised by Wolves egész hangulata olyan, mintha valami nulladik évben járnánk: mintha most kezdődne újra minden. Az emberiség újrateremtésének lehetünk tanúi: a háborúba fulladt Földről egy apró kolónia távozik az ismeretlenbe (nehéz a Kepler-22b felszíne felé közeledő űrhajóban nem a petesejt felé közeledő spermiumot látni). Megtermékenyítés és megtermékenyítődés zajlik a szemünk előtt: egy új korszak születése, egy új emberiség honfoglalása. Mitikus, szinte profétikus események, melyek működésükben mégis sajátosan leképezik a bolygómozgások törvényeit. Ahogyan a két android pusztán négy bőrönd birtokában házat húz fel, gyermekeknek ad életet és neveli őket: saját kis világot: önálló naprendszert teremt az élettelen semmi közepén.
A család (nem a Fast and Furious-i értelemben véve) éltet és túlél, s amíg napja (az Anya) körül kering, képes a reprodukcióra. De mi van akkor, ha az Anya maga is egy rettenetesen veszélyes valami? Mi van akkor, ha egy android elegánsan célszerű alkotásként is valóságos atombombája lehet saját civilizációjának? - Amanda Collin karaktere pontosan ezt a lehetőséget villantja fel, ahogyan ordításával eleven testeket robbant szét, és mosolyogva szórja az erő félelmetes szikráit. Az erőét, ami benne él és amely bármikor eluralkodhat a tudatán...
Bizonyos napok bármikor vörös óriássá duzzadhatnak. S ha ez megtörténik, az a körülöttük keringő világok végnapjait idézheti elő. - Mi történik akkor, ha éppen a civilizáció őrizője, napja jelenti a legnagyobb veszélyt magára a civilizációra? - Hátborzongató kérdések...
Az eddig igen ambíciózusnak ígérkező sorozat, melyből még egy újabb Expanse is kinőhet (az elmúlt évtized egyik leginvenciózusabb sci-fije, aminek már ötödik évadát várjuk), de persze a bíztató indítás (értelmes felnőttként kezelt nézők, okos történet, gyönyörű képek, remek színészek) után nagyot is bukhat. Az ilyen erős kezdés mindenesetre minőségi folytatásra kötelez...
Szöllő
